Emma Chase: Fejvesztve (Behálózva 2.)

Miután imádtam a Behálózva című regényt és a rajongásom nem is tartottam magamban, ezért az sem lehetett kérdés, hogy a folytatást, azaz a Kate és Drew show következő felvonását is olvasni fogom. Sőt, már alig bírtam kivárni, hogy megjelenjen a könyv és megtörténjen a kiszállítás. Mondjátok nyugodtan, hogy mohó vagyok és ebben az esetben ezt örömmel el is ismerem, ahogy azt is, hogy alig valamivel több, mint három óra alatt ki is olvastam a regényt, talán hozzá sem kell tennem, hogy éjszakába nyúlóan - de mit csináljak, ha annyira jól esett. Pedig annyira nem is estem hasra ettől a résztől, mint az az előzmény esetében történt, de még így is jó volt és kedvemre való volt a kötetecske által nyújtott élmény.

Értékelés: 7/10

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 320 oldal

Fordította: Szieberth Ádám

Borító ár: 2.990 ,- Ft

A mű eredeti címe: Twisted

Sorozat: Behálózva

Előzmény: Behálózva
Folytatás: Tamed, Tied
Kiegészítő novellák: Tangled Extra Scenes,
Holy Friggid Matrimony: A Tangled Series
Short Story
Műfaj: erotikus, romantikus

Hol is tartunk? Két év telt el amióta Drew, a nőfaló fenegyerek szívét meghódította Kate, és rendesen kordában is tartja a korábban eléggé csapongó pasit. Az életük azóta maga a felhőtlen boldogság, vagy legalábbis ők maguk így gondolják: tökéletes egyetértés köztük, a munkahelyen legyőzhetetlen párost alkotnak, a magánéletükben szintén minden tökéletesen működik. De egyszer eljön az az idő, amikor ez a tökéletes és irigylésre méltó harmónia megbomlik és párosunk tagjai elindulnak azon a bizonyos lejtőn lefelé. Pedig az apró jelek ott sorakoztak szépen sorjában, csak éppen mindig utólag vesszük észre őket, utólag olvasunk belőlük, amikor már késő...

Az előző kötetben az tetszett a legjobban, hogy az egész történetet egy férfi - nem is akármilyen stílusú pasi - szemszögéből követhettük végig - számomra ez jelentette az egyik legnagyobb élményt. Némiképp elszontyolodtam, hogy most nem Drew lesz a mesélő, de úgy voltam vele, hogy Kate is elég jó fej és biztosan élvezetes lesz olvasni az ő nézőpontját is. Nos, ez tényleg így is van, de... de azért Kate, az Kate és nem Drew. Bizony hiányzott a pasi nyers, de ugyanakkor szórakoztató modora, a káromkodása, a beszólások. Főleg, hogy a könyv nagy részében nem is volt jelen - vérzett is a szívem rendesen. De ne szaladjunk ennyire előre...

"A metamorfózis fájdalmas. Hátborzongató ugrás az ismeretlenbe. A hernyó csak utólag döbben rá, hogy megérte.
Mert most már tud repülni.
Ilyesmit érzek most én is: azt, hogy több vagyok, mint ami voltam. Erősebb lettem."

A regény felépítése most is hasonló, mint az előzmény esetében: ezúttal Kate fogad minket a kötet elején és már az első mondatokból kiderül, hogy baj van. De Kate alapos nő, így egészen addig az időpontig ugrunk vissza, amikor az első jelek megjelentek, csak éppen még senki sem foglalkozott velük. 

Általában az szokott lenni a bajom a romantikus könyvekkel, hogy a félreértések olyan nagyon furák, mondhatni bagatell dolgokon kapnak össze a párocskák tagjai - bár nem tudom, hogy mi bajom ezzel, mert egyébként életszerű a dolog, a való életben is mindig ez van, de akkor is... valahogy mindig valami másra számítok, másban reménykedem. Azt hiszem valami olyasmire vártam, mint amit ebben a regényben olvastam. Persze itt sem túl bonyolult a félreértés és bizony egy nyugodt beszélgetés mindent meg is oldana, de... akkor miről is szólna a könyv többi része? Viszont tetszett, ahogy az egész tálalásra került, ahogy ugyanazokat a mondatokat mindenki a saját nézőpontja szerint értelmezi, illetve hogy ez mekkora zűrt okoz.

"Az ember szeret mindenre magyarázatot kapni. Epedve vágyunk arra, hogy a dolgoknak oka legyen, hogy ami rossz, azt ráfoghassuk valamire."

Ez a regény nem csak azért nem lett a kedvencem, mert Kate nézőpontjából íródott meg, hanem mert Drew alig szerepelt benne, gyakorlatilag a kötet nagy részében mellőznöm kellett arrogáns, nyers, de ugyanakkor imádni való stílusát. Ha ez önmagában még nem lenne elég megrázó, akkor elárulom, hogy közben meg Kate igyekezett az agyamra menni a leginkább értelmetlenségnek tűnő döntéseivel és drámázásaival. Tudom, hogy mi volt a gond és azzal is tisztában vagyok, hogy az asszonyszemélyek nagy többsége hasonló szituációban nem gondolkodik világosan, de attól én még fanyaloghatok és moroghatok ezen. :) Kevesebb felesleges drámázással sokkal jobb lehetett volna - túl sok volt Kate-ből, túl keveset kaptam Drew-ból.

Az előző részben imádtam Drew és MacKenzie kapcsolatát, a beszélgetéseiket, mondhatni, hogy az ő dialógusaikon nevettem a legtöbbet és legnagyobbakat. Mérhetetlenül sajnálom, hogy ilyen párbeszédre csak egyetlen egy alkalommal került sor ezen a regényen belül, ugyanakkor nem tagadhatom, hogy az mindent vitt nálam és a könyv egyik legjobb részének tartom azt a pár oldalt.
A másik legjobb rész a játszótéri jelenet volt, amelyben annyi érzelem, szenvedély és feszültség sűrűsödött össze, majd robbant egy hatalmasat, hogy az felülmúlta a kötet összes többi oldalán olvasottakat (félreértés ne essék, nem egy aktus leírásáról és annak következményeiről beszélek). Igen, ez volt a szint, az a pörgés, az a bizsergést okozó szócsata, amelyet annyira olvasni akartam - Kate és Drew együtt jók, külön-külön nem, a párbeszédeiknek, reakcióiknak együtt van élvezet értéke.

A mellékszereplők is igazán kitettek magukért. Bármennyire is ellenszenves volt Billy az első részben, most hiába próbáltam fenntartani a vele kapcsolatos érzéseimet, az bizony nem sikerült - el kellett ismernem, hogy minden hibája ellenére nagyon jó figura és hatalmas szíve van. Delores szokás szerint brillírozott és Matthew is nagyon odatette magát, határozottan kíváncsi lettem rájuk és szívesen olvasnék még többet róluk.

"... a megbocsátás sokszor önző dolog. Nem azért bocsátunk meg, mert a másik megérdemli, hanem azért mert erre van szükségünk. Hogy megleljük a lelki békénket, hogy begyógyuljanak a sebeink."

A regény egy hatalmas hibája, hogy most Kate mesél és nem Drew, pedig ő is hasonló, az olvasóval diskuráló és határozottan jó stílusban adja elő a történteket, de ez akkor sem ugyanaz, nem sikerült utolérnie az előző kötet által nyújtott élmény - még akkor is így érzek, ha nem akarok túl szigorú lenni ezzel a történettel. Mintha maga a szerző is érezné, hogy ez így nem az igazi, nem teljes és nagyon hiányzik az egész regényből az a pasi, az a férfias stílus, amelynek nők millióit sikerült elvarázsolnia, talán pont ezért kegyelmez meg az olvasóinak és az utolsó fejezetben Drew szólal meg, ő kommentálja a történéseket. Azt kell mondanom, hogy imádtam. Ismét. :)

Nagyon vártam ezt a regényt, alig jelent meg, már a kezemben is tartottam és az olvasása sem sokáig váratott magára. Bár jól esett olvasni és a szerző még mindig nagyon élvezetesen fogalmazza meg a mondanivalóját, a szereplői szó szerint élnek a lapokon, de még így sem sikerült utolérnie az első kötet által nyújtott élményt -túl magasra került az a bizonyos léc. Sebaj, jön a következő és az majd megint istenien jó és fantasztikus lesz. Tutira olvasni fogom, mert Emma Chase nekem már bizonyított: eddig még minden egyes alkalommal (igen, még akkor is, ha ez a regény gyengébb, mint az előző) el tudta érni, hogy amíg az ő írásait olvasom a külvilág megszűnik létezni a számomra. Kell ennél több?

Folytatás »

Kevin Hearne: Hammered - Elkalapálva (A Vasdruida Krónikái 3.)

Az ígéreteknek súlya van és természetesen következménye is – mindig és mindenkor. Egy vasdruida pedig megtartja a szavát, még akkor is, ha az káros hatással van a saját és környezete egészségére, testi épségére, valamint fel kell rúgnia minden szabályt, amelyet a túlélése érdekében addig betartott. Atticus segítséget kért és kapott, megmentették az életét, cserébe pedig teljesítenie kell a vállalt feladatot, jelen esetben egy aranyalma megszerzését, amelynek lelőhelye nem más, mint a norvég istenek panteonjának idegenek által ritkán látogatott síkja. Ráadásul Atticust a vámpír ügyvédjével és egyben barátjával szemben is kötelezi adott szava: segítenie kell Leifnek a norvég mennydörgésisten, Thor elpusztításában, aki – merő szórakozásból – oly sok ember életét tette tönkre. Ez így már két látogatást jelent egy olyan síkra, amelyet jobb lenne elkerülni annak, aki nem akar ujjat húzni a nornákkal, a valkűrökkel és természetesen a norvég istenekkel.

„(...) egyelőre nem hisznek mániákus istenölőnek. Most úgy látják, hogy bár önvédelemben nagy vagyok, addig nem jelentek számukra halálos fenyegetést, amíg nem provokálnak.”

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 312 oldal
Fordította: Acsai Roland
Borító ár: 2.499,- Ft /3.299 ,- Ft
A mű eredeti címe: Hammered
Sorozat: A Vasdruida Krónikái
Előzmény:
1.) Hounded - Üldöztetve
2.) Hexed - Megátkozva
Folytatás:
4.) Tricked - Átverve
5.) Trapped
6.) Hunted
7.) Shattered
8.) Staked
Műfaj: fantasy, mitológia, kaland

Témáját és a várható kalandokat tekintve nem jelentett meglepetést az Elkalapálva, hiszen a szerző nagyon jól előkészítette a történetet az előző kötetben, és teljesen logikusnak, mondhatni nyilvánvalónak tűnt, hogy ebbe az irányba fognak továbbhaladni az események. Vagyis minden kiszámítható? Azt azért nem mondanám, mert semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a rész azért némiképp különbözik a sorozat eddig megjelent köteteitől – nagyon eltér ugyanis a megszokott stílustól: ez az első kötet, amelyben nemcsak Atticus az egyedüli mesélő, hanem más szereplők is megszólalnak, külön fejezeteket kapnak. A humor is mintha megfogyatkozott volna a kötetben – bár Oberon beszólásai és következtetései továbbra is mosolygásra, kacagásra késztetőek –, az események nem igazán nyújtanak megfelelő táptalajt a poénkodáshoz. Ez utóbbi tény, a helyzet komolysága azonban eddig sem gátolta meg a szerzőt az anekdotázgatásban és a komédiázásban, szóval valami mégiscsak megváltozott.

„Sajnos néha akut beképzeltségben szenvedek. Ez a legjobb családban is megesik, de azokkal fokozottan, akik különösen okosnak hiszik magukat.”

Annyira hozzászoktam már Atticus és Oberon, illetve az egyéb szereplők csattanós, mosolygásra késztető párbeszédeihez, hogy bizony most furcsán tekintettem a történet eleji monológra, amelyben kedvenc vasdruidám az Asgardba vezető út nehézségeit, az aranyalma megszerzését, a közben jelentkező problémákat, illetve a visszautat leírta. Mindez teljesen élvezhető volt, csak nem éppen megszokott a tálalási mód – ezért talán lassúnak tűnhet a történet eleje, pedig nem az, van itt meghatározó cselekmény bőven.

„Jómagam pedig fejest ugrottam a balsors galaktikus méretű kádjába.”

Thor, a mennydörgés norvég istene (Forrás: ITT)

Az egyik – a könnyebb – feladat teljesítése után következhet a másik, amely azért már lényegesen több előkészítést igényel: Leif kénytelen helyre tenni a territóriumát birtokolni vágyó, hatalomra törő vámpírokat; Atticus megszervezi az esetleges visszatérés utáni életét; Gunnar pedig intézkedik a falkája jövőjéről, és mivel Thor másoknak is a tyúkszemére lépett, meg kell várni, amíg bosszúálló csapat minden tagja megérkezik és felkészül az induláshoz.

A regény közepe számomra leült egy kicsit: az Isten Kalapácsai elnevezésű, orosz démonvadász csapat szereplésétől az előzményeket tekintve valamivel többet vártam, illetve bármennyire is érdekes voltak az Asgardba tartó csapat egyes tagjainak „meséi”, bármennyire is élveztem Thor velük szemben elkövetett gaztetteiről olvasni – a kedvencem Leif és Gunnar múltjának, személyes történetének megismerése –, azért ezek az oldalak nem tekinthetők éppen pörgősnek, akcióban bővelkedőnek. Sebaj, hiszen ami ezután következett, az minden korábbi hiányérzetemért teljes mértékben kárpótolt: Atticus és bosszúálló társai végül összecsaptak a istenekkel, a csata leírásának kivitelezése pedig mesterien sikerült, olyan élményt nyújtott a számomra, amelyet szavakkal ki sem tudok kifejezni.

Ratatosk, a hírvivő (Forrás: ITT)

A kötet elején még kuszának tűnt, ahogy Kevin Hearne a skandináv mitológiai elemeket keveri és felhasználja, de ebben a végső ütközetben már nem lehetett egyetlen rossz szavam sem, mert minden nagyon a helyén volt, minden eshetőség és kapcsolódó momentum felhasználásra került.

A történet csalóka érzéseket keltett bennem, mert az egyes fejezetek lassúsága ellenére is úgy érzem, hogy ez az egyik legmozgalmasabb, csatákban és összecsapásokban leginkább bővelkedő része a sorozatnak. A szerző rendesen bekeményít, egyre kíméletlenebbül bánik a szereplőivel, több a bonyodalom, a kitűzött célok mind nehezebben teljesíthetőek, a küzdelmek és megmérettetések pedig minden eddiginél komolyabbak és véresebbek. A tétek hatalmasra nőttek, és bizony a következmények is sokkal inkább húsba vágóak, mindinkább fájdalmasak, a veszteségek adott esetben véglegesek.

„Alaposan szétrúgtam a norvég panteon hangyabolyát, az istenek hamarosan elősereglenek, hogy valakit seggbe csíphessenek.”

Odin és segítői (Forrás: ITT)

Mi következik még ezután? Bevallom, hogy kétezer életév ide vagy oda, de bizony nem szívesen lennék Atticus helyében, mert ugyan szép dolog a barátság és nagyon dicséretes cselekedet az ígéretek betartása, de ekkora kalamajkát bevállalni már teljesen más dolog. De én akkor is bízom benned, Atticus! Bízom benne, hogy ha már ennyi évet megéltél, akkor valahogy csak sikerül kimásznod ebből a reménytelennek tűnő helyzetből is, amibe saját döntéseid következményeként kerültél. Az én dolgom nem más, mint hogy továbbra is elkísérjelek az utadon, része legyek hihetetlen kalandjaidnak, és ebben mindenképpen számíthatsz rám, mert az életed egyáltalán nem unalmas, továbbra akadnak kötekedő és rosszindulatú istenek, akiknek már pont ideje odavágni egy jó nagyot. A Vasdruida Krónikái sorozat pedig még mindig nagyon jó, minden kötet tud valami újat, valami olyat nyújtani, amiről eddig még nem olvashattam – ellenben most megtehetem.

Véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Leigh Bardugo: Árnyék és csont (Grisa-trilógia 1.)

A blog legtöbb - majdnem minden - posztját egyedül írom, de közben teljes erőbedobással munkálkodom azon is, hogy a barátnőimet rábeszéljem arra, időnként ők is jelenjenek meg ezen a felületen az írásaikkal. Egyrészt azért, mert ez a kibontakozás egy egészen különleges formája, másrészt azért, mert - folyamatos húzódozásuk és önbizalomhiányuk ellenére - a véleményeik és a stílusuk érdemes arra, hogy mások is megismerjék őket. Az önálló posztok megjelentetésétől még messze állnak (pedig ezzel az én vállamról is levennék valamelyest a terhet), de arra már sikerült rávennem őket, hogy közösen alkossunk véleményt egy könyvről - ez főleg akkor fordul elő, ha egy időben olvastuk az adott művet. Ezért jött létre a blog "2 in 1" rovata. Zsorzsi már beadta a derekát korábban, amikor Neil Gaiman Óceán az út végén című könyvéről mondtuk el közösen a véleményünk, most pedig Szirmocska engedett a "gyengéd" erőszaknak. Bár, akik a moly.hu oldalon ismerősek, azok már olvashatták ezeket a mondatokat, de hátha van olyan is, aki itt ismerős és nem ott. :)

Értékelés: 8/10

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Vörös pöttyös

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 376 oldal

Fordította: Varga Csaba Béla

Borító ár: 2.999,- Ft /3.999,- Ft

A mű eredeti címe: Shadow and Bone

Sorozat: Grisa-trilógia

Folytatás: Siege and Storm, Ruin and Rising
Kiegészítő novellák: The Demon in the Wood,
The Witch of Duva, The Tailor,
The Too-Clever Fox, Little Knife

Műfaj: YA fantasy

Ravka lakosságának egy része különleges képességekkel rendelkezik, ők a Grisák, amolyan varázslók, mágusok vagy valami hasonló. A lényeg, hogy mindegyiküknek van valamilyen különleges képessége és ezek szerint csoportokra is lehet őket osztani: léteznek közük Korporálok, akik az élet és a halál fölött rendelkeznek, Étherálok, akik tulajdonképpen idézők és a Matyeriálok, azaz a fabrikátorok, akiket legegyszerűbben a műszakiak kifejezéssel lehetne megnevezni. Ők alkotják Ravka második hadseregét, a mágikus vonalat, a vezérük pedig nem más, mint az Éjúr.

Ravka területileg megosztott, ugyanis az ország közepén található egy "beltenger", vagyis egy Árnyzóna, amelyen átkelni igencsak veszélyes, a Zónában "lakó" volkrák vadásznak az emberre és megtizedelik az átkelők létszámát.

Alina, a kartográfus lány ezrede is éppen a Zónán való átkeléshez készülődik, a lány és gyerekkori barátja, Maljev egy hajóra kerül. Az átkelés nem sikerül, a konvoj ellen támadást indítanak a volkrák és először Alina, majd pedig Mal kerül veszélybe, megmentik egymás életét, ki-ki a maga módszere szerint - ez viszont azt jelenti, hogy az Alinában eddig rejtőző erő - a nem mindennapi helyzet következményeként - utat tör magának a külvilág felé.

Ez tehát a történet váza és akkor most nézzük a különvéleményeket - amelyek azért nem is különböznek olyan sokban egymástól. Talán nem véletlen a barátság, a közel azonos ízlésvilág. :)

Forrás: ITT

Talán úgy stílusos, hogy pont ennél a könyvnél kényszerültem engedni annak a bizonyos „gyengéd” (lehet valahogy fokozni az idézőjelet?) erőszaknak. Hiszen nem csak egyszerre olvastuk Shanarával, de oda-vissza vittük egymást a bűnbe. Szinte rögtön felfigyeltünk rá a várható megjelenések között és nagyjából egy időben fel is került mindkettőnk elolvasandók listájára. Végül én csábultam el előbb, de annyi csavar azért van a sztoriban, hogy nem magamnak szereztem be az első példányt. Szülinapi ajándékként megvettem Shanarának és némi extra csokival igyekeztem leplezni, hogy kivételesen hasznot is kívánok húzni a megajándékozásából.

Persze, ahogy általában lenni szokott, amikor túlbecsülöm az önuralmamat, illetve alá az ő meggyőzőképességét, a tervem, hogy majd jól előolvastatom vele és biztosra megyek, nem vált be. Még bele se fogott az olvasásba, amikor megkezdte fertőző tevékenységét. Néhány szó és más bloggerektől begyűjtött meggyőző kép mutogatása bőven elég volt, hogy öt percen belül a kosaramban landoljon a könyv. Annak azért örülök, hogy legalább elkezdeni én kezdtem el hamarabb. Még akkor is, ha ezt a bravúrt a befejezésnél már nem sikerült megismételnem.

Forrás: ITT

A kiadás valami gyönyörű! Már önmagában a térkép is elég lenne, hogy villámsebesen rajongó üzemmódba kapcsoljak (hiába no, szakmai ártalom), de a díszített betűk, a különféle stílusok is megragadóak és tökéletesen illenek a történet elején kibontakozó erős hangulathoz. Ennek köszönhetően a dolgos-őrült hétköznapok közepette is képes volt elvarázsolni.

Az események kellően titokzatosak és rejtélyesek ahhoz, hogy nagyjából a regény első harmadáig fokozódjon a feszültség és az elégedettségem. Aztán következett egy lassabb tempójú, érdektelenebb, néha a mitvegyekfel, jajistenemezaruha, úristenmegcsókolt, nemvagyokelégjóneki szintjéről épphogy csak elmozduló középső szakasz, ahol határozottan gyengébbnek éreztem a történetet. Az addig jól építkező világ és a misztikum sajnos a háttérbe szorult.

Forrás: ITT

Az utolsó harmadban szerencsére ismét magához tér a regény és visszakanyarodunk az oroszos hangulathoz, ami feledteti a bukdácsoló történések és karakterek hibáit. A végkifejlet pedig, már amennyire egy trilógia első részénél lehet ilyesmiről beszélni, a fordulatok és a világalkotás színvonalát nézve a regény elejéhez mérhető. 

Olvasás közben eszembe jutott, hogy talán érdemesebb lett volna nem E/1-ben megírni. Alina rövid, tőmondatokban gondolkozik, így a fele hangulat odavész és a stílusa néhol már zavaróan egyszerű. A többszempontú leírás vagy egy elbeszélő árnyalhatta volna a határozott vonalakkal megrajzolt, de alapvetően fekete-fehér szereplőket is.

A folytatás azért érdekel. Mindenképp. De nagyon remélem, hogy mind a történetvezetés, mind pedig a karakterábrázolás fejlődni fog, kap valami egyediséget. Mert a világa, hangulata különleges színfolt és kár lenne nem kihasználni a benne rejlő lehetőségeket.

Hogy ezek után mi az, amit én még elmondhatnék? Sok újdonságot már semmiképpen sem, de azért a szokásos szószátyár stílusban kifejtem a véleményem. :)

Forrás: ITT

Azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a könyvet ajándékba kaptam - Szirmocskától. :) Persze előtte megérdeklődte nálam - finoman, olyan Szirmocskás stílusban -, hogy érdekel-e és én őszintén bevallottam neki, hogy igen, szemezgetek a regénnyel, mert az egymás után felbukkanó rajongó stílusú értékelések és egy bizonyos, az Éjúr mosolyát megjelenítő gif teljesen a hatásuk alá vontak. Ennyi elég is volt, hogy alig egy hónappal később az egyik díszcsomagolás alól ez a kötet bukkanjon elő, és én nagyon örültem neki.

Ilyen előzmények után mit adott nekem a regény? Sajnos nem annyit, amennyit az előzetes vélemények után elvártam tőle. Na, igen, ilyen az, amikor túl sok lelkes véleményt ismerek meg, mielőtt még belekezdenék az olvasásba és az elvárásaim befolyásolják az olvasási élményemet.
Mielőtt még megkezdődne a kődobálás, és maga alá temetne az egyre szaporodó kőhalom, azért az utolsó szó jogán elmondanám, hogy a történet jó, nagyon is jó... csak nem olyan mértékben, mint amit az előzetes véleményeket követően vártam tőle.

A mosoly, amely olyan végzetes
hatással volt rám. (Forrás: ITT)

A hangulat már az első oldalakon képes volt megragadni, sőt már a térképpel megalapozta a különleges érzést, amelyet az olvasott szöveg még képes volt növelni. Egy darabig... Na, de ne ugorjunk ennyire előre. Az alapötlet ha nem is éppen egyedi, de kellően más, és ez pont elég ahhoz, hogy jó és érdekes legyen. A grisákkal teli világ nagyon tetszett, lubickoltam a világ által bennem keltett érzésben.

Ráadásként a két főhős közötti érzelmek nem instant jellegűek, hanem gyerekkori emlékeken és közösen megélt élményeken alapulnak. Szóval mindent összevetve a hangulat fantasztikus volt, a világ elég összetettnek tűnt, a történet előre haladásával a feszültség fokozatosan növekedett, majd egyszerűen kirobbant, és szó szerint letaglózott - ahogy az Alinából kiáradó erő is befolyásolta a körülötte lévők életét.

Ami ez után következett, az nem okozott hatalmas meglepetést, de egy részét még így is a könyvhöz szegezve olvastam: az Éjúr feltűnése, a különböző képességek, az utazás viszontagságai és az átélt izgalmak továbbra képesek voltak pórázon - akarom mondani a könyv mellett - tartani. Onnantól kezdve viszont, hogy a csapat megérkezett a Kis Palotába, a történet leült a számomra, átment az egész egy középiskolai lánycsapat egymással történő vetélkedésének paródiájába, a tanórák és gyakorlatok végtelen sorának taglalásába, valamint a hiszékeny és tudatlan kislány ámításába, illetve az irányításához szükséges befolyás megszerzésének senkit sem kímélő vetélkedésébe.

A középső, kissé laposabb részt követően a regény vége ismét képes volt felidézni a kezdeti oldalak hangulatát, hozta azt a színvonalat. A cselekmény részben kiszámítható, részben pedig megdöbbentő. Az események még nem is annyira, de a szereplők annál inkább képesek voltak meglepetéseket okozni a számomra. A befejezés tetszett, a folytatás sok lehetőséget rejt még magában és kíváncsi is vagyok rá, hogy miként is alakul majd a főszereplők további sorsa.

Ami a fő csalódást okozta: az Éjúr körüli nagy felhajtás teljesen megzavarta a fejemet, és sajnos - így utólag már tudom - negatív irányba befolyásolt, mert bár a karaktere nagyon érdekes, mégsem éreztem azt a "mindentképesvagyokfelálldozniérte" érzést olvasás közben. Sajnos a másik fél, Mal sem lett igazán a szívem csücske, nem tudott közel kerülni hozzám, így viszont nincs igazán kiért rajongani - a férfi főszereplőket nézve. Alina? Vele kapcsolatban is felemás érzéseim vannak: hol ugyanazokat a lépéseket tettem volna magam is, mint ő, hol pedig felpofoztam volna azokért a hülyeségekért, amiket elkövetett. Összességében azonban fejlődőképes és egészen jó női karakter.

A végére már csak egy megállapításom maradt: ha ezt a történetet nem kötik gúzsba a YA kategória szabályai, akkor olyan, de olyan sztori lehetett volna belőle, hogy abba minden idegvégződésem belesajdul. No persze, ez még most sem kizárt, mert az alapok kellőképpen jók és a szerző stabilan fektette le az előzményeket, a szabályokat - éppen ezért a folytatást olvasni akarom és fogom is. Ígérem, hogy be is számolok (vagy beszámolunk?) majd róla.

Folytatás »

Kresley Cole - Gena Showalter: A tél halálos csókja (Halhatatlanok alkonyat után 8., Alien Huntress 4.5)

A kötet két történetet tartalmaz, és bár mindkét szerzőtől olvastam már, jelen esetben mégis Kresley Cole neve jelentette számomra a nagyobb vonzerőt a vásárlás során. Ez a véleményem a végére sem változott meg, valamint azt sem tagadhatom, hogy határozottan felemás érzéseket keltett bennem a kötet tartalma. Nézzük a véleményem részleteiben:

Kresley Cole: Az érinthetetlen (Halhatatlanok alkonyat után 8.)

A Halhatatlanok alkonyat után sorozat egy újabb történettel bővült, újabb valkűr és vámpír egymásra találásának lehetünk tanúi. A jelen események a sorozat kezdetét jelentő, de magyarul még nem kiadott kötetben - The Warlord Wants Forever - szereplő történésekkel egyidőben kezdődnek, amikor is a két Wroth testvér, Nikolai és Murdoch New Orleansban keresik a Mystet, a valkűrt.

Értékelés:
                Az érinthetetlen: 8/10 pont
                Örök csábítás: 2/10 pont

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 544 oldal (502 oldal + ajánlók)

Fordította: Császár Tímea / Lévai Márta

Borító ár: 3.499,- Ft

A mű eredeti címe: Deep Kiss of Winter

Sorozat:

Halhatatlanok alkonyat után / Alien Huntress

A sorozat kötetei: lásd a szövegben

Műfaj: paranormális, romantikus

A történet lassú folyású, időben jelentősen elhúzódnak az események, mert mire párosunk - Murdoch és Daniela - végre maradéktalanul élvezheti egymás társaságát, már túl vagyunk a magyarul megjelent első négy kötet eseményein, azaz Emmaline és Lachlain, Sebastian és Kaderin, Bowen és Mariketa, valamint Conrad és Néomi kapcsolatának nehézségein és egymásra találásán is. Semmiképpen sem érdemes tehát ezen négy történet - de legalább a Wroth testvérek kalandjainak  - ismerete nélkül belevágni ennek a "kisregénynek" az olvasásába.

Daniela, valkűr, de ugyanakkor teljesen egyedi lény is, hiszen az anyja nem más volt, mint az izlánok királynője. Az izlániaiak lételeme a hideg, bőrük csak a fajtársaik érintését viseli el, minden egyéb faj érintése égető fájdalmat eredményez, illetve égési sebet hagy maga után. Mindezek mellett az izlániak képesek hősokkot kapni, ha a testük hőmérséklete megemelkedik, amelynek következménye még a halhatatlanok, így Danii esetében is végleges kimenetelű.

Murdoch Wroth, a félelmetes harcosok hírében álló észt testvérek egyike (bár nehezményezi, hogy általában nem harcosként, hanem a szoknyavadászként emlékeznek rá), aki véletlenül akad a lány nyomára, majd ugyanilyen váratlanul éri az is, hogy a lány tulajdonképpen az a nő, akit neki szánt a sors és aki képes újra életre kelteni benne a szenvedélyt. Meglepetés ide vagy oda, ez még kellemes is lehetne, de ugye a kedveshez nem lehet hozzáérni és ez azért elég nagy problémát jelent. Ráadásként a lányt a jelenlegi izláni király által küldött bérgyilkosok is üldözik és halálosan meg is sebesítik.

Határozottan jól esett olvasni a történetet, hozta azt a színvonalat, amit elvártam tőle. Murdoch és Daniela problémája húzósnak tűnik, megpróbáltatások elé állítja a páros mindkét tagját, alkalmazkodást és türelmet igényel tőlük. Ezzel viszont nem mindenki rendelkezik, mert Murdoch eléggé arrogánsan viselkedik a regény elején és az emberi életében hatalmas nőcsábász hírében álló, az elköteleződésre soha nem gondoló harcosnak határtalan kínszenvedést jelent, hogy nem érhet hozzá a nőjéhez. Az eddigi történetekkel ellentétben most nem a páros hölgy tagja vonakodott elfogadni a kapcsolatot, hanem az "agglegénybetegséggel" küszködő férfi partnernek kellett hosszabb utat bejárnia, mielőtt megszületett volna a végleges - és egyáltalán nem meglepő - döntés. 

A kép INNEN.

Azt már említettem, hogy időben elnyúlik a történet és vele párhuzamosan sok minden más történik, zajlanak az események rendesen. Mármint a háttérben, mert a regénybeli cselekmény ennél lényegesen lassabb. Az eleje pörgőssége és a hirtelen megoldást nyújtó végkifejlet mellett az írás közepe eléggé leül, folyamatosan ugyanazon probléma - az érintés vágya és az érinthetetlenség - körül keringenek a szereplőink. Talán túl sokáig is. A szöveg szerint a Szövetséget  - igen, mert ez az és akkor sem Legendavilág! - több, mint négyszáz faj alkotja, de ebből eddig nem sokat láttunk, hiszen az eddig magyarul megjelent kötetek jelentős részében a valkűr és vámpír fajok egymásra találásáról lehetett olvasni. Részemről már igényelnék egy kis változatosságot.

A sorozatban fontos szerepel játszó világ elnevezéseinek esetében viszont nagyon nem igénylem a változatosságot. Határozottan rosszul esett, hogy már megint már megint új fordítóhoz került a könyv (bár ezen nincs mit csodálkozni, mert a magyarul megjelent tíz kötet eddig nyolc fordítót tudhat magáénak), de még inkább dühített, hogy nincs egy sorozatszerkesztő a kiadónál, aki legalább összehangolná a sorozaton belül a különböző fordítók által alkalmazott (kreált) elnevezéseket.

Így fordulhattak elő a következő változtatások (bal oldalon a megszokott elnevezés, jobb oldalon a jelenlegi regényben szereplő kifejezés):

- Örökösödés helyett Hatalomátvétel,

- Szövetség helyett Legendavilág,

- Megtagadók helyett Ellenállók,

- illanás helyett követés (bár a szövegben többször szerepel a teleportálás kifejezés),

- átfordulás helyett átváltozás,

- scarba helyett dempír (ennél még a vémon is jobb volt alternatívának, mert egy ideig azon gondolkoztam, hogy miként is kerülnek ide a damphírok, akikről eddig egy árva szó sem hangzott el)

- Meseszép Myst-ből pedig (és ettől lettem a legidegesebb!) Kívánatos Harmat lett,

- Dermedtszívű Kaderin helyett Hidegszívű Kaderin és még hosszan sorolhatnám.

Egy valami azonban biztos: ezen "figyelmetlenség" kifejezetten bosszantó és képes agyon csapni az olvasási élményt. Bármennyire is örülök neki, hogy ez a történet megjelent, de az előbbiekben felsoroltak miatt hatalmas fekete pontot kap tőlem a kiadó.

A sorozat kötetei:

1.) The Warlord Wants Forever - Meseszép Myst (valkűr) és Nikolai Wroth (vámpír)

2.) Vámpíréhség - Emmaline Troy (félvér: valkűr/vámpír) és Lachlan McRieve (vérfarkas)

3.) Vámpírszerető - Dermedtszívű Kaderin (valkűr) és Sebastian Wroth (vámpír)

4.) Vámpírharc - Hőn Áhított Mariketa (boszorkány) és Bowen McRieve (vérfarkas)

5.) Vámpírvér - Néomi Laress (ember, szellem) és Conrad Wroth (vámpír)

6.) Vámpírzóna - Holly és Cadeon Woede (démon)

7.) A démonkirály csókja - Sabine (varázslónő) és Rydstrom Woede (démon)

8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen (Daniela (valkűr/jégamazon) és Murdoch Wroth (vámpír)

9.) A gyönyör sötét hercege - Lucia (valkűr) és Garreth McRieve (vérfarkas)

10.) A sötétség démona - Carow Graie (boszorkány) és Malkom Slaine (scarba)

11.) Az álmok sötét harcosa - Ragyogó Regin (valkűr) és Aidan/Declan Chase (berserker)

12.) Vámpírbosszú - Lothaire (vámpír) és Elizabeth Peirce (halandó)

13.) Árnyak hercege - Bettina (félig démon, félig varázsló) és Trehan Daciano (vámpír)

14.) Elfojtott üvöltés - Chloé Todd (szukkubusz) és Uilleam McRieve (vérfarkas)

Gena Showalter: Örök csábítás (Alien Huntress 4.5)

A szerzőtől eddig csak Az Alvilág Urai sorozat magyarul megjelent köteteit olvastam, és bár azok tetszettek, amikor olvastam őket, de nem nagyon rázott meg, hogy egy ideje már nincs belőle új rész magyar nyelven. Szóval ismertem az írónő nevét és pont ezért esett nagyon kellemetlenül az, amivel a könyvbeli története olvasása során szembesültem.

Bevallom, hogy nem bírtam végigolvasni a mindössze kétszáz oldal terjedelmű sztorit, amely annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy inkább nem is voltam kíváncsi az "események" végére. A szórakoztatás mindenek felett, ez a mottóm és ennek érdekében sok mindent elolvasok, illetve sok mindent elfogadok, de ez most kifejezetten sok(k) volt.

Az eredeti borító.

Aleaha alakváltó, de nem a bundás fajta, hanem tökéletesen le tudja másolni bárki megjelenését. Jelenleg éppen egy olyan nő alakját viseli, aki jelentkezett az ügynökséghez és most éppen a legelső bevetésén vesz részt. Épp a schön-ök, egy veszélyes idegen faj érkezését várják, amikor is helyettük a rakaiak érkeznek meg, akiknek bolygóját a schön faj tette tönkre és a Földön remélnek menedékre lelni. A harcosok vezére Breean, aki rögtön "kiszagolja" a lányt és a győztes csata jól megérdemelt jussaként - mondhatni hadizsákmányként - magának követeli a nőt. Idézem: "Asszony. (...) Enyém." Semmi finomkodás, csak így egyszerűen, mondhatni barbár módra. Valószínűleg földönkívülieknél ez a megszokott eljárási mód.

A történet a fülszöveg alapján nem hangzott éppen rosszul, ezért teljesen naivan bele is kezdtem az olvasásba, majd egyre hatalmasabbra kerekedett a szemem az oldalakon keresztül sorakozó képtelenségek és a vágyakozáson kívül gyakorlatilag semmi cselekmény láttán. A képtelenséggel megbirkózom, a fantázia szülte lényeket, helyzeteket is elfogadom, de a zavaros és élvezhetetlen dolgokkal már nem vagyok éppen túl jó viszonyban. Ez a történet pedig - finomkodás nélkül kimondom - úgy, ahogy van, egyszerűen gagyi!

Breean nem lenne rossz figura, de egyszerűen nem tudtam elképzelni az írónő képzeletében megjelenő szexi pasit úgy, hogy a róla szóló leírás aranyszín bőrű, aranyszemű és (lehet kapaszkodni) aranyvérű (és ez nem a Harry Potter!) férfiként mutatja be, akinek a vére egyébként vattacukor ízű (mert a hősnőnk megkóstolta: miközben a dalia válláról lógott fejjel lefelé és az veszettül száguldott vele, ő beleharapott a hátába és megcsócsálta kicsit - innen ez a megállapítás), és vágyakozásának megnyilvánulásaként fahéjas méz illatot áraszt magából. Ennél már csak az alakváltó Aleaha furcsább, aki bár nyilvánvaló, hogy nem ember, mégis meg van róla győződve hogy az, mert emberek külsejét ölti magára (teljesen logikus, nem?), egyébként pedig nemre való tekintet nélkül képes alakot váltani, ugyanakkor izgalom hatására nem tudja kontrollálni testének változásait, ezért félreérthetetlen helyzetekben előfordul, hogy férfi testbe bújik - a partnerét pedig ez nem igazán zavarja. Végül is... Hősnőnk alakváltásainak negatív következménye is van, ugyanis a külső gyakori cseréje vérbőséget okoz nála, az erei megdagadnak, ezért időnként kénytelen eret vágni (vagy rágni) magán, gyakorlatilag kivérezteti magát és ezzel minden vissza kerül a régi kerékvágásba.

Még ezeket, illetve az akarlak, de mégsem akarlak, kívánlak, de akkor sem leszek a tiéd dolgot is megemésztem volna, de volt egy mondat, ami aztán igazán kiverte nálam a biztosítékot. Háromszor olvastam el, gyakorlatilag minden szavát végigbetűztem, míg sikerült meggyőznöm magam, hogy a hiba nem az én készülékemben van, nem olvastam félre semmit és minden kifejezést megfelelőképpen értelmezek - a mondat mégis értelmetlen. Nem tudom, hogy eredetileg ez miként hangzik, de magyarra ferdítésben így: „Vajon mi ez az anális sóvárgás a folt nélküli ruhák után? Anális. Majdnem felvihogott.”

Nem sokkal ezen mondatot követően jött el az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy részemről itt a vége, befejeztem, ennyi volt. Jelenleg is úgy érzem, hogy legszívesebben két felé szedném a kötetet, az egyik felét a polcomon tartanám, a másikat pedig felhasználnám a gyújtósnak, mert abban a formában talán még ér valamit. Az utóbbi hónapokban volt már pár kellemetlen élményem, de az biztos, hogy régen olvastam már ennyire zavaros és szar történetet (bocsánat, de nagyon igyekeznem kell, hogy valamennyire megőrizzem az úrinős modorom és néha bizony kiesem a szerepemből). Nem fogok sírva fakadni, ha az Alien Huntress sorozat kötetei nem jelennek meg magyarul. De ha mégis, akkor ezek miatt a kötetek tutira nem fogom a pénztárcámat fogyókúrára fogni.

Folytatás »

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat (Anita Blake, vámpírvadász 20.)

A szokásoknak megfelelően a hazai olvasók ismét a könyvhéten vehették kezükbe az Anita Blake, vámpírvadász sorozat legújabb kötetét, a sorozat huszadik magyarul megjelent regényét, a Tigrisvadászatot. Közel egy évvel ezelőtt tettem egy – akár fenyegetésnek is tekinthető – kijelentést, miszerint ha megjelenik az új rész, akkor én biztosan olvasni fogom, sőt, el is mondom a véleményemet róla. Mielőtt még valaki számon kérné rajtam az adott – akarom mondani írott – szavam, jelentem, hogy az ígéretem betartottam, sikeresen megismerkedtem a történettel, a folytatásban pedig beszámolok a regénysorozat aktuális kötete által bennem ébresztett érzésekről, gondolatokról.

Értékelés: 8/10

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 378 oldal

Fordította: Török Krisztina

Borító ár: 3.480,- Ft

A mű eredeti címe: Hit list

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász
Előzmény:
1.) Bűnös vágyak
2.) A nevető holttest
3.) A kárhozottak cirkusza
4.) Telihold kávézó
5.) Véres csontok
6.) Gyilkos tánc
7.) Égő áldozatok
8.) Sápadt hold
9.) Obszidián pillangó
10.) Leláncolt Nárcisszusz
11.) Égkék bűnök
12.) Lidérces álmok,
13.) Micah
14.) Haláltánc
15.) A Harlequin
16.) Fekete vér
17.) Fogat fogért
18.) Végzetes flört
19.) Ezüstgolyó
Folytatás:
21.) Halálcsók
22.) Ragály
23.) Jason
24.) Dead Ice
Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror,
urban fantasy

Az Államok északnyugati részén különös kegyetlenséggel megölt áldozatokra bukkan a rendőrség, az elkövetési módszer miatt a hivatalos erők arra gyanakodnak, hogy a gyilkosságokban „szörnyek” is részt vesznek, ezért Anita Blake és Ted Forrester rendőrbírókat is bevonják a nyomozásba. Ted, vagyis Edward szerint a gyilkosságoknak egyetlen célja van: minél messzebb tudni Anitát a mesterétől, a testőreitől és a szeretőitől, akik egyszerre garantálják a biztonságát és táplálják az erejét. A védelemtől távol Anita sérülékennyé válik, ráadásul Minden Sötétségek Anyja, akinek a legutóbbi támadásban csak a teste pusztult el, mindent elkövet, hogy megszállja az egyetlen és minden idők óta legerősebb nekromanta testét. A valóságban és a metafizikai síkon vívott harcban Anita csak magára és a közelében tartózkodókra – elsősorban Edwardra, illetve néhány alakváltóra – számíthat, de hamar bebizonyosodik, hogy ha valakinek fontos az élete, akkor jobban jár, ha nem áll a valaha létezett legveszedelmesebb vámpír és kiszemelt prédája közé.

Anita és az ardeur viszonya az utóbbi időben némiképp rendeződni látszott, az irányíthatatlan, mindent elsöprő szenvedély valamivel kezelhetőbbé vált, ezért bizakodva tekintettem a jövőbe, reménykedtem benne, hogy végre – és végérvényesen – kifelé haladunk a túlzott mértékű szenvedélyes huncutkodás jelentette gödörből – ennek a regénynek a cselekményével kapcsolatban pedig különösen nagyok voltak az elvárásaim. Edward neve és jelenléte mindig garancia arra, hogy a nyomozás és a szörnyvadászat alkotják a történet fő vonalát, emiatt pedig kisebb a valószínűsége az orgiába fulladó jelenetek felbukkanásának, a végeláthatatlan metafizikai összecsapásoknak. Az előérzetem ezúttal sem hagyott cserben, ugyanis a korábbiakhoz képest ez a sorozatrész egészen visszafogott volt szexuális jellegű megmozdulások szempontjából: mindössze két, viszonylag rövid, egészen mérsékelt hevességű epizód „zavarja” meg a nyomozást – Anita eléggé terjedelmes „háreme” pedig „csak” egy újabb taggal bővül.

Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a tigriseket kegyetlen módon pusztító gyilkosok nem mások, mint a Harlequin, a rettegett bérgyilkos csoportosulás tagjai, akiknek még a nevét sem szabad kimondani. Ősidőktől létező szervezetük ugyan felbomlott a Minden Sötétségek Anyjával szemben elkövetett támadást követően, de tagjainak egy része továbbra is hűséges maradt korábbi parancsolójához. A Harlequin ebben a részben jelentősen kiveszi szerepét az események alakításából, sokkal aktívabbak, fenyegetőbbek, veszélyesebbek és félelmetesebbek, mint abban a regényben, amelynek címe az ő nevüket viselte.

Korábbi megérzéseim beigazolódni látszottak, hiszen az Ezüstgolyó című részben éppen csak halványan érződő, de azért vitathatatlanul jelenlévő cselekményszál ebben a kötetben lényegesen megerősödik, erőre kap és gyakorlatilag a középpontba kerül. Minden a csíkos bundájú alakváltók körül forog: Anita a Tigrisek Úrnője, a klánok szivárványa pedig fontos szerepet játszik a vérengzéssel, az akciójelenetekkel és a fanatizmussal tarkított események végső kimenetelében, a metafizikai síkon zajló összecsapás lezárásában.

Edward egy jelenség, ezt eddig is tudtam, de olyan nagyon rég volt már, amikor az ő karakteréről olvashattam, úgyhogy most – jobb kifejezést nem tudok rá – egyszerűen lubickoltam az általa nyújtott élvezetes alakításban. Hol elképedést, hol pedig hangos kacarászást eredményezett nálam, ahogy igazi valója, a hidegvérű gyilkos, vagyis Edward, illetve felvett szerepe, a profi rendőrbíró, azaz Ted Forrester – egymástól jobban nem is különbözhető – személyiségei között váltogatta a stílusát, arról nem is szólva, hogy legnagyobb meglepetésemre végig hitelesen és elképesztő időzítéssel vitte véghez a cseréket. Edwardot mindig is csíptem, de ennek a résznek köszönhetően a sorozat egyik legjobban kedvelt karakterévé vált a számomra.

Ha Edward felbukkan, akkor általában számítani lehet Olaf és Bernardo megjelenésére is – nincs ez másként ebben az esetben sem. Olaf és Anita viszonya nem éppen felhőtlen, hiszen a vámpírvadászunk külső megjelenésre pontosan az a típus, aki leginkább beleillik Olaf „hobbijának” profiljába. Nem elég tehát, hogy Anita a Harlequin célpontja, a testére egy különösen veszedelmes lény pályázik, még a sorozatgyilkos rendőrbíróval szemben is állnia kell a sarat, különben a „barátnő” kategóriából egy-kettőre átkerül az áldozat címkével ellátott csoportba. Mindezeket a gondokat még tovább tetőzi, hogy hősnőnknek az újonnan életbe lépett törvénymódosítások következményeivel, a helyi rendőrség vezető embere, valamint a terepi tapasztalattal nem rendelkező rendőrbírók által hangoztatott előítéletekkel is meg kell küzdenie. Hogy az összetett csata melyik frontja tartozik a legnehezebben megvívhatók közé? Szerintem mindig az éppen aktuális...

A kötet végére érve elégedetten gondoltam vissza az olvasottakra, az események alakulására, és pont ezért merem kijelenteni, hogy aki kézbe veszi ezt a regényt, és elmélyed az események leírásában, az utóbbi évek egyik legjobb Anita Blake történetét élheti át. Volt itt minden, ami a régi, oly nagyon hiányolt akciókra és vadászatokra emlékeztetett, illetve legnagyobb örömömre továbbhaladt és jelentős szerepet kapott a korábbi részekben a többi esemény miatt elnyomott történetszál. A vége pedig... úgy is mondhatnám, hogy meglepőre és érdekesre sikerült, de azt mindenképpen elérte, hogy ne legyen egyértelműen meghatározható a cselekmény kanyarodásának iránya, illetve hogy végre ismét izgalommal telve várjam a következő kötet megjelenését – pedig ilyen már régen fordult elő.

A regényről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Folytatás »

Polcra került - 2014. szeptember

Nagyon jó érzés, amikor az ember lányának hosszúra nyúlik a szülinapja - vagy legalábbis az ajándékok áradata - és még a következő hónap elején is érkezik olyan csomag, amely az előző hónapban ünnepelt nagy eseményhez kapcsolódik. Szóval a szeptemberi beszerzéseim egy részét még az ajándékok halma teszi ki.
A maradék részt egy-két kihagyhatatlan akcióban levadászott kötet és a Delta Vision Könyvroham még fennmaradt pár könyvének zsákmánya jelentette. Hogy is néz ki ez részletesen? Pont így...

Akkor először következzen az a bizonyos szülinapi pénzből beszerzett zsákmány, amely részben egy nagyon olvasni vágyott sorozatkezdő regényből, Tarryn Fisher: The Opportunist - Kihasznált alkalom című kiadványából, egy sorozat második részéből - Rebecca Donovan: Visszafojtott lélegzet -, valamint egy trilógia befejező kötetből, Scott Westerfeld: Góliát című regényéből állt. A csomag második fele a Bane Krónikák G, N, U és S betűvel jelzett részeit tartalmazta. A zsákmányból már bőven olvasgattam, a maradék pedig nagy valószínűséggel felkerül a Csökkentsd a várólistádat kihívás kötetei közé.

Az akcióknak soha nem tudok ellenállni, ezért is szemezgettem ki a Könyvudvar csábító ajánlatai közül Danielle Trussoni: Angelopolis - Angyalok városa című regényét, amelynek egyébként még az első részét sem olvastam, de ettől függetlenül ezt egyszerűen muszáj volt beszereznem. :)

Régóta vadászom már a True Blood sorozat utolsó kötetére és szinte sehol nem sikerült jó áron rábukkannom a kötetre, ezért amikor a kiadó egyik akciójában szembe jött velem Charlaine Harris Véres Végzet című regénye, akkor nem álltam ellen, megszerveztem a beszerzést, a szállítást és végre az enyém lett a könyv. Végre rászánhatom magam az eddig nem olvasott kötetek tartalmának megismerésére.

A Delta Vision Könyvroham egy fantasztikus kiadói akció, amelyben az olvasók igényei minden szempontból figyelembe vételre kerültek. Még tavasszal átutaltam a kiadó részére a szükséges összeget, java részét le is vásároltam, de egy csekélyebb összeg még felhasználatlanul maradt, ezért is léptem most ez ügyben. A zsákmányt David Gemmell két könyve, a Makedónia oroszlánja, illetve A Sötét Herceg című regénye, valamint Alfred Bester Az arcnélküli ember című története jelentette. Ez utóbbi kötet a Mesterművek Sci-fi sorozat részeként jelent meg.

Hosszú idő óta ez az első hónap, amikor nem került recenziós könyv a beszerzési listámra. Persze ehhez az én ellenállásomra is nagy szükség volt, az akaraterőm rendesen próbára is lett téve, de végül csak sikerült ellenállnom a kísértésnek. Sajnos más tényezők alakítják jelenleg az életem és befolyásolják a szabadidőm, az olvasásra szánt időm, ezért nem merek recenziós kiadványokat olvasásra és értékelésre bevállalni. Talán egyszer majd ennek az időszaknak is a végére érek, addig pedig vagy ellenállok, vagy pedig megpróbálok mértékkel válogatni és csak a jelenlegi kötelezettségeimnek eleget tenni.

Ez volt tehát a szeptember. Egy hónap múlva ismét jelentkezem a rovat újabb bejegyzésével. Köszönöm, hogy mindenkinek, aki ezt a posztot elolvasta!

Folytatás »

Sebastian Fitzek: Ámokjáték

Olvastam a szerző másik könyvét, A Terápia című regényét, amely a csavarossága mellett a kiszámíthatatlanságával, lélektani elemeivel elérte nálam, hogy szinte elvesztem a cselekményében és képes volt számomra meglepő befejezést produkálni. Aztán észrevettem, hogy az írónak van egy másik története is, amely magyar nyelven megjelent, nem gondolkoztam túl sokáig, a regény fel is került a kívánságlistámra, majd ezt követően az egyik éles szemű, ajándékozó kedvű barátnőmnek köszönhetően pedig a polcomra. Mindennek már két éve és nem tudtam rá okot, hogy miért nem olvastam még a könyvet, ezért tavaly úgy döntöttem, hogy biztosra megyek: a kötet felkerült a Csökkentsd a várólistádat 2014 kihívás alternatív listájára.

Értékelés: 9/10

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Arany pöttyös

Kiadás éve: 2011.

Terjedelem: 400 oldal

Fordította: Szakál Gertrúd

Borító ár: 2.999,- Ft 

A mű eredeti címe: Amokspiel

Műfaj: thriller, krimi

Ira Samin neves kriminálpszichológus, aki azonban maga is komoly gondokkal küszködik, végső megoldásként pedig a halált választja: éppen gondosan előkészített öngyilkosságát akarja végrehajtani, amikor egy utolsó összetevő miatt leugrik a sarki kisboltba és ezáltal belekerül az események sűrűjébe. Hamarosan az egyik helyi rádióadó stúdiójában találja magát, ahol éppen egy túszdráma zajlik: egy férfi túszul ejtette a rádió személyzetének egy részét, valamint a látogatókat, és élő adásban, a rádió játékát felhasználva, minden órában véletlenszerűen hívogat fel embereket. A játék kegyetlen, mert ha a hívott fél a megfelelő jelszóval jelentkezik be, akkor egy túsz szabadon távozhat, de ha nem így történik... A túszejtő mindössze egyetlen dolgot követel, látni akarja a menyasszonyát - a gond csak az, hogy a lány már hónapok óta halott. Ira feladata, hogy élő adásban, mindenki füle hallatára folytassa le a túsztárgyalást, meggyőzze a férfit arról, hogy engedje el az általa fogva tartott embereket.

"...semmi sem kevésbé személytelen, mint a nyilvánosság."

A regényben az olvasó elé táruló helyzet lényegesen összetettebb, mint elsőre látszik: a felszínen túszdráma, egy kétségbeesett és végsőkig elkeseredett ember küzdelme, egy olyan ügyért, amely miatt mindenki őrültnek tartja; a második vonalban egy anya kerül összetűzésbe a saját érzéseivel, döntéseivel és tesz meg mindent a lánya érdekében. Mindezek hátterében pedig olyan mélységben húzódnak meg az indokok és magyarázatok, amelyek kibogozása nem éppen mindennapi feladat.

"Mindannyiunknak fel kell vállalnunk olyan dolgokat, amelyeket nem szeretnénk. Olyan dolgokat, amelyekkel fájdalmat okozunk másoknak. És, amelyeket még azok az emberek is elutasítanak, akikkel jót teszünk."

A helyzet már az elején is kilátástalannak és megoldhatatlannak tűnik, amely miatt akár unalmas is lehetne a történet, de még véletlenül sem az: a cselekmény és a karakterek épp eléggé összetettek voltak ahhoz, hogy a legutolsó oldalig képesek voltak a könyvhöz szegezni a figyelmem - és persze akcióban is eléggé bővelkedik a történet.

A Modecenter Berlin (MBC) épülete

Kitörő örömmel üdvözöltem, hogy a regény cselekménye Berlinben játszódik, és bevallom, hogy az olvasmányaim sok tengerentúli helyszíne után felüdülés volt a vén Európa egyik nagyvárosának helyeiről olvasni, európai gondolkodással szembesülni - persze erre már az író neve is elég garancia.

"Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak."

A túsztárgyaló: Ira helyzete egészen valóságos: egy anya, aki nem tudja feldolgozni a lánya halálát, egy pszichológus, aki úgy érzi, hogy kudarcot vallott, amikor az idősebbik lánya sikeres öngyilkosságot hajtott végre. A magánéleti és a szakmai balsikerek után ő maga az alkohol mámorába menekül, majd pedig végül az életét is el akarja dobni. Úgy kell lefolytatnia a túsztárgyalást, megmentenie a stúdióban bent rekedt embereket, hogy közben az eltökéltsége megingathatatlan, a sötét gondolatok átvették az uralmat a fejében, egyre súlyosabb elvonási tünetekkel küzd, és minden mondata nyilvános adásba megy. Mindenképpen időt kell nyernie, beszéltetnie kell a túszejtőt, még akkor is, amikor a magánélete és életének legkellemetlenebb élményei kerülnek terítékre.

"... a legszörnyűbb igazságot is könnyebb elviselni, mint a legkönyörületesebb hazugságot."

Berlin, Viktória park

A túszejtő: Egy kétségbeesett ember, aki a legapróbb részletig kidolgozott mindent az akcióval kapcsolatban. A követelése irreális, de csak a külső szemlélő számára, mert ő maga meg van arról győződve, hogy a menyasszonya él. Feltételezését arra alapozza, hogy a lány éppen akkor hívta fel telefonon, amikor az ajtaján már kopogott a rendőr, aki az egy órával korábbi baleset hírét hozta. Minden nyomozása, amely arra irányult, hogy kiderítsen valamit a lánnyal és az eseményekkel kapcsolatban, zsákutcába futott, ő maga pedig egyre mélyebbre süllyedt, elvesztette a vagyonát és a szakmai hírnevét. Nem maradt már választása, csak az, amibe most belekezdett: a nyilvánosság bevonásával kikényszeríteni a választ a hatóságokból, az illetékesekből.

"Csak egy papírvékony különbség van a tömegek és az őket vezető néhány ember között. Az egyik csak remél, a másik döntést is hoz. Mindent egy lapra tesznek fel, és készen állnak mindent elveszíteni, ha úgy hozza a sors."

A hatóságok: A SEK kommandó parancsnoka minél hamarabb meg akarja rohamozni a stúdiót, kifejezetten ellenzi Ira közreműködését az akcióban, de mivel nincs más választása, mint elviseli azt. Ira munkáját Götz, a beavatkozási egység vezetője támogatja, akit egyébként gyengéd érzelmek is fűznek a lejtőn lefelé száguldó kriminálpszichológushoz. A játék egyre összetettebbé válik, az érzelmek és az akaratok egymásnak feszülnek - az olvasó pedig rádöbben, hogy minden több, mint aminek elsőre látszik. 

"Ha őszinték akarunk lenni, a nagy szerelmünket soha nem szeretnénk igazán megismerni. Csak a titkai által nem válik unalmassá a számunkra..."

Ragyogóan felépített, kellőképpen csavaros, titokzatos és akciódús történet, egy túsztárgyalás, amely a két beszélgetőpartner lelkének legmélyebb rétegeit is kiteregeti a nyilvánosság előtt. A szereplők kifejezetten szimpatikusak, még a túszokat szedő férfit sem tudtam utálni és bármennyire is megvetem az alkoholistákat, Ira valahogy mégis megnyert magának éles logikájával és azzal a kitartással, amivel a cél felé haladt. Rendesen próbára tette az emberismeretem ez a könyv, és be kell vallanom, hogy bármennyire is figyeltem a részletekre és az összefüggésekre, bizony elbuktam a vizsgán.

A szerző mesterien keveri a lapokat, adagolja a feszültséget, lélekábrázolása tökéletesnek mondható, könnyedén hoz létre valós, ugyanakkor kétségbeesett és embert próbáló helyzeteket, akaratlanul is gondolkodásra készteti az olvasóját. Ez a regény egy zseniálisan megírt pszichothriller, amit bármikor hajlandó lennék újraolvasni, a vége ugyan már nem lenne meglepetés, nem kötne le annyira hihetetlenül pörgő akció, de így még jobban oda tudnék figyelni a részletekre. Megemelem nem létező kalapom az író előtt.

Folytatás »