kedd, július 07, 2015
Shanara
A Denazen sorozat kezdő kötetében, az Érintésben megismert fiatalok - a Hatosok -, illetve különleges képességeik miatt amolyan X-Men hangulatot éreztem olvasás közben - amit egyébként egyáltalán nem volt ellenemre. Bár tisztában voltam a kötet gyengeségeivel, voltak kifogásaim a cselekményekkel kapcsolatban, de alapvetően élveztem az önfejű lány, valamint a világról mit sem tudó, ugyanakkor halálos képességű fiú kalandját. Sok lehetőség rejlett a történetben és mivel egy sorozat első kötetéről volt szó, ezért úgy gondoltam, hogy a háttérvilágban, a karakterek bemutatásaiban, az okokban, valamint okozatokban tapasztalható lyukak ellenére is bizalmat szavazok az írónőnek. Az Érintés nélkül mindössze egy rövid novella, de képes volt arra, hogy néhány kérdésemet megválaszolja, illetve betömjön egy-két lyukat, amelyek miatt a korábbiakban hiányérzetem támadt. Az első rész nagyon izgalmas befejezése és a kiegészítő novella információi után nagy reményeket fűztem a második kötet eseményeihez, izgalommal vártam a Hatosok és a Denazen összecsapását.
 |
| Értékelés: 3/10 Kiadó: Könyvmolyképző Kiadói sorozat: Vörös pöttyös Kiadás éve: 2014. Terjedelem: 396 oldal Fordította: Sipos-Lánc Brigitta Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált) / 3.999,- Ft (kemény borító) A mű eredeti címe: Toxic Sorozat: Denazen Előzmény: 1.) Érintés, 1,5.) Érintés nélkül Folytatás: 2,5.) Faseless 3.) Tremble Műfaj: YA fantasy |
Sajnos a történet vonala innentől kezdve nem éppen abba az irányba kanyarodott, amelyről annyira szerettem volna olvasni: nem a mozgalmas és érdekes események kerültek a középpontba, hanem Dez és Kale szerelmi élete, a mindkettejük számára oly fontos érintés megvonásával kapcsolatos problémák - ettől vált ez a kötet egy tipikus young adult trilógia középső részévé.
Egy ideig még reménykedtem, hogy történik valami, ami kizökkenti az éppen aktuális nyomvályúból az események kerekét, de ez nem következett be - én pedig egyre nyűgösebb és mérgesebb lettem.
A legnagyobb bajom magával a főszereplővel, Deznee-vel volt, aki elképesztő hisztit csapott mindenért, ami csak vele vagy körülötte történt. Hasonlított ez arra, ahogy az első kötetben viselkedett, de amíg abban az esetben megértettem az ellenállását, amelyet az apjával szemben tanúsított, addig ebben a részben ugyanezt már túlzónak találtam. Megránthatnám a vállam és mondhatnám, hogy csak kamaszos hiszti, amiről olvastam, de mindent összevetve úgy éreztem, hogy ez már sokkal több annál, inkább súlyos viselkedési zavar, amit érdemes lenne kezeltetni.
Az sem tetszett, hogy mindezt a nyavalygást és elégedetlenkedést Dez szemén keresztül követhettem végig - nekem határozottan sok volt, amit kaptam belőle, és hiányoztak Kale gondolatai, amelyeket a novella olvasása során sokkal inkább kedveltem.
Onnantól kezdve, hogy Dez nem érhetett hozzá Kale-hez, illetve onnantól, hogy Ginger bevont még egy szereplőt - a kihívóan és tapadósan viselkedő Jade-et - a probléma megoldásába, csak még szörnyűbb lett minden, én pedig lassan elkezdtem szálanként kitépni a hajamat. Bár fogalmam sem volt róla, hogy miért magamat büntetem ezzel, helyette inkább az írónő kezére kellett volna minden egyes alkalommal rácsapni, amikor tollat vett a kezébe vagy klaviatúra közelébe ment, hogy megörökítse a gondolatait.
De nem folytatom így tovább, mert még a végén ez a poszt is olyanná válik, mint maga a regény - hosszúvá, értelmetlenné és nyavalygóssá -, amit azért szeretnék elkerülni. Éppen ezért a következőkben igyekszem tömören, pár mondatban összefoglalni a történettel kapcsolatban felmerült problémáimat.
A regény egyetlen mondatával tudtam csak egyet érteni, mégpedig azzal, hogy a mérgezés oka Dez - és nem csak magára, de másokra is ilyen hatással van. Ez a regény háromnegyed részben fölösleges nyavalygás és egy negyed rész - valamilyen - történés -, vagyis szinte semmit sem haladtunk előre az előző kötet befejező eseményei óta, az egy helyben toporgás pedig különösen bosszantó.
Egy ideig még reménykedtem, hogy történik valami, ami kizökkenti az éppen aktuális nyomvályúból az események kerekét, de ez nem következett be - én pedig egyre nyűgösebb és mérgesebb lettem.
A legnagyobb bajom magával a főszereplővel, Deznee-vel volt, aki elképesztő hisztit csapott mindenért, ami csak vele vagy körülötte történt. Hasonlított ez arra, ahogy az első kötetben viselkedett, de amíg abban az esetben megértettem az ellenállását, amelyet az apjával szemben tanúsított, addig ebben a részben ugyanezt már túlzónak találtam. Megránthatnám a vállam és mondhatnám, hogy csak kamaszos hiszti, amiről olvastam, de mindent összevetve úgy éreztem, hogy ez már sokkal több annál, inkább súlyos viselkedési zavar, amit érdemes lenne kezeltetni.
Az sem tetszett, hogy mindezt a nyavalygást és elégedetlenkedést Dez szemén keresztül követhettem végig - nekem határozottan sok volt, amit kaptam belőle, és hiányoztak Kale gondolatai, amelyeket a novella olvasása során sokkal inkább kedveltem.
Onnantól kezdve, hogy Dez nem érhetett hozzá Kale-hez, illetve onnantól, hogy Ginger bevont még egy szereplőt - a kihívóan és tapadósan viselkedő Jade-et - a probléma megoldásába, csak még szörnyűbb lett minden, én pedig lassan elkezdtem szálanként kitépni a hajamat. Bár fogalmam sem volt róla, hogy miért magamat büntetem ezzel, helyette inkább az írónő kezére kellett volna minden egyes alkalommal rácsapni, amikor tollat vett a kezébe vagy klaviatúra közelébe ment, hogy megörökítse a gondolatait.
De nem folytatom így tovább, mert még a végén ez a poszt is olyanná válik, mint maga a regény - hosszúvá, értelmetlenné és nyavalygóssá -, amit azért szeretnék elkerülni. Éppen ezért a következőkben igyekszem tömören, pár mondatban összefoglalni a történettel kapcsolatban felmerült problémáimat.
- Dez viselkedéséről már tettem pár mondatban említést, de arról még nem, hogy szerintem ennek a nőnek még egy tyúknál is kevesebb az esze, legalábbis a tetteiből csak ezt a következtetést tudom levonni. Na, akkor most, hogy ezen is túl vagyunk, nézzük a többieket.
- Kale kezdeti naivsága és tudatlansága ebben a kötetben már inkább idegesítő volt. Jade olyan tapadós volt, mint a légypapír és nem csodálom, hogy Dez agyrohamot kapott tőle. Alex pofátlansága legalább üdítő színfolt volt a sok nyavalygás között.
- Jó hír azoknak, akik nem kedvelik a szerelmi háromszögeket, hogy ebben a regényben erről szó sincs, helyette azonban egy szerelmi négyszöggel találjuk szemben magunkat - micsoda üdítő változatosság. Mindez indokként szolgált az írónőnek arra, hogy a két főszereplő érzelmi életét és problémáit leszámítva minden mást teljesen lényegtelen tekintsen - az érzelmi viharokból és a nyűglődésből viszont jó sokat kaptam.
- Adva van a Denazen, amely egy rendkívüli hatalommal rendelkező szervezet, akinek a szolgálatában megszámlálhatatlan különleges képességű ember áll, de ők még véletlenül sem használják ezt ki: ülnek a babérjaikon, látszattámadásokat indítanak, vagy éppen hol itt, hol pedig amott beszélgetnek az általuk üldözött személyekkel, de semmi több. Az olvasó pedig értetlenül néz, hogy akkor most mi van? Még az is megfordult a fejemben, hogy Cross agymosáson esett át.
- A Hatosok oldaláról pedig adva van Ginger, aki a képességei révén mindent tud és mégsem tesz semmit. Gondolom ebből fakadt az is, hogy hagyta Dezneet abba az állapotba eljutni, amibe a könyv végén már leledzik. Elképzelni sem tudom, hogy miként is titkolózhatott ennyi ideig a lány, hacsak Ginger akarattal nem vett tudomást a vele történtekről.
- A sok érzelmi probléma és nyavalygás mellett pedig nem jut idő, tér és lehetőség arra, hogy a világ bővüljön és színesedjen. Jaj, miről is beszélek, hiszen cselekmény sincs igazán, akkor pedig hogyan is bővülhetne a világ, hogyan is jönnének be új információk.
- Kifejezetten dühítettek a következetlenségek. A vánszorgó cselekmény eredményeként minden logikai hiba miatti apró döccenőt sokkal jobban megéreztem - egy idő után pedig már kifejezetten rázóssá vált az utazás.
A regény egyetlen mondatával tudtam csak egyet érteni, mégpedig azzal, hogy a mérgezés oka Dez - és nem csak magára, de másokra is ilyen hatással van. Ez a regény háromnegyed részben fölösleges nyavalygás és egy negyed rész - valamilyen - történés -, vagyis szinte semmit sem haladtunk előre az előző kötet befejező eseményei óta, az egy helyben toporgás pedig különösen bosszantó.
A kötet végén, pár fejezet erejéig ugyan felpörögtek az események, de hiába a feszültséggel teli függővég, a regény csak szépíteni tudott, a kialakult helyzetet megmenteni már nem. Sajnos nálam csúnyán elhasalt ez a kötet, amely nem más, mint az időhúzás tipikus esete, az események kiváltó oka, azok bemutatása és az áhított befejezés közötti elnyújtott lépcsőfok.
A csak és kifejezetten romantikára vágyó olvasóknak tetszeni fog ez a rész is, de akik logikus cselekményt, illetve akcióban bővelkedő jeleneteket szeretnének olvasni, azoknak nem fog kielégítő élménnyel szolgálni. Korántsem hibátlan kezdést követően erős színvonalbeli visszaesést produkált a sorozat, én pedig nem kifejezetten vagyok rá kíváncsi, hogy hol is lesz majd ennek a lejtmenetnek a vége. Ezennel Jus Accardo is feliratkozott nálam azon szerzők sorába, akiktől még meggondolom, hogy olvasok-e a továbbiakban valamit - bár Dez lélekugró unokatesója még mindig érdekes figurának tűnik -, de nagyon valószínű, hogy inkább nem.
A csak és kifejezetten romantikára vágyó olvasóknak tetszeni fog ez a rész is, de akik logikus cselekményt, illetve akcióban bővelkedő jeleneteket szeretnének olvasni, azoknak nem fog kielégítő élménnyel szolgálni. Korántsem hibátlan kezdést követően erős színvonalbeli visszaesést produkált a sorozat, én pedig nem kifejezetten vagyok rá kíváncsi, hogy hol is lesz majd ennek a lejtmenetnek a vége. Ezennel Jus Accardo is feliratkozott nálam azon szerzők sorába, akiktől még meggondolom, hogy olvasok-e a továbbiakban valamit - bár Dez lélekugró unokatesója még mindig érdekes figurának tűnik -, de nagyon valószínű, hogy inkább nem.
Posted in: 3 pontos,Denazen,ekultura.hu,Jus Accardo,könyvértékelés,Könyvmolyképző,recenzió 2015,Vörös pöttyös,YA fantasy
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése