J. L. Armentrout: Ónix (Luxen 2.)

A Luxen sorozat sikere vitathatatlan, a népes rajongótábor lelkesedésének eredményeképpen pedig jó ütemben jelennek meg magyar nyelven a várva-várt folytatások. Bár sokan szeretik a messzi-messzi galaxisból érkezett lények földi kalandjait, azért azt is meg kell említeni, hogy nem minden olvasó szívét sikerült rabul ejteniük. Hogy hol állok én ebben az eléggé ellentétes véleményt hangoztató olvasótáborban? A válasz nem egyszerű, de nem is titkolom el: nem érzem magam elvakult rajongónak, észreveszem a történet hibáit, ugyanakkor rekordidő alatt elolvastam az első részt és rendkívüli gyorsasággal átrágtam magam ezen a köteten is. Kell ennél több? 

Az Obszidián záró eseményének sikerült meglepetést okoznia számomra, ezért különösen örültem neki, hogy az Ónix ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző kötet végén az félbe szakadt. Mindössze egy hét telt azóta, hogy párosunk felfedezte a köztük létrejött különleges kapcsolatot, amelyről senkinek sem tettek említést. Katy elfogadta Daemon iránti érzéseit, ugyanakkor mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kerüljön közelebbi kapcsolatba a jóképű és pimasz szomszéd sráccal. Az ok? Feltételezi, hogy a fiú érzései nem igaziak, az csak a köteléknek köszönhető, és egy ilyen alapon nyugvó kapcsolatból, köszöni szépen, de nem kér. Mindezek mellett nem elhanyagolható szempont, hogy a luxenek alapból ellenzik az emberekkel való románcot, mert annak általában sosincs jó vége. Katy korábbi „bemutatója" miatt pedig a Védelmi Minisztérium árnya magasodik minden eddiginél sötétebben a Black család és szomszédsága fölé.

Az előzménykötetben nagyon élveztem Katy és Daemon szócsatáit, nem csoda, ha abban reménykedtem, ebben a kötetben is hasonló élményben lesz majd részem. Némiképp lehűtötte a lelkesedésem, hogy ezzel szemben nehezen indult be a történet, Katy nyafogós lett, és Daemon sem olyan volt, mint korábbi önmaga, amely persze a lány betegségének, a hirtelen jött változásoknak és az állandósult képességeknek is betudható. De akkor is… Azért voltak jelenetek, amelyekben visszatért az előzménykötetet idéző hangulat, tehát egyelőre nem veszett el minden, van még remény.

A hosszúra nyúlt, nem túl cselekményes és eléggé érzelmes, szenvedős felvezetést egyedül Blake felbukkanása tette mozgalmasabbá, majd az ő személye jelentette a fordulópontot. Az új fiú történetbe lépése magában hordozta annak a veszélyét is, hogy az eddig kétszereplős érzelmi vihar ebben az esetben is új résztvevővel bővül, és romantikus tornádóvá alakul. Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez mégsem következett be – bár ez nem hősnőnk hozzáállásán múlt. Blake karaktere viszont határozottan felkeltette a kíváncsiságom, történetbefolyásoló szerepe vitathatatlan, és ha nem is lett a szívem csücske, karaktere érdekes, és nagyon remélem, hogy találkozhatom majd még vele a folytatásokban.

Mintegy kárpótlásként a lassú kezdésért a regény második fele bővelkedik eseményekben, meglepetésekben és titkokban. Az eddig háttérben megbújó Védelmi Minisztérium előlép az árnyékból, a szervezet szándékai minden titkolózás és félrevezetés ellenére is nyilvánvalóak, az általuk jelentett fenyegetés nagyon is valónak érződik, és úgy tűnik, hogy a kitűzött cél elérése érdekében mindenre képesek. Az alkalmazottak élénk érdeklődése, valamint egy véletlen találkozás akaratlanul is lerántotta a leplet néhány titokról, felfedett egy eddig elképzelhetetlennek hitt együttműködést, és rendkívüli mértékben bővítette a luxenekkel kapcsolatos ismereteket. Főszereplőink menekülnek, kutatnak, összeillesztik az információk apró darabkáit, majd elindulnak az így kirajzolódó nyomon és a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy a háttérben zajló események összetettebbek és a tét is sokkal nagyobb, mint ahogy eddig képzelték – a szabadságuk és az elméjük épsége forog kockán, legvégső esetben pedig…

Miután az előző kötetben fény derült az obszidián hasznosságára, nagyon érdekelt, vajon a kötet címét adó ásványnak milyen kapcsolata lehet a földönkívüli lényekkel, és bár a kőzet szerepe fontos, mégsem töltött el a boldogság, amikor megtudtam, hogy mire való. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy magyarul még nem olvasható a harmadik Black testvér, Dawson története, mert biztosan sok mindenre magyarázatot adna, ami most még rejtélyesnek, illetve megkérdőjelezhetőnek tűnik.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a regénnyel kapcsolatban, mert nem ragadott annyira magával, mint a sorozatindító kötet, a történetvezetését is eléggé hullámzónak találtam, de ez nem akadályozott meg az események, szócsaták és feszültségtől szikrázó jelenetek maradéktalan élvezetében. El kell ismernem, hogy a regény második felének eseményei, a háttérben meghúzódó okok és az ütős befejezés megint csak elérte azt, hogy tűkön ülve várjam a lényeges változásokon átesett lány és a luxen fiú következő kalandját – a kezdeteken már túl vagyunk, a szereplőknek innentől kezdve a következményekkel kell megbirkózniuk.

Értesüléseim szerint a folytatás magyar fordítása már elkészült, tehát van esély rá, hogy a sorozat harmadik kötetét, amely valószínűleg az Opál címet fogja viselni, még az idén kézbe vehetik a hazai rajongók. Magam is alig várom!

Az értékelésem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Értékelés: 7/10
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 470 oldal
A mű eredeti címe: Onyx, a Lux Novel
Sorozat: Luxen
Előzmény: Shadows (magyarul nem jelent meg), Obszidián
Folytatás: Opál, Origin, Opposition
Forrás: magánkönyvtár

Posted in: 7 pontos,ekultura.hu,J. L. Armentrout,könyvértékelés,Könyvmolyképző,Luxen,recenzió 2014,Vörös pöttyös,YA fantasy