Csökkentsd a várólistádat 2015 - Az eredmény

Az előző évek sikeres teljesítését követően - bizony 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben is jól vettem az akadályokat, és erre nagyon büszke is vagyok - az idei évben is belevágtam egyre terjedelmesebbé váló várólistám csökkentésébe. Az olvasásra tervezett könyveimet polcokra helyeztem, de itt a blogon is írtam a kihívásba beválogatott könyvekről egy összesítő posztot, valamint az év közben is folyamatosan jeleztem az értékeléseknél, ha az adott regény a kihíváshoz tartozott.

Volt egy technikám, ami az elmúlt években nagyon bejött, ezért továbbra is ezt, a már bevált módszert alkalmaztam: az év elején nagy lendülettel vetettem bele magam a kijelölt könyvek olvasásába, ezzel alapozva meg a sikeres teljesítést. Ilyen jól pedig még egyik évben sem szerepeltem, mint idén, ugyanis már 2015. április 26-án teljesítettem a kihívást, vagyis a megjelölt huszonnégy könyv közül alig négy hónap alatt elolvastam tizenkettőt. A Molyon meg is kaptam érte a plecsnimet - köszi Lobo! -, amelyet büszkén el is helyeztem a molyos adatlapon, a kitüntetések legfelső sorában. :)
Update: azóta már Lobo blogján is jelentkeztem a teljesítéssel.

Következzenek a részletek! (Ez innentől fogva már csak a szokásos szóömlés - Shanara módra. :D)

Amelyekkel teljesítettem a kihívást:

☛ Maggie Stiefvater A hollófiúk és az Álomrablók című kötetével, vagyis a Hollófiúk sorozat első két részével indítottam az évet. Maggie még mindig szépen fogalmaz, a történet alapja is nagyon érdekes, mégis lassúnak és vontatottnak éreztem az elbeszélést. Persze ettől még érdekel a folytatás, a harmadik rész megjelenésére már nem is kell olyan sokat várni.

Az alaplista könyvei egy kupacban.
Egy félbehagyott kivételével
mindegyiket kiolvastam.

☛ Következőnek valamivel pörgősebb történetre vágytam, és tudtam is, hogy ki az a szerző, akiben tutira nem fogok csalódni. Az előzőekben elmondottak miatt a várólista csökkentését Brandon Sanderson A törvény ötvözete című regényével folytattam, amely az egyik kedvenc sorozatomhoz, a Ködszerzethez kapcsolódik.

☛ A továbbiakban is maradtam a fantasy zsánerénél és a sorozatoknál. A folytatásban Mark Lawrence A tövisek királya és A tövisek császára című regényeit olvastam, amelyek Széthullott birodalom sorozat részei. Nehezítésként még az első részt is újra kellett olvasnom, de a befektetett idő és energia bőségesen megtérült.
☛ On Sai Calderon sorozata az egyik kedvencem lett, ezért a Scar sem maradhatott ki az olvasmányaim közül. Komolyabb, komorabb és összetettebb történet, amely egy részről zseniális, más részről viszont nem nyerte el a tetszésem.

☛ Szakurazaka Hirosi A holnap határa című regényéből film is készült, de engem ebben az esetben is mindig az írott verzió érdekel első körben. Ha nem is volt tökéletes, de alapvetően tetszett.

☛ Mivel még nem volt elég a sorozatokból, ezért következett egy újabb. Ezúttal is egy trilógiát sikerült befejeznem. Scott Westerfeld Behemót és Góliát című regényei ugyan ifjúsági történetek, de kifejezetten igényesek és nekem nagyon tetszettek.

☛ Ha már sorozat, akkor adjunk bele mindent: pont így álltam hozzá a Cassandra Palmer sorozathoz, amelynek első három részét újraolvastam, majd folytattam a kihívásba bevont két olvasatlan résszel. Karen Chance fantasztikus tempót diktál és imádom a regényeit: A hajnal átka teljesen levett a lábamról, a Holdvadász először ámulatba ejtett, majd teljesen összetörte a szívem. A befejezését követően szinte könyörögtem a folytatásért - és még most is azt teszem.

☛ Orson Scott Card írói stílusát és történetvezetését imádom - ez alól pedig nem képezett kivételt a Bűvölet című regénye sem.

Az alaplista könyveinek teljesítése. Csak egyet hagytam
félbe, és akadt közöttük jó néhány emlékezetes kötet.

A viszonylag korai teljesítéstől aztán teljesen elteltem magamtól. Mindig is tudtam, hogy fasza csaj vagyok, de most már bizonyítékom is volt rá. Természetesen vérszemet is kaptam, és elhatároztam, hogy minden, a listán szereplő könyvet elolvasok - kivéve azt az egyet amivel már megpróbálkoztam és azt félbehagytam. 

Amelyeket túlteljesítésként olvastam:

❦Benyák Zoltán továbbra is a kedvenc íróim egyike, mert gyönyörűen írt, de A háború gyermeke akkor sem volt az én regényem.

❦Tess Gerritsen viszont maradéktalanul levett a lábamról A sebész című regényével. A legjobban az bizonyítja ezt a kijelentést, hogy elolvastam a Rizzoli & Isles sorozat további részeit is.

❦ Ha magyar sci-fi szerző, akkor mindenképpen Brandon Hackett. Az időutazás napja című regénye nagyon bejött, sokkal jobban, mint a korábbi írása. A folytatás már a polcomon - dedikálva. :)

❦Dan Brown már nem nyűgözött le ennyire, mert az Inferno című regényétől többet vártam. Amit olvastam az sajnos túlságosan ismerős volt.

❦ Mindig nyitott vagyok az olyan történetekre, amelyek nem angolszász szerző tollából származnak. Sajnos az érdeklődés nem zárja ki a csalódás lehetőségét. Így jártam Indrek Hargla Melchior, a patikárius és a Szent Olaf templom rejtélye című regényével is.

❦ Bár a neve nem ezt sejteti, de Mason Murray egy magyar szerző, akit ráadásul személyesen is ismerek. Lélekcsapda című regényét ajándékba kaptam, de csak most került sorra.

❦ A young adult regények iránt mostanában fenntartásokkal viseltetem, de Rachel Hartman Seraphina című műve meggyőzött arról, hogy van még remény, és van még élvezhető olvasmány ebben a kategóriában is.

❦Christopher Paolini Örökség című műve annak ellenére sem nyerte el a tetszésem, hogy a sorozat korábbi részeit nagyon kedveltem.

Az alternatív lista könyveinek teljesítése.
Akadt közöttük jó néhány nagyon élvezetes regény.

❦ A heroikus fantasy nem tartozik kifejezetten a kedvencei közé és úgy érzem, hogy David Gemmell történetei sem kifejezetten nekem szólnak, de az Éjféli sólyom erre az évre kötelező darab volt.

❦China Miéville az a szerző, akitől eddig mindent megvettem, de csak mértékkel fogyasztom az írásait - a Konzulváros a zsenialitása ellenére is képes volt megfeküdni a gyomrom.

❦Antony Ryan A vér éneke című kötetének jó néhány fantasy olvasó rajongását sikerült kivívnia. A Hollóárnyék trilógia pedig folytatódik - ahogy én is ezt fogom majd tenni.  

Ami kifogott rajtam:
☁ Antnony Sheenard Parázs-varázs című regénye, amelynek cselekménye igazából a fantasy görbe tükre is lehetne, de sajnos túlzottan erőltetettnek találtam ezt a fajta humort és a hetvennegyedik oldalon feladtam az olvasást.

A mindennapjaim úgy alakultak az idén, hogy egyre nagyobb nyűgnek éreztem minden előírt, vagy magam által megszabott határidőt, kihívást és vállalt kötelezettséget, ezért döntést hoztam: lerázom magamról - valószínűleg csak ideiglenesen - a láncokat. Talán közhelyesen hangzik, hogy a csúcson kell abbahagyni, de én most akkor is ezt fogom tenni. Magamnak már bőven bizonyítottam, hiszen négy éven keresztül sikeresen teljesítettem ezt a kihívást, amelyet sokan mások sorozatosan elbuknak, ezért úgy döntöttem, hogy a jövő évet kihagyom. Véletlenszerűen, minden előzetes kötelezettség nélkül, csupán az adott hangulatom által befolyásoltan fogom levenni a polcomról a könyveket, és újra felfedezem az olvasásnak azt a fajta élményét és szabadságát, amelyet - úgy érzem - az utóbbi időben valahol elveszítettem. Azt hiszem ez lesz a 2016. évre vonatkozó újévi fogadalmam. :)

Folytatás »

Anthony Ryan: A vér éneke (Hollóárnyék trilógia 1.)

Vannak olyan könyvek - ezt már korábban is emlegettem -, amelyek már az első beharangozáskor is megfognak maguknak, folyamatosan figyelemmel kísérem az összes kapcsolódó bejelentést, és természetesen elő is kell rendelnem az adott kiadványt. Pontosan ez történt A vér éneke esetében, amely számomra az "azonnal kell" kategóriába került már a legelején, hogy aztán a kezembe kaparintását és a felületes megismerkedést követően felhelyezzem a könyvespolcomra - és ne is vegyem le onnan bő egy évig. Mindig problémás, ha ilyen érzésekkel viseltetek egy regény iránt, mert az elvárásim nagyon befolyásolják az élményt, amelyet kapok - rossz szokásom ez, de nem tudok róla leszokni, ezért inkább kezelni próbálom valahogy. Ennek egyik módja az, hogy hagyom egy kicsit porosodni a regényt a polcon, mielőtt a kezembe veszem. No, persze az sem mellékes egy trilógia nyitó kötet olvasása esetén, ha a folytatás is bármikor kézbe vehető.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 656 oldal
Borító ár: 4.995,- Ft
A mű eredeti címe: Blood Song
Fordította: Matolcsy Kálmán
Sorozat: Hollóárnyék trilógia
Előzmény:
1.) A várúr
2.) Queen of Fire
Műfaj: heroikus fantasy

Ez a regény a "minden idők legjobb fantasy debütálása"-ként került beharangozásra, az állítás pedig a kötet borítójának hátoldalán is feltüntetésre került. Elolvasva a történetet, azt mondom, hogy megérdemli ezt az olvasók által adott címet, mert én magam lennék a legboldogabb, ha az első - vagy a sokadik - regényem ennyire jól összerakott, szépen megfogalmazott és kellemes olvasmány lenne. Mégis... Mindent figyelembe véve ez még mindig egy első regény, és bármennyire tökéletes is elsőnek, attól még születtek már ettől jóval mozgalmasabb, megdöbbentőbb és nekem jobban tetsző történetek. Nem akarom szapulni, mert nem érdemli meg, illetve nem is tudnám, de ettől függetlenül a cselekményével nem sikerült meglepnie és maradéktalanul levennie a lábamról - viszont kellemes kikapcsolódást jelentett az olvasása. Azt hiszem ha valamire rá kellene aggatnom - a pozitív értelemben vett - "rendes iparosmunka" címkét, akkor ez a regény mindenképpen megérdemelné.

A kötet nyitó jelenetében rögtön a felnőtt Vaelinnel sikerült összetalálkoznom, amely előre vetítette azt, hogy a főszereplőnek hová is kell eljutnia a regény végére: ő egy nagy és rettegett harcos, akit még az ellenségei körében is valamiféle tisztelet övez. Az érdekes és sok lehetőséget felvető indítás után bele is kezdtem a folyamat megismerésébe, a történet pedig egészen Vaelin gyerekkorába repített vissza, amikor is a tízéves fiút az apja magára hagyja a Hatodik Rend kolostorának kapujában.

"A világ olykor addig ismeretlen arcát mutatja felénk."

A Rend harcosokat képez és ennek megfelelően a regény első részében a kiképzés módjáról, az évek során átélt egyre kegyetlenebb megpróbáltatásokról, valamint az elején még egymásnak idegen gyerekek testvérré kovácsolódásáról olvashattam. Nem mondom, hogy nem volt tökéletesen kidolgozott és érdekes, a fejlődés lépcsőfokainak megismerése érdekében szükség volt ezeknek az éveknek a kifejtésére, de nem egyszer kívántam, hogy haladhatna valamivel tempósabban is a történet. Bár nem tudom, mire számítottam, mert feltételezhettem volna, hogy egy harcosnak kiképzett ember az élete további részeit is harcosként éli majd le, tehát a csaták és ütközetek elkerülhetetlenek. Főleg annak függvényében, hogy a nyitójelenetben már olvastam bizonyos utalásokat.

"Micsoda megveszekedett bolond vagyok! (...) Egér létemre a bagollyal akartam egyezséget kötni!"

A fegyvercsörgés és az ellenség megtámadása mellett sokkal jobban élveztem a történetnek azokat a részeit, amelyek esetében a lélektani hadviselésen volt a hangsúly. Janus király és Lyrna hercegnő jelenetei kifejezetten a kedvenceim lettek, mert olyan lehetőségeket éreztem a karaktereikben, amelyeket a többiekében nem, vagy csak alig - a mesterkedéseik és a terveik igazi csemegét jelentettek az olvasás során. A keset, mint játék, nem biztos, hogy a kedvenc időtöltésem lenne, de a játékszabályok regénybeli környezetbe átültetéséről és alkalmazásáról mindennél szívesebben olvasok - akár a jelenleginél sokkal többet is. Remélem, hogy a következő kötetben újabb, a történetet élvezetessé tévő lépéseket ismerhetek majd meg.

Vaelin ugyan eléggé összetett, érdekes és könnyen megkedvelhető személyiség - leginkább a vérdal hatásának köszönhetően -, de mellette a testvérei és a herceg már a sokkal kiszámíthatóbb kategóriába tartoztak a számomra. Egyes szereplők döntéseit könnyedén megértettem, másokéval kapcsolatban voltak kifogásaim. Megértettem a Rend egyik alaptételét, vagyis azt, hogy a harcos testvérnek nincs apja, nincs családja, maga mögött kell hagynia a múltját, de talán pont ezért volt furcsa, hogy mindenki megtarthatta a családnevét, sőt annak, hogy ki kinek a leszármazottja nem egyszer még jelentősége is volt a történetben.

"A hatalom pedig szörnyen pusztító dolog Vaelin. Ahhoz, hogy jól tudj vele bánni, ugyanannyira kell gyűlölnöd, mint amennyire szereted."

Mivel a harci jelenetek annyira nem kötöttek le - nekem egy idő után már kicsit sok volt a tesztoszteronból -, ezért elkezdtem az apróságokra, az utalásokra figyelni. A vérdalról, annak fejlődéséről és megnyilvánulásairól mindennél szívesebben olvastam, és nagyon sajnálom, hogy nem kapott még a jelenleginél is nagyobb szerepet. Viszont ennek, az apró jelekre nagyon figyelek technikának is meg volt a maga hátránya, mert így meg nem igazán ért meglepetésként az egyébként mindenképpen ütősnek szánt összecsapás Vaelin és egy másik szereplő között. Mindössze az okozott döbbenetet, hogy én egy másik személyre számítottam, mert az még ennél is nagyobb pofont jelentett volna az olvasóknak - persze mindenhez hozzáteszem, hogy szerintem.

Tetszett az is, hogy bár a regényszerkezet szerint Vaelin mesél és Verniers feljegyzi a hallottakat, mégis úgy tűnik, hogy az olvasó bővebb, tényekkel sokkal jobban teletűzdelt, valósághűbb elbeszélést kap a szerzőtől, mint Verniers a főszereplőtől.

"Azt mondják, legbelül minden regében ott rejtőzik az igazság magva. Talán egyszer egy hozzád hasonló tanult ember kiderítheti e mese valóságát."

Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon kellemes olvasmány volt, és tényleg gratulálok az írónak, hogy első próbálkozásra ilyen történet került ki a keze alól. Mindenképpen kíváncsi vagyok a folytatásra, mert számtalan lehetőséget rejt még magában Vaelin életének alakulása és olvasni is fogom - de mindenképpen tartok egy kis szünetet mielőtt belekezdek, mert úgy érzem, hogy arra szükségem van.

Folytatás »

David Gemmell: Éjféli sólyom (Rigante-ciklus 2.)

Korábban úgy terveztem, hogy hamarabb fogom folytatni a ciklus köteteit, de ebből az elhatározásomból végül semmi sem lett. Végül azt a megoldást választottam, hogy újraolvasom az első részt, a Kard a viharban című kötetet, amely már csak azért is jó ötlet volt, mert az abban szereplő történések szoros összefüggést mutattak a most olvasottakkal. Már csak azért is, mert az első kötet prológusában olvasottakra a második rész vége felé kaptam magyarázatot - szóval mi ez, ha nem szoros összefüggés.

Majdnem két évtizedet - egészen pontosan tizenhét évet - ugrottunk előre az időben: Connavar már hosszú ideje a riganték uralkodója, Cogden mezején győzelemre vezette népét a hódító Kővárosiak ellen, azóta is azon munkálkodik, hogy felkészülten fogadják a következő összetűzést. Csak egy valamit nem tett meg: nem látogatta meg a fiát és annak anyját - nem ismerte el a leszármazottját, nem is vett róla tudomást. Átok apa nélkül nőtt fel, az anyja pedig idővel belehalt a bánatba, amit a nagy hatalmú férfi távolságtartása okozott - Connavar árnyéka azonban végig a fiúra vetült: nyilvánvaló volt, hogy kinek a fia is ő. 

Értékelés: 8/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007.
Terjedelem: 514 oldal
Eredeti cím: Midnight Falcon
Fordító: Sziklai István
Borító ár: 2.490 ,- Ft
Sorozat: Rigante-ciklus
Előzmény:
1.) Kard a viharban
Folytatás:
3.) Hollószív
4.) Viharlovas
Kategória: heroikus fantasy
Akciós vásárlás:
Delta Vision Könyvroham
Delta Vision Webáruház

A regény főhőse nem más, mint Átok, azaz léleknevén - amit Ruathain adott a fiúnak - Éjféli sólyom, illetve a kővárosi Banouin és a boszorkány Vorna fia, aki maga is a Banouin nevet kapta a születésekor. A két ifjú, más-más elhatározásból ugyan, de Kőváros felé veszi az irányt: az egyik látni akarja azt a várost, ahonnan az apja származott, a másik épp a származása miatti dühtől hajtva kerül bajba, majd egy ígéret miatt követi és kíséri el a barátját a vízen túlra. Két, különleges fiú, akik apa nélkül nőttek fel: az egyik nem is ismerhette a nemzőjét, a másikról pedig nem volt hajlandó tudomást venni az őse - az ő történetüket meséli el ez a kötet, és közben betekintést nyerhetünk mind a kővárosiak, mind a riganték életébe.

Azt kell mondjam, hogy Átok sokkal érdekesebb karakternek tűnt a kötet elején, mint a korábbi részben Connavar: a fiú múltja, a sértettsége, bizonyítási vágya és a lelkét belülről marcangoló düh eléggé egyedi személyiséget hozott létre. Ifjú hősünk úgy érzi, hogy nincs veszteni valója, nem féli a halált és pont ezért vakmerő, merész - kalandjai és megnyilvánulásai a kedvemre valók voltak, gyorsan peregtek az oldalak. Mellette Banouin szürkének és esetlennek tűnt, furcsán pislogtam a cselekedetit és a gondolatait olvasva - persze később minden értelmet nyer majd, és a karakterfejlődés sem marad el.

Várható volt, hogy a hosszú út során utazóink bajba keverednek majd, ahogy az is, hogy mindkét fiú a saját jelleme szerint reagál majd az eseményekre: az egyik elmenekül, a másik a vakmerően farkasszemet néz a halállal. A történtek azonban mind a kettejüket megváltoztatják és az útjaik is elválnak egymástól - még ha csak időlegesen is. Az átéltek, illetve azok következményei célt adnak Átok kezébe, a fiú elhatározza, hogy gladiátor lesz belőle.

Nem, nem kell megijedni, hogy elmesélem az egész történetet, mert gyakorlatilag ez még mindig a regény legeleje, a kezdő konfliktus felvázolása, a fontosabb események majd csak ezután kerülnek sorra. Számomra azonban ez volt a regénynek az a része, amelyet a legjobban élveztem, a többit valahogy nem találtam ennyire izgalmasnak - bár azért voltak határozottan jó részei. Hosszú az az út, amelyet Átok és Banouin bejárnak, ahogy a jellemük a céljaikat követve folyamatosan fejlődik, ahogy a történelem alakulása befolyásolja a sorsukat.

"Egy hősies cselekedetet soha nem szabad annak sikere vagy kudarca alapján megítélni: csak az azt ihlető szív, szenvedély és bátorság alapján."

Az elbeszélés stílusa határozottan olyan részletes, mindenre kiterjedő és lassan hömpölygő, ugyanolyan mint az első rész esetében, tehát aki azt kedvelte - akár csak egy kicsit is -, ebben a történetben sem fog csalódni. Visszatérnek a régi szereplők is - bár az idő rajtuk is nyomott hagyott -, de végül minden korábbi lépésük magyarázatot kap. Gemmell elvarr minden szálat, az első részben megismert összes szereplő végigjárja a sors által neki kirendelt utat - úgy hagytam őket magukra, hogy tudtam, mindegyikük élete elrendezésre került. Ez a lezárás olyan alaposra sikerült, hogy ha színházi előadást néztem volna, akkor bizony többször is lehullhatott volna az a bizonyos függöny, ami az előadás végét jelzi. Egy idő után már furcsán tekintettem az oldalakra és kétkedve lapoztam tovább, mert nem értettem az újabb események okát. Persze csak türelmetlen voltam, mert a szerző jobban tudta, hogy mit akar elmesélni, és tulajdonképpen így lett kerek az egész - ez viszont nem változtatott számottevő mértékben a korábban felbukkant érzéseimen.

Nagyon kedveltem a történet misztikus vonalát: Morrigu beavatkozásait, a druidák szerepét, a tanácsok és jóslatok mögöttes jelentését és a végkifejletet. Azt a fel nem tett kérdésemet is megválaszolta a szerző, hogy miért és mi okból hasonlít annyira a riganték világa a miénkre, magyarázatot kapnak az elnevezésbeli és a történelmi egyezések, hasonlóságok.

"... megváltoztathatod a másik véleményét érvekkel vagy vitákkal, de ugyanezekkel az eszközökkel nem fogod megváltoztatni a szívét."

Ez egy olyan történet, amit pasi írt, alapvetően pasiknak, de amelyet olyan csajok is elolvasnak, akik nem csak csajos könyveket vesznek a kezükbe. Ugyan magamat is ez utóbbi kategóriába sorolom, és tetszett is, amit olvastam, de azért az ennyire pasis könyveket, a tesztoszteron ilyen mértékű és állandó jelenlétét csak korlátozott mértékben tudom befogadni - ez irányú toleranciámat pedig a sorozat két részének egymást követő olvasása ki is merítette nálam. Hiába no, nem tudom megtagadni azt, ami olyan mélyen a génjeimbe vésődött. Ugyan elpoénkodom a dolgot, de alapvetően az lehet a magyarázat, hogy a heroikus fantasynak ez a klasszikus vonulata nem pont a zsáner legtesthezállóbb stílusát képviseli a számomra. 

Ettől persze még folytatni fogom a Rigante-ciklus köteteinek olvasását, mert alapvetően tetszett, amit olvastam, de be fogom osztani a részeket. Majd leginkább a helyenként bugyuta és idegesítő női olvasmányok után fogom a kezembe venni a sorozat részeit és akkor segít helyre billenteni a lelkivilágomat. Azt viszont szentül megfogadom, hogy ezúttal nem hagyok ki olyan sok időt az olvasások között, mint azt tettem korábban.

Folytatás »

Cristopher Paolini: Örökség (Örökség 4.)

Rögtön belevágok a közepébe: a regény által nyújtott olvasási élmény több sebből vérzik. Kezdeném azzal, hogy hosszú idő - hat év - telt el az előzmények olvasása, illetve a befejező kötet kézbe vétele között, amelynek alapból az lett az eredménye, hogy éppen csak nagy vonalakban emlékeztem az eseményekre, a részletek viszont teljesen kiperegtek a fejemből. A kötet elején ugyan található egy összefoglaló - ez mindenképpen piros pontot érdemel -, de ez sem segített igazán, mert hiába olvastam el az emlékeztetőnek szánt szöveget, az agyam nem igazán tudta felidézni azokat az eseményeket, amelyeket kellett volna - szóval előzmények tekintetében ijesztő mértékben ködösek voltak az emlékeim.

Értékelés: 5/10

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 938 oldal

Fordította: Urbán Erika

Borító ár: 4.500,- Ft

A mű eredeti címe: Inheritance

Sorozat: Örökség

Előzmény:

1.) Eragon

2.) Elsőszülött

3.) Brisingr

Kategória: fantasy

A regényciklus terjedelmét, valamint az egyre inkább jelentkező időhiányt figyelembe véve szóba se jöhetett, hogy újraolvassam az első három részt, maradt tehát a kis szürke agysejtek megdolgoztatása - elég nehezen sikerült munkára fognom őket, és az olvasás időszakának negyven fok körüli hőmérséklete sem volt éppen segítségemre. Az idő nem csak az emlékeimre hatott, hanem a stílusomra, az elvárásaimra és ebből következően a megítélésemre is - teljesen más élményt nyújtott ez a kötet, mint az előzőek és ennek oka rendkívül összetett. Talán jobb is, hogy lemondtam az újraolvasásról és helyette inkább tovább dédelgetem a történettel kapcsolatban még megmaradt kellemes emlékeimet, amelyek inkább már csak érzések, mint konkrét ismeretek.

Ez egy igazán hosszú menet volt. Az most teljesen mellékes, hogy csak én éreztem annak, vagy ténylegesen is az volt, mert a lényeget nem befolyásolja: véleményem szerint a regény egy része - a valamivel több mint kilencszáz oldalas kötet majdnem fele - teljesen felesleges a történések szempontjából. Sőt, továbbmegyek: ha az előző két kötetet egy kicsit sikerült volna meghúzni, akkor erre a negyedik részre nem is lett volna szükség, és sokkal előnyösebb lett volna, ha egy kellemesen feszes tempójú trilógiában teljesedett volna ki a történet. Mindezt annak ellenére is kijelentem, hogy az egyik fejezet, amelyről így vélekedem a legkedvesebb is a szívemnek és cselekmény szempontjából az egyik legmozgalmasabb - Ronan nézőpontjáról és Aroughs város elfoglalásáról beszélek.

Dicséretes, hogy egy fiatal fiú ilyen terjedelmű, összetettségű és volumenű történetet alkotott, de ami az előnyére szolgált az jelentette a hátrányát is: mindenki túl elnéző volt vele és senki sem szólt neki, hogy némiképp túlírtra sikerült a történet. Ahogy a gyerekes húzásait sem javította ki senki. Szerintem az ifjú Paolininak biztosan kardfétise van, mert Eragon vagy Murtagh soha nem kardjáért nyúlt vagy ejtette azt ki a kezéből, hanem ez minden esetben Brisingr-rel vagy Zar'rock-kal történt. Az elején ez még hagyján, de amikor legalább századszorra is azt olvasom, hogy Brisingr így, meg Brisingr úgy, akkor az egy idő után unalmassá válik. Értem én, hogy ezek a kardok egyediek és fontosak, de ami túlzás, az bizony túlzás - vagy csak én nem vagyok vevő erre a fajta megszemélyesítésre.

Furcsa érzés, mert nem tudom azt mondani, hogy a regény unalmas, de én mégis nagy részben annak éreztem. Úgy gondoljátok, hogy már megint össze-vissza zagyválok? Mindjárt megmagyarázom, hogy mire gondolok. Ebben a részben egyik csata a másikba ér, szóval van itt bőven stratégiai tervezés, meg támadás, meg vég nélküli salapálás... (nem olyan rég tanultam ezt a kifejezést) És én mégis untam egy részét, mert ahelyett, hogy a harmadik város - egyébként az események szempontjából nem meghatározó - ostromáról olvasok, sokkal szívesebben haladtam volna előre a történetben.

A kép INNEN.

Roran szerintem a kötet legjobb szereplője, aki nem a csodálatos képességeit, hanem az eszét használja, ha valamit meg kell oldani, akinek a találékonysága és az improvizációs képessége fantasztikus. Mindezek ellenére sem érzem hitelesnek a karakterét, mert annyi ütleget senki sem képes elviselni - még a védővarázslatok ellenére sem. Olyan volt, mint valami duracell nyusziba oltott berserker: nem volt olyan sérülés, ami képes lett volna huzamosabb ideig kivonni a forgalomból és a csata sűrűjéből.

Galbatorixtól - most, hogy végre ténylegesen is megjelent a regényben és nem csak beszéltek róla - sokkal többet vártam annál, mint hogy csak beszél és beszél végeláthatatlanul. Annak ellenére csak szavakkal próbálta megvívni a csatáit, hogy egyébként ő volt a legnagyobb mágus a földkerekségen. Annyit és olyan hosszan szövegelt, bizonygatta az elméleteit és a szándékait, hogy okkal éreztem úgy, hogy majdnem sikerült lyukat beszélnie az én hasamba is.

Brisingr (A kép INNEN.)

A kötet eleje - olyan bő kétszáz oldal - teljesen felesleges, viszont a közepe, ahol a tényleges események történnek, nagyon jó, azt élvezettel olvastam és az oldalak is viszonylag tempósan fogytak. A vége pedig megint elnyújtott: a végső csata és a minden szálat elvarró lezárás kitesz cirka háromszáz oldalt, és bár Paolini a feltételezésem szerint direkt írta ilyenre, hogy a terjedelmesre sikerült előzmény hasonló stílusú befejezést kapjon, de engem ez nem tudott egy idő után lekötni. A történet végével, a búcsúzások sorával és a célokkal nem igazán értettem egyet, és valójában az okokat sem sikerült teljesen elfogadhatóan átadni, így  inkább értetlen maradtam, mint elégedett.

Nagyon jó ötletek voltak a regényben - köztük az eldunarik és a sziget, a múlt megismerése -, amelyek egy részét nagyon jól felhasználta a szerző, más részüket pedig éppen csak bedobta a köztudatba, elnagyoltan dolgozta ki. Ahogy a hosszú terjedelem miatt jó néhány logikai hiba is belekeveredett a leírásokba, eseményekbe - ezek némelyike eléggé zavaró volt a számomra. Amíg az előzmények tudtak a számomra újdonságot, esetenként meglepetést okozni, addig ebben az esetben nem ezt tapasztaltam: az események egyenes vonalban következtek egymásból, nem következett be olyan fordulat, amelytől a padlón koppant volna az állam.

Tövis (A kép INNEN.)

Nehéz döntést hoznom, mert az előzmények kedvelése mellett ez a rész bizony nem nyerte el a tetszésem: a jó ötletek és Saphira ellenére is csupán csak egy közepesre tudom értékelni. Abban is biztos vagyok, hogy az évek múltával csak az az érzés fog megmaradni bennem, hogy nagyon hosszú volt, rengeteget csatáztak a szereplők és a kötet nagyobb részének olvasása közben unatkoztam - én pedig mindezt nagyon sajnálom, mert alapvetően sokkal többet vártam a befejezéstől.

Még egy észrevétel: a négy kötet gyönyörűen mutat a polcon egymás mellett - illetve csak mutatna. Nagyon mérges vagyok, hogy a kiadó pont a negyedik kötet esetében változtatott a gerinc elrendezésén: a szerző nevét nem függőlegesen, hanem vízszintesen helyezték el - mindezt egy logó miatt. Így viszont megtörik az összhang. Részemről minden további nélkül meglettem volna anélkül a logó nélkül.

Folytatás »

Mason Murray: Lélekcsapda

A könyvnek és nekem - mondhatni - hosszú történetünk van: ajándékba kaptam a testvéremtől és a férjétől - rögtön névre szóló dedikálással, mivel a szerző és a sógorom személyesen is ismerik egymást. A könyv fülszövege érdekesnek tűnt, mégis mindig hátrébb szorult a listán - bár ennek az okát magam sem tudom. Gondoltam, hogy kicselezem saját magamat, ezért feltettem a regényt a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás polcára - biztos voltam benne, hogy akkor nagy eséllyel sorra fog végre kerülni az olvasásban. A sors furcsa fintora, hogy időközben a Borsodi Molyklub egyik összejövetelén magam is megismerkedtem az íróval - így viszont még sürgetőbbé vált a történet olvasása.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Ad Librum Kft.
Kiadás éve: 2011.
Terjedelem: 299 oldal
Borító ár: 2.990,-
Kategória: krimi, misztikus thriller

A szerző egyéb regényei:
Elátkozottak városa

Mark Moore egy nap arra ébred, hogy nem igazán saját maga, a lelke ugyanis egy másik - ráadásul öreg - testbe került. Az események megviselik a volt ügynököt, de nem olyan fából faragták, aki küzdelem nélkül megadja magát, ezért segítségért folyamodik volt társához és egykori szerelméhez - akit közös múltjuk részleteivel sikerül meggyőznie a maga igazáról. Az egyébként is lehetetlennek tűnő küldetésükben még további akadályok gördülnek a furcsa páros útjába, miközben a lélekrabló után kutatnak, az életüket veszélyeztető helyzeteket kell túlélniük. Kevés az esély arra, hogy megtalálják a dörzsölt és mindenre elszánt férfit, aki a kialakult helyzetért felelőssé tehető - és aki bármire hajlandó azért, hogy minden hidat felégessen maga mögött.

Jócskán az események közepébe csapva indít a történet, a felcserélt személyek és testek, a főszereplők fejében uralkodó káosz és kettősség - az én lelkem, de nem az én testem - miatt kicsit nehezen sikerült belerázódnom az eseményekbe - egy idő után aztán csak a helyére került minden. Onnantól kezdve, hogy megértettem Morgan szerepét, világossá vált Moore helyzete és Lebowsky terve, már egyáltalán nem jelentett problémát, hogy elmerüljek a nyomozás izgalmában.

Egy igazán izgalmas és összetett nyomozás elevenedik meg a lapokon, a kiugrott FBI ügynök, illetve jelenleg is az Ügynökségnél dolgozó volt szerelmének kétségbeesett kutakodása még az előtt a figyelem középpontjába kerül, hogy elértek volna valami eredményt. Természetesen ez a tényező csak még inkább megnehezíti azt, hogy a lélekrabló nyomára bukkanjanak.

A váltott nézőpontok miatt egyszerre követhetjük végig a történet minden résztvevőjének életét, amelyet természetesen - zömében - nem a saját testében él meg. Végig pörgős és mozgalmas a cselekmény, olyan igazi akciófilm érzésem volt olvasás közben: cselszövések, autós üldözések, lövöldözések, kutatások illegális és öncélú felhasználása.

Az izgalmas cselekmények mellett a regénynek van egy másik oldala is: bemutatja az emberi lélek rejtelmeit, számos nézőponton keresztül megjeleníti a különböző motivációkat és a kétségbeesett helyzetben hozott döntések indokainak sokszínűségét - igazán elgondolkodtatónak találtam néhány szituációt. A test és a szellem kapcsolatának ilyen mélységű boncolgatása nem véletlen, mivel igazából ennek misztikussága adja a történet alapját. A regény egyszerre izgalmas nyomozás, akcióban dúskáló sztori és spirituális utazás - nekem pedig nagyon tetszett ez a kombináció.

A történeti szál eléggé szövevényes, amely egyszerre köszönhető a több nézőpontnak, a lelkek cseréjét lehetővé tevő különleges szituációnak, illetve az ebből hasznot remélő emberek kapzsiságának és kíméletlenségének. A regény előrehaladtával a feszültség folyamatosan növekszik, a helyzet egyre durvább és az idő pedig egyre inkább szorít - a végkifejlet egy akcióban és izgalomban bővelkedő jelenetben csúcsosodik ki. Bár a befejezés számomra egy picinyként gyorsnak és hirtelennek tűnt, ugyanakkor azt is el kellett ismernem, hogy az utolsó oldalig tartogat valami izgulni valót. Voltak ugyan kétségeim, de végül meggyőztem magam, hogy ez szélsebes és lendületes lezárás kifejezetten illett a regény korábbi mozgalmasságához és stílusához. Mindezek mellett megelégedésemre szolgált, hogy végül minden kérdésemre választ kaptam, minden szál elvarrásra került.

Egy nagy hátránya viszont akadt a kötetnek, de ez nem a történet minőségének, hanem inkább a kiadásnak szól: az apró betűk eléggé próbára tették az egész nap monitor előtt szenvedő és estére kissé megviselt szememet. Pont ezért hanyagoltam a regény hétköznap esténként történő olvasását és hagytam a hétvége valamivel nyugisabb napjaira a sztori megismerését - akkor viszont gyorsan haladtam a szöveggel.

Viszont kedves Mason Murray, kérlek, hogy legközelebb kevesebb "M" betűvel kezdődő szereplőt vonultassál fel egy regényen belül, mert - magam sem tudom, hogy miért, mivel egyébként nem jellemző rám - hosszú ideig kevertem Moore-t Morgan személyével, majd feltűnt egy Mallory is - és akkor még nem beszéltem a keresztnevekről: Mark, Mike és még sokan mások.

Kicsit tartottam a kötettől, de kellemesen csalódtam a történetben és az írónak is sikerült elnyernie a bizalmam, ebből pedig az következik, hogy fogok még - maradjunk továbbra is az írói álnévnél - Mason Murray-től olvasni. Misztikus krimit, mozgalmas akcióban bővelkedő történeteket kedvelőknek pedig kifejezetten ajánlom a regény megismerését.

Folytatás »

Rachel Hartman: Seraphina (Seraphina 1.)

Az az igazság, hogy a sárkányos könyveknek soha nem tudok ellenállni és csak kifejezetten nehezen lehet eltántorítani azok olvasásától. A Seraphina esetében is rögtön felfigyeltem a fülszövegre, de leginkább arra, ahogy a sárkányok és az emberek együttélésére, a sárkányok alakváltására, emberi alakba préselődésére hivatkozik. Nincs az a körülmény - gondoltam -, ami ennek a regénynek az olvasásától visszatarthatna. be is szereztem, amint tudtam, majd - a nem egészen pozitív fogadtatások eredményeként - a könyvespolcom olvasásügyileg hanyagolt példányai közé sorolódott be. Pedig vonzott a történet, de mindig csak halogatódott az olvasása, ezt pedig nem hagyhattam sokáig szó nélkül - és ha másként nem működik, akkor majd némi kényszerrel: a regényt felpakoltam a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás kötetei közé. Már bőven túlteljesítésként (20. könyvként a listán szereplő 24-ből) végre elolvastam ezt a történetet - most pedig mérges vagyok magamra, hogy ezt nem tettem meg hamarabb.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Scolar Kiadó
Kiadói sorozat: Scolar fantasy
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 445 oldal
Fordította: Simonyi Ágnes
Borító ár: 3.750,- Ft
A mű eredeti címe: Seraphina
Sorozat: Seraphina
Előzmény:
0,5.) Seraphina: The Audition
Folytatás:
2.) Shadow Scale
Műfaj: fantasy, ifjúsági

Először is nézzük az alapszituációt: Történetünk Goreddben játszódik, amely ország fiatal királynője negyven évvel ezelőtt - hosszú háborúskodást és még több elszenvedett veszteséget követően - békét kötött a sárkányokkal. Ezek a nemes és veszélyes lények sem ok nélkül egyeztek bele a békébe: a goreddiek által kifejlesztett harcművészet, a drakomachia miatt sok társukat vesztették el a csatákban. A béke tehát mindkét fél érdekében állt, de ahogy az lenni szokott nem mindenki értett egyet annak megkötésével. Az egyik sárkány - vagyis, ahogy ők nevezik: saar - tudós felfedezte az alakváltás lehetőségét, a sárkányok emberi testbe préselődését, és innentől kezdve a két faj egyedei elkeveredhettek egymással, megismerhették a másik kultúráját. Az emberi alakot öltött sárkányok, a saarantrasok elsősorban tudósokként éltek az emberek között, tevékenységüket csak a Cenzorok tanácsának szigorú felügyelete alatt végezhették, az érzelmek és a kötődés túlzott megnyilvánulása súlyos következményeket vont maga után, a megtévesztések elkerülése érdekében a saarantrasokat csengő viselésére kötelezték és csak kevesek kaptak ez alól felmentést, így általában tudni lehetett, hogy ki a sárkány és ki nem az - persze vannak kivételek.

Negyven év telt el a béke megkötése óta, ennek megünneplésére a sárkányok vezére, az ardmagar Goreddbe látogat. Az előkészületeket egy szörnyű esemény zavarja meg: a trónörökös halála - a holttesten látható nyomok pedig egy sárkány által elkövetett gyilkosságra utalnak. Seraphina a zenesegéd sem az emberek, sem pedig a sárkányok társaságában nem érzi jól magát - megvan az oka arra, hogy mindkét oldaltól távol tartsa magát. Eddig a háttérben tudott maradni, a herceg temetésén azonban gyönyörű muzsikájával akaratlanul is felhívja magára a figyelmet. Meglátásai, merész cselekedetei, valamint a sárkányokkal kapcsolatos megállapításai felhívják magára a testőrség kapitányának, Lucian Kiggsnek a figyelmét, aki be is vonja a nyomozásba a lányt. Seraphina azonban nem egyszerű zenesegéd, hanem szörnyű titka van, amit gyerekkora óta rejteget mindenki elől - a nyomozás egyszerre veszélyezteti az ő lelepleződését, valamint a béke megszüntetése ellenében végzett összeesküvést. 

A kép INNEN.

Furcsán működik kis országunk, mert ennek a kötetnek nem lett éppen túl fényes a fogadtatása a magyar olvasók körében: eléggé vegyesek a vélemények. Sokat gondolkoztam a történet megismerése közben ezen a problémán, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezzel regénnyel alapvetően - a legtöbb olvasó szempontjából - két gond van: egy young adult fantasyról van szó, amely sokkal összetettebb, mint amit az ebbe a kategóriába sorolt művekkel kapcsolatban a trendeket követve megszokhattunk. Szóval aki a jófajta sárkányos fantasyra vágyik, annak ez a történet túlságosan young adult lesz, aki pedig a YA könyveket falja napi rendszerességgel, annak pedig világfelépítés, illetve az alkalmazott kifejezések szempontjából túl bonyolult. Ebből következik, hogy csak egy szűk réteg érdeklődését fogja felkelteni a fülszöveg, és még ennél is kevesebb ember tetszését fogja elnyerni a sztori - ez pedig nem túlzottan jó hír a folytatásokra nézve.

Pedig a regény kifejezetten jó, a háttérvilág kidolgozottsága pedig fantasztikus. Már a fülszövegben, illetve a posztnak a történetet bemutató két bekezdésében is olvashatóak azok az egyedi kifejezések, amelyek megkövetelik a figyelmet - és ez még csak a jéghegy csúcsa. Bár szokva vagyok az összetett szöveghez, de még nekem is gondot okozott az elején ezeknek az egyedi szófordulatoknak a megértése és nyomon követése, bizony többször elvesztettem a fonalat, lestem összezavarodva a lapokat - fruszrált helyzetemből az mentett ki, hogy felfedeztem a kötet végén a meglehetősen részletes szószedetet és ha időnként elbizonytalanodtam, akkor odalapoztam.

Az animáció INNEN.

Nemcsak a kifejezések, hanem a sárkányok és az emberek "együttéléséhez" köthető társadalmi berendezkedés bemutatása, annak minden apró részletre történő leírása teszi a megszokottnál valamivel nehezebben megemészthetővé ezt a szöveget. Seraphina mesél, mindent megoszt az olvasóval, amire csak szükség lehet annak érdekében, hogy ezt a nem éppen egyszerű helyzetet a legapróbb részletig és motivációig meg lehessen érteni, hogy a leglényegtelenebb reakció indoka is világos legyen. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha sok leírást, részletes bemutatást tartalmaz a történet, amely pedig maga után vonja azt, hogy maga a sztori nem lesz éppen a legmozgalmasabb, cserébe viszont amolyan kényelmesen folydogáló, de nagyon élvezetes utazást kínál kárpótlásként.

Nekem kifejezetten tetszett, hogy Rachel Hartman ennyire minden részletre kiterjedően rajzolta meg ezt a különös helyzetet, ennyire precízen fektette le az alapokat. Bár túl nagy meglepetést nem okozott a történet, de kellemes kikapcsolódást nyújtott, a részletes világfelépítés miatt pedig hajlandó vagyok elnézni a vontatottabb cselekményt és a kissé kényes szerelmi szálat is. Mindezt azért, mert tudom, hogy a folytatásokhoz megfelelően stabil, mindenféle lyukaktól és ellentmondásoktól mentes, maximálisan terhelhető alapot hozott létre a szerző, amelyet innentől bűn lenne kihasználatlanul hagyni - szóval nagyon erős folytatásra számítok, amellyel kapcsolatban nem titkol vágyam az, hogy egyszer majd magyar nyelven is megjelenjen.

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, akit zavart, hogy a főszereplő leányzó mindössze tizenhat éves, mert bizony a viselkedése alapján nem éppen ezzel az életkorral társítottam volna össze - és bevallom, hogy a fejemben néhány évvel idősebbként gondoltam rá. A karaktere viszont érdekes és ez leginkább a származásának, a féltve őrzött titkának köszönhető. Ő az a főszereplő, aki a teste és a kinézete helyett az éles eszével és a sárkányok természetének alapos ismeretével vívta ki a tiszteletem és a figyelmem - nem csak az enyémet, hanem Lucian Kiggsét is.

"Nincs semmi szégyellnivaló egy stratégiai fontosságú visszavonulásban, mialatt arra vársz, hogy a Botrány, ez az átkozott baziliszkusz másfelé fordítsa sorvasztó tekintetét - különösképpen, ha olyasvalaki vagy, akinek bizony van rejtegetnivalója."

Kiggs Kapitány maga sem elhanyagolható személyiség, hanem nagyon is érdekes, figyelemfelkeltő és titokzatos személyiség, akinek szintén gondot jelent a származása - csak éppen másként. Szóval, ha nem mindenáron arra törekedett volna a szerző, hogy young adult történetet írjon, akkor nyugodtan lehetett volna idősebb is Seraphina, és akkor valamivel komolyabb és sötétebb történet is kerekedhetett volna a sztoriból - bár alapvetően így sem volt ez rossz, sőt... Ugyancsak érdekesnek találtam Orma karakterét, de mind az emberek, mind pedig a sárkányok között akad még bőven olyan, aki színesebbé és kifejezetten élvezetessé tette a megismert világot.

A kép INNEN.

A történet több oldalról is megvizsgálja a sárkányok és az emberek együttélését, a pozitívumok mellett bemutatja annak árnyoldalát is és rávilágít a két faj érzelmi és fizikai keveredésének veszélyeire, annak buktatóira. A jelenlegi helyzet a negyven éve tartó béke ellenére is törékenynek tűnik, jól érezhető a mindent átható feszültség, a politikai és társadalmi ellentét. Rachel Hartman ugyanúgy beleszövi meséjébe az érzelmek különbözőségét, ahogy a közéletben, az országok irányításában jelentkező ellentéteket és nehézségeket - tetszett, hogy egyiket szempontot sem kezelte nagyvonalúan, hanem mindegyiket egyenrangú tényezőként, ugyanolyan lényeges elemként tüntette fel a regényben.

Ha az elején még nem is, de a vége felé mindenképpen nagyobb hangsúlyt kap a szerelmi szál a történetben. Már a kötet legelején láttam, hogy ez a vonal kikerülhetetlen lesz, de arra számítottam, hogy kissé másmilyen lesz, mert ez így eléggé sutára és erőltetettre sikerült. Bár még az is elképzelhető, hogy ez is csak a kategória egyik kötelezően elvárt követelménye - akkor pedig igazán kár érte.

Elég sokat hadováltam már össze erről a regényről ahhoz, hogy lassan a végére érjek a mondandómnak és levonjam a végkövetkeztetést, amelyet szerintem már mindenki sejt: alapjaiban véve ez egy nagyon élvezetes, alaposan felépített és kifejezetten körültekintően összerakott történet, amelyet egyszerre ajánlok a sárkányos fantasyt kedvelőknek, a young adult könyveket olvasóknak - valamint azoknak is, akik az utóbbitól idegenkednek vagy éppen az átélt csalódások miatt hanyagolják a hasonló olvasmányokat. Bátran kiállok és hangosat kiáltok: ismerjétek meg Seraphinát, az emberek és a saarok világát! Nekem pedig ide a folytatást, de izibe! :)

Folytatás »

Dan Brown: Inferno (Robert Langdon 4.)

Mai napig emlékszem az érzésre - pedig akkor még nem vezettem blogot -, amikor először találkoztam össze Dan Brown egyik regényével, amely természetesen nem is lehetett más, mint az akkoriban elég nagy hírverést kapott és az állóvizet jelentős mértékbe felkavaró Da Vinci-kód. Majd nem sokkal később a kezembe került az Angyalok és démonok, a szerző első története, az olvasást követően pedig azt is megállapítottam, hogy az még jobb, mint a nagyon felkapott második történet. Mai napig érzem az izgalmat, amelyet ezeknek a regényeknek az olvasása közben olvastam, ahogy nem tudtam lerakni a könyvet, mert minden oldalon történt valami, ami miatt képtelen voltam szabadulni az írott szövegtől. Bevallom, hogy azóta is ezt keresem a szerző könyveiben, és vagy én változtam meg azóta, vagy pedig ő maga kezd egy kicsit lankadni a történetszövés terén, illetve belefáradni abba, hogy megismételje, esetleg felülmúlja azt, ami szerintem elsőre sikerült neki a legjobban. Talán azért az Angyalok és démonok az általam legjobbnak ítélt regénye, mert abban volt benne igazán a szíve és a lelke.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 656 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: Inferno
Fordította: Bori Erzsébet
Sorozat: Robert Langdon
Előzmény:
1.) Angyalok és démonok
2.) A Da Vinci-kód
3.) Az elveszett jelkép
Kategória: krimi, kaland
A szerző egyéb művei:
A megtévesztés foka, Digitális erőd

Robert Langdon professzor ismét visszatér, csak ezúttal nem egészen önmaga: egy kórházban ébred, nem emlékszik arra, hogyan is került oda, de még ennél is jobban meglepődik azon, hogy minderre Firenzében kerül sor - legalábbis, az ablakon túli látványból csakis ez következhet. A professzor ki sem heverheti az őt ért traumát, amikor is ismét az életére törnek, ő pedig csak a fiatal doktornőnek, Sienna Brooks-nak köszönheti az életét, aki a saját biztonságát nem kímélve igyekszik biztonságos helyre juttatni a kábult és sérült férfit, akinek az ébredése óta furcsa látomásai vannak egy lefátyolozott nőről, egy vértől vöröslő folyóról és az időről, ami egyre csak fogy. Őrült hajsza veszi kezdetét Firenze városában, a kutatás mozgató rúgója és útmutatója pedig nem más, mint Dante híres műve, a Pokol, illetve minden műemlék, amelynek valamilyen módon, de köze van az oly sokakat megihlető íráshoz.

Korábban azt gondoltam, hogy Dan Brown történetei különlegesek, alaposak és annyi információt tartalmaznak, amennyit addig nem sok történetben láttam - ezt az állításomat az Inferno eseményeinek megismerését követően is fenn kell tartanom. Az utóérzet, azonban korántsem ugyanaz, mint amit professzor többi kalandjának olvasását követően éreztem. Ezúttal is egy profin összerakott történetben találtam magam, ami valahogy mégsem volt az igazi.

A regény továbbra is az "okos könyvek" közé tartozik a számomra, azaz a benne szereplő információk tömkelege miatt hihetetlen mértékben gyarapodhat az olvasó ismerete, közben pedig élvezi a kalandok sorát. Csodaszép leírások mutatják be Firenze városát, történelmének egy jellemző korszakát, az ebből az időszakból származó legtöbb műemlékét, illetve azok titkait, esetleg másodlagos jelentőségüket. Olyan részletességgel történik mindez, amelyek miatt azonnal utazási katalógusokat kezdtem nézegetni, és az olvasottak hatására végérvényesen eldöntetett, hogy a következő utam Firenzébe fog vezetni. A könyvbeli események által érintett másik város Velence, és ide csak azért nem akarok ellátogatni, mert pár évvel ezelőtt már jártam ott - ellenben, ha nem így lett volna, akkor... :)

Botticelli: A Pokol térképe

A történetvezetés azonban eléggé ismerősnek tűnt, sőt... Mintha az író elővette volna a Da Vinci-kód szövegét, és mintha csak az indokot, a neveket, valamint a helyszíneket cserélte volna ki a már ismert sztoriban, majd... kész is az új történet. De komolyan... ott van az okos nő, aki rögtön az elején Langdon mellé szegődik és együtt nyomoznak, az apró francia autó helyett ebben az esetben - mivel Olaszországban járunk - motorral menekülnek, később festmények vezetik őket nyomra, és még a magánrepülővel megtett út is szerepel a történetben, no és persze az üldözőket is meg kell téveszteni azzal, hogy elhitetik velük, máshová tartanak a szereplők, mint ami tulajdonképpen az útjuk tényleges célja - a hasonlóságokat még sokáig sorolhatnám. Bevallom, hogy a rengeteg ismerős helyzet és momentum nagyban rontotta az olvasási élményt, sokszor csóváltam elégedetlenül a fejem és bosszankodtam, amiért ez a nagyszerű és szerteágazó tudással rendelkező szerző nem tudott új és egyedi eseménysorozatot kitalálni, hanem a megszokott - egyszer már jól bevált - sémát kellett előrántania a kalapból.

Palazzo Vecchió, Firenze

Ami egyedi, ami az újdonságot nyújtotta a számomra, az maga a város, a rengeteg csodálatos építmény, amelyet megismerhettem a regény által, illetve Dante és nagyon híres műve, amely teljes egészében uralja a történet cselekményét, az utolsó mondatáig áthatja a szöveget. Ez a regény nem más, mint egy áhítattal teli tisztelgés Dante személye és csodálatos műve előtt.

Van valami, ami miatt kifejezetten tetszett a regény, amely szinte simogatta alapvetően műszaki beállítottságú lelkem: ezek pedig a grafikonok, amelyek oly szemléletesen mutatják be az egész szituációt okozó alapvető problémát - és már látom is magam előtt a barátnőm, amint csóválja a fejét, közben pedig azt motyogja, hogy: mérnök. Hiába no, nem tudom meghazudtolni magamat, és csak reménykedek benne, hogy ő maga is ennyire élvezni fogja majd az egyébként igen szemléletes ábrát, amely - földrajzos lévén - szerintem nem is lesz ismeretlen neki.

"Az emberi elme primitív önvédelmi mechanizmusa mindazt tagadja a valóságból, aminek a feldolgozása túl nagy stresszt okozna az agy számára. Ezt nevezik hárításnak."

Piazza del Duomo, Firenze:
Cattedrale di Santa Maria del Fiore, Giotto harangtornya és
a San Giovanni keresztelőkápolna

Igazán tetszett a túlnépesedés, mint globális probléma bemutatása és igazán riasztónak tartottam az ezzel kapcsolatban levezetett egyenleteket, amely egy igencsak riasztó jövőképet vetít előre. Tény, hogy a művészetek és az ismerős cselekmények mögé bújtatva Dan Brown ismét olyan témát választott, amely biztosan felborzolja - ha nem is olyan mértékben, mint a Da Vnci-kód esetében - a kedélyeket, vagy legalábbis gondolkozásra készteti az olvasókat. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez is egy olyan - rejtjeles - üzenet, amely pontosan azokhoz nem fog elérni, akik az előrevetített borzalmas jövőt befolyásolni tudnák.

Igen, ez a probléma létezik, és egyetértek azzal, hogy a helyzetet kezelni kell, bár a regényben felvetett megoldás vitatható, ugyanakkor eredményes is lehet. A szerző felveti a problémát, kínál is rá valamilyen megoldást, majd az olvasó lelkiismeretére bízza a végső döntést, hogy egyetért-e ezzel a módszerrel vagy sem. Engem komolyan elgondolkodtatott, amiről olvastam.

"Amikor a világ problémáiról van szó, globális járványként pusztít a hárítás."

Szóval ismerős elemek ide vagy oda, ez megint egy nagyon aktuális problémát a középpontba állító, rengeteg információt, adatot, érdekességet tartalmazó, a tudást akaratlanul is bővítő, mozgalmas és izgalmas történet, amelyet minden fanyalgásom ellenére is jól esett olvasni. Mindezek ellenére azért remélem, hogy a szerző a következő alkalommal hasonlóan aktuális alapötlettel, de valamivel egyedibb történetvezetéssel áll elő - ugyanakkor egyáltalán nem irigylem a helyzetét, mert az első két regényét - sem eredetiségben, sem az elért sikerek tekintetében - nem egyszerű felülmúlni.

Még annyit kell hozzátennem, hogy ezt a könyvet ajándékba kaptam @Jeffi molyocskától 2013-ban - amelyet ezúton is és ismételten köszönök -, majd felkerült a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás polcára és túlteljesítés keretén belül, a polcon szereplő kötetek közül tizenhetedikként olvastam el. Haladok, határozottan haladok. :)

Folytatás »

Tess Gerritsen: A sebész (Rizzoli & Isles 1.)

Újabb regény került sorra az olvasásban a Csökkentsd a várólistádat 2015. évre betervezett listájáról. Pedig a teljesítéssel kész vagyok, de annyira jó könyveket válogattam erre az évre össze, hogy nem bírok az olvasásukkal leállni - úgyhogy folytatom a túlteljesítéssel. :)

Igazság szerint jó ideje szemezek már az írónő regényeivel és azt is tudom, hogy az egyik történetéből tv-sorozat is készült, de eddig még nem jutottam el az olvasásig - a sorozatot meg elvből nem nézem meg addig, amíg nem olvastam el az események nyomtatott verzióját. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy nálam a krimihez hangulat kell - főleg az ilyen fajtához, amelyben beteg elmék által végrehajtott brutális esetek nagyon is részletes leírásait lehet olvasni, és ami a lélektani hatását tekintve inkább thriller, mint krimi.

Értékelés: 7/10
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2009.
Terjedelem: 430 oldal
Fordította: Kovács Kristóf
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: The Surgeon
Sorozat: Rizzoli & Isles
Folytatás:
2. A tanítvány
3. A bűnös
4.) Body Double
5.) Eltűntek
6.) The Mephisto Club
7.) A múmia
8.) Ice Cold
9.) The Silent Girl
10.) Las to Die
11.) Die Again
Műfaj: krimi, thriller

Savannah városában okkal rettegnek a nők, ugyanis egy sorozatgyilkos szedi áldozatait: az éjszaka leple alatt besurran az egyedülálló hölgyek lakásába, megerőszakolja, majd válogatott kínzásoknak veti őket alá. A gyilkos mesteri módon használja a szikét, ezért méltán érdemelte ki a "Sebész" nevet. Catherine Cordell sebész rezidens a helyi kórházban, de egy éjszaka ő maga is áldozattá válik, éppen csak sikerül megmenekülnie. Catherine elköltözik a városból és Bostonban  próbál új életet kezdeni, munkát vállalni, de a múlt emlékei ide is követik. Két évvel a korábbi eseményeket követően a "Sebész" ismét munkához lát, újabb nők viselik testükön a keze nyomát, de kétség sem férhet hozzá, hogy az igazi célpontja nem más, mint a doktornő.

A regény alapvetően jó stílusban megírt, képes arra, hogy ha az ember belekezd az olvasásba, akkor bizony benne ragad a történetben. Még úgy is borítékolható ez a hatás, hogy a részletes és kellőképpen realisztikus leírások miatt többször borzad el a kötetet gyanútlanul kézbe vevő érdeklődő, mint amennyiszer nem.

A krimi szál kifejezetten tetszett, bár a regény határozottan durva jelenetekkel van tele, ugyanakkor érzékeny témát érint, mert a nemi erőszak már önmagában is elítélendő dolog, de ami ezekkel a megerőszakolt nőkkel a gyilkos tevékenységének következményeként még megtörténik, az már az embertelen és brutális kategóriába sorolható - női olvasóként érzékenyen érintett az alapszituáció könyörtelensége.

A történetre a lineáris időrend a jellemző, az elbeszélésmód E/3 személyű, kivéve azokat a közbeszúrt fejezeteket, amelyek a gyilkos gondolatait írják le, mert ezekben az esetekben konkrétan az elkövető szemén keresztül láthatjuk az eseményeket, az ő fejében találjuk magunkat, valamint az időrend is felborul, mert egyes áldozatokról, a halálukról hamarabb olvashatunk, mint az a történetben ténylegesen sorra kerülne.

Az alapszituációra nem tudok mást mondani, csak azt, hogy beteges és kegyetlen, az ilyen elme őrült, mást nem lehet rá mondani - ugyanakkor zseniális is, mert képes tökéletesen láthatatlan maradni és minden gyanú fölött állni, valamint ha szükséges akkor kordában tudja tartani a késztetéseit és arra irányítani a figyelmét, aki dühének igazi célpontja.

A nyomozás szerteágazó és eléggé cselekményes is, a rendőrök munkájára nem lehet panasz, de a regény jelentős részében mégsem vetül rá a gyanúnak még az árnyéka sem az elkövetőre. Aztán persze, amikor sikerül rátalálni a megfelelő szálra, már viszonylag gyorsan, de nem problémamentesen megy a részletek felgöngyölítése, hamar világossá válnak az okok. Ez nem az a könyv, ahol az olvasó számára már a kötet elején nyilvánvaló, hogy ki az elkövető, de hosszú oldalakon keresztül kell végigkövetnie a rendőrség próbálkozásait - nem, itt senki sem tudja, hogy ki a sorozatgyilkos és amikor végre kiderül a személye, akkor is van még miért izgulni.

"Nem a szerelem a legnagyobb kerítő, hanem a fájdalom."

Minden pozitív hozadéka és élvezhetősége mellett a regénynek vannak gyengeségei is - mindjárt több is. Úgy tűnik, hogy amíg az írónő a különböző egészségügyi tevékenységeket, beavatkozásokat teljesen követhetően és korrekten írja le, addig hajlamos eltúlozni egyes érzelmeket. A történetben jelentős szerepet kapnak a nemi erőszakon átesett nők és a problémájukban segítséget nyújtó személyek, de az én nézetem szerint ez még nem ad elég okot arra, hogy az áldozatok, illetve az érintett szakemberek, segítők minden férfira úgy tekintsenek mintha éppen az előttük álló személy követte volna el az egyébként igencsak elítélendő tettet. Márpedig az ügyben nyomozók többsége férfi, szóval bőven akad lehetőség arra, hogy az írónő kifejtse ezt az igencsak eltúlzó nézetét. (Kicsit úgy éreztem magam, mint a halőr - vagy minek hívják - abban a bizonyos viccben, amikor engedély nélküli horgászással vádolja a tó közepére sodródott csónakban olvasó nőt, aki viszont cserébe azzal gyanúsítja a halőrt, hogy erőszakot akar elkövetni rajta - mindkettőjük magyarázata az, hogy elkövetheti a tettet, hiszen a felszerelése megvan hozzá.)

Boston, Back Bay városrész (A kép INNEN.)

A másik ilyen eltúlzott reakciót maga Rizzoli produkálja, aki tökéletesen alakítja a férfi szakmát választó (bár nem értem, hogy a nyomozói szakma miért tekinthető kifejezetten annak?), férfiak közé került, ugyanakkor meg nem értett és elnyomott nőt. Alapból megértem a problémát (a műszaki pályán is furcsán tekintenek a nőkre és ez saját tapasztalat), de igazság szerint most a pasikkal értek egyet, mert Jane Rizzoli olyan ellenszenves és kibírhatatlan nőszemély, amilyennel ritkán sikerül összeakadnom. Szóval jelen esetben tökéletesen együtt éreztem minden férfi nyomozókollégával, miszerint ezt a nőt képtelenség megérteni és elfogadni - talán ideje lenne magába néznie egy kicsit. Remélem, hogy a sorozat későbbi részeiben változik a karaktere, mert nagyon ráférne.

Amikor utánanéztem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez a regény egy sorozat első kötete, amelynek címe a Rizzoli  & Isles. Nos, Rizzoli ebben a kötetben nem más, mint egy totális mellékszereplő, Isles személyéről pedig csak sorozat címéből értesültem, mert bizony fel sem merült a neve a majd négyszáz oldalnyi szövegben. Ha valakit meg kellene neveznem főszereplőnek, akkor az biztosan nem Rizolli lenne, hanem inkább Moore nyomozó és persze Cordell doktornő.

Minden hibája ellenére is jó ez a regény, nagyon tetszett történet felépítése és a dinamizmusa, az alapok nagyon jók, az általam kifogásolt dolgokon, az alkalmazott klisés helyzeteken pedig még lehet csiszolni, ezért nem alaptalanul feltételezem, hogy a következő kötet még ettől a résztől is jobb lesz - vagyis nem véletlen, hogy a harmadik részből nagyon is kedvelt sorozat készült. Mindenképpen folytatom, még az is lehet, hogy hamarosan.

Folytatás »