Gena Showalter: Éjsötét játszmák (Az Alvilág Urai 8.)

Amikor a Libri Kiadó 2016-ban folytatta az Ulpius-ház Kiadó által öt évvel korábban félbehagyott sorozatot, akkor nagyon örültem a hírnek. Bár a szerző regényei soha nem tartoztak a feltétlen rajongásomat élvező történetek közé, de ettől függetlenül mindig értékelem, ha egy sorozat teljes és egész, nem pedig csonka. Lelkesen meg is vásároltam a pillangós fiúk egymás után érkező kalandjait és ugyan egyre csökkenő lelkesedéssel, de azért olvastam is őket.

Az igazság az, hogy öt év maradt ki a negyedik és az ötödik magyar megjelenése között, majd pedig az egyébként érdekesnek tűnő szereplők a saját regényeikben átalakultak papírmasé figurává és a végtelen lelkizések, a véget nem érő intim jelenetek miatt a történet is lapos lett. Aeronból, aki Harag démonával osztja meg a testét, gyakorlatilag papuccsá vált miután az ő kis angyalkája belépett a képbe. Gideon, akit Hazugság démona kényszerít az igazmondás elkerülésére, időnként egyszerűen nevetségesnek hatott a saját kötetében - pedig korábban lehetőségek tárházát hordozta magában. Amun, a Titkok démonának őrzője szintén érdekes karakter a maga hallgatagságával és a Pokolban tett látogatását követő őrületével - mégis egy végeérhetetlen ágyjelenet lett az érdekesnek indult sztoriból és még a Pokol újbóli meglátogatása is nevetségesnek tűnt az intim pillanatok hosszúsága és az egyéb cselekménytelenség miatt.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
(mert mozgalmas volt, de valami hiányzott)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 514 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Surrender
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olívia (angyal)
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
7.) Éjsötét titkok
Amun (Titkok) /Haidee (vadász)
Folytatás:
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Valaki biztosan beszélhetett a szerzővel erről, mert Strider, a Vereség démonának őrzője története már az elején jól láthatóan más irányt vett. Mondjuk az ő leendő párja sem éppen egy angyal, hanem egy harcos hárpia. A kötet fő cselekménye a Hárpiajátékok viadala és a győzelem elérése, amely azért különösen fontos Kaia számára, mert ezerötszáz év kitiltás után első alkalommal vehet részt az összecsapásokon. Strider és Vereség párosa érdekes, hiszen a démon szinte mindent kihívásnak vesz és ha a gazdája veszít, akkor szörnyű kínokkal "jutalmazza" meg a sikertelenséget. A helyzet furcsa fintora, hogy a hárpiákat is a győzelem élteti, ezért is tűnt kifejezetten érdekesnek Strider és Kaia kalandja már az elején. Ráadásul Kaia kinézte magának Stridert, aki azonban nem biztos az érzéseiben és igencsak kéreti magát.

A regény csúcspontját a Hárpiajátékok ötletes és kifejezetten véres viadalai jelentették, amelynek csak egy mozzanata folyamatos, a Kaia elleni támadások sora, az ellene szőtt összeesküvés állandó ármánya. És itt jön a képbe Strider, aki mint a hárpia társa, gyakorlatilag vérbankot játszik a viadal során. Az egyetlen ok, ami miatt - főleg az elején - Strider felvállalta ezt a szerepet, a fődíj, ami nem más, mint a Szétválasztó Pálca, az egyik szent tárgy, amelyet az Alvilág Urai annyira keresnek és amelytől a jövőjük, az életük nagy mértékben függ.

Az előző kötetek hosszadalmas ágyjeleneteihez képest ebben a regényben egyik tényleges cselekmény követi a másikat és csak egyetlen intim rész kap helyet - az is a kötet utolsó harmadában. Ezért gondoltam azt, hogy valaki felróhatta a szerzőnek a korábbi kötet eseménytelenségeit és érdektelenségeit.

De mindezek ellenére sem vagyok elégedett. Strider és Vereség démonának kettőse különleges és a győzelem elmaradása esetén fellépő fájdalom és gyengeség elég motiváló tényezőnek tűnik. Strider kemény fickó, ezt már láthattuk az előző kötetekben is, de most úgy bántak vele a kötetbeli szereplők, mint egy hímes tojással - igyekeztek elkerülni azokat a helyzeteket, ahol a démon úr felé kihívást intézhettek volna. Még Kaia is többször visszakozott a kihívástól, mint ahány ellenséges hárpiát elagyabugyált az összecsapásokban. Helyette Strider és persze a démona saját maga keresett kihívásokat és egyik érthetetlenebbnek tűnt a számomra, mint a másik. Mert az egy dolog,amikor Strider megfogadja, hogy megvédi a hárpiát, de amikor az képezi a kihívás tárgyát, hogy Kaia a saját erejéből győz vagy veszít, annak az értelmét nem igazán sikerült felfognom. Ez olyan, mintha arra fogadnék, hogy ha a holnapi napon tizenegy óra hét perckor nem fog sütni a nap, akkor átutalom a bankszámlámon lévő pénzemet a 100 leggazdagabb című kiadványban szereplő egyik személynek. Értelmetlen.

Sokkal jobb volt ez a rész, mint az előzményei, de sok-sok olvasmánnyal a hátam mögött továbbra is valahogy kevésnek éreztem. Bár Strider nem lett egy minden értelemben papucs, de mintha ő sem lett volna önmaga - kevésbé volt vagány és kiszámíthatatlan, mint korábban. Szóval a párja közelében mintha ő is vesztett volna a fényéből, a kisugárzásából. És mozgalmas cselekmény ide vagy oda, nem igazán tudott maradéktalanul lekötni a sztori. A főszereplők közötti kémia működését sem éreztem igazinak: Kaia nagyon tepert, Strider pedig túl hosszú ideig állt ellen és "játszotta" az összezavarodott férfit.

Szomorú ezt kijelentenem, de nem élveztem az olvasást - én kérek elnézést, mert valószínűleg bennem van a hiba, de akkor is elégedetlen voltam olvasás közben és ez így maradt a kötet befejezését követően is. A szerző korábban és azóta is állandó jelleggel elkövetett hibáit korábban elnéztem, de ez most már nem megy.

Figyelembe véve a könyvespolcom zsúfoltságát, a még olvasásra váró sorozatok és könyvek hosszú sort és az erre fordítható egyre csökkenő időt, úgy döntöttem, hogy elengedem ezt a sorozatot. Innentől kezdve a Urak nélkülem keresik tovább a párjukat, harcolnak a Vadászokkal és igyekeznek megszerezni a számukra szent tárgyakat. 

Folytatás »

Jeaniene Frost: Első lobbanás (Az éjszaka hercege 1.)

El vagyok maradva a posztokkal - hogy stílszerű legyek -, majdnem annyira, mint Jeaniene Frost regényeinek magyar megjelenései az eredeti kiadásoktól. Úgy tűnhet, hogy kesergek, pedig alapvetően ünnepelni kellene, hogy végre - öt hosszú év után - a szerzőnek új regénye jelent meg magyar nyelven. Bár amikor a kiadó bejelentette, hogy átvette a szerző gondozását, kapásból azt feltételeztem, hogy a már megkezdett sorozat - a Cat & Bones  - fog folytatódni, de mégsem így döntöttek, hanem inkább belekezdtek egy másik sorozatba. Nem, még mindig nem kesergek, csak épp a tényeket sorolom. Mert miért is kellene keseregni, amikor Cat és Bones mellett Vlad volt a sorban következő kedvenc a korábbi kalandokban. Sőt, Vlad néha megelőzte a két főszereplőt is a tetszési fokmércén, bár tény, hogy együtt voltak a legjobbak, úgy volt a legélvezetesebb a történet és a szöveg, ha mindhárman hozták a formájukat. Már amennyire emlékszem. És ugye éppen ez a nagy baj - eltelt öt év és az emlékek megfakulnak, illetve megszépülnek, aztán az ember lánya már azt sem tudja, hogy mi az igaz és mi az, amit hozzáképzelt a dolgokhoz.

Értékelés: 8 pontot ér a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 343 oldal
Fordította: Szebegyinszki Szilvia
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Once Burned
Sorozat: Az éjszaka hercege
Folytatások:
2.) Twice Tempted
3.) Bound by Flames
4.) Into the Fire
Kategória: urban fantasy, paranormális romantikus

A szerző magyarul megjelent regényei:
Cat & Bones sorozat:
Félúton a sírhoz, Karó és sírhant, Síri csendben,
Sírig hű szerelmed, A sír innenső oldalán
Spin off kötet a Cat & Bones sorozathoz:
Az első vércsepp

Szóval Vlad - és nem Drakula, mert azt nagyon utálja, ha így szólítják - régi kedvenc ugyan, de ezúttal nem abban a környezetben és szerepben láttam viszont, amiben megszokhattam. Ezúttal a számára megszokott környezetben, a szülőföldjén játszódik a történet nagy része, Vlad is inkább erdélyi vajda, sok száz éves vámpír, a hozzá tartozók vezére, mint csak az éppen aktuális kaland egyik résztvevője. Ez egyben bizsergető újdonság is, mert korábbi emlékeim szerint Vlad az a karakter, aki könnyedén elbírja a főszerep súlyát és el is tudja vinni a hátán a sztorit - feltételeztem, hogy meg sem kottyan neki ez a teher. Neki végül is nem volt semmi gondja ezzel. A probléma ott kezdődött, hogy a történetet nem Vlad nézőpontjából írta meg a szerző, hanem egy eddig ismeretlen karaktert tett meg elbeszélőnek. 

És jaj, ez azért nem jött be annyira, mint amennyire jó lehetett volna. Több hiányosságot is érzek a történetben és ezek egy része alapvetően abból adódik, hogy a magyar megjelenések kissé zűrösek - már megint. Vlad ugyanis úgy lépett színre ebben a sorozatban, hogy alig kapott valami bemutatást - amit mégis, azt nem lehet karakter leírásnak nevezni. A szerző részéről jogos a dolog, hiszen azt feltételezte, hogy az olvasók ismerik a karaktert, valószínűleg kedvelik is, hiszen volt igény arra, hogy önálló sorozatot kapjon. De a magyar olvasók nincsenek ilyen optimális helyzetben. A szerencsésebbek - köztük én is - ismerik Vladot, mert olvasták a Cat & Bones sorozat köteteit - ami egy másik kiadónál jelent meg és az utolsó rész sem éppen mostanában -, de a többség most találkozott először ezzel a szereplővel. Nem csodálkoznék azon, ha az éjszaka - eme nemes és harcias - hercege sokak tetszését nem nyerné el ezzel a mostani szereplésével, mert üresnek és légből kapottnak tűnik a karaktere - és ebben a regényben az is.

Nem tudom, hogy mi késztette arra Frost kisasszonyt, hogy Vlad kezéből kivéve az elbeszélés lehetőségét, a női főszereplőnek, Leilának adja azt. Most viszont határozottan úgy érzem, hogy ez nem volt teljesen jó döntés. Ugyan Leila személye is érdekes, főleg a képességei teszik különlegessé, de a megformálása nem sikerült teljesen hitelesre. Mindjárt részletezem is, hogy mire gondolok. 

Leila gyerekként balesetet szenved, alig éli túl az esetet, amikor pedig felgyógyul, jelentkeznek nála bizonyos képességek: a teste áramot termel és aki hozzáér, azt megrázza, illetve az érintéssel látja az adott alany múltját és jövőjét. Ezt a "látós" dolgot nem csak személlyel, hanem az adott illető által megérintett tárggyal is meg tudja tenni - ez esetben a tárgy gazdáját is meg tudja találni a jelenben. Nem semmi képességek, az tuti! 

Leila tisztában van a különcségével és ennek eltitkolására - vagy éppen közszemlére tételére - elég jó megoldást talál: egy utazócirkusz társulat tagjakét járja az országot, soha sem marad huzamosabb ideig ugyanazon a helyen, ezért nem is kelt feltűnést. Legalábbis eddig. Mert most bizony sikerült elárulnia magát és ennek hamar híre megy, azonmód el is rabolják és arra kényszerítik, hogy találjon meg valakit. Leila rá is akad a keresett személyre, aki nem más mint Vlad - csak éppen a megbízó pechére a vámpírok eme ura gondolatolvasó és érzékeli a lány jelenlétét a fejében. Vlad persze nem tűrheti, hogy ellene törnek, ezért úgy dönt, hogy legjobb védekezés a támadás, rögvest Leilához siet és elintézi az ellene törőket. Vlad és Leila tehát megismerkedik egymással és a sztorinak ezzel nincs vége, hanem még csak most kezdődik a java.

A legnagyobb bajom Leila személyével, hogy a kora elég nehezen beazonosítható és bár kiderül később, hogy a húszas évei elejét tapossa, a legtöbb helyzetben úgy viselkedik, mint egy kamasz - ez pedig eléggé lehangoló és zavaró. A másik problémám a hozzá fűződő logikátlanságok sora, amelyek alapján az az érzésem, hogy Frost kisasszony nem igazán tudta még az elején, hogy mit is akar kezdeni vele. Az kiderül a regényből, hogy miként marad életben az őt is eléggé romboló képességei ellenére, de arról nem szól a fáma, hogy miként maradt életben addig - vagyis hosszú évekig -, amíg össze nem találkozott ezzel a cirkusszal. Hmm, hmm... Az alkalmazott magyarázat bizony sántít, mert amíg az egyik jelenetben mentőövnek a tűnik, egy másikban inkább a nyakba kötött kötélnek.

Nagyon tetszettek a történelmi és mítoszokhoz kapcsolódó utalások. Ugyan a főgonosz kissé sutára sikeredett és túl sokáig bujkált a sötétben, hogy aztán egy nagy dumacsatában mutatkozzon be az olvasóknak, de a múltja és a tettei jó alapot adtak az egész történetnek. Ez a rész mindenképpen piros pontot érdemel - ha még osztogatnak mostanában olyanokat. Még egy piros pontocska, hogy a gondolatolvasási képessége és a Leilával folytatott kommunikációja miatt csak megismerhetők Vlad gondolatai is, bár azért valamivel több lényegesen jobb lett volna belőle. De sebaj, éljen a titokzatosság és ki is lehetne titokzatosabb, mint ő maga, az Éjszaka Hercege. Ha már itt tartok: kevésbé arrogáns és hatalmaskodó viszont lehetett volna az uraság - legalább az elején.

Ami miatt viszont fekete pontot osztogatok, az a Vlad és Leila közötti romantikus szál, ami inkább tűnt erőltetettnek és hiteltelennek, mint hihetőnek és szenvedélyesnek. A röhejes szerelmi háromszögről - ha annak tekintem azt, amit olvastam - pedig inkább ne is beszéljünk. Szóval nem, a sztorinak ez a része nem jött be. Leila reakciói pedig különösen nem: egyszerűen gyerekesek, éretlenek és - most eléggé durva leszek - ez a csaj nem Vladhoz való. Tudom, majd a sokadik kötet után - remélem, hogy azért annál hamarabb - megcáfolom ezt a kijelentésem, mert a karakterfejlődés és egyebek, de most még tartom magam a véleményemhez.

Nagyon vártam ezt a regényt és örülök is neki, hogy megjelent, de ez az első kötet nem éppen azt az élményt hozta, amit elvártam volna ettől a szerzőtől és ettől a főszereplőtől. Remélhetőleg lesz még lehetőség megismerni a folytatásokat és akkor árnyaltabbá, valamint teljesebbé válik a kép és a történet is, mert ez így egyelőre kevés - ahhoz, amit vártam, mindenképpen. De az előzetes elvárásokat félretéve is. Sok minden idegesített olvasás közben és amikor szinte minden hibát észreveszek, akkor biztosan van valami gond a sztorival. Még így is jobb, mint a nagy többség, de Jeaniene Frosthoz képest nem annyira kiemelkedő. Tudom, azok a fránya elvárások... Egynek mindenesetre jó volt, a folytatásra pedig nyitott vagyok, mert a szerző számomra már bizonyított.

Folytatás »

Sherrilyn Kenyon: A Hold sötét oldalán (Sötét vadász 10.)

A paranormális regények és én: régebben lelkesen és élvezettel olvastam őket, mostanában mintha hadilábon állnánk egymással. Hogy ez a sorozaton belüli hullámzó minőségnek vagy éppen az eltelt időnek köszönhető, azt nem igazán tudtam eldönteni. Eddig. Mert amikor már elkönyvelem magamban, hogy valószínűleg én változtam meg és nem érdemes erőlködnöm a paranormális romantikus regények olvasásával, mert nem elégítik ki az elvárásaimat, akkor érkezik Sherrilyn Kenyon és ismét teljesen magával ragad az általa megteremtett világ, a történet mozgalmassága. Így dől romba az addig felépített elmélet és adja át a helyét annak, hogy talán mégsem teljes egészében az én gépezetemben kell keresni a hiba forrását.

Pontszám: 10/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Goitein Veronika
A mű eredeti címe: Dark Side of the Moon
Sorozat: Sötét vadász
Előzmény:
1.) Álomszerető
2.) Éjféli vad
3.) Végzetes ölelés
4.) Ördögi tánc
5.) Angyali csók
6.) Pokoli tűz
7.) Éjféli gyönyörök
8.) Bűnös éj
9.) Szenvedélyes éjszakák
Folytatás:
11.) The Dream Hunter
12.) Devil My Cry
13.) Upon the Midnight Clear
14.) Dream Chaser
15.) Acheron
16.) One Silent Night
17.) Dream Warrior
18.) Bad Moon Rising
19.) No Mercy
20.) Retribution
21.) The Guardian
22.) Time Untime
23.) Styxx
24.) Son of No One
25.) Dragonbane
26.) Dragonmark
27.) Dark Bites

Ravyn Kontis még a Sötét Vadászok között is különleges, ugyanis ő már alap felállásban is csak félig volt ember - a másik fele állat. A férfi életében arkadián alakváltó volt, akinek veszteség miatti fájdalomkiáltását hallotta meg Artemisz és emelte a vadászok közé - miközben egyes képességeit meghagyta, másoktól pedig megfosztotta. Ravyn azonban most nagy bajban van, mert a hajnal elérkeztével állati alakban ragadt és befogták az apolliták, akik el akarják pusztítani. Ravyn lehetetlen helyzetbe került és tehetetlen a fogvatartóival szemben - ráadásul a fegyvernöke is távol van, a helyettese pedig csak magával foglalkozik.
Susan Michaels nem is olyan régen még menő riporter volt, most azonban egy olyan újságnak dolgozik, amelyet korábban még a kezébe se vett volna. A főnöke megbízza egy új ügy felderítésével, amelynek köze van a vámpírokhoz. A szálak - és a barátnője hívása - végül egy állatmenhelyhez vezetik, ahol az allergiája ellenére is örökbe fogad egy macskát. Csakhogy ez a macska hazaérve alakot vált és Susan még fel sem ocsúdott a döbbenetből, hogy egy meztelen férfi fekszik a padlóján, amikor már a rendőrök kopognak az ajtóján és követelik vissza az állatot.

Olyan ez a regény, mint egy szélvihar: felkap, jól megforgat, majd a végén lerak valahol és csak pislogsz, mert hihetetlen volt az egész. Valahogy így éreztem magam, amikor olvasni kezdtem a kötetet és nagyon jól esett, hogy már az elején beszippantott a történet. Régen, nagyon régen volt már, amikor ennyire el tudtam merülni egy paranormális fantasy sztoriban, amikor nem idegesített egyes szereplők viselkedése. Oké, ebben a történetben is van olyan, akit legszívesebben péklapáttal kergettem volna - jaj, Nick! -, de addigra már annyira belemelegedtem az olvasásba, hogy még az sem tudott kizökkenteni.

Ennek a történetnek nem New Orleans a helyszíne, hanem Seattle - egy teljesen másik szereplőgárda jelenik meg a lapokon és egy teljesen új - vagy talán mégis ismerős - hatalmi helyzet bontakozik ki az eseményekből. Kevés a régi szereplő, persze a legfontosabbak - pl. Acheron - most is jelen vannak és még akadnak néhányan.

Seattle különleges város, ahol különleges kapcsolatok és erős szövetségek köttettek - a jó és a kevésbé jó célok érdekében is. Ravyn bajba kerülése és menekülése csak egy folyamat része, ami már kezdetét vette, de a sikeres szökésével nála elakadt a dolog. Ezzel pedig ki is derül a turpisság, mármint hogy mit is akarnak a daimonok a városban és persze az is elég nyilvánvaló, hogy kik segítik őket - bár nem mindenki.

Ez a történet fő koncepciója: Seattle megszerzése és birtoklása, valamint az addig elvezető út és persze a nehézségek, mert általában nagyon kevés dolog szokott a terv szerint alakulni. Ami miatt nagyon kedveltem ezt a regényt, az pont ez. Bár tény, hogy nem a hagyományos és megszokott helyszínen folyatódik a sorozat és könnyen lehetne ez amolyan mellékvágány is, de mégsem éreztem annak, mert egészen friss lendületet hozott az eddigi vonalba. A szerző arról is gondoskodott, hogy az olvasó ne érezze magát teljesen félretolva, kiszakítva a megszokott közegből, ezért bedobott néhány ismerős szereplőt is a sztoriba, néhány jelenettel belefűzte a nagy egészbe a helyi eseményeket. Ezzel pedig sikerült elérnie azt, hogy ne egy elszigetelt történetként, hanem az univerzum nagy egészeként gondoljak erre a részre. Nekem ez tetszett, mert látszik, hogy koncepciókban gondolkozik, nem pedig önállóan is olvasható párkereső sztorikban.

Pont emiatt a fő motívum miatt éreztem úgy, hogy a két főszereplő él, az események komoly hatással vannak rájuk, a viselkedésükre és az, hogy egymás mellé sodorta őket az élet nem volt sem szappanoperás, sem pedig erőltetett. Jól működtek együtt és igyekeztek megfelelni az adott helyzetnek. Susan egy eléggé talpraesett nő és kifejezetten tetszett a stílusa. Ravyn pedig már az elejétől kezdve belopta magát a szívembe. Meg az egész történet úgy, ahogy van. Mert egyszerűen jól esett olvasni. Nem éreztem az erőlködést, hogy a pártalálás hitelesnek tűnjön, hanem a sorozatos megpróbáltatások és különc helyzetek hozták egyre közelebb egymáshoz a szereplőket.

Igazából a nagy menekülésben és a lövedékek elől ugrándozva, holttestek között szlalomozva olyan nagy elmélkedésre, monológokra nem volt lehetőség - még kész szerencse. Viszont az akciófilmbe illő és egyéb emberpróbáló helyzetekben a szereplőknek megmutatkozott minden lényeges tulajdonsága. A hangsúly a nagy pörgésen van és nem a mindenáron párkeresésen, és ez nagyon jó. Nekem. Persze azok a nagyon romantikus alkatú hölgyek, akik nem bírják a vért, az akciót és a holttesteket, hanem rózsaszín habos álmokról szeretnének olvasgatni, ők koránt sem fogják annyira méltányolni ezt a kötetet, mint amennyire én kedveltem. Részemről sokat gondolkoztam a pontozáson, de ez most annyira jól esett, hogy úgy döntöttem, megérdemli a maximumot - a maga kategóriájában megvett magának.

Külön tetszett, hogy ez a regény nem a megszokott klisével zárult, hanem mutatott - ha nem is teljes egészében - valami újat a végkifejlet tekintetében. Mondom én, hogy ez a sztori igazi vérfrissítés a történetfolyamban és emellett mégis beleillik a kerek egészbe, továbbviszi a megkezdett szálat, új kérdéseket vet fel és persze ezek száma mellett elenyészik a kapott válaszok mennyisége. Továbbra is imádom Kenyon Sötét vadász univerzumát, a szereplőit és a sok-sok cselszövést, emberi érzelmet. Gondolom, a következő kötet csak jövőre érkezik. Egyrészről nagyon kár, mert akár már most olvasnám a következőt, másrészről örülök neki, ha jövőre megjelenik a következő, majd az azt követő évben az utána következő. Nem baj, ha lassú a tempó, csak legyen biztos és kiegyenlített. Kiszámítható.

Folytatás »

Gena Showalter: Éjsötét titkok (Az Alvilág Urai 7.)

Kezdem úgy érezni, hogy a probléma az én készülékemben van, mert bizony - az általános tetszéshullám ellenére - nekem ez a rész még kevésbé tetszett, mint az előzőek. Pedig minden ott van a regényben, amit nagyon kedvelek Gena Showalter írásaiban: a görög mitológiából építkező alaptörténet, a köteteken átívelő főszál, a sokféle lény, az Urakat uraló démonok és képességeik változatossága. A szerző mestere annak, hogy a főszereplők párkeresése mellett futó történetszállal felkeltse az érdeklődést a következő kötetek főszereplői iránt. Csak éppen mostanában azt érzem, hogy ez a figyelemfelkeltés sokkal jobban sikerül mint az, amikor már a saját kötet történéseiről van szó. Mivel van problémám? Azt is el fogom mondani, de először nézzük az előzményeket.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
(mert iszonyúan unalmas és nyafogós volt)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 486 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Secret
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olívia (angyal)
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
Folytatás:
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus

Gideon könyvében - az Éjsötét lelkekben - Aeron és Amun "kirándulást" tesz a Pokolba, amelynek célja Légió kiszabadítása - ez volt egyébként ennek a kötetnek a legjobb része. Amun számára, aki Titkok démonát hordozza magában, ez a kiruccanás maga a pokol - a szó  minden értelmében. A kis csapat visszatér a túráról, azonban Amun állapota nem túl bíztató: a Lordhoz alacsonyabb rendű pokollakók - kisördögök - csatlakoztak, akik titkai és gondolatai az őrület határára sodorják a férfit. A folyamatos kínból és őrületből egyetlen kiút létezik a számára, ez pedig a halál. Igen ám, de a társai lekötözték, hogy ne tudjon kárt tenni magában, az ajtaja előtt pedig angyal harcosok állnak sorfalat, ha netán mégis kiszabadulna belőle a sötétség. Ekkor érkezik az a megmentő, aki képes enyhíteni a férfi kínjait, elűzni az elméjét ostromló sötétséget és ez az, amire és akire senki sem számított és aki maga sem tudja, hogy milyen hatással van Amun állapotára. Ki is ő? Haidee, vagyis az a démonvadász, aki Stridert követte az előző kötetben és akit végül csapdába csalt, legyőzött az Alvilág Ura, a  nő egyik legnagyobb ellensége. 

Az előző kötetben leírt pokolbeli kirándulás nagyon mozgalmasra sikerült és kifejezetten érdekessé tette Amun személyét, akinek a maga hallgatag módján sikerült felkeltenie a figyelmemet. Bár Strider, vagyis Vereség története is nagyon érdekel, szinte tapsikoltam örömömben, hogy mégis Titkok lesz az, akiről majd legközelebb olvashatok. Csak reméltem, hogy nem fogom ugyanazt érezni, mint Gideon története esetében. Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor olvasni kezdtem Amun (Titkok) és Haidee történetét, de ettől semmivel sem lettem boldogabb, sőt...

Amun nem beszél, tehát az ő részéről leginkább monológokra lehetett számítani és ezzel nem is volt addig baj, amíg nem kezdte el ismételni önmagát és nem csak egy személy körül forogtak a gondolatai. Egyedül Haidee hallja a gondolatait, ezért a kettejük közötti kommunikáció viszonylag gördülékeny, nem okoz külünösebb fennakadást a történetben. Ezért hatalmas piros pontot érdemel Showalter kisasszony. De csak ezért.

Mert bizony a kifejezetten érdekes alapötletből és két, eléggé egyedi múlttal rendelkező szereplőből sikerült egy nagy semmit összehozni. Szó szerint. A kötet első fele - az első pár fejezet kivételével - olyan unalmas volt, hogy többször aludtam el olvasás közben, mint ahányszor sikerült ébren maradnom. Tekintve, hogy nem történt a regényben semmi, ez azért nem olyan meglepő. 

Van a sztoriban egy hatalmas nagy félreértés, amit és annak következményeit a hihetőség érdekében annyira meg akarja magyarázni a szerző, hogy a kelleténél jóval többet foglalkozik a dologgal - amolyan szájbarágósan. Majd a végtelen nyavalygást enyhítendő, becsempészett némi enyelgést a szövegbe, hogy fokozza az izgalmat - ez a húzás sem segített valami sokat. Mindennek az alapja a szereplők közötti kémia lett volna, mert ez hivatott elhitetni az olvasóval az ilyen jellegű történések valóságalapját, de ha ez az elem hiányzik, akkor hiába minden törekvés.

Márpedig itt nyoma sincs az Amun és Haidee közötti szikráknak, nem érezni a hormonok tombolását, a szenvedély izzását. Szerelem? Ezt annak hívják? Egyszer még nincs (mert eddig nem vonzódtam hozzá), majd egyik percről a másikra már van (mert most már vonzódom hozzá). Sőt... Annyira szeretem, hogy követem a Pokolba és ha kell akkor az ő életéért (a démonéért) cserébe feláldozom a magamét (a démonvadászét) is. És ekkor már a félreértésről szó sincs. Hogy miként alakult ki egy-két nap alatt és egy félbeszakított előjáték következményeként az a nagy és lángoló szerelem, azt bizony magam sem értettem. Egy idő után már nem is akartam, mert annyira érthetetlen volt. Ha kémia nincs, a szerelem pedig hihetetlen és hiteltelen, akkor csak az elfogadás és a csendes bosszankodás marad. Ezt tettem magam is.

Aztán a két főszereplő útnak indul, mert létezik megoldás Amun problémájára, ehhez azonban vissza kell menni oda, ahol minden kezdődött. És innentől az unalmas egyszerűen átment vicc kategóriába. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy valamilyen memóriatörlő esemény történhetett a szerzővel a két kötet írása közben, mert az előző könyvben leírtak és a most olvasottak között nem sok logikai kapcsolatot látok. Az előző rész pokoli kiruccanása komoly felkészültséget, erőt és ügyességet igényelt, a csapat tagjai gyakorlatilag félholtan tértek vissza, mert olyan csatákban volt részük. Most meg... Amun és Haidee leruccan az alvilágba, ahol napokon keresztül bandukol, beszélget, adott esetben enyeleg egymással és gyakorlatilag ennyi. Egyszer-egyszer találkoznak olyan lényekkel, amelyeket nem túl nagy erőfeszítéssel legyőznek, aztán haladnak tovább, ha fáradtak, akkor alukálnak vagy mással ütik el az időt. Röhejes az egész. És végtelenül unalmas: duzzogás, monológok a sértődéses állapotról, a szokásos titkokról és nyavalygások egész sora, majd megoldásként békülős szex.

Haidee múltja még érdekes is lett volna, de a nő személye miatt még ez sem érdekelt annyira, mint kellett volna - bár tény, hogy még így is ez - és a titokzatos főgonosz - volt a kötet legérdekesebb része.

Ha nincs történet és nincs kémia, akkor mi marad? Leginkább az unalom. Meg a nyavalygás és a végeérhetetlen monológok arról, hogy az egyik miért nem lehet elég jó a másiknak, és a többi. Ismerős, klisés és végtelenül érdektelen, unalmas. Mellékszál? Volt, de az sem volt valami érdekes, gyakorlatilag jelentéktelen. Talán egyedül Strider és az angyalok, no meg az Apokalipszis lovasainak rövidke jelenete és eredettörténete tudtak valamennyit emelni a színvonalon, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy megmentse a kötetet. Ezek csak amolyan vakuvillanások voltak a sötétségben.

És visszatérve arra, hogy sokaknak tetszik... Az eddig leírtak függvényében kinek ajánlanám ezt a kötetet? Végtelenül romantikus lelkületű - és türelmes - olvasóknak, akik bírják az instant szerelmet, akik elviselik a "kedvellek, de nem érzem úgy, hogy elég jó lennék neked" szituációt és az ezzel kapcsolatos nyafogást, akiknek nem hiányzik annyira a tényleges cselekmény, mint nekem.

Bár eddig sem tartottam tökéletesnek Gena Showalter ezen sorozatát, de az eddig olvasottak közül ez a kötet sikerült a leggyengébbre és nagyon remélem, hogy nem folytatódik a színvonal mélyrepülése és nem is állandósul ez a szint. Bevallom, hogy bár a következő rész főszereplője Strider, félek kézbe venni azt az írást - leginkább az újabb csalódás miatt. Azt biztos, hogy hagyok bőven időt magamnak, mert most nem bírnám elviselni, hogy újabb pofont kapjak ettől a sorozattól. Ha pedig Strider és Kaia története is hasonlóan laposra és nyafogósra sikerül, akkor végleg magukra hagyom az Urakat, a harcaikat és a szerelmeiket.

Folytatás »

Kresley Cole: Elfojtott üvöltés (Halhatatlanok alkonyat után 14.)

Ha az előző poszt írása közben is már vakartam a fejem, hogy mit is regéljek egy sorozat negyedik részéről, akkor most még nagyobb gondban vagyok, hiszen jelen esetben a tizennegyedik kötetről van szó. Az egy dolog, hogy én, az olvasóból lett avatatlan kritikus mit hadoválok itt össze, de ennél sokkal lényegesebb kérdés, hogy a szerző tud-e még újat mutatni ugyanazon sorozat tucatot is kettővel meghaladó részében. Valami halvány remény azért volt bennem, hogy olvasok majd némi újdonságot is, különben nem rendeltem volna meg ezt a részt. És mi a véleményem most, az olvasás után? Hmm, hmm... Került a történetbe némi "vérfrissítés", azonban az alapok - a párocska egymásra találása és szerelmi életének leírása - nem változtak valami sokat.

Értékelés: 7/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 399 oldal
Fordította: Goitein Veronika
Borító ár: 3.999,- Ft
A mű eredeti címe: MacRieve
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Lothaire (vámpír)/Elizabeth Peirce (ember)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (vámpír)
14.) Elfojtott üvöltés
Chloé Todd (szukkubusz)/Uilleam MacRieve (vérfarkas)
Műfaj: paranormális, romantikus

A MacRieve klán tagjai már több esetben is kellemes kikapcsolódást nyújtottak a kalandjaikkal és a szerelmük üldözésével, ezért reméltem, hogy most is lesznek érdekes részek  történetben. Ez az üldözős dolog leginkább azért érdekes, mert illat alapján felismerik az arájukat, akit az első közös holdtölte alkalmával meg is kell jelölniük - a bennük lakó farkas nem enged más lehetőséget. A sorozat második részében Lachlan, a klán fejedelme ered - első pillantásra nem éppen farkasklán kompatibilis - arája nyomába. A negyedik kötetben Bowen MacRieve vív élet-halál harcot az érzékeit megigéző boszorkánnyal - és a boszorkányért -, hogy elnyerje annak szerelmét. A kilencedik kötetben Garreth MacRieve, a Lykae hercege ered az őt csábító valkűr nyomába, hogy aztán eljussanak arra a helyre, ahol az ősi gonosz szunnyad - és persze fel is ébred. Szóval a MacRieve klán tagjai igencsak mozgalmas életet élnek, a párra találásuk mindig izgalmas, ezáltal a szereplésük garancia a szórakozásra, a kikapcsolódásra. Nem volt kérdéses tehát, hogy sokat vártam ettől a kötettől, hiszen az előző részekben már itt-ott felbukkant Uilleam - hanyagolva a skót kiejtést, egyszerűen csak: Will - MacRieve mogorvasága és magába zárkózása eléggé felhívta a figyelmet a személyére. És ki is derül - rögtön a kötet elején -, hogy mitől is olyan mogorva és magába zárkózott ez a farkas.

A szerző Az álmok sötét harcosa című kötetben olyan helyzetet teremtett, amely történései kiemelt jelentőségűnek tekinthetők a halhatatlanok zárt világában, illetve a regényekben is egyfajta a csomópont szerepét tölti be - folyton visszatérünk ahhoz, ami a szigeten történt. És nincs ez másként most sem: hiszen Uilleam is ott volt a szigeten, ő volt az egyik alany, aki elszenvedte az élveboncolásokat, majd a végső összecsapás, a börtönlázadás idején megtámadják őt a szukkubuszok. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a jelenetnek fontos szerepe van, most viszont már tisztában vagyok a helyzet jelentőségével. MacRieve-t azóta is kísértik a szigeten történtek és mivel Declan Chase - aki jelenleg egy valkűr párja - érinthetetlenné vált a számára, ezért azon akar bosszút állni, aki az egész halhatatlanvadászatot és a kísérleteket irányította: Preston Webb-en, a Rend vezetőjén. De Webb eltűnt és nem lelik nyomát. A boszorkányok megtalálták viszont a lányát és ő a halhatatlanok legújabb árverésének tárgya. Uilleam MacRieve és az ikertestvére, Munro - vagyis Vadító és Vadítóbb - megérkezik az árverésre, Will megérzi az illatot, amely az aráját jelzi a számára. Az ara pedig nem más, mint az, akiért egyébként is a licitre érkezett: Chloe Todd, egy halandó nő. És helyzet még ennél is csak bonyolultabb lesz - ami természetes, hiszen Nix, a flúgos valkűr látó keze is benne van az eseményekben.

Hogy minden világos legyen, térjünk csak vissza a szigeten történtekhez és ahhoz, hogy a farkast megtámadták a szukkubuszok, valamint ahhoz, hogy Chloé egy halandó nő. Uilleam MacRieve-nek nem az élveboncolás okozta a legnagyobb traumát, ennél sokkal megrázóbb volt számára a szukkubuszok támadása - a rémálmaiban is ez a jelenet üldözi. Ez utóbbi ugyanis olyan, évszázadokkal korábban megtörtént eseményeket idézett fel benne, amiket azóta sem tudott feldolgozni: a fiatal Uilleam rabja lett egy szukkubusznak, a szerettei pedig belehaltak abba, hogy megszabadították a lénytől - egyedül az ikertestvére, Munro maradt életben. MacRieve azóta írtózik a szukkubuszoktól és azóta nem tudja uralni a szörnyetegét a szexuális együttlétei alatt - és ezek igen lényeges momentumok a további események szempontjából.

És ha már ennyire kiveséztük MacRieve életét - múltját és jelenét -, akkor most beszéljünk egy kicsit az aráról is. Chloé Todd a történet elején még halandó, de már érzékel magán némi változást, aminek nem tudja az okát - ahogy azt sem tudja, hogy az apja a Rend vezetője. Az utolsó "ajándék", amit az apjától kap, a Szövetség Élő Könyve, amelyből rájön, hogy mi a testében végbemenő változások oka, azonban azt továbbra is rejtély a számára, hogy milyen lénnyé változik majd, ha bekövetkezik az a bizonyos kiváltó ok.

Nos, ez lenne az alapszituáció, amely egy Kresley Cole féle halhatatlan világbeli kalamajka kezdete és amelynek megfelelő helyen való kezeléséhez bizony szükséges jó néhány előző kötet eseményeinek ismerete. Persze a szerző minden lényeges történést felidéz a regényben, amely a cselekményhez szükséges, de a mondatok mögötti mélységet csak az érzékeli, aki korábban átélte az adott szereplők érzéseit.

Az eléggé részletes - a regényben is az, nem csak én regéltem róla hosszan - felvezetést követően nem kell hozzá nagy fantázia, hogy mivé is fog - persze csak idővel - változni Chloé és miként fog erre reagálni Uilleam MacRieve. A történetnek ez a része nem okozott nagy meglepetést. Ahogy az sem, hogy az "események" java része a párocska magánéletét taglalja. A hajamat téptem, amikor megint előkerült a már igencsak elcsépelt szűz lány és tapasztalt férfi felállás. Ennek következményeként pedig ismét arról olvashattam, hogy miként is szerez szexuális téren tapasztalatot az a nő, aki korábban még csak nem is csókolózott, mert nem érdekelték a férfiak. És ezen a téren bizony nem sok újdonságot tudott mutatni a szerző - mert hogy nem is lehet már újat mutatni.

A regény alaphelyzetet felvázoló bevezetése érdekes volt, Uilleam reakciói és a "lányrablás" úgyszintén, majd amikor megkezdődtek a párocska intim együttlétei, akkor igencsak leült a történet - és ez így is maradt elég sok oldalon keresztül. Ez volt az, ami miatt némiképp csalódott voltam a regény olvasása közben és az vagyok most is. Sokkal mozgalmasabb, cselekményben bővelkedőbb történetre számítottam - mint pl. Bowen és Mariketa esetében -, nem pedig arra, hogy a párocska hol itt, hol pedig ott gyakorolja a szextananyag következő leckéjét.

Ott vált érdekessé a dolog, amikor bekövetkezett az a bizonyos kiváltó állapot és Chloé átváltozott azzá a lénnyé, ami a génjeibe volt kódolva. Will természetesen úgy regált, ahogy arra számítottam, majd Munro javaslatára elutaztak az ősi családi birtokra. A vad skót táj nem csak a szereplőket igézte meg a szépségével, hanem alkalmat biztosított a szerzőnek is arra - aki élt is ezzel a lehetőséggel -, hogy még színesebbé tegye a halhatatlanok világát. Ez volt a regénynek az a része, ami nagyon tetszett és amiért igazán érdemes volt elolvasni ezt a kötetet.

A világbővítés csak az egyik dolog, az új élmények mellett természetesen a múlt bizonyos jelenetei is más színben tűnnek fel, ezáltal pedig a "tévedések vígjátékának" is beillő szituációkban bekövetkezik a nagy megvilágosodás és minden probléma megoldódik, a viharfelhők elvonulnak a szereplők feje fölül. A helyzet persze nem ennyire egyszerű, mert volt bőven sírás-rívás, tragédia, szörnyeteg feletti uralom kérdése és minden más izgalom, de az érzelmek már csak ilyenek: imádják a hullámvasutat és fel is ültetik rá az arra alkalmas alanyokat. A kötet utolsó harmada igazán érdekesre és izgalmasra - meg kicsit rózsaszínre - sikerült, az epilógus pedig kegyetlen befejezést ad az addigi történéseknek.

Uilleam tehát - jókora kerülőúttal - végül célba ért, azonban a szerző mestere annak, hogy előkészítse a következő kötetek történetét és éppen ezért gyilkos a kötet epilógusa, amely elérte azt, hogy legszívesebben azonnal olvasnám Munro regényét. A gond az, hogy ezt már csak azért sem tehetem meg, mert még eredeti nyelven sem létezik, nemhogy magyarul. Szóval odébb lesz az még, amikor a Vadító - vagy Vadítóbb? -, valamint arájának története nyilvánossá válik.

És mi lesz addig? Nem hiszem, hogy unatkozni fogunk, mert a sziget eseményei még bőven tartogatnak nyitva hagyott szálakat, amelyeket a szerző lassanként le is zárogat - valószínűleg azért, hogy azokkal egyidejűleg újabbakat nyisson meg. A korábban megnyitottak közül ott van példának okáért Thronos és Lanthe története, akik kettőse A démonkirály csókja és Az álmok sötét harcosa című kötetekben már feltűnt és persze érdekesnek tűnik a Vrekenerek világa is. Vagy megemlíthetném a Dacianók nemzettségét is, akik közül két családtag is megtalálja majd a neki rendelt társat. És persze újra bővül a lények - és szereplők - sokasága, mert feltűnik a Morior, egy harcosokból álló szövetség, rengeteg érdekes taggal. Ha pedig türelemmel várunk, akkor annak is tanúi lehetünk majd, ahogy a pokol királya végre - tízezer év után - találkozhat újjászületett szerelmével. Munro története pedig még mindig sehol - bár ahogy a szerzőt ismerem, kapunk majd ízelítőt a szenvedéseiből.

Továbbra sem tudok szabadulni ettől a sorozattól, mert őrült módon vonz a világa, a sokszínűsége és a szereplői. Most is lázban égek, hogy olvassam a következő kötetet, de abban is biztos vagyok, hogy amikor odaérek az adott olvasmány nem fog majd annyira tetszeni, mint amennyire vártam annak megjelenését. Néhány kötetben - és egyre gyakrabban - túl sok figyelmet fordít a szerző az intim együttlétekre, túlzottan csak egy-egy helyiségre koncentrálja a cselekményt és hanyagolja az igazi, az eseményeket előremozdító történéseket. Kicsit több tényleges akció vagy világbővítés, illetve valamivel kevesebb biológiai akció és akkor helyben leszünk. Addig is olvasom tovább - ha lesz magyarul újabb regény -, legfeljebb nem leszek teljes mértékben elégedett a kapott élménnyel.

Folytatás »

Gena Showalter: Éjsötét lelkek (Az Alvilág Urai 6.)

A tavalyi év egyik hatalmas meglepetése volt a számomra, amikor a Libri Kiadó jóvoltából folytatódott Az Alvilág Urai sorozat az ötödik kötettel - amely tetszett is meg nem is. Egy részről nagyon hosszú idő telt el a korábbi részek megjelenése óta, más részről pedig pont emiatt rengeteg minden mást is olvastam és sokat változott közben az ízlésem. Bárhogy is volt, úgy gondoltam, hogy a korábban kapott élmények és köteteken átívelő főszál miatt megéri a folytatás. Ami viszont csak nem akart megérkezni. Pedig az ötödik részben jobban érdekelt a hatodik kötet főszereplőinek szála, mint az aktuálisan középpontban lévő párocskáé. Később még azzal is szembesülnöm kellett, hogy a hetedik rész is hamarabb fog megjelenni, mint a soron következő kötet - aztán végül egyszerre kerültek a boltokba.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
(bár az elején még nem gondoltam volna)
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2018.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 492 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Lie
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és azok főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
5.) Éjsötét szenvedély
Aeron (Harag)/Olivia (angyal)
Folytatás:
7.) Éjsötét titkok
Amun (Titkok)/Haidee (halhatatlan Vadász)
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus, mitológia

Gideon egészen különleges harcos, még az Alvilág Urai között is annak számít, ugyanis felismer minden hazugságot és nem tud igazat mondani. Vagyis tud, de ebben az esetben iszonyatos kínokat kell kiállnia. Gideonba ugyanis a Hazugság démonát zárták az istenek. A Lordok fogságba ejtették Scarletet, aki pedig Lidércnyomás démonának őrzője. A halhatatlan nő azt állítja, hogy ő Gideon rég elveszett felesége. Sajnos a férfi mindebből semmire sem emlékszik, illetve csak néhány homályos emlék villan fel néha a fejében egy fekete szempárról.

Az előző kötetben nagyon és még annál is jobban felkeltette a kíváncsiságom a szerző Gideon és az ő titokzatos, elfeledett felesége iránt - tapsikoltam örömömben, hogy az ő könyvük lesz a következő. Készültem is rendesen, mert Gideon beszédét nem éppen a legegyszerűbb megérteni, lévén, hogy minden mondatának az ellenkezőjét kell értelmezni.

A történet nagyjából ott kezdődik, ahol az előző befejőzött: Gideon amit felgyógyult a sérüléséből a pincebörtön felé veszi az irányt és az alvó Scarletet magával viszi egy szállodába, ahol - úgy gondolja - könnyebb lesz közelebb kerülnie a nőhöz és megtudni annak titkát. Persze, hogy nem ment ennyire egyszerűen a dolog.

Jaj, de nagyon nehezen indul be ez a történet. Borzasztóan nyögvenyelős az eleje, amely hol az egyik helyiségben, majd egy másik szobában játszódik és csak Scarlet dühe, valamint Gideon nyögdécselős hazugságai töltötték meg az oldalakat. És éppen ez utóbbi volt a legnagyobb problémám: Gideon nagyon darabos mondatai, amelyek tagadása abban rejlett, hogy az állító mondat elé minden esetben odabiggyesztett egy "nem" szócskát. Ez a technika egyszerű mondatok esetében még működőképesnek is tűnt, de összetett mondatok esetében, ahol csak a mondat első fele tagadott, a második pedig állított, akkor igen nehezen volt értelmezhető a lényeg. Az értelmezhetőség mellett a gördülékenység is az alkalmazott módszer áldozatául esett. Aztán a történet vége felé azért kiderült, hogy Gideon alapvetően se nem beszédhibás, se nem szellemileg visszamaradott, mert amikor nem hazudik, akkor teljesen érthetően és folyékonyan beszél. És nekem ezzel is csak a problémám volt - igen, már megint -, mert aki több ezer éve hordozza magában Hazugság démonát és hazudik napi szinten, annak azért folyékonyabban kellene mindezt művelnie, nem pedig ilyen nyögvenyelősen. Vagy a fordítón fogott ki a dolog - bár remélem, hogy Sóvágó Katalin ennél azért rutinosabb -, vagy pedig a szerző vágta túl nagy fába a fejszéjét Gideon megszemélyesítésével. Bárhogy is történt, valami nagyon nem volt a helyén és ez bizony sokat rontott az olvasási élményen.

Onnantól kezdtem élvezni a kötet olvasását, hogy feltűnt Amun, a Titkok démonának őrzőjének és Stridernek, akibe Vereség démonát zárták történetszála. Aeron ráveszi Amunt és William-et, hogy segítsenek neki, majd útnak indulnak a Pokolba, ahonnan ki akarják szabadítani Légiót, a kisördögöt, Aeron barátját, aki az előző rész végén ítéltetett örök kárhozatra. Strider eközben teljesen más úton indul el, mert beszélni akar a Kimondhatatlanokkal, csakhogy Vadászok szegődnek a nyomába és mindenféle életveszélyes kalandokba bonyolódik emiatt.
Azt kell mondanom, hogy a Pokolba látogató csapat és Strider egyszemélyes akciója sokkal érdekesebb volt, mint Scarlet és Gideon unalomba fulladó és sehová sem vezető beszélgetései.

Aztán amint a főszereplőknek sikerült túltenniük magukat az önnön fontosságukon, azért csak beindultak és érdekesebbé váltak az események: különösen, hogy az egyikük Rhea lánya, a másikuk pedig Kronosz csapatába tartozik és köztudott, hogy a Titánok királya és királynője egymás ellenségei. Mindez kiegészül még azzal, hogy belép a képbe Mnémoszüné, az Emlékezés titánistennője, aki egyébként Rhea nővére és Kronosz jelenlegi szeretője - szóval szépen bonyolódik a dolog. Innentől már nagyon élveztem a cselekményt, mert mind a három szál kifejezetten érdekes volt és az emlékek megváltoztatásának lehetőségével a tényleges valóság egyre messzebbre került, az álvalóságok és hazugságok száma pedig megsokszorozódott - nehéz volt eldönteni, hogy mi lehetett igaz a korábbiakban leírtakból, megtörténtekből és mi nem. Kifejezetten izgalmas és mozgalmas volt kibogozni a lényeget és a ténylegesen megtörtént eseményeket - bár, ha az olvasó figyelmes, akkor felfedezheti a szövegbeli ellentmondásokat, csak éppen az elején ezt írói gyengeségnek, elkövetett tévedésnek tartja és nem a történet részének.

Amíg Scarlet és Gideon a jelenben azért küzd, hogy megismerjék a saját múltjuk titkait, addig a szerző szépen felvezeti Amun és Strider történetét, egyre jobban elmélyíti a hatalmasok harcát, bemutatja Harag új őrzőjének küzdelmét, Galen mesterkedéseit és persze viszi tovább a sorozaton átívelő fő történetszálat, a Lordok és a Vadászok harcát, amibe most már az Angyalok is belekeveredtek. Amun, a Titkok démonának őrzője az, aki most a legjobban érdekel és nagyon örülök neki, hogy az övé lesz a következő kötet. Bár legalább annyira félek is tőle, mert úgy érzem, kezd általánossá válni, hogy mindig az aktuális főszereplők muzsikálnak a leggyengébben a róluk szóló regényben.

A pontozáson sokáig gondolkoztam, az eleje nagyon nem tetszett, a kötet második fele és a vége viszont nagyon. A kezdeti hibákat nem igazán tudom megbocsátani, de a többi része jó volt, ezért a középszerűből mégis csak felküzdötte magát a jó kategóriába a regény. Legközelebb azért jó lenne valami igazán és maradéktalanul élvezetes sztorit olvasni.

Folytatás »

Sherrilyn Kenyon: Szenvedélyes éjszakák (Sötét vadász 9.)

Nehéz írni egy sorozat kilencedik részéről, főleg, ha annak annyira összetett a háttérvilága, mint az ebben az esetben jellemző. Bár a történetfolyam Sötét vadász név alatt fut, de aki elolvasott legalább néhány részt, az tudja, hogy nem csak ők jelentik ennek a világnak a különleges lényeit, hanem mellettük ott vannak a Vérvadászok és az Álomvadászok is - mindegyikük képessége egyedi és érdekes. Ebben a kötetben a Vérvadászok - vagyis az alakváltók - világának mélyére merülünk le és bizony immár tényként kezelhető, hogy az ő főszereplésükkel íródott kalandok sem szolgálnak kevesebb izgalommal, mint a Sötét vadászok történetei.

Pontszám: 9/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 368 oldal
Fordította: Goitein Veronika
A mű eredeti címe: Unleash the Night
Sorozat: Sötét vadász
Előzmény:
1.) Álomszerető
2.) Éjféli vad
3.) Végzetes ölelés
4.) Ördögi tánc
5.) Angyali csók
6.) Pokoli tűz
7.) Éjféli gyönyörök
8.) Bűnös éj
Folytatás:
10.) A Hold sötét oldalán
11.) The Dream Hunter
12.) Devil My Cry
13.) Upon the Midnight Clear
14.) Dream Chaser
15.) Acheron
16.) One Silent Night
17.) Dream Warrior
18.) Bad Moon Rising
19.) No Mercy
20.) Retribution
21.) The Guardian
22.) Time Untime
23.) Styxx
24.) Son of No One
25.) Dragonbane
26.) Dragonmark
27.) Dark Bites

Az alakváltók bármennyire is emberi lények, azért csak létezik egy állati oldaluk, ez pedig rányomja a bélyegét a viselkedésükre, a szokásaikra és meghatározza létük szabályait. Különösen igaz ez a Vérvadászokra, akik a mítoszaik és történelmük szerint egy ősi cselszövésnek köszönhetik a létezésüket, illetve egy ősi átoknak azt, hogy fajuk kettészakadt és a korábbi testvérek azóta is egymás örök ellenségei. Az arkadiánok alapvetően emberek, akik serdülőkorultól kezdve képesek állati alakot ölteni, a katagariák pedig alapvetően állatok, akik szintén kamaszkorukban érik el azt, hogy emberi alakot is képesek felvenni. Az ellenségeskedés a mai napig tart, de a limaniknak, a menedékeknek nevezett helyekre mind a két faj tagjai beléphetnek.

Wren Trigaian katagaria, aki árván maradt, életének java részét a New Orleans-i Menedékben élte le, mert egyetlen klán sem akarta őt befogadni. A fiú félvér, a fehér tigris és a hópárduc tiltott nászából született, mert a Párkák szeretnek tréfálkozni és a szüleit, akik két különböző fajhoz tartoztak, egy párnak rendelték. Az a hír járja, hogy Wren ölte meg a szüleit és a vadsága, a szótlansága, furcsa viselkedése csak megerősíti szóbeszédet. Egy valakit mondhatott a barátjának, Nick Gautier-t, aki sokat emlegette tanulótársát, Maggie-t. A lány eljött a Menedékbe, belépett Wren életébe, aki azonnal felismerte őt az elbeszélések alapján és most minden gondolata körülötte forog.

Marguerite Goudeau egy szenátor lánya, aki bár a felső tízezer luxusban bővelkedő életét éli, mégis gyűlöli ezt a képmutató, színjátékkal teli életet. Az anyja vére, aki maga is kívülálló volt, benne is ott folyik. Meg akart emlékezni egy barátjáról, akit már nem látott egy ideje, ezért ment a Menedékbe, ebbe a lepukkant bárba, ami egy motorosbanda törzshelye. A látogatás csak problémát okozott, azonban felismerte azt a fiút, akiről annyit hallott korábban és akit különösen érdekes és titokzatos személyiségnek gondol a látottak alapján.

A Vérvadászok szabályai szerint az emberekkel nem szabad érzelmi viszonyba bonyolódni, aki ezt megteszi, azt felelősségre vonásra számíthat. Ha bebizonyosodik a vád, akkor az eltévelyedett sorsáról a tanács dönt, amelynek következménye általában az arkadián őrzők hajszája, majd a préda elpusztítása, így tartva fent a faj titkát és a kényes egyensúlyt az emberi világ és a sajátjuk között.

A regény alapvetően két részre bontható, mert amíg a történet eleje a problémák felvázolásával és az érzelmek kialakulásával foglalkozik, addig a másik fele a kialakult probléma megoldására, illetve a túlélésre törekszik. És ezzel gyakorlatilag az alaphangulatot is meghatározzák a történések. Wren az elején tényleg olyan, amilyennek mások gondolják: mogorva, visszahúzódó, dühös és vad, aki előbb támad és harap, mint kérdez. Maggie viszont hatással van rá: mellette megszólal, igyekszik megfelelni a társadalmi szabályoknak és az emberi kapcsolatokban alapvető szociális szabályoknak. A változás látványos, ám a bergződött szokásokon nehéz változtatni és a fiú minduntalan bajba kerül. A Menedékben sem látják már szívesen, ezért a cselekedetei következményeként a biztonsága is veszélybe kerül.

A regény második fele sokkal érdekesebb volt a számomra, mint az eleje - amely egyébként egy szimpla romantikus sztorinak tűnik egy hányatatott sorsú főhőssel és egy lázadó hősnővel. De amikor megindul a hajsza, Wren menekülni kényszerül és Maggie-vel együtt egyre mélyebbre süllyednek a problémákban, amikor a Vérvadász képességek kerülnek az előtérbe, onnantól kezdve elképesztően izgalmas az egész sztori. Időutazós urban fantasy, jófajta időhurkokkal, a menekülők nyomában loholó katagaria és arkadián vadászokkal, valamint néhány figurával, aki meg - hála a jó égnek, hogy ilyen is akad - segíteni akar.

Wren problémás múltja nem csak háttér és pár mondatban odadobott információ, hanem ténylegesen a történet része, amelynek mi, az olvasók is részesei lehetünk - méghozzá nem is akármilyen módon. Nekem ez nagyon bejött, mert egyszerre volt megható, érdekes és izgalmas. Maggie személyében végre egy olyan hősnőt sikerült teremteni, akiről érdemes olvasni, akinek elvei vannak, akire lehet számítani - még akkor is, amikor Wren világának teljes valósága rázuhan. Jó páros ők ketten és bár a sztori vége kicsit rózsaszínre sikerült, de az előzmények és az átéltek ismeretében egyáltalán nem sajnáltam a főszereplőktől a megérdemelt boldogságot.

A Menedék fogalma és működtetése, a medve klán magánélete, valamint Savitar és a tanács működése pedig tovább színesítette a háttér történetet, a sorozat világát. Megmutatta, hogy van hierarchia és a szabályok törvényekből fakadnak, amelyek egy rejtélyes, ám annál érdekesebb figura, Savitar kezében összpontosulnak. Az, hogy neki ki vagy mi parancsol, nem volt tárgya ennek a regénynek, de arra éppen elég volt, hogy még több infóra éhezzen az olvasó a szörfös bíróval kapcsolatban. És akkor még nem is említettem azt személyt, akit időlegesen a gondjaira bíztak... De az egy másik történet.

Régi ismerősök és új szereplők, katagariák és arkadiánok vonultak fel a lapokon, de feltűntek a Sötét vadászok is és én tényleg nagyon élveztem ezt a részt. Az eleje talán kicsit lapos és szokványos - természetesen a pikáns jelenetekről sem kell lemondani -,  de a közepétől felpörög a sztori és aki kedveli ezt a műfajt, annak szerintem tetszeni fog az, amivel a lapokon talákozik. Mennyire örültem volna neki, ha Danger és Alexion történetére is ennyi időt és fantáziát áldozott volna a szerző, mint erre a regényre.

Ha már ott tartunk, hogy melyik rész tetszik jobban és melyik kevésbé, akkor elárulom, hogy ennek a résznek a borítója valami elképesztően ronda. Oké, a címhez passzol, hiszen az éppen smárolni készülő párocska szájára való erős ráközelítés teljesen visszaadja a magyar cím által sugalltakat - mert szerintem annak sincs túl sok köze jelentésében az eredetihez -, de igazából nem adja vissza a történet hangulatát. Mert ebben a kötetben nem csak az etye-petyéről van szó, hanem komoly sztori és túlélésért folytatott küzdelem is van az érzelmes alapszituáció mögött. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez a borító nekem már az Egy csepp remény című regény borítójaként sem tetszett, de amíg ott elment, ehhez a történethez egyáltalán nem való - beskatulyáz, előítéletet gerjeszt, megvezet. Mennyivel jobbak az eredeti borítók, amelyek nem a szexualitást, hanem a titkzatosságot tolják az előtérbe. Mivel ezzel kapcsolatban változásra nem számítok, ezért inkább azért drukkolok, hogy megjelenjen a következő, majd az azt követő történet - és így tovább a sorozat záró kötetének boltokba kerüléséig.

Folytatás »

Kresley Cole: Árnyak Hercege (Halhatatlanok alkonyat után 13., Dacianók 1.)

Nem tudok eléggé hálás lenni - és szerintem nem vagyok ezzel egyedül -, amiért az Athenaeum Kiadó folytatta a Halhatatlanok alkonyat után sorozatot. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez egy paranormális romantikus sorozat, amelynek olvasóit sokan furcsa szemmel nézik, hiszen ez mégis csak "vámpírpornó" kategória, de én akkor is kedvelem. Kresley Cole ugyanis egy lények sokaságával - tehát nemcsak vámpírokkal - teli világot alkotott meg, és olyan karakterekkel, történetekkel örvendezteti meg az olvasóit, amelyek miatt garantált az izgalom és a könnyed kikapcsolódás. Mindezek után még azt is hajlandó vagyok elnézni neki - és a regényeinek -, hogy minden egyes kötetben egy újabb párocska talál egymásra. Persze pikáns jelenetekben sincs hiány. Szóval soha nem fogom tökéletesnek tartani a kapott élményt, nem lesz egy "hűűűű, de elképesztően jó volt" érzésem tőle, de attól még nagyon kedvelem és olvasom a szerző történeteit.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 398 oldal
Fordította: Goitein Veronika
Borító ár: 3.999,- Ft
A mű eredeti címe: Shadow's Claim
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
Alsorozat: Dacianók
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Elizabeth Peirce (ember)/Lothaire (vámpír)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (dák vámpír)
14.) Elfojtott üvöltés
Chloé Todd (szukkubusz)/Uilleam MacRieve (vérfarkas)
Műfaj: paranormális, romantikus

Ez a kötet egy sorozaton belüli alsorozat kezdő része. Az előző regényben, a Vámpírbosszúban végre megmutatták magukat a dákok, ez a rejtett életmódot folytató, a saját szabályai szerint élő nép. A négy dák herceg, családjaik utolsó sarjai végül úgy döntenek, hogy nem versengenek tovább a trónért, hanem elismerik királyuknak azt, akit erre rendelt a sors. A hercegek egyike Trehan Daciano, aki az Árnyak Házának örököse és feladata szerint ő a királyság kardja. A dákok rejtett földjére ritkán engednek be idegent, ha mégis, akkor az illető soha többet nem hagyhatja el a királyságot - a titkot mindenképpen meg kell őrizni. Ha valaki a rendelkezés ellenére mégis úgy dönt, hogy megszökik dák földről, akkor azt le kell vadászni - ez Trehan feladata.

Trehan Abaddon síkjára, a haláldémonok földjére követi a szökevényt, Caspiont, aki a tiltás ellenére is elhagyta a Dák Királyságot. A könyörtelen és halálos vadász figyelmét azonban eltereli az ország örököse, a félig démon, félig varázsló Bettina, aki vérajándékban részesíti - életre kelti - a vámpírt. A varázslónők a Szövetség leggyengébb és legsérülékenyebb lényei, ráadásul Bettina egy korábbi támadásban még a varázserejét is elvesztette, így különösen sebezhető. A gyámjai szerint védelmezőre van szüksége, ezért lovagi tornát rendeznek, a győztes pedig elnyeri a hercegnő kezét és vele együtt megkapja a királyságot is. Bár Trehan nem tervezte, de mégis benevez a versenyre és mindent megtesz azért, hogy ő legyen a győztes - közben pedig hasonló elszántsággal harcol a lány, vagyis a sors által neki rendelt Arája szerelméért is.

Tündérmese Kresley Cole módra, ahol semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene. A varázslónő, akinek a kezét el kellene nyerni, természetesen mást szeret. A szerencsés démon pedig nem más, mint Caspion, akinek nyomait Trehan egészen eddig követte. A dák törvény - és a féltékenysége is - azt követeli, hogy pusztítsa el a démont, akit azonban a versengés idejére mágia véd. A vámpír Arája nem lehet másé, ezért Trehan is beszáll abba a küzdelembe, ahol egyike lesz a kétszázhuszonnyolc kérőnek. Szóval, tényleg minden olyan, mint ahogy az a mesékben lenni szokott...

Lothaire elég nyafogósra sikerült és hisztivel teli könyve után valósággal felüdülést jelentett, hogy ennek a regénynek volt története. Új szereplők, eddig ismeretlen királyságok, eddig nem látott fajok sokasága, és persze az izgalom - a küzdőtéren és az érzelmek terén is ádáz küzdelem folyik Bettina kezéért. Az időrendet tekintve a kötet történései Lothaire és a mátkája egymásra találásának eseményeivel szinte azonos időben zajlanak, a két történeknek vannak közös pontjai.

Bettina a széltől is óvott, ám sehová sem tartozó félvér hatalmas változáson megy keresztül az események hatására. Mondanám, hogy szimpi volt a csaj, de annyira azért mégsem - sőt, jó darabig egyáltalán nem. Hosszú ideig nem is értettem, hogy mi a fenét eszik rajta annyira Trehan, bár sok választása éppen nem volt, mivel a sors által neki rendelt párjáról volt szó.

Féltem, hogy mivel ismét egy vámpír kapta az egyik főszerepet, ezért unalomba és ismétlésbe fullad majd a történet, de szerencsére nem így történt. Trehan visszafogott, lovagias, mégis nagyon rámenős és harcos jellem - igazi pasi. A majd ezeréves vámpír mindenkinél jobban uralkodik az indulatain, ugyanakkor Arája közelében forr a vére és bármit megtenne érte. Szokványos és klisékkel teli történet és mégsem, mert Trehan nem egyszerű vámpír, ő bizony dák vámpír.

Tetszett, hogy Cole kapcsolta az eseményeket az előző kötetekben történtekhez: ismét szóba került a sziget, ahol a halhatatlanokat tartották fogva, valamint Thronos, a sérült szárnyú vrekener, akiről néhány jelenet és sejtelmes utalás erejéig már volt szó a korábbiakban. Feltűnt a regényben Lothaire és a mátkája is, és nagy örömmel üdvözöltem, hogy Lothaire végre befejezte a hisztit, helyette inkább ismét önmagát adta - és még újat is tudott mondani a dákoknak a vámpírléttel kapcsolatban.

Nem kiemelkedően jó, de olvasmányos, jól összerakott, humoros - imádtam Salemet - és kellően izgalmas történet. A kérők összecsapásai eléggé véresek voltak, hullottak is a résztvevők, mint a legyek és persze az egyes fordulók eseményei fenntartották a figyelmet. A szerző parádés felvonulást rendezett különféle lényekből és ennek megfelelően változatosak voltak a képességeik is - az egyes küzdelmek pedig pont emiatt kiszámíthatatlanok. Volt miért és kiért izgulni. A nagy félreértés sem lett az a teljesen szokványos "félreértettem, amit mondtál és ezért megorrolok rád" dolog, hanem egészen komoly és a cselekmény szempontjából hihető problémát sikerült összehozni.

Jó volt ez, sokkal jobb, mint Lothaire története, de azért nem ért néhány korábbi és nagyon kedvelt rész nyomába. A mozgalmas és érdekes történet mellett a szerző megint felkeltette a későbbi szereplők iránti kíváncsiságomat. Lanthe, a varázslónő Skye Hallban fogoly, fogva tartói a varázslók ősi ellenségei, a vrekenerek - Lanthe és Thronos története két könyv múlva érkezik. Előtte azonban Uilleam MacRieve kalandja következik, akit szintén megkínoztak azon a bizonyos szigeten és aki még azóta sem jött helyre. Ó, igen, mind a kettő nagyon érdekesnek ígérkezik, már alig várom a magyar megjelenéseket. 

Folytatás »

Gena Showalter: Éjsötét szenvedély (Az Alvilág Urai 5.)

Az Alvilág Urainak alapötleténél a görög mitológia egyes elemeit vette alapul a szerző - persze az eredeti verziótól kissé eltérő módon. Pandora szelencéje, az abban fogva tartott és a szelence kinyitásakor kiszabadult csapások, a világ felett uralkodó Olümposzi istenek és egyéb elemek nem véletlenül tűnnek ismerősnek. Ebben a verzióban azonban amikor a csapásokat - vagyis jelen esetben a démonokat - újra befogták, azokat korábbi őrzőik testébe zárták, a harcosokat pedig a Földre száműzték. Ezzel az istenek örök rabságra kárhoztatták a pokol teremtményeit és örök büntetésre a bukott harcosokat. Mindez évezredekkel ezelőtt történt. Az Alvilág Urai a kezdeti tombolásukat követően mostanra már visszanyerték a testük és a cselekedeteik felett az uralmat, de az ellenségeik miatt továbbra sem pihenhetnek.

Értékelés: 6pont a 10-ből
Kiadó: Libri Kiadó
Kiadás éve: 2016.
Kiadói sorozat: Insomnia
Terjedelem: 526 oldal
Fordította: Sóvágó Katalin
Borító ár: 3.599,- Ft
A mű eredeti címe: The Darkest Passion
Sorozat: Az Alvilág Urai
A sorozat kötetei és főszereplői:
Előzmények:
1.) Éjsötét vágyak
Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember)
2.) Éjsötét csók
Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője)
3.) Éjsötét bosszú
Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember)
4.) Éjsötét hangok
Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal)
Folytatás:
6.) Éjsötét lelkek
Gideon (Hazugság)/Scarlet (Lidércnyomás)
7.) Éjsötét titkok
Amun (Titkok)/Haidee (halhatatlan Vadász)
8.) Éjsötét játszmák
Strider (Vereség)/Kaia (hárpia)
9.) The Darkest Seduction
10.) The Darkest Craving
11.) The Darkest Touch
12.) The Darkest Torment
13.) The Darkest Promise

Műfaj: paranormális, romantikus

A sorozat kezdő kötetében megismerkedtem a Budai-hegyekben álló erődjükben lakó Lordokkal, illetve az őket magukban hordozó démonokkal. Az első részben Maddox története kerül a középpontba, aki az Erőszak démonát hordozza magában. Majd Lucien, aki a Halál démonával kénytelen közösködni, kerül sorra és tárja ki az olvasói, illetve választott nője előtt a szívét. A harmadik részben Reyes és a testébe zárt Fájdalom démona küzd meg asszonyának védelme érdekében saját harcostársával, Aeronnal. A negyedik kötet Sabin, a Vadászok elleni küzdelem elszánt vezetőjének története, aki nem csak a világgal, de a benne raboskodó Kétség démonával is folyamatos harcban áll. A harcosok és párjaik egymásra találása mellett van egy köteteken átívelő szál, amely a háttérvilágot teszi egyre színesebbé, illetve a Lordok ősi kincsekért és az életükért folytatott küzdelmét mutatja be.

Az Éjsötét szenvedély, a sorozat ötödik kötete, Aeron, a Harag démonját őrző harcos története, aki mellé társául - és a férfi bosszantásául - egy angyal szegődik. Olívia örömhozó angyal, aki - miután a szárnyán megjelentek az aranypihék - szintet lép és harcossá válik, olyan angyallá, akinek kötelessége a démonok pusztítása. Feladatot kap: meg kell ölnie Aeront, a Harag démonának őrzőjét, akivel szemben gyengéd, már-már bűnös érzelmeket táplál. Mivel nem hajlandó végrehajtani a kivégzést, bukott angyallá válik, megfosztják a szárnyaitól és a Pokolra vetik. Olívia azonban kiássa magát a Pokolból és Aeronnál keres menedéket.

Harag egy korábbi részben már átvette az uralmat Aeron teste fölött, akkor egy átok miatt vad tombolásában Danikát, Reyes kedvesét akarta mindenáron a másvilágra küldeni. Aeron hatalmas kedvencem lett abban a részben és Harag is nagyon odatette magát, érdeklődve vártam tehát a róluk szóló részt és történetet.

Nehezen rázódtam bele újra ebbe a világba, ami nem is csoda, hiszen öt év telt el az előző kötet megjelenése és olvasása óta. Hosszú idő ez, újra kellett indítanom az emlékezetem berozsdásodott tekervényeit, a memóriám legmélyéről kellett előbányásznom az ide vonatkozó információkat. Egy része ment, a többit már csak újraolvasással tudhatom majd magaménak, de ez utóbbi egyelőre még biztosan várat magára.

Olívia részéről nem tudok igazán nagy dolgokról beszámolni, mert az angyal, aki képes szembeszállni az utasítással és megtagadni a neki rendelt feladat végrehajtását csak a mindenre elszánt, merész és bolond kategóriába sorolható. Az angyalból emberré vált lány meg is felel ennek az elvárásnak, mégsem tudott megnyerni magának. Olívia személyisége hordoz magában némi ellentmondást: a származása miatt ártatlan - forgattam is a szemem, hogy már megint sikerült valahogy becsempészni a történetbe a felnőtt, de még érintetlen felnőtt nő karakterét -, az elhatározása miatt azonban csábító és a végletekig eltökélt.

Amennyire korrekt volt Olívia személyének leírása, annyira nem sikerült visszaadni Aeron és Harag karakterét, akik egyáltalán nem hasonlítottak a korábbiakban megismert énjükre, a dühöngő harcosra és démonra, mintha a szenvedélyükből nem sok maradt volna mostanra. Aeron olyan semmilyen volt, Harag pedig csak dorombolt, amikor Olívia a közelben volt és ha távol, akkor sem igazán aktivizálta magát. Határozottan úgy éreztem, hogy a szerző kiherélt két nagyon férfias és határozott karaktert, csak azért, hogy pitiző kiskutyát csináljon belőlük. A regény címe alapján azért másra számítottam: valami sötétebbre és vadabbra, nem pedig ilyen szelídségre. Azért Reyes és Sabin esetében jobban odatette magát a szerző.

Az egyetlen dolog, ami Olívia és Aeron - részemről - majdnem érdektelenségbe fulladó kapcsolatának alakulását megzavarta, az Légió karaktere, aki sok olyan dolgot tett, amire azért nem számítottam. Örülök neki, hogy sikerült kicsit megkavarnia az érzelmeket és a kedélyeket.

Ritka az, amikor a mellékszereplők és a háttértörténet jobban érdekelnek, mert általában a regényt mindennel együtt tartom kereknek. Most az egyszer azonban inkább lekötött Sabin (Kétség), Paris (Paráznaság), Torin (Betegség), Gideon (Hazugság), Kane (Katasztrófa), Strider (Vereség), valamint Baden (Bizalmatlanság) történetszála, illetve a Vadászokkal vívott összecsapások alakulása, mint a főszereplők érzelmi élete és felesleges nyűglődésük. Olívia és Aeron kettőse nekem most valahogy már olvasás közben is kevésnek érződött és végén is annak találtatott.

Rengeteg információt tartalmaz a regény a világgal kapcsolatban és számtalan lehetőséget felvillant a Lordok további életének alakulásáról. Miért és hogyan találnak rá a Vadászok állandóan a Urakra? Ki az, aki a Vadászokat támogatja? Miben mesterkedik Kronosz? Mit akarnak a Kimondhatatlanok? Számtalan érdekes kérdés és csak alig valami válasz, csepegtetett információk és felvillantott lehetőségek. Ez az, ami igazán kiegyensúlyozza ezt a regényt, ettől válik igazán érdekessé és izgalmassá a történet, nem pedig a párosunk szerelmi és érzelmi életének alakulásától.

Nem nyűgözött le ez a rész, mert egy részét totálisan feleslegesnek éreztem. De a köteteken átívelő történetszál miatt, illetve az előző bekezdésben leírt indokok miatt esélyt fogok adni a folytatásnak - főleg, hogy a következő rész főszereplő párosa Gideon (Hazugság) és Scarlet (Lidércnyomás) lesz, azután pedig Amun (Titkok) története következik. Szóval érdekes lesz, legalábbis annak néz ki és reménykedem benne, hogy nem fogok csalódni. Valami azt súgja, hogy szélsőségesebb érzelmekre, titkokra és sötétségre kell számítanom, ugyanakkor jóval több az esély a humorra is. Ha a szerző jól kezeli ezeket és sikerül megteremtenie az egyensúlyt, akkor maradandó élményre lehet majd számítani - feltéve, ha sikerül megértenem, hogy Gideon mit is akar mondani. :)

Folytatás »