Peter V. Brett: A Sivatag Lándzsája (Démon-ciklus 2.)

A Rovásember című kötetben Peter V. Brett megismertette az olvasóit egy olyan világgal, amelynek éjszakáit a Föld magjából felszivárgó és testet öltő démonok, azaz a magúrok uralják – a tőlük való félelem pedig meghatározza az emberek mindennapjait, az egész életüket. Testük épségét és javaikat a Rovásvetők által készített rovásokkal védik meg, a települések közötti áruforgalmat és híreket a Fullajtárok továbbítják, munkájukat a Zsonglőrök segítik, a falu lakóinak egészsége pedig a Gyógyfűvészek szakértelmétől függ. Megtudhattuk miként vált az egyszerű falusi gyerek, Arlen idővel a Rovásemberré; hogyan lett Leesha-ból különleges képességű gyógyító, és miként hat Rojer hegedűjátéka a magúrokra. Hármuk külön szálon futó élete a kötet vége felé találkozott össze, és úgy tűnik, hogy a sorsuk most már véglegesen összefonódott.

Értékelés: 4/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 840 oldal
Borító ár: 3.999,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe: The Desert Spear
Sorozat: Démon-ciklus
Előzmény:
1.) A Rovásember
1,5.) Brayan aranya
1,6.) A nagy bazár és már történetek
Folytatás:
3.) The Daylight War
4.) The Skull Throne
Műfaj: dark fantasy, heroikus fantasy

Az eléggé terjedelmes felvezető kötet után egy még bővebb és vaskosabb folytatást vehettem a kezembe, amely ezúttal – többek nagy bánatára – csak puha borítós kiadásban jelent meg. A befejezést követően jogosan vártam azt, hogy a korábban megismert három főszereplő további kalandjaival folytatódik a történet, de a szerző nem így oldotta meg a várható események bemutatását. Meglepődve tapasztaltam, hogy helyszínben és időben is eltávolodtam a Rönkösházán történtektől: a kötet kezdete ezúttal Kráziába, a Sivatag Lándzsája nevű településre, illetve Jardir, a korábban megismert kráziai vezér gyerekkorába repített vissza. Amolyan "hallgattassák meg a másik fél is" módon szemtanúja lehettem annak, ahogyan a megbélyegzett fiúból a sivatag törzseit egyesítő és azokat harcba vezető férfi, a Shar'Dama Ka, vagyis a Szabadító válik. Közben pedig lassan kibontakozott előttem a kráziai birodalom társadalmi felépítése és összetett hierarchiai rendszere, amely lehetne teljességgel egyedi is, de alapjaiban kísértetiesen hasonlít egy egyébként is létező nép kultúrájához.

A szerző komoly munkát fektetett a sivatagi nép bemutatásába, az idegen kifejezésektől, egyedi elnevezésektől csak úgy hemzseg a szövegnek ez a része – emiatt egy kicsit nehezebben haladtam az olvasásával, az egymásra hasonlító elnevezések gyakran megtévesztettek. Mégsem kezdtem el riadtan toll és papír után kapkodni, megszállott módon jegyzetelni, mert felfedeztem a kötet végén a közel tíz oldalas kráziai szótárt, amely segített a különböző kifejezésekben való eligazodásban – szükség is volt rá.

A kráziai események egy része a korábbi kötetből már ismerős volt a számomra, újraélhettem azt az időszakot, amikor Arlen eltöltött egy kevéske időt a sivatagi városban. Kifejezetten érdekes volt Jardir szemszögéből látni ugyanazokat a történéseket, a múltja és a kultúrája ismeretében sokkal érthetőbbé váltak a tettei. Míg korábban úgy tűnt, hogy a sivatagi társadalmon belül a vezér az egyetlen érdekes szereplő, most lehetőség nyílt arra, hogy mások is "rivaldafénybe" kerüljenek – az én figyelmemet leginkább Inevera és Abban karaktere, valamint eseményalakító tetteik keltették fel.

A kötet második harmadában visszatértek a korábbi kötetből már megismert szereplők – Arlen, Leesha és Rojer – és folytatódott mindennapjaik, illetve tetteik bemutatása. Közel egy év telt el az előző kötet eseményei óta, mindhárom főszereplő kulcspozíciót tölt be a korábbi Rönkösháza, mai nevén Szabadítóháza életében. A névtelenségből kilépve, az egyedi képességeiket megmutatva lényegesen nagyobb felelősség terheit cipelik a vállukon: Arlen, bár érzi magán a változást és legszívesebben az emberektől távol élné az életét, mégis harci rovásokat és harci technikát tanít a falusiaknak; Leesha új, sokkal hatásosabb rovásokat talál ki; Rojer pedig a hegedűjével képes csodákat végrehajtani.

A kötet utolsó harmadában értelmet nyert a hosszú felvezetés – Jardir életútjának bemutatása –, a történések összeérnek: a sivatagi harcosok és a démonokkal harcoló északiak végül szembe kerülnek egymással. A két nép, az eltérő kultúrák találkozása, az érdekek és nézetek ütköztetése a történet érdekes színfoltját jelentette.

Az elképesztően terjedelmes szöveg ellenére a cselekmény mégis alig haladt valamit előre, az akcióban bővelkedő jelenetek helyett inkább a szereplők lelki és érzelmi világán, a karaktereik fejlődésén, a betöltött pozíciókkal kapcsolatos felelősségvállalás feldolgozásán volt a hangsúly – ennél többet a lényeges információk elkottyantása nélkül nem is lehet ennek a kötetnek az eseményeiről elmondani. A motivációk megértését segíti, hogy több nézőpontból láthattam és követhettem végig a végkifejlet felé vezető utat: Arlen, Leesha, Rojer és Renna mellett megszólalt Jardir, Inevera és Abban is, valamint az elmedémonok "személyében" külön fejezetet kaptak a magúrok is.

A történet – bár elég lassú folyású – alapvetően jól felépített, ugyanakkor továbbra is zavarnak a világ működésével kapcsolatos problémák és ellentmondások: még mindig nem egyértelmű, hogy a démonok hol és miért pont ott bukkannak fel, miért nem jönnek elő a földből más helyeken. Több alkalommal is úgy éreztem, hogy részletes kidolgozás mellett pont az alapokat nem vetette kellő átgondoltsággal papírra a szerző, éppen ezért utólag magyaráz meg néhány törvényszerűséget, ezzel azonban csak belebonyolódik a saját állításaiba és indoklásaiba – emiatt pedig az olvasás időtartama alatt többször bosszankodtam, mint nem. Az előzménykötet bizonyos eseményeivel kapcsolatban tettem egy észrevételt, amely a jelen részben olvasottak szerint nem csak nekem szúrta a szemem, mert a szerző nagyon igyekezett az olvasóval megértetni a szereplő korábbi tettét – ez még rendben is lenne, csak éppen a magyarázat inkább nevetséges lett, mint elfogadható. Sajnos egyéb ellentmondásoktól, zavaró kényelmi megoldásoktól sem mentes a kötet, ez pedig megnehezítette azt, hogy elmerüljek a szerteágazó történetben, amelynek kidolgozása elég részletes, de korántsem tökéletes.

Kifejezetten hosszú, a számos nézőpont miatt pedig elnyújtott és lassú folyású a történet. A sötét és komor háttér, a démonok által uralt világ miatt könnyen rásüthető a dark fantasy kifejezés erre a regényre, illetve az egész regényciklusra, pedig jobban belegondolva ez az elbeszélés a világ megmentésén munkálkodó szereplőket, illetve a tetteiket állítja a középpontba, ez pedig inkább a heroikus fantasy sajátja. Bármilyen címkét és besorolást is kapjon ez a regény vagy sorozat, a lényegen nem változtat: sokkal jobban kedvelném, ha akcióban bővelkedőbb és ellentmondásokban szegényebb lenne a folytatás. Az biztos, hogy a szerzőnek még bőven van mondanivalója, mert a ciklus további kötetei – amelyekből külföldön már a negyedik jelent meg idén és már készül az ötödik – hasonló terjedelműek, ha nem éppen vaskosabbak, mint az eddig magyar nyelven megjelentek.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Szilágyi Zoltán: Acélgólem (Káoszszív 1.)

Alapvetően nem kedvelem azokat a regényeket, amelyek a huszadik század valamelyik háborús időszakában játszódnak, azt pedig végképp nehezen viselem, ha a regényben leírtak még kapcsolódnak is a valós történésekhez – viszont ha a történetben van valami fantasy vagy misztikus elem, akkor minden probléma nélkül beveszi a gyomrom az adott műben szereplő eseményeket. Valahogy így voltam az Acélgólemmel is: a fülszöveg az első világháborút emlegeti, de továbbolvasva az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez a világ nem teljesen egyezik meg a történelemkönyvekben leírtakkal, úgyhogy már én sem ódzkodtam tőle annyira.

Értékelés: 8/10

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás éve: 2015.

Terjedelem: 156 oldal

Borító ár: 1.980,- Ft

Sorozat: Káoszszív

Műfaj: ifjúsági, steampunk

Dr. Cole, Anglia első számú kódfejtője, aki a bombázások következtében elveszíti a családját, az így átélt fájdalmat és bűntudatot képtelen feldolgozni, a mindennapjait egy katonai kórház zártosztályán tengeti. Egy napon azonban Bransford parancsnok és egy feltűnő megjelenésű közlegény látogatja meg a doktort, mert szükségük van rá egy titkos és különleges küldetés végrehajtásában. A kulcsszó, amely miatt Dr. Cole végül is elhagyja a kórház biztonságos menedékét: az Acélgólem. A kissé őrült kódfejtő és társai hamarosan a frontvonalon találják magukat, ahol az összecsapásokat kikerülve igyekeznek az Acélgólem nyomára bukkanni és megszerezni a gépezet felett az irányítást. Mi ez a szerkezet? Hogyan került az európai harcmezőkre? A háború melyik résztvevője készítette el? Ki birtokolja jelenleg és kinél lesz legközelebb? Megannyi érdekes kérdés...

Szilágyi Zoltán regénye – vagy inkább kisregénye – egy trilógia, a Káoszszív-sorozat első darabja, amelytől először kicsit tartottam, mert elég zűrös korszakban játszódnak az eseményei. Világháború, bombázás, veszteségek, elmegyógyintézet: nem éppen megnyugtató és léleksimogató alapok – főleg nem egy ifjúsági regény esetében. A választott módszer azonban bevált, az előidézett hatások működnek: a történet egyszerre komoly és komor, ugyanakkor érdekes, cselekményes, izgalmas és pont annyira misztikus, illetve titokzatos, amennyire az szükséges a figyelem folyamatos fenntartásához – fiatalok és felnőttek számára egyaránt.

Dr. Cole elmegyógyintézetbeli napjainak, gyógyszerektől ködös elméje szüleményeinek bemutatását, illetve az átélt veszteség leírását követően az események hihetetlen mértékben felgyorsulnak – egyik helyen és egyik jelenetben sem időzünk túl sokat, egyik konfliktust és helyzetet azonnal követi a másik, közben pedig puskaropogás, tankok zaja, jajkiáltások töltik meg a levegőt – és persze rengeteg gőz. Az eleinte még csak érdekesnek és mozgalmasnak induló, néhány ország kémhálózatának egymással való versengését és cselezéseit leíró elbeszélés egyszer csak átvált valami sokkal összetettebbe és misztikusabba – én pedig csodálkozó tekintettel figyeltem a váltást, illetve élveztem annak eseményeit. Ekkor értettem meg igazán, hogy a szerző itt valami sokkal különlegesebbet akar megmutatni ebben a történetben, sokkal érdekesebb világ húzódik meg a sorok mögött, mint amit az első néhány fejezetet olvasva bárki is feltételezne a műről – a választott irány pedig nagyon jó.

Hihetetlenül gyors, pörgős, ugyanakkor minden momentumában alaposan átgondolt és jól felépített ez a regény, amelynek csupán egyetlen problémája van: nagyon, de nagyon rövid. Az olvasó éppen csak belekóstol ebbe a világba, éppen csak megérti, hogy mi az Acélgólem, hogyan is működik, és már vége is – mondanom sem kell, hogy pont a legérdekesebb résznél. Úgy érzem, hogy sok mindent sokkal bővebben is ki lehetett volna fejteni, mint amilyen mértékben arra sor került, valamelyest veszített volna feszített tempójából a történet, de szerintem ez nem vált volna a kárára. Viszont felgyorsult világunkban, főleg a fiatalok körében – a kiadó tizenöt éves kortól ajánlja olvasásra a kötetet – a tempó az elsődleges: a célközönséget pedig biztosan maradéktalanul magával fogja ragadni ez a sallangoktól mentes, cselekményre összpontosító és sodró lendületű történet, amelynek a folytatásai legalább annyi izgalmat és titkot ígérnek, mint a felvezető kötet.

A regényről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is olvasható.

Folytatás »

Laurell K. Hamilton: Halálcsók (Anita Blake, vámpírvadász 21.)

Anita Blake újra itt van, immár huszonegyedik alkalommal. Elismerés illeti mind a kiadót, mind pedig az olvasókat, hogy ennyi részen keresztül kitartottak a szerző és az általa megjelenített világ, illetve annak konfliktusai mellett. Mert azért tagadhatatlan, hogy a minőséget tekintve voltak hullámvölgyek – bárhogy is szépítjük, az új részek meg sem közelítik az első kötetek stílusát és színvonalát.

Az utóbbi regények olvasása közben úgy éreztem, hogy Laurell K. Hamilton – és vele együtt kedvenc vámpírvadászom is – mintha kezdene magára találni, bár abban is biztos vagyok, hogy egyikük sem lesz már a régi – az eltelt évek és az átélt események mindenkin nyomot hagytak. Mégis bizakodással tölt el, hogy az újabb részek, köztük a Halálcsók is, egyre több érdemi történést tartalmaz, és ezzel párhuzamosan érezhetően csökkent a pikáns jeleneteket leíró, illetve párkapcsolati problémákat – a legtöbb esetben csak felesleges hisztinek tűnő nyavalygásokat – kifejtő oldalak száma.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 458 oldal
Fordította: Török Krisztina
Borító ár: 3.880,- Ft
A mű eredeti címe: Kiss the Dead
Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász
Előzmény:
  1.) Bűnös vágyak
  2.) A nevető holttest
  3.) A kárhozottak cirkusza
  4.) Telihold kávézó
  5.) Véres csontok
  6.) Gyilkos tánc
  7.) Égő áldozatok
  8.) Sápadt hold
  9.) Obszidián pillangó
10.) Leláncolt Nárcisszusz
11.) Égkék bűnök
12.) Lidérces álmok,
13.) Micah
14.) Haláltánc
15.) A Harlequin
16.) Fekete vér
17.) Fogat fogért
18.) Végzetes flört
19.) Ezüstgolyó
20.) Tigrisvadászat
Folytatás:
22.) Ragály
23.) Jason
24.) Dead Ice
Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror,
urban fantasy

Kellemes meglepetést jelentett tehát, hogy a kötet elején Anita rögtön rendőrbírói minőségében tűnt fel, és ez hosszú ideig, megközelítőleg a regény feléig így is maradt. Később pedig – némi magánéleti kitérőt követően – mintegy lezárásként visszatértünk az kezdeti problémához, illetve annak megoldásához. Már ebből is látszik, hogy volt ebben a részben minden, amit a rajongók csak kívánhatnak maguknak: nyomozás, „családi” gondok és persze néhány olyan jelenet is, amely miatt továbbra is megérdemli a tizennyolcas karikát a kötet – bár az is tény, hogy ezek számbavételét most egy kezemen is el tudtam végezni.

Volt még egy nagyon fontos hozadéka ennek a regénynek, mégpedig az, hogy az oly régóta nélkülözött szereplők közül többen is újra részesei lettek az eseményeknek. Nehezen tudom szavakkal kifejezni a boldogságot, amit Dolph kapitány és Zerbrowski nyomozó szereplésével kapcsolatban éreztem. Természetesen legalább ennyire örültem annak, hogy Jean-Claude, Asher és Micha ezúttal nemcsak említés szintjén, hanem teljes valójukban is jelen voltak a történetben. A népes szereplőgárda felsorolását természetesen még sokáig folytathatnám, de ezzel most nem tölteném az időt és a sorokat – aki belekezd a regénybe, úgy is találkozni fog velük.

Bár akció is akadt a regényben, mégis inkább a nézetbeli különbségek ütköztetése – a vámpír szabad lény vagy a vámpírmesterek uralma szükséges rossz –, az ezzel kapcsolatos problémák megoldása, illetve az érzelmi élet útvesztői álltak a történet középpontjában. Mint minden mozgalom esetében, a szabad életet hirdető vámpírok csoportjában is felütik a fejüket a szélsőséges nézetek, az ebből fakadó megoldások, ezt pedig már Anita sem hagyhatja szó nélkül – szövetségi rendőrbíróként, illetve a város urának halandó szolgájaként sem.

A fülszövegben leírtak alapján azt feltételeztem, hogy Asher hisztije hangsúlyosabban lesz jelen a történetben, ezért kifejezetten örültem neki, hogy nem teljesültek az „elvárásaim”. Bár a duzzogás és a dacoskodás gyorsan lezárásra került, de a szóváltás következményei azért nem hagyhatók figyelmen kívül – az a megérzésem, hogy fogok még erről olvasni a későbbiekben. Számítottam viszont az előző kötet végén nyitva hagyott helyzet folytatására, de ebből végül semmit sem kaptam, még egy utalást sem, pedig jó lett volna... Él még bennem a remény, hogy talán majd valamelyik folytatásban újra felveszi a szerző a korábbiakban elejtett eseményszálat.

Alapvetően tetszett ez a történet, amelynek vámpírvadászattal kapcsolatos részét a viszonylagos lassúsága ellenére is örömmel, már-már nosztalgikus hangulatba kerülve olvastam. A regény közepe – ahol a magánéleti problémák kerültek terítékre – ugyan leült kicsit, de végül is sikerült új információkkal gazdagodni, és azért érezhetően haladt is valamilyen irányba a történet. A lezárás ugyan megint kicsit hirtelenre sikerült, de ezen egy rutinos Hamilton-olvasó már meg sem lepődik, hanem mindössze tényként fogadja el a helyzetet.

A Halálcsók című kötet nemcsak a címadó regényt tartalmazza, hanem a Szépség című novellát is, amely a kiadó ajándékaként került bele a kiadványba – részemről köszönet érte. A rövid, mindössze húsz oldal terjedelmű történet illeszkedik a regény cselekményének egyik szálához: Anita, Jean-Claude és Asher egy szenvedélyes liezonját írja le. A hangulat teljesen ellentétes a regényben olvasottakkal: itt még bámulatra méltó a szereplők közötti harmónia és az összhang.

Az elmúlt években hozzászoktam ahhoz, hogy az új Anita Blake kötetet mindig a könyvheti újdonságok között kell keresnem, de ezúttal nem így lesz: még az idén októberben érkezik a következő rész. A kiadó ígérete szerint egészen vaskos darab lesz – valamint ismét kapunk ajándékba egy novellát –, a cselekménye pedig megint terepi munkát, ezúttal azonban zombivadászatot ígér. Mit is mondhatnék erre? Csak annyit, hogy biztosan olvasni fogom.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

J. L. Armentrout: Ellenállás (Luxen 5.)

Egy külföldön, illetve kis hazánkban is népszerű sorozat érkezett el a befejezéséhez. Mit is lehet még ilyenkor mondani, illetve írni, amivel meg lehet hozni a kedvet az arrogáns luxen pasi és a visszahúzódó könyvesbloggerből vadóc hibriddé változott lány kalandjainak megismeréséhez? Szerintem elég keveset, hiszen aki eddig nyomon követte a sorozat részeit, végigizgulta vagy bosszankodta az eseményeket, nagy valószínűséggel már nem fog visszafordulni, nem fogja magukra hagyni a hőseinket – főleg nem a legnagyobb kalamajka közepén.

Értékelés: 7/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 382 oldal
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Borító ár: 2.999,- Ft /3.999 ,- Ft
A mű eredeti címe: Origin
Sorozat: Luxen
Előzmény:
0,5.) Shadows
   1.) Obszidián
   2.) Ónix
   3.) Opál
   4.) Origin
Kiegészítő kötet: Obsession
Műfaj: YA fantasy

Mert hol is tartunk jelenleg? Daemon és Kat ismét külön utakon járnak, ezúttal azonban a Földre nagy tömegben érkezett idegen luxenek a hibásak, akik akaratuk és irányításuk alá vonták asszimilálódott fajtársaikat, köztük a három Black testvért is – ezzel pedig valóra vált Katy legnagyobb félelme, illetve a Daedalus egyik sokat emlegetett jóslata. A kívülállók az egész világon szörnyű pusztítást végeztek, de a képernyőn keresztül követni az eseményeket teljesen más, mint testközelből látni a tetteiket és átélni azok következményeit. Katy pedig közvetlen közelről is megtapasztalja, hogy mire is képesek a frissen érkezettek, akik képességeiket és hozzáállásukat tekintve egy kicsit sem hasonlítanak fajuk korábban megismert egyedeihez: ezek a lények kegyetlenek, inváziójuk első lépéseként alakot öltenek és kiveszik az irányítást az emberek kezéből.

A negyedik kötet, az Origin eseményeit követően egy pörgős és cselekményes befejezésre számítottam, amelyet többé-kevésbé meg is kaptam. A kötet elejének cselekménye kifejezetten érdekesen indult, majd a kezdeti sötétség részben feloszlott, végül pedig minden véres jelenet ellenére sem sikerült olyan durvára ez a rész, mint amilyennek indult. Helyette egy mozgalmas, de még elviselhető fájdalommal és veszteséggel járó történetet olvashattam, amelynek borítékolható volt a kimenete – a közbenső küzdelmek és az átélt katasztrófák ellenére is. Remek volt ez így is, ugyanakkor lehetett volna sokkal jobb – sötétebb és kegyetlenebb –, de mégsem lett. Így viszont a záró kötet alkalmazkodott a sorozat többi részének arculatához, emiatt a stílust tekintve pedig sokkal nagyobb az összhang az egyes részek között.

Mivel továbbra is Kat és Daemon szemén keresztül követjük az eseményeket – legnagyobb örömömre váltott szemszögben –, ezért az események sűrűjéből, a legvéresebb csatákból kimaradtam, de azért így is kaptam leírást a következményekről, amelyek alapján megítélhettem, hogy mennyire volt kemény és kegyetlen az invázió. Onnantól kezdve, hogy a főszereplőink ismét egymás közelébe kerültek – és erre nem kell túlzottan sokat várni – újra felizzottak az érzelmek, Kat és Daemon közös jelenetei pedig meghatározóvá váltak.

Ha ez a kötet nem is lett végül olyan sötét, mint az előző rész, de még így is bőven akad benne ármány és érzelem, valamint kárpótlásként sokkal mozgalmasabb lett a cselekménye, az akciójelenetek leírása pedig kifejezetten látványosra sikerült. Amíg a kegyetlenséget a luxenekkel párosíthattam össze, addig a mozgalmasságot és a poénokat minden esetben az arumok szolgáltatták – na, meg persze Daemon, aki ismét odatette magát, jó néhányszor szórakozhattam imádnivaló megnyilvánulásain és beszólásain.

Az idegen luxenek felbukkanásával kifejezetten fontossá vált az arumok jelenléte és szerepe, a másik faj részletesebb bemutatása pedig újabb érdekes réteget jelentett a regény eseményeinek alakulásában. Úgy gondolom, hogy ez a rész méltó befejezése a sokak által kedvelt sorozatnak, Jennifer L. Armentrout pedig le is zár minden szálat, választ ad minden fontosabb kérdésre – a legérdekesebb szereplők jövője sem marad homályban. Hiába azonban az akciók és a mindenre kiterjedő lezárás, továbbra is az a véleményem, hogy a megpróbáltatások és a komorsága miatt az Origin a sorozat legjobbja. Közvetlenül utána nálam rögtön az első kötet, az Obszidián következik, amelynek szócsatái felejthetetlennek, illetve továbbra is utánozhatatlannak bizonyultak – a sorozat viszont mindenképpen így, az Ellenállással vált teljessé.

Az olvasottak miatt csak még jobban érdekel Serena és Hunter, az ember lány és az arum harcos kettőse, vagyis az Obsession című kiegészítő kötet, amelynek magyar nyelvű megjelenésére a kiadó előzetes ígérete alapján mindenképpen számíthatunk.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is olvasható.

Folytatás »

Vivien Holloway: Moira - A szörnyeteg bennem (Morrighan 1.)

Meglepett ez a regény – annak ellenére, hogy nem ez az első történet, amelyet a fiatal írónőtől, Vivien Holloway-től olvasok, és már megszámolni sem tudom, hogy hányadik a sorban, amelyet a kiadó kínálatából választottam. A Főnix Könyvműhely az én fejemben összeforrt az ifjúsági regényekkel, és hiába virított a kötet hátlapján a jelzés, valahogy nem jutott el a tudatomig az üzenete: ez már inkább felnőtteknek való olvasmány. Ha a figyelmetlenségem miatt a külső jelekre nem is reagáltam, a történetnek sikerült nagyon gyorsan meggyőznie arról, hogy egy mozgalmas, csajos urban fantasy regényt olvasok – azt a fajtát, amelyet annyira kedvelek, és amelyből olyan kevés lelhető fel manapság a magyar könyvpiac kínálatában.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 288 oldal
Borító ár: 2.980,- Ft
Sorozat: Morrighan
Műfaj: misztikus, mitológia, urban fantasy

Moira Wizan járőr, aki az események kezdetének reggelén egy különleges gyilkossági helyszínt biztosít: az ismeretlen férfi mellkasát szó szerint szétmarcangolták. A rendőrnő mindenre kiterjedő figyelme felkelti a gyilkossági nyomozó érdeklődését, aki az ügy eredményessége érdekében átkéri a lányt a saját osztályára. Moira ekkor még nem sejti, hogy az élete még aznap este – amikor egy férfi ősi szavakat suttog a fülébe – kisiklik megszokott kerékvágásából: elveszti az irányítást a teste és a tudata felett, legközelebbi tiszta pillanatában pedig immár ő maga áll egy holttest fölött. Moira belecsöppen két ősi kelta nép évezredek óta tartó háborújába: továbbra is saját maga és mégsem az – viszont akaratán kívül is mindenképpen az egyik legmeghatározóbb tényező: a Morrighan.

Szimpatikusnak ítéltem a regény kezdését, mert egy kellőképpen nőies, ugyanakkor megfelelő mértékben öntudatos karakter tűnt fel a lapokon, akinek mind a szakmai, mind pedig a magánélete hagy némi kívánnivalót maga után, vagyis Moira korántsem tökéletes személy – ugyan melyikünk az. A normál rendőri munkának induló, majd misztikummal és titkokkal átitatott nyomozás úgy válik egyre izgalmasabbá, ahogy Moira egyre inkább belekeveredik az események sűrűjébe.

Bevallom, hogy gyengéim a kelta elemekkel rendelkező történetek, ezért amikor ez a szál felbukkant, szinte ideális módon keveredett a modern világgal, majd finoman átvette a cselekmény irányítását, akkor végérvényesen megszerzett magának a történet és többé nem is eresztett – mintha a szerző az én fülembe is ősi szavakat suttogott volna.

A történet kellően misztikus, a figyelmet és az érdeklődést fenntartó feszültségadagok a megfelelő időben és mennyiségben, kellő mértékű akcióval vegyítve érkeztek, ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor a karakterek és a gyarló emberi érzelmek vették át az irányítást – a lényeg, hogy végig volt miért és kiért izgulni. Jól összerakott, kellően sötét és kegyetlen, mitológiával, hatásos múltbeli visszaemlékezésekkel átszőtt történetet olvashattam, amelyen érezhető, hogy alapos kutatómunka előzte meg a cselekményszálak kidolgozását. Megemelem a kalapom a szerző előtt, mert nem félt megtenni azt a lépést, amelytől a legtöbben visszariadnak – ez a húzása pedig egyszerre volt kegyetlen és kifejezetten hatásos.

A Morrighan, Macha és Badb (A kép INNEN.)

Ahogy Moira személyisége, úgy a regény sem éppen tökéletes, de mindenképpen érdekes, témáját, illetve hátterét tekintve különleges – határozottan ígéretes sorozatkezdő kötet. Mi volt akkor mégis vele a problémám? Bevallom, hogy kicsit soknak találtam a főszereplő – és egyben narrátor szerepét betöltő – Moira monológjait, amelyekben ugyan rengeteg információ bújt meg, de ugyanez párbeszédes formában még dinamikusabbá tette volna a regényt – Drake és Moira szócsatái kifejezetten bírtam. Vivien történetmesélésének logikáját nem érheti kifogás, mindezek mellett a mondatai szépek és igényesek, ugyanakkor – mivel ismerem a szerző egyéb megnyilvánulásait – nekem hiányzott belőle a lényét átható vibrálás, ettől pedig egy kicsit művi, vagy inkább steril hatást keltett a szöveg – de persze az is lehet, hogy ezt csak én éreztem így.

A karakterek által kiváltott erős érzelmek képesek voltak magukkal rántani, az események részévé tenni, mindez pedig a fordulatokban gazdag és titkokkal övezett cselekménnyel keveredve elérte azt, hogy csak úgy fogytak az egyébként nem túl hosszú regény oldalai – hamar a kötet végére értem, és ugyan sajgó szívvel, de mégis megelégedve zártam be a kiadványt.

Bátran ajánlom mindenkinek ezt a sorozatkezdő kötetet, aki kedveli a misztikummal átszőtt cselekményt, a belevaló női karaktert, a titkokat és a meglepetést, vagyis azoknak, akik igazán jó, romantikával nem túlterhelt, de mégis csajos fantasy-t akarnak olvasni – az Anita Blake, a Tündérkrónikák, a Cassandra Palmer vagy éppen a Cat és Bones sorozatok rajongóinak pedig egyenesen kötelező. Nekem tetszett és legszívesebben már emelném is le a folytatást a polcról, de az egyelőre még nem létezik – remélem, hogy nem kell rá sokat várni.

A regényről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is olvasható.

Folytatás »

Erin Bowman: Taken - A 18-as csapdája (Taken 1.)

Első találkozásom a kiadvánnyal nem győzött meg teljes mértékben arról, hogy olvasni akarom ezt a történetet, de ahogy egyre többször került a szemem elé, úgy éreztem mind inkább, hogy mégiscsak érdekel – persze kétségeim továbbra is voltak, és nem igazán tudtam, mire is számíthatok. Egy dologban voltam csak biztos: a művet magyar nyelven megjelentető Delta Vision Kiadó választásai általában jó egyezést mutatnak az én elvárásaimmal és ízlésvilágommal, ennek köszönhetően végül az olvasás irányába billent a mérleg nyelve – utólag azt mondom, nem is dönthettem volna ennél jobban.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 356 oldal
Fordító: Kőszeghy Anna
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Taken
Előzmény:
0,5.) Stolen
Folytatás:
2.) Frozen
3.) Forged
Kategória: ifjúsági, sci-fi akció, kaland
Akciós vásárlás:
Delta Vision Könyvroham
Delta Vision Webáruház

Történetünk Agyagföldön, egy elkerített területen kezdődik, amelynek különlegessége, hogy lakosai között nincs felnőtt férfi, mert a fiúk a tizennyolcadik születésnapjuk előestéjén eltűnnek – a jelenséget a föld remegése, vakító fény és süvítő szél kíséri. A Falon átjutni képtelenség; aki eddig megpróbálkozott ezzel, annak csak az elszenesedett holtteste került elő. Gray Weathersby nehéz időszakon megy keresztül: a családja már csak két tagból – a testvéréből és belőle – áll, de mivel a fivér még aznap betölti a kritikus életkort, a továbbiakban teljesen magára marad. A fiú a gyász feldolgozása közben olyan felfedezést tesz, amely felkelti egyébként is gyanakvó természetét és kutatásba kezd – a birtokába jutott információk miatt pedig egyre inkább megkérdőjelezi a települést irányító Tanács állításait és döntéseik helyességét. Rájön arra is, amit az anyja mindvégig el akart előle titkolni, és amely magyarázatként szolgálhat jó néhány dologra: Gray helyzete különleges. A fiú a megszerzett ismeretek birtokában döntést hoz: mindenképpen át kell jutnia a Falon, mert az egyre sokasodó kérdéseire csak ott remél választ találni.

Érdekes volt olvasni az agyagföldi eseményeket, a közösség működését, mert Erin Bowman a korábbiakban megismert ifjúsági történetekhez képest kicsit kifordítva, de mégis logikusan felépítve mutatta be a lakók reakcióit. Egy olyan társadalomban, ahol az erősebbik nem legidősebb képviselője is csak maximum pár nappal jár a tizennyolcadik életévének betöltése előtt, a falu jövője múlik azon, hogy ezek a fiúk mennyire veszik ki a részüket a következő generáció létrehozásában – ez pedig elég nagy felelősség egy kamasz számára. A párokat a Tanács sorsolja össze, az idő rövidsége miatt a felek közötti kötődés kialakulására nem igazán van lehetőség, ha pedig mégis szárba szökken valamiféle gyengéd érzelem, akkor azt is tőből metszi le az elkerülhetetlen végzet – az eredmény: csonka családok sokasága és sérült lelkű emberek tömege. Mivel az eseményeket Gray nézőpontjából követhettem végig, ezért az érzéseit, illetve a kétségeit kifejező, folyamatosan áradó gondolatok eléggé mély nyomot hagytak bennem. 

Az agyagföldi történésekben annyi a bizonytalanság és az ellentmondás, hogy az már rögtön az elején gyanússá válik – még a szereplőknek is feltűnik –, de az alapszituáció ettől függetlenül is mindenképpen érdekes és elgondolkodtató. Az igazán feszültséggel teli és érdekfeszítő történések viszont akkor kezdődnek, amikor Gray, illetve az öngyilkos küldetésben társául szegődött Emma megpróbálnak átkelni a Falon. Innentől fogva felgyorsulnak az események, a négy részre osztott regény maradék három „könyve” pedig pont elegendő meglepetéssel és információval szolgált ahhoz, hogy igencsak nehezemre esett elszakadni a szövegtől, amikor kénytelen voltam ezt megtenni. Az új helyzetben Gray egyre több adatot és tényt gyűjt össze, éles szeme, mindenre nyitott elméje pedig olyan összefüggésekre is felfigyel, amelyek a többiek figyelmét eddig elkerülték – nyughatatlansága bonyodalmak sorát indítja el.

Az új és egyre újabb ismeretek birtokában nemcsak a főszereplő nézetei és döntései módosultak folyamatosan, hanem engem is egyik ámulatból a másikba ejtettek a változások, és bizony csak kapkodtam a fejemet a rengeteg fordulat miatt – mindig történt valami, aminek következményeként tovább kellett lapoznom a következő oldalra, bele kellett kezdenem a soron lévő fejezet olvasásába. Gray reakciói és nézetei jó néhány alkalommal ellent mondtak korábbi tetteinek, de ezeknek a pálfordulásoknak mindegyike teljesen hihető és logikus volt – a világ és az ismeretek bővülésével a soron következő helyzet mindig új látásmódot igényelt. 

Minden kezdeti fenntartásom ellenére – vagy talán éppen azért – meg kell állapítanom, hogy egy nagyon jó ifjúsági regényt, és egy nagyon ígéretes trilógia első részét olvashattam el. A történet logikusan összerakott, okosan felépített cselekményével, illetve előre ki nem számítható fordulataival az utolsó oldalig fenntartotta az érdeklődésem – minden tekintetben kellemes meglepetést jelentett a számomra. Olvasását még azoknak is ajánlom, akik nem kedvelik az ifjúsági történetek kötelező romantikus elemeit, mert még ezt a feladatot is frappánsan, illetve életszerűen oldotta meg a szerző. A fiatalok érzései teljesen természetes elemét képezik a cselekménynek, egyáltalán nem túlzóak és nem veszik el a teret a fontosabb történések elől – úgy kerek az egész, ahogy van.

A sodró lendületnek, a rengeteg titoknak, az események mögött megbújó összefüggéseknek köszönhetően gyorsan fogytak az oldalak – a folytatás hiánya pedig határozottan fájó pontként érintett a kötet végén. A következő rész, a Frozen megjelenése még csak egy ígéret a kiadó részéről, de nagyon remélem, hogy sokan felfedezik maguknak ezt az igazán kiváló ifjúsági történetet, és megvalósítás is követi majd a tervet.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Elizabeth Bear: Range of Ghosts - Szellemek hegyei (Végtelen Ég 1.)

A fantasy zsánerén belül kedvelt elbeszélésalapnak számít, amikor mitológiai elemeket, mondavilághoz kapcsolódó történeteket tartalmaz egy regény – ez egyszerre ismerős és mégis valami bizsergetően új. A Végtelen Ég sorozatban is ez a szempont érvényesül, ugyanakkor az újdonság és a különlegesség varázsát adja, hogy ezúttal nem skandináv, kelta vagy valami más, a köztudatba jobban beépült hiedelemvilág elevenedik meg a történet keretén belül, hanem egy kevésbé ismert mondakör alapjaira építkezik fel az elbeszélés. A megszokottnál jóval keletebbre kell tekinteni, és máris ott találjuk magunkat a mongol sztyeppéken, ahol a Végtelen Ég alatt harcosok csapnak össze egymással.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 432 oldal
Fordította: Farkas János
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Range of Ghosts
Sorozat: Végtelen Ég
Folytatás:
2.) Törött pillérek
3.) Steels of the Sky
Műfaj: fantasy

Temur, a Nagy Kagán unokája, holdja – amely azt jelzi, hogy a sztyeppék urának leszármazottja – csupán egy azok közül, amelyek minden éjjel megjelennek a Végtelen Égen, és amelyek száma egyre csak fogyatkozik – az uralkodói címért vívott harcokban sokan hulltak már el. Temur a csatamezőn tér magához, körülötte mindenütt halottak – a testvérei és a rokonai. Megmenekülése a csodával határos, a család támogatása és védelme nélkül azonban az élete, illetve a trón iránti igénye fabatkát sem ér, ezért inkább az önkéntes száműzetést választja.

Szamarkar, a Rásza Birodalom korábbi örököse, majd a Szong herceg felesége – a tróntól öccsei születése fosztotta meg, a házassága pedig egy véres háború okaként szolgált. Mielőtt a családja ismét gyalogként használná egy újabb politikai játszmában, lemond világi hatalmáról és komoly áldozatot hozva a mágusok közé áll.

Ők ketten, akik ismerik a nagy birodalmak működését, akik már annyi csatát megvívtak és annyi mindenről mondtak le, végül találkoznak – a harcos és a varázslónő, valamint néhány útitársuk a titkok nyomába ered, hajtják őket a személyes indokok és a remélt válaszok.

Ilyen kiindulás után egy határozottan lassú folyású, hosszú leírásokat tartalmazó történettel találtam szemben magam, amelynek a hangulata egyébként kifejezetten egyedi. A nagy részletességű bemutatások szövege között azonban ráakadtam arra, ami a komótosan csordogáló cselekmények mellett is fenntartotta az érdeklődésem: a legendákra és a különleges lényekre.

Bár a való életben máshogy hívják őket, de ha a Kaganátust, a Rásza és a Szong Birodalmat, valamint az Oszmán kalifátust elhelyezzük Ázsia térképén, akkor majdnem minden, a regényben felbukkanó földrajzi helynek megtaláljuk a maga helyét. Innentől kezdve válnak „kézzel foghatóvá”, vagy legalábbis értelmezhetővé azok a távolságok, amelyeket a szereplők a „kóborlásaik” – a céljuk keresése, illetve teljesítése közben – megtesznek. Mert vándorlásból bizony bőven kijut ebben a kötetben: a kiinduló pontok egymástól távol esnek, a főszereplők előbb külön-külön járják az utakat, majd egy idő után összetalálkoznak – közben pedig megismerjük a világ működését, a birodalmak egyedi jellegzetességeit, a kialakult politikai helyzetet, és benne a történet szempontjából jelentős személyek helyét.

Tetszett az alapötlet, a kultúrák bemutatása: kifejezetten kedveltem, ahogy a különböző népek egymástól eltérő hiedelemvilága ennyire látványosan nyilvánult meg, ahogy az egek és az égitestek – mindennél nyilvánvalóbban – jelezték a birodalmak határát, illetve a bekövetkezett változásokat. A varázslás érdekében hozott áldozat nagysága miatt okozott döbbenet és csodálat mellett elkápráztattak a különleges lények leírásai és szerepei, illetve a mágiával kapcsolatos egyedi megoldások. Csak egy valami hiányzott nekem a regényből: a humor – határozottan jót tett volna a történetnek, ha a szinte végig komoly, aggodalommal teli, már-már komor hangulatot helyenként oldotta volna egy kis könnyedség.

Ugyanakkor továbbra is úgy gondolom, hogy ez a rész nem más, mint egy hosszú felvezetés, amely a hiedelemvilág és a fantasztikus hangulat ellenére sem ad egyelőre többet annál, mint megrajzolja a játéktér körvonalait és felállítja a játszmában részt vevő bábukat. A kötet végére ugyan gazdagabb lettem a birodalmakra és a politikai helyzetre vonatkozó lényeges ismeretekkel, volt részem némi kalandban is, felsejlettek a háttérben munkálkodó erők, de abban biztos vagyok, hogy a lényeges események még csak ezután – a folytatásokban – várhatóak.

A regény besorolása mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni: ez a történet nem Vörös pöttyös kategória. Igazából nem is a borítón virító pötty színe a zavaró a számomra, mert attól személy szerint könnyedén el tudok vonatkoztatni, hanem úgy érzem, hogy a választás következményeként a történet, illetve a sorozat nem igazán fogja megtalálni a célközönségét. Anélkül, hogy a személyes véleményem túlragoznám, kijelentem, hogy ennek a regénynek sokkal jobb helye lett volna a Sötét örvény besorolás alatt.

Ha nem is túl cselekményes, de mindenképpen különleges háttérvilágú felvezető kötetet olvashattam, amelynek a folytatásai is határozottan érdekelnek. Nem lehet véletlen, hogy a trilógia befejező kötete – amely a Steels of the Sky címet viseli – ebben az évben Locus-díj jelölést kapott fantasy kategóriában. Részemről örömmel vetem bele magam abba a kutatómunkába, amellyel kideríthetem, hogy mivel is érdemelte ki megtisztelő helyezést – közben pedig biztosan jól szórakozom majd.

A véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

J. R. Johansson: Paranoia (Az Éjjeljárók 2.)

Az Éjjeljárók sorozat első részében, az Álmatlanságban megismerhettem Parkert, a kamasz fiút, aki – a normális emberektől eltérően – az éjszakai órákban nem alszik, hanem mások álmaiban kóborol: mindig annak a személynek a vízióit látja, akinek aznap utoljára a szemébe nézett. Parker végül a barátai segítségével túlélte a megpróbáltatásokat, valamint azt is megtudta, hogy egy különleges embercsoport, az Álomlátók közé tartozik. A motoros dzsekijén vak koponya motívumot viselő, titokzatosan viselkedő férfi, Jack segítséget ígért a fiúnak a képessége kezelésében, majd hosszú időre eltűnt.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 276 oldal
Fordította: dr. Sámi László
Borító ár: 2.980,- Ft
A mű eredeti címe: Insomnia
Sorozat: Az Éjjeljárók
Előzmény:
1. Álmatlanság
Folytatás:
3. Mánia
Műfaj: ifjúsági, thriller

Szerencsére Parker mellett ott állnak a barátai, akik ismerik és megértik a problémáját, segítenek neki a nehézségei leküzdésében: Mia, akinek álma a megnyugvást jelenti a számára; Finn, a legjobb barátja; valamint Addie, Finn húga, aki iránt a főszereplő gyengéd érzelmeket táplál. Most azonban mindhárman elutaznak, Parker pedig ismét magára marad – mindenki egyszerre tart ettől az úttól és reménykedik abban, hogy a fiú minden gond nélkül átvészeli alvás nélkül a közel egy hetes időtartamot.

Oakville egy csendes kisváros, de most mégis fura dolgokat művelnek a lakói – kiürítik a számlájukat, gyilkosságokat követnek el –, később pedig semmire sem emlékeznek abból, amivel gyanúsítják őket. Parker sejti, hogy a jelenség hátterében valamilyen természetfeletti tényező állhat, de biztos csak akkor lesz az állításában, amikor maga is összetalálkozik a kiváltó okkal. A találka következményeként Parker másik személyisége, Sötétség erőre kap, időnként átveszi az uralmat a fiú teste felett és olyan helyzetekbe viszi bele, amelyek teljesen ellent mondanak az alaptermészetének.

Ügyesen és érdekesen szőtte tovább az Éjjeljárók történetét J. R. Johansson, egyszerre használva fel a barátság és a kiérdemelt bizalom jelentette támogatást, valamint a tapasztalatlanságból és a kettős személyiség jelenlétéből adódó helyzetek feszültségét. Kifejezetten kedveltem, hogy ebben a részben lényeges információkat tudhattam meg az Éjjeljárók társadalmáról, típusairól, a különböző nézeteket valló csoportok közötti ellentétekről, valamint Parker apjáról is – mindezek a momentumok fontos szerepet kaptak a történetben.

Már az első oldalon ismét Parker fejében találtam magam, és pont ezért éreztem különösen félelmetesnek azt, amit az általa átéltekről, az irányítás elvesztéséről, Sötétséggel – vagyis saját magával – vívott csatájáról, az előidézett helyzetek kezeléséről olvastam. Az egyre inkább kibontakozó misztikus háttér és a teljesen kellemes arányokat képviselő szerelmi szál mellett bőven kijutott a történtekkel kapcsolatos bizonytalanságból, a nyomozásból és az akciókból – gyakorlatilag egy pillanatig sem unatkoztam olvasás közben. A rejtélyek felderítése és a magyarázatok keresése mellett rengeteg meglepetésben volt részem, lényegesen több csavarral találkoztam ebben a történetben, mint azt az előzmények esetében tapasztaltam – nagyon tetszettek a behozott új szálak és információk.

A kifejezetten egyedi alapszituáció sokkal színesebbé és érdekesebbé vált a kötetben szereplő események által. A pörgős cselekmény végig fenntartotta az érdeklődésem, nagyon élveztem a kamaszos problémák és a rendkívüli helyzetek megoldását. Különösen tetszett, hogy megint előtérbe került a barátság fontossága, amelynek segítségével könnyedén kiismerhető az ember igazi jelleme, és sok mindenre gyógyírt jelenthet a feltétel nélküli önfeláldozás.

Határozottan jó, felnőttként is teljes mértékben élvezhető ifjúsági történet, amely egyszerre hordozza magában a kellemes borzongást, a feszültséggel teli misztikumot, az első szerelem minden szépségét és nehézségét, a kalandok izgalmát – felnőtté válás és kamaszkori problémák, némi egyéni extrával. A cselekmény ismét kereknek, a történet pedig lezártnak tűnik, a kötet akár önállóan is olvasható lenne, de annak ellenére, hogy a fő szálakat ügyesen elvarrta a szerző, vannak rövidebb, huncut módon elszabadult eseményfonal darabkák, amelyek bizony továbbfejtésre érdemesek – nagyon is azok. Nekem ez a rész is tetszett, és kíváncsian várom az izgalmas ifjúsági sorozat következő, egyben befejező kötetét.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Buglyó Gergely: Oni: A bábu és a Talizmán (Oni trilógia 3.)

Két évvel ezelőtt hallottam először Buglyó Gergelyről, aki már az életrajza alapján is érdekes embernek tűnt, hiszen orvos diplomája és oktatóként, kutatóként végzett munkája mellett egyik nagy szenvedélye a fantasy irodalom. Mivel magam is valami hasonló ellentmondásoktól hemzsegő személyiség lennék - már ami a végzettségemet és a kedvteléseimet illeti -, a személye egyből szimpatikus lett a számomra. Ahogy a regénye is, amely ugyan megkérdőjelezhetetlenül ifjúsági kategória, de kifejezetten izgalmasnak, mozgalmasnak találtam, valamint úgy éreztem, hogy fontos dolgok kerültek a történet középpontjában.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 354 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Sorozat: Oni trilógia
Előzmény:
1.) Oni: Szürke vér
2.) Oni: A néma város
Kategória: ifjúság fantasy

A trilógia első része két évvel ezelőtt jelent meg, és Gergely egyenletes ütemben szállította a folytatásokat - évente egy részt. A szerzőnek nem csak a munkatempója mondható kiegyenlítettnek, hanem a történeteinek minősége is, ugyanis a trilógia előzményeihez hasonlóan ez a rész is kellőképpen kalandosra, titokzatosra és élvezetesre sikerült.

Hol is tartunk? Túl vagyunk a kalpagi testvérek megismerésén, a városkában átélt kalandjaikon, feltárult előttünk a Szürke vérűek, az Onik és a Merathánok története, jártunk Barathrumban és a Néma városban, utaztunk ködhajóval, illetve még megannyi egyéb izgalmas és életveszélyes helyzetet éltünk túl - a titkok mennyisége mégis csak egyre több lett. A Fekete testvérek pedig most minden eddiginél nehezebb feladat előtt állnak, hiszen be kell épülniük a Virrasztók soraiba, meg kell találniuk az édesapjukat, illetve a Szilánkot, amelyet rajtuk kívül még jó néhányan szeretnének megkaparintani. A Virrasztók központja Tokióban van, a testvérek tehát Japánba utaznak, vagyis arra a helyre, ahol Wereczkey Anna a gyerekkorát töltötte és ahonnan végül Kalpagra érkezett. Mindez véletlen lenne? Egyáltalán nem az. Rengeteg titok vár még kiderítésre és még több veszély fenyegeti a testvéreket. Szerencsére ebben a kötetben minden összefüggésre fény derül.

Bevallom, hogy hatalmas bajban voltam a regény olvasásának kezdetekor, mert nem mostanában volt, amikor az előzményeket a kezemben tartottam, és bizony nem volt egyszerű visszarázódnom a történetbe. Javaslat: érdemes a köteteket egymás után vagy mindenképpen egymáshoz közeli időpontokban olvasni, mert a Gergely által kitalált világ eléggé összetett, bonyodalmakkal és összefüggésekkel teli ahhoz, hogy az olvasó könnyen elveszítse a fonalat, esetleg véletlenül figyelmen kívül hagyjon egy fontos momentumot, netán elfelejtsen egy később még fontos szerepet játszó apróságot. 

A szerző - olvasói szempontból - legnagyobb erénye, hogy a fantáziája végtelen kiterjedésének képeit és jeleneteit képes mindannyiunk - kicsik és nagyok, fiúk és lányok - számára élvezetes formában átadni - mindezek mellett pedig kiválóan ért a fiatalok nyelvén. A testvérek szeretettel teli civódása egyszerre élvezetes és ismerős, tartalmaz minden olyan momentumot, amely csak előfordulhat ebben a fajta rokoni kapcsolatban: van itt félreértés, harag, rivalizálás, de mindezek mögött ott áll az, hogy bármikor és bármilyen körülmények között számíthatnak a másikra - a kalandok során pedig jó kis csapattá érnek össze az alapjaiban különböző természettel rendelkező fiatalok.

Hihetetlenül kalandos, pörgős és veszélyekkel, meglepetésekkel teli ez a kötet, amely méltó folytatása a mozgalmas és szórakoztató előzményeknek, illetve tökéletes befejezése a trilógiának. Nem találtam olyan oldalt, amely ne tartalmazott volna valami újabb lényeges eseményt vagy esetleg egy utalást, amely a kutatás következő lépcsőfokához vezetett. Az elképesztő mennyiségű információ, a titkok, és az előzményekben már leírtakra vonatkozó visszautalások miatt többször is csak kapkodtam a fejem - bevallom, hogy sok mindent már elfelejtettem és néha csak értetlenül pislogtam -, illetve legalább ennyiszer sikerült meglepődnöm a váratlan csavaroktól, az eseményekben bekövetkezett hirtelen fordulatoktól. Nem akarom jobban ragozni, mert felesleges: ez egy nagyon komplex, olvasmányos és határozottan jól megírt történet.

A kalandok és a meglepetések sorát pedig kellemesen fellazítja a humor és az a csipetnyi romantika, amelynek alanya nem is egy, hanem rögtön két páros - szerencsére az érzelmek ebben az esetben nem kuszálódnak össze és mindenki tudja, hogy kihez vonzódik. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy a szerző kegyetlen, mert nem kíméli sem a szereplőit, sem az olvasóit: van itt vér, árulás és veszteség is bőven - annak minden formájában. 

Ifjúsági történet? Igen. Annak viszont nagyon jó, és - továbbra is ez a véleményem - nem csak a fiatalok számára élvezhető. Bátran és nyugodt szívvel ajánlom mindenki - ifjoncok és idősebbek, fiúk és lányok részére is - olvasásra az egész trilógiát! 

Bármennyire jó is ez a fiataloknak szóló sztori, ettől függetlenül én még mindig reménykedem abban, hogy Gergely egyszer majd felnőtt kategóriában is kipróbálja magát: biztos vagyok benne, hogy egy érdekes, kissé sötét és legalább ennyire kegyetlen, feszültséggel teli történet kerülne ki a keze alól. Hátha egyszer majd teljesül a kívánságom... :)

Folytatás »

Jus Accardo: Toxic - Mérgezés (Denazen 2.)

A Denazen sorozat kezdő kötetében, az Érintésben megismert fiatalok - a Hatosok -, illetve különleges képességeik miatt amolyan X-Men hangulatot éreztem olvasás közben - amit egyébként egyáltalán nem volt ellenemre. Bár tisztában voltam a kötet gyengeségeivel, voltak kifogásaim a cselekményekkel kapcsolatban, de alapvetően élveztem az önfejű lány, valamint a világról mit sem tudó, ugyanakkor halálos képességű fiú kalandját. Sok lehetőség rejlett a történetben és mivel egy sorozat első kötetéről volt szó, ezért úgy gondoltam, hogy a háttérvilágban, a karakterek bemutatásaiban, az okokban, valamint okozatokban tapasztalható lyukak ellenére is bizalmat szavazok az írónőnek. Az Érintés nélkül mindössze egy rövid novella, de képes volt arra, hogy néhány kérdésemet megválaszolja, illetve betömjön egy-két lyukat, amelyek miatt a korábbiakban hiányérzetem támadt. Az első rész nagyon izgalmas befejezése és a kiegészítő novella információi után nagy reményeket fűztem a második kötet eseményeihez, izgalommal vártam a Hatosok és a Denazen összecsapását.

Értékelés: 3/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 396 oldal
Fordította: Sipos-Lánc Brigitta
Borító ár:
2.999,- Ft (kartonált) / 3.999,- Ft (kemény borító)
A mű eredeti címe: Toxic
Sorozat: Denazen
Előzmény:
1.) Érintés,
1,5.) Érintés nélkül
Folytatás:
2,5.) Faseless
3.) Tremble
Műfaj: YA fantasy

A regény eleje nagyon jól indult, mert határozottan tetszett, hogy az univerzum váratlanul benyújtotta a korábbi „jótétemény” miatt kiállított számlát, egyben pedig a kiegyenlítés módját is meghatározta: az ár az érintés szabadságának megvonása, vagyis Deznee elvesztette Kale képességeivel szemben tanúsított immunitását. Az ujjaim szinte bizseregtek, az azonnali lapozást követelték, mert úgy éreztem, hogy ez a nagyon jó kezdés számtalan lehetőséget hordoz magában.

Sajnos a történet vonala innentől kezdve nem éppen abba az irányba kanyarodott, amelyről annyira szerettem volna olvasni: nem a mozgalmas és érdekes események kerültek a középpontba, hanem Dez és Kale szerelmi élete, a mindkettejük számára oly fontos érintés megvonásával kapcsolatos problémák - ettől vált ez a kötet egy tipikus young adult trilógia középső részévé.

Egy ideig még reménykedtem, hogy történik valami, ami kizökkenti az éppen aktuális nyomvályúból az események kerekét, de ez nem következett be - én pedig egyre nyűgösebb és mérgesebb lettem.

A legnagyobb bajom magával a főszereplővel, Deznee-vel volt, aki elképesztő hisztit csapott mindenért, ami csak vele vagy körülötte történt. Hasonlított ez arra, ahogy az első kötetben viselkedett, de amíg abban az esetben megértettem az ellenállását, amelyet az apjával szemben tanúsított, addig ebben a részben ugyanezt már túlzónak találtam. Megránthatnám a vállam és mondhatnám, hogy csak kamaszos hiszti, amiről olvastam, de mindent összevetve úgy éreztem, hogy ez már sokkal több annál, inkább súlyos viselkedési zavar, amit érdemes lenne kezeltetni.
Az sem tetszett, hogy mindezt a nyavalygást és elégedetlenkedést Dez szemén keresztül követhettem végig - nekem határozottan sok volt, amit kaptam belőle, és hiányoztak Kale gondolatai, amelyeket a novella olvasása során sokkal inkább kedveltem.

Onnantól kezdve, hogy Dez nem érhetett hozzá Kale-hez, illetve onnantól, hogy Ginger bevont még egy szereplőt - a kihívóan és tapadósan viselkedő Jade-et - a probléma megoldásába, csak még szörnyűbb lett minden, én pedig lassan elkezdtem szálanként kitépni a hajamat. Bár fogalmam sem volt róla, hogy miért magamat büntetem ezzel, helyette inkább az írónő kezére kellett volna minden egyes alkalommal rácsapni, amikor tollat vett a kezébe vagy klaviatúra közelébe ment, hogy megörökítse a gondolatait.

De nem folytatom így tovább, mert még a végén ez a poszt is olyanná válik, mint maga a regény - hosszúvá, értelmetlenné és nyavalygóssá -, amit azért szeretnék elkerülni. Éppen ezért a következőkben igyekszem tömören, pár mondatban összefoglalni a történettel kapcsolatban felmerült problémáimat.

• Dez viselkedéséről már tettem pár mondatban említést, de arról még nem, hogy szerintem ennek a nőnek még egy tyúknál is kevesebb az esze, legalábbis a tetteiből csak ezt a következtetést tudom levonni. Na, akkor most, hogy ezen is túl vagyunk, nézzük a többieket.
• Kale kezdeti naivsága és tudatlansága ebben a kötetben már inkább idegesítő volt. Jade olyan tapadós volt, mint a légypapír és nem csodálom, hogy Dez agyrohamot kapott tőle. Alex pofátlansága legalább üdítő színfolt volt a sok nyavalygás között.
• Jó hír azoknak, akik nem kedvelik a szerelmi háromszögeket, hogy ebben a regényben erről szó sincs, helyette azonban egy szerelmi négyszöggel találjuk szemben magunkat - micsoda üdítő változatosság. Mindez indokként szolgált az írónőnek arra, hogy a két főszereplő érzelmi életét és problémáit leszámítva minden mást teljesen lényegtelen tekintsen - az érzelmi viharokból és a nyűglődésből viszont jó sokat kaptam.
• Adva van a Denazen, amely egy rendkívüli hatalommal rendelkező szervezet, akinek a szolgálatában megszámlálhatatlan különleges képességű ember áll, de ők még véletlenül sem használják ezt ki: ülnek a babérjaikon, látszattámadásokat indítanak, vagy éppen hol itt, hol pedig amott beszélgetnek az általuk üldözött személyekkel, de semmi több. Az olvasó pedig értetlenül néz, hogy akkor most mi van? Még az is megfordult a fejemben, hogy Cross agymosáson esett át.
• A Hatosok oldaláról pedig adva van Ginger, aki a képességei révén mindent tud és mégsem tesz semmit. Gondolom ebből fakadt az is, hogy hagyta Dezneet abba az állapotba eljutni, amibe a könyv végén már leledzik. Elképzelni sem tudom, hogy miként is titkolózhatott ennyi ideig a lány, hacsak Ginger akarattal nem vett tudomást a vele történtekről.
• A sok érzelmi probléma és nyavalygás mellett pedig nem jut idő, tér és lehetőség arra, hogy a világ bővüljön és színesedjen. Jaj, miről is beszélek, hiszen cselekmény sincs igazán, akkor pedig hogyan is bővülhetne a világ, hogyan is jönnének be új információk.
• Kifejezetten dühítettek a következetlenségek. A vánszorgó cselekmény eredményeként minden logikai hiba miatti apró döccenőt sokkal jobban megéreztem - egy idő után pedig már kifejezetten rázóssá vált az utazás.

Pedig annyira jó lehetett volna. Először is ott vannak a Hatosok, aztán a Denazen, mindkét oldalon seregnyi különleges képességű egyénnel - micsoda jelenetek születhettek volna ebből. Aztán a Felsőbbrendűségi projekt és annak minden következménye, megoldási lehetősége, Deznee közelgő tizennyolcadik születésnapja, amely olyan, mint a lány feje fölött lógó Damoklész kardja. Valamint az ikrek  - Able és Aubrey - egyik tagja által előidézett mérgezés, illetve annak gyógymódja.

A regény egyetlen mondatával tudtam csak egyet érteni, mégpedig azzal, hogy a mérgezés oka Dez - és nem csak magára, de másokra is ilyen hatással van. Ez a regény háromnegyed részben fölösleges nyavalygás és egy negyed rész - valamilyen - történés -, vagyis szinte semmit sem haladtunk előre az előző kötet befejező eseményei óta, az egy helyben toporgás pedig különösen bosszantó.

A kötet végén, pár fejezet erejéig ugyan felpörögtek az események, de hiába a feszültséggel teli függővég, a regény csak szépíteni tudott, a kialakult helyzetet megmenteni már nem. Sajnos nálam csúnyán elhasalt ez a kötet, amely nem más, mint az időhúzás tipikus esete, az események kiváltó oka, azok bemutatása és az áhított befejezés közötti elnyújtott lépcsőfok.

A csak és kifejezetten romantikára vágyó olvasóknak tetszeni fog ez a rész is, de akik logikus cselekményt, illetve akcióban bővelkedő jeleneteket szeretnének olvasni, azoknak nem fog kielégítő élménnyel szolgálni. Korántsem hibátlan kezdést követően erős színvonalbeli visszaesést produkált a sorozat, én pedig nem kifejezetten vagyok rá kíváncsi, hogy hol is lesz majd ennek a lejtmenetnek a vége. Ezennel Jus Accardo is feliratkozott nálam azon szerzők sorába, akiktől még meggondolom, hogy olvasok-e a továbbiakban valamit - bár Dez lélekugró unokatesója még mindig érdekes figurának tűnik -, de nagyon valószínű, hogy inkább nem.

Folytatás »

Laini Taylor: Vér és csillagfény napjai (Füst és csont lánya 2.)

A Füst és csont leánya nem volt más, mint Karou és Akiva misztikus környezetbe helyezett, a kimérák és az angyalok háborújának közepén született, életeken is átívelő szerelmének elbeszélése – egy igazi Rómeó és Júlia történet. A regény minden mondata nagy hatással volt rám: a szereplőket, a háttérvilágot és a cselekményt egyaránt kedveltem. Sokáig kellett várni a folytatásra, de végül is megérkezett magyar nyelven a Vér és csillagfény napjai, és bár a kötet nem olyan gyönyörű és impozáns megjelenésű, mint az elődje – a polcon sem mutatnak túl jól egymás mellett –, ugyanakkor a történet és a hangulat ezúttal is mindenért kárpótol.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Kossuth Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 376 oldal
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Days of Blood and Starlight
Fordította: Gálvölgyi Judit
Sorozat: Füst és csont leánya
Előzmény: Füst és csont leánya
Folytatás: Dreams of Gods and Monsters
Kategória: fantasy

Karou, aki korábban semmit sem tudott a származásáról, valamint az általa teljesített küldetések okairól, most már mindennel tisztában van. Emlékszik arra, hogy ki volt ő korábban, és miként keveredett bajba, hogyan ismerte meg a szerelmet és veszítette el az életét – csak azért, hogy tizennyolc évvel később újra rátaláljon korábbi társára, vele együtt pedig minden emlékére, amelyek megkeserítik a viszontlátás, illetve az újra felfedezett érzések örömét. A tudás hatalom és fájdalom is egyben, Karou pedig – aki már tudja, hogy mire szolgál a füst és mire valók a csontok – hátat fordít emberi életének, magához öleli a kimérák gondját. Vajon a lány – akinek neve a szörnyek nyelvén reményt jelent –, illetve az általa végzett mágikus tevékenység szolgálhat-e új reménységgel a kimérák népének? Karou és angyal szerelme ismét az egymással ellentétes oldalon állnak, és nem lehet tudni, hogy számukra létezik-e még közös jövő.

A hangulat továbbra is erős, mindent átható, a szöveg pedig határozottan igényes: a gyönyörű mondatok kellemesen enyhítik a lassan folydogáló történetben rejlő komorságot, vagy éppen hatásosan támasztják alá az egyre növekvő feszültséget és kétségbeesést. A regény nem egy tipikus young adult trilógia második kötet, annál sokkal összetettebb és sötétebb – még véresebb és kegyetlenebb, mint az előzmények ismeretében számítottam rá. A két főszereplő vívódásai továbbra is részei az eseményeknek – az érzéseik bemutatása csodálatos, ritkaság számba menő közös jeleneteik során pedig szikrázik köztük a levegő –, de a romantikus részek mégsem nyomják el az elbeszélés többi részét, nem veszik át az uralmat, hanem mindössze keretet, kellő mértékű motivációt adnak a leírtakhoz.

Kaszba (Marokkó), ami korábban harcosok és családjaik

lakhelye volt, illetve, amit a regény szerint kimérák 

maroknyi serege számára nyújt időlegesen menedéket.

Sokkal lényegesebb, hogy színesedik és bővül – az első kötetben éppen csak nagy vonalakban felvázolt – összetett és különleges, a szörnyek és az angyalok küzdelmét bemutató világ – nem is akármilyen mértékben. A váltott fejezeteknek köszönhetően, Karou és Akiva szemén keresztül mind a kimérák, mind pedig a szeráfok tettei, nézetei és céljai megelevenednek. Ugyanolyan élvezettel olvastam a szörnyek maréknyi csapatának kétségbeesett küzdelmét, Karou emberfeletti erőfeszítését, ahogy az angyalok belső hatalmi harcait, nagyszabású céljaik leírását, valamint Akiva és testvéreinek életéről, múltjáról, a katonák közötti különleges helyzetéről szóló fejezeteket.

Csodálatos a főszereplők karakterfejlődése, illetve a mellékszereplők bemutatása. A legfontosabb talán az, hogy a bohókás, kék hajú lány a kialakult helyzet hatására komoly, a népe érdekében hihetetlen mértékű felelősséget magára vállaló, a gondokkal megküzdő nővé válik – vívódása könnyen megérthető és átélhető, ahogy a döntései, hangulati változásai is jól követhetők. Bár a körülmények nem támogatják, Akiva is megvívja a saját, titkokkal övezett csatáját, de az ideje egy részét lefoglalja a kutatás és a küldetés, ami mindennél fontosabb a számára. Rajtuk kívül még számtalan olyan szereplő bukkant fel, aki képes volt lassanként a szívembe lopni magát, hogy aztán értük is megannyi alkalommal izgulhassak – mert ezekben a napokban a vér uralkodik minden felett.

A füstölő, amely képes a kimérák
lelkének megőrzésére.

Elképesztő hatással volt rám ez a történet, amelynek imádtam minden sorát, mert mindegyik a szívemig hatolt, megrezegtetett bennem valamit a mélyben – a hangulat az első oldalon elkapott és végig szorosan tartott. Kifejezetten kedveltem a kimérák leírásait, Karou mágikus tevékenységét, átéreztem a két főszereplő fájdalmát, a saját népük irányában, valamint egy jobb jövő érdekében tanúsított cselekedeteik mögött rejlő elhivatottságukat, az ezzel kapcsolatos bizonytalanságukat. Ez a regény sokkal többről szól, mint a romantika és az egymás iránti érzések: a benne lakozó sötétség és fájdalom szörnyű, néha szinte elviselhetetlen, de mégis reménnyel teli. A cselekmény nem tekinthető éppen lendületesnek, ugyanakkor intrikában, titkokban, csatákban, meglepetésekben és megdöbbentő csavarokban még sincs hiány.

Ritka az olyan regény, amely ennyire megragad és az olvasás befejezését követően még hosszú ideig magának követeli a gondolataim jó részét, és azt is biztosan kijelenthetem, hogy ez a mű nem tartozik a könnyed, tucat számba menő történetek közé. Fantasztikus mese ez egy párról, akik más jövőt képzeltek el maguknak és a népüknek, mint ami jelenleg megadatott a számukra, illetve dühvel és elkeseredéssel teli elbeszélés két faj végeláthatatlan küzdelméről, akik már belefáradtak az ezer éve tartó állandó harcba. Reménytelenség és remény, rengeteg fájdalom, és egy esély a jövő más irányba fordítására – engem egyszerűen elvarázsolt, amit olvastam. Nagyon remélem, hogy a folytatásra nem kell olyan sokáig várni, mint erre a részre, mert számomra az egyik legjobban várt befejező kötetté lépett elő a Dreams of Gods and Monsters.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »