Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)

A Vészmadarak a Miriam Black sorozat kezdő kötete - egyben a Fumax Thriller kiadói sorozat negyedik kötete -, amelynek első látásra beleszerettem a borítójába, és amióta közelebbről is megcsodálhattam, bizony az érzéseim csak még jobban elmélyültek. Az olvasásra szánt idő egy részét azzal töltöttem, hogy a fedlap újabb és újabb jelentéstartalmait fedeztem fel, mert ahogy haladtam előre a regényben, úgy jöttem rá, hogy minden rejtett apróságnak köze van a történethez. Egyszerűen fantasztikus.

Hogy ezek után milyennek találtam a regényt? Hmm... A szöveg és a stílus eléggé szabad szájú, helyenként - meglehetősen sokszor - vulgáris, megbotránkoztató, vad, sőt még azt is ki merem jelenteni, hogy nem kissé beteges és morbid - az tuti, hogy széplelkűeknek, finomkodóknak egyáltalán nem ajánlott az olvasása.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadói sorozat: Fumax Thriller
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 300 oldal
Fordította: Rusznyák Csaba
Borító ár: 2.995,- Ft
A mű eredeti címe: Blackbirds
Sorozat: Miriam Black
Folytatás:
2.) Mockingbird
3.) The Cormorant
Kategória: thriller misztikus

Miriam Black-nek van egy képessége: látja az emberek halálát - mindegy hogy az a közeljövőben vagy éppen évtizedekkel később következik majd be. Egy halált átélni is bőven elegendő, de mindenkiét, akinek a bőréhez Miriam csak hozzáér, igazi sorscsapás - megterhelő, lélekgyilkos. Főleg, hogy a tudás mellé nem adatott meg a változtatás képessége -mert "amit a végzet akar, azt a végzet megkapja." Miriam már beletörődött a helyzetébe és ennek megfelelően éli az életét, a sors azonban most is közbeszól, borítja az addigi rendet. Amikor az egyik éjszaka Louis felveszi a kamionjába és a kézfogás alkalmával összeér a bőrük, a lány látja a férfi halálát, akinek az utolsó szava az ő neve. Vagyis Louis azért hal meg, mert a mai napon találkoztak és megismerkedtek - ez pedig jóval nagyobb teher, mint amit már eddig is a vállára rakott a sors. Miriam elhatározza, hogy megmenti a férfit, bár ehhez előbb neki magának kellene életben maradnia.

 "Amennyire Miriam látja, az emberek két kategóriába sorolhatók: vannak azok, akik azt hiszik, bármelyik pillanatban elpatkolhatnak, és azok, akik szerint hosszú, egészséges élet áll előttük. Soha senki nem gondolja, hogy az igazság valahol a kettő között van."

Történés és mondanivaló szempontjából kétszeresen - vagy inkább sokszorosan? - is kettős felépítésűnek tartom a regényt. Mindjárt magyarázom is, hogy mire gondolok. Először is ott vannak a váltott fejezetek, amelyek a jelenkori cselekmény és egy múltbeli interjú eseményei között váltakoznak - az előbbi olvasásával Miriam zaklatott életébe pillantottam bele, az utóbbi pedig megismertetett a szabályokkal és a korlátokkal. Másodsorban pedig ott van a helyzetébe beletörődött, kissé életunt lány, aki mégis arra törekszik, hogy napról napra túléljen, valamint az ő szöges ellentéte, a minden lében kanál átverőművész és mindaz, amit a megjelenésével Miriam nyakába zúdít. Kettős felépítést írtam? Talán az ellentétek egymással szembe állítása sokkal megfelelőbb lenne, végül is a mérlegnek is két serpenyője van - és előbb vagy utóbb, de mindenki megmérettetik.

"Rájössz, hogy minden élet könyvekbe van vésve, és mindannyian egyetlen könyvet kapunk, és amikor annak vége, akkor nekünk is végünk. És ami még rosszabb, néhányunk rövidebb könyvet kap, mint a többiek."

A regény fejezetei rövidek, a tartalmuk teljességgel lényegre törő, de a tömör leírások és a nyers párbeszédek hatásosak, tökéletesen működőképesek a hangulat és a feszültség generálása szempontjából. Az idősíkok és a nézőpontok gyorsan váltakoznak, a teljes szövegszerkezet magán viseli a forgatókönyvek stílusát - máskor nyafogok is emiatt rendesen, de most valahogy mégis helyénvalónak találtam ezt a fajta közlési módot. Ahogy a brutalitás és a káromkodás is kifejezetten jól passzol a sötét és komor alaphangulathoz - bár valamivel kevesebb talán még jobb lett volna, szerintem a szerző itt egy kissé túllőtt a célon.

"(...) a végzet sosem fedi fel idejekorán a kártyáit. Mindig kivárja az utolsó lehetséges pillanatot."

Az elején még kellően zavaros történet cselekménye lassan érthetővé és követhetővé válik, de ennek bekövetkeztére nem kerül sor a regény terjedelmének legalább a feléig, és legalább ugyanennyi idő kell, hogy az olvasó ráhangolódjon a szerző stílusára. A halálról írni soha nem egyszerű, és tény, hogy mindenki másként látja az elmúlás jelentőségét. Szépítgethetjük a végtelenségig, lehet róla magasztosan beszélni, de ha bekövetkezik, akkor bizony többször váratlan, véres, piszkos és brutális, mint fenséges - ebből a szempontból pedig ez a regény telitalálat.

Ahogy egyébként a regényről véleményt írni sem egyszerű, mert bár nekem javarészt tetszett, de bizonytalan vagyok abban, hogy kinek is ajánlanám nyugodt szívvel az olvasását. Talán azoknak, akik kedvelik a morbid és véres jeleneteket, az eléggé nyers stílust és mindezek mellett még a misztikummal sem állnak hadilábon.

"A mérlegnek mindig egyensúlyban kell állnia. Ha változást akarsz, nagy változást, olyan kozmikus változást, amellyel semmisé teszel egy halált, és egyenesen szájba rúgod a végzetet, akkor készen kell állnod rá, hogy megfizesd az árát."

Miriam egy nagyon érdekes karakter: egy igazi túlélő, úgy néz ki, mintha már feladta volna, de legbelül egy igazi harcos. A nap, mint nap átéltek, a mély depresszió és a lelkiismeret, valamint a remény, hogy talán mégis lehet másként, viaskodik egymással a lányban. Koloncként húzza maga után a múltját, nem tudja ledobni láncait, az emlékei és a lelkiismerete pedig az álmain keresztül szólnak hozzá újra és újra, emiatt kissé bolondnak tűnik - keresi az útját, csak éppen nem találja.

A regény már elejétől kezdve mozgalmas és cselekményes, a közbenső, leíró jellegű fejezetek azonban nem engedik túlontúl magasra a feszültség szintjét. A misztikum és a "haláli" élmények mellett ott a másik szál, amelyről nekem első körben az alvilági gengszterek világa jutott az eszembe. Végül elfogytak a magyarázatok és végéhez közeledett az üldözés, ekkor pedig már csak a cselekmény és a mindent átható izgalom maradt: a regény vége ennek megfelelően piszok mód felpörgött és a katarzis sem maradt el - persze a befejezés is illeszkedett a korábban olvasottak stílusához. De minden brutalitása és kegyetlensége, az indokolt vagy indokolatlan káromkodások, a véres jelenetek ellenére is komoly témát boncolgat a mű - bennem legalábbis számtalan kérdést felvetett az, amiről olvastam, és kellőképpen el is gondolkodtatott.

A befejezés nem is cselekményét, hanem inkább mondanivalóját tekintve lényeges: Miriam elindult egy úton, amely más, mint amin eddig járt, de nem kevésbé veszélyes - kíváncsi vagyok hogyan viszi tovább ezt a szálat a szerző a következő kötetben. Az alapok nagyon jók és stabilak, a szabályokat és a következményeket már megismertük, az ajtó nyitva áll ahhoz, hogy besétáljon egy még ennél is jobb és csavarosabb folytatás.

Biztos vagyok benne, hogy jókor és a kellő hangulatban talált meg engem ez a könyv, mert nem valószínű, hogy bármikor máskor a kezembe véve ugyanennyire tetszett volna az, amit olvastam. Nem érzem igazán a stílusomnak, de mégis van benne valami, amivel megvett magának és ami miatt vonz ez a komor világ, ez a nyers elbeszélési mód. Naná, hogy érdekel a folytatás - még akkor is, ha ehhez megint ki kell valamelyest lépnem a komfortzónámból.

Folytatás »

Várólista - 2016. június

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy júniusi hónap, amelynek második hetében megrendezésre került az Ünnepi Könyvhét. A kiadók sok-sok megjelenéssel készültek ez alkalomból, a vásárlók pedig dúskáltak a nyomdából frissen kikerült kiadványok és a régebbi megjelenések között. Ami pedig valamilyen okból mégsem jelent meg a neves könyvünnepre, az vagy előbb, vagy pedig valamivel később került a boltok polcaira. Nézzük akkor, hogy az én szemem mely kiadványokon akadt meg és melyek voltak azok, amelyek felkeltették a figyelmem - ezúttal kiadók szerint csoportosítva.
Mivel a poszttal egyébként is késésben vagyok már, a sorolni valók pedig akad bőven, ezért igyekszem tömören összefoglalni a lényeget.

Az Agave Könyvek nagyon kitett magáért az idei könyvünnepen: az eddigi legtöbb megjelenéssel örvendeztette meg az olvasóit. Hogy mi érdekel a nyomdafriss kiadványok közül? Nos... majdnem minden. :)

• John Scalzi számomra kötelező vétel, még akkor is, ha a Vörösingesek egy teljesen különálló regény és semmi köze sincs a Vének háborújához. De Scalzi, ezért kell!
• Szánom-bánom a bűnömet, de Baráth Katalintól még nem olvastam semmit, viszont az Arkangyal éjjel című új regénye a szokásosnál is jobban felkeltette a figyelmem.
• Laurell K. Hamilton kötetei régóta részei a könyvheti frisseknek, idén az Anita Blake sorozat huszonharmadik kötete jelent meg, amely a Jason címet viseli - és az előző vaskos rész mellett eléggé vékonykának néz ki. De kell, és kész!
• N. K. Jemisin-nek ez az első magyarul megjelent kötete, és úgy tűnik, hogy Az ötödik évszak eddig még mindenkit elvarázsolt. Nálam is már csak az olvasásra vár.
• Neil Gaiman Csillagpor című regénye némi kozmetikázást és új külsőt kapott. Aki eddig még nem vette meg, akkor sürgősen pótolja ezt az elmaradást!
• És akkor Gaiman másodszor is. Michael Reaves-szel közösen írt új - ifjúsági - kötete a Köztesvilág. A vélemények eddig eléggé vegyesek, de azért még érdekel a dolog.
• A kiadó mostanában nagyon kacsingat a horror és a thriller felé. Paul Tremblay Szellemek a fejben című kötetének nagyon tetszik a borítója, a beltartalmára is kíváncsi vagyok, de az még várhat egy kicsit.

A Delta Vision kiadó is szép számú - hét kötetet számláló - megjelenéssel készült az idei könyvünnepre. Nehéz volt közülük kiválasztani a következő négyet.

• Hernád Péter magyar szuperhősöket bemutató sorozata második kötete jelent meg a hónapban, ezúttal Pannónia Parancsnok karaktere került a középpontba
• Amíg J. Goldenlane írja az új regényét, addig is bőven van mit olvasni a szerzőtől. Rácfelvarráson és fiatalító kúrán esett át az Isteni balhé és folytatása, a Pokoli balhé - mindkét kötet új, őt megillető külsőt is kapott.
• Ammerúnia világa sok titkot rejt és földjét rengeteg érdekes karakter tapossa. Eric Mooldum és barátai most elhozták nekünk az ezekből készített parádés válogatást, a részletek az Árnyelf című kötetben olvashatók.

A Fumax Kiadó az előzőekben már emlegetett szereplőkhöz képest egészen visszafogott volt a megjelenéseit tekintve, viszont nagyon érdekes kiadványokkal kedveskedett az olvasóinak.

• A Fumax Thriller sorozat következő köteteként jelent meg Chuck Wendig Vészmadarak című regénye, amely egyébként a Miriam Black sorozat kezdő része. A kiadvány borítója valami fantasztikus, a regény elég szabad szájú, helyenként morbid és kellően véres - széplelkűeknek nem ajánlott.
• Kathy Reichs nem csak a könyveiben ír az antropológiáról, hanem az életben is ezt a szakmát műveli. A Szent csontok című regény a Temperance Brennan sorozat nyolcadik kötete, amelyben kétezer éves leletek kerülnek a középpontba.
• A James S. A. Corey néven publikáló írópáros Térség című sorozatának már az ötödik kötete, a Nemezis játékai jelent meg a hónapban. Számomra kötelező vétel.

A GABO Kiadó a fantasztikum kedvelőinek és a krimi rajongóknak egyaránt kedveskedett olvasnivalóval, ráadásként még az ifjúságról sem felejtkezett el. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a kiadványok a hónapban elosztva jelentek meg, akkor aztán meg teljes az öröm.

• Ben Aaronovith ismét elkalauzol minket abba a bizonyos másik Londonba, ahol a mágiának is fontos szerep jut. A varázslótanonc közrendőr, Peter Grant a sorozat harmadik kötetében ezúttal a Föld alatti suttogások nyomába ered.
• Paolo Bacigalupi kedvenc témája a klímaváltozás és annak hatásai. Nálam leginkább szakmai ártalomnak lehetne nevezni azt az érdeklődést, amelyet A vízvadász című regényével szemben érzek.
• Brian Staveley a Csiszolatlan Trón krónikái sorozatának második kötete A tűz kegyelme jött ki júniusban frissen a nyomdából. A kötet borítója valami fantasztikus lett.
• Laura Ruby Bone Gap című regényének megjelenése nem kapott valami nagy hírverést - lehet, hogy nem is kell neki. Az én érdeklődésem a fülszövegével keltette fel a regény, de a borítója is nagyon mutatósra sikerült.
• Robert Galbraith - aki nem tudná a név egyébként J. K. Rowling -ot rejti - Gonosz pálya című regénye a Cormoran Strike sorozat harmadik kötete. Cormoran két zseniális nyomozáson van túl, ezúttal azonban a múltja jelenti a legnagyobb problémát és a megoldandó ügyet.
• Mark Frost Árulás című regénye a Paladin-prófécia sorozat harmadik, egyben befejező kötete. Megbízható forrásból tudom, hogy az első két kötet nagyon jól sikerült, ezért remélem, hogy a harmadik is tartja a színvonalat.

Könyvmolyképző Kiadó rengeteg könyvet jelentet meg, viszont néha talán túl hamar harangoz be egyes megjelenéseket, ezzel pedig gyakran vívja ki az olvasói elégedetlenségét.

• Az egyik olyan kötet, amelynek megjelenésére kifejezetten sokat vártak a rajongók az Gail Carriger Napernyő protektorátus sorozatának negyedik kötete, vagyis a Szívtelen. Különleges stílusú történet remek karakterek és minőségi fordítás - aki még nem olvasta a sorozatot, az gyorsan pótolja az elmaradást.
• Amíg készül az új regény, On Sai addig is gondoskodott olvasnivalóról. A Szürke szobák a Szivárgó sötétség sorozat kettő és feledik része - egy kis kitérő a harmadik kötet előtt.
• Kylie Scott Play - Futam című regénye a Stage Dive sorozat második kötete, a főszerepben ezúttal a humorával hódító szexi dobossal Malcolm Ericsonnal. Hmm, hmm... talán majd egyszer ezt is elolvasom.
• Ugyanígy vagyok R. S. Grey Scoring Wilder - Testcsel című regényével is. Érdekel ugyan, bár a borítón virító pötty színéhez képest a borító elég pikánsnak tűnik. Na, majd kiderül.
• Julie Kagawa másik magyarul megjelent sorozatát (Vastündérek) nagyon kedveltem - azóta is várom az új rész megjelenését - ezért az The Immortal Rules - A halhatatlanság szabályai  című regényre is kíváncsi vagyok. Persze ez is sorozat, az Éden trilógia első része.

Vannak még kiadók, amelyek megjelenései közül csak egy-egy kötet keltette fel a figyelmem. Következzék hát a vegyes kategória:

• Az Ad Astra kiadó idén is megjelentetett egy tematikus antológia kötetet, amely ezúttal a Távoli kolóniák címet kapta, a szerkesztést pedig Szélesi Sándor végezte.
• Nem csak szerkesztett, de önálló kötetet is megjelentetett Szélesi Sándor. A Pokolhurok című regény témája eléggé kényes és rendesen feszegeti a határokat - viszont talán mindennél aktuálisabb napjainkban.
• Amikor már végleg lemondtam róla, akkor az Athenaeum Kiadó átvette és folytatta Kresley Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozatát. Az eredeti megjelenés számozása szerinti tizenkettedik kötet címe a Lothaire helyett a Vámpírbosszú címet kapta a magyar keresztségben. A regényt már el is olvastam és ennél azért valamivel jobbra számítottam.
• A Művelt Nép Könyvkiadó a nevével ellentétben nem egészen olyan köteteket ad ki, amely a népművelést segíti elő. Rita Mae Brown Bárcsak itt lennél című kisvárosi környezetben játszódó krimije mégis felkeltette az érdeklődésem mert másnak tűnik, mint a kiadó többi kiadványa. Bár állítólag ennek a sorozatnak a megjelenésében a Metropolis Media kiadó keze is benne van.

Nos, bármennyire is próbáltam lényegre törően fogalmazni, ez még így is hosszúra sikerült - hiába, sok könyvről nem lehet röviden beszámolni. Azt viszont már előre látom, hogy  júliusi poszt ennél lényegesen kurtább lesz. Addig is jó válogatást és vásárlást!

Folytatás »

Laura Arkanian: Vérségi kötelékek (Holdezüst, vérarany 2.)

Nagyon kedveltem az első történetet, amely elvezetett ebbe a különleges városba. Kedveltem szinte minden mozzanatát: az összetettséget, a világfelépítést, a karaktereket, a klánokat és a kolóniákat, a mindent átszövő vámpír- és alakváltó politikát, az előre nem látható lépéseket és azok következményeit. Büszke voltam rá, hogy ezt a történetet egy magyar szerző vetette papírra, ahogy arra is, nem csöpög a romantikától, hanem csak katalizátorként használja azt az események elindításához. Persze ahogy a legtöbb első regény, ez sem volt tökéletes: néhány jelenetet olvasva maradt bennem némi hiányérzet, de koncepcióját és felépítését tekintve nagyon egyben volt. Vártam, hogy a kezembe foghassam a folytatást és nagyon drukkoltam ennek bekövetkeztéért - majd jött a hír, hogy ez mégsem történik meg. Végtelenül sajnáltam, hogy megszületett ez a döntés, mert úgy érzem, hogy annak kialakulásában sok minden szerepet játszott - de erről már kipanaszkodtam magam egy másik bejegyzésemben.

Értékelés: 9/10
Kiadó: még nincs, kéziratot olvastam
Kiadói sorozat: -
Kiadás éve: -
Terjedelem:
Borító ár: -
Sorozat: Holdezüst, vérarany
Előzmény:
1.) Holdezüst, vérarany
Folytatás:
3.) információim szerint valami már készül :)
Műfaj: urban fantasy

Belenyugodtam, hogy a Hold alatt zajló eseményekből, a klánok közötti összecsapásokból nekem ennyi jutott. Majd elérkezett a Könyvfesztivál és a dedikálás lehetősége, amelyet természetesen nem hagyhattam ki. A szerző kedvesen fogadott, beszélgettünk valamennyit, majd - legnagyobb örömömre - megegyeztünk abban, hogy megkapom a folytatás kéziratát olvasásra. Ritkán vállalok ilyet - főleg mostanában -, de ezt most nagyon akartam, megkedveltem a szereplőket és nagyon érdekelt a folytatás. Néhány napon belül pedig tényleg fel is fedeztem a becses küldeményt az elektronikus postafiókom beérkező levelei között. Azonnal olvasni akartam? Naná! Mégis kivártam vele, mert nem éreztem megfelelőnek az időszakot a teljes élvezethez, illetve mert úgy éreztem felettébb szükséges az első rész ismételt elolvasása, az élmények felelevenítése. Így is tettem - és milyen jól tettem.

Kihangsúlyoznám tehát, hogy amit én olvastam az "csupán" egy kézirat, amely még számos változáson eshet át, mire eléri majd a végleges formáját. Remélem egyszer majd könyv formájában is a kezembe foghatom, és akkor majd végtelenül büszke leszek arra, hogy a bétázók egyike lehettem. Nézzük akkor az élményeim és az észrevételeim.

A történet gyakorlatilag majdnem ott folytatódik, ahol az első rész végén elbúcsúztunk a szereplőktől: mindenki árgus szemekkel figyeli a két kolóniavezér együttműködését, a béke fenntartása érdekében tett lépéseiket. Közben persze zajlik tovább az élet: Noah Fox az egyik délután beletipor a számára legkedvesebb kolléganője, Emma lelki világába, majd még ezen az estén megérkezik a repülőtérre az anyja és annak élettársa, Michael, és megtörténik a régóta esedékes találkozás - amely azonban nem sikerül valami fényesen. Ez az a két momentum, ami az egész kötet kiindulópontja és minden további történés okozója.

Pontosan azokat a szálakat vitte tovább a szerző ebben a kötetben, amelyekre a leginkább kíváncsi voltam: a középpontba ezúttal Alice és Noah, a két kolóniavezér kerül, illetve a hozzájuk közel állók. Természetesen most is minden összefügg mindennel, a lépések és a következmények pedig kiszámíthatatlanok. Az előző kötet részletes világfelépítése ebben az esetben is jó szolgálatot tett: a történet cselekménye biztos alapokon nyugszik, a szereplőknek szigorú - írott és íratlan - szabályoknak kell megfelelniük, amelyek között hol otthonosan mozognak, hol pedig elveszetten bolyonganak - így hozzák meg a számos személyre kiterjedő döntéseiket.

Várható volt, hogy Alice hosszú élete sok titkot rejteget, de ilyen kalamajkára és összefüggésekre magam sem számítottam. A koloniavezér jelenti a kapcsolatot a klánon kívüliek és a klántagok között: ő az, aki mindkét oldalt életét, helyzetét és gondolkodását ismeri. Már ez is elég lenne, de a múlt a maga homályával ennél nagyobb talányokat rejteget - és a fátyol fellebben...
Alice tipikusan az a személy, akire sokan támaszkodnak, a döntése alaposságában és az ígéretében bárki megbízhat - így gondolta ezt Lisa Anne Jablonskaya is, amikor az ápolónő kezébe helyezte a Viharidéző klán jövőjét.

Noah anyjának feltűnésével egyidejűleg megnyílik az út a kolóniavezér múltjának megismeréséhez, mert ugyan ki is az, aki szívesebben elmélkedik az egyetlen gyermekéről, mint egy édesanya - ezáltal Noah személyiségének alapjait jelentő fontos adalékok birtokába jutottam.
A fiú és anyjának új élettársa közötti kapcsolat azonban több sebből is vérzik - ez is a történet, illetve az események egyik meghatározó pontját jelenti. Noah a lehetőségekhez képest jól kezeli a helyzetet, ami Michael reakcióiról már nem mondható el. Ha a férfi nem is kedvelhető, de mindenképpen érdekes karakter, illetve fontos kapocs az egyes szereplők és bizonyos események között.

Az Alice és Noah körül zajló események miatt Lester titka sincs biztonságban - amit én személy szerint egyáltalán nem bántam, mert így sokkal több mindent megtudtam erről a titokzatos férfiról, a vérvonaláról, a képességeiről. Egyébként pedig úgy általában megállapítható, hogy senki titka és testi épsége sincs biztonságban. Az indulatok, a hirtelen vagy tudatos döntések olyan eseményeket generálnak, amelyek következményei előre nem láthatóak, ugyanakkor az elindított változások - mint mindig - széles kört érintenek.

A klánonkívüliek és a Viharidézők klánjának előző kötetbeli szereplése eléggé homályos maradt a számomra, most azonban minden világossá vált. Ebben a történetben fontos szerepet kap mindkét társaság, beleláthattam mindkét csoportosulás gondolkodásába, az őket mozgató rokoni, illetve nézetbeli kapcsolatokba. Ezt a szálat is alaposan és érthetően bontotta ki a szerző: újabb kérdésekkel és felszínre hozott titkokkal, valamint az azokra adott válaszokkal.

Az első kötetben éppen csak egy náthás hangüzenet erejéig feltűnő Emma ezúttal fontos szerepet kap a történetben: lassanként szembesül Noah iránti érzéseivel, valamint annak Hold alatti életével. Kettőjük kapcsolata képviseli a romantikus szálat a regényben. Az érzelmek ezúttal sokkal nagyobb szerepet kapnak a történetben, de az érzelgősség továbbra sem telepszik rá a cselekményre, hanem továbbra is inkább hajtóereje az eseményeknek. A kórus gálaműsora Emma és Noah szereplésének fénypontja volt a számomra: az előadás kifejezetten gyönyörű, a kémia jól működik a diákok által is nagyon kedvelt két tanár között. A kapcsolatuk nem egyszerű, ráadásul titkokkal és erőszakkal is terhelt, de én mindennél jobban drukkoltam a párosuknak.

Ezúttal is tetszett amit olvastam, nagyon örültem neki, hogy újra elmerülhettem a város életében: Nap alatt és Hold alatt is. A történet ezúttal is kellően érdekesre sikerült, csavaros összefüggésekben, meglepetésekben most sem volt hiány. A regényt valamivel könnyebben olvashatónak találtam, mint az első kötetet, talán azért, mert a legtöbb szabály részletezésére ott került sor, most pedig már csak az eseményeket kellett tovább bonyolítani. Persze ettől még ebben a regényben is tovább folytatódik a világfelépítés, bővül a világ, jobban érthetővé válnak az egyes csoportok motivációi - ugyanakkor kétségtelen, hogy a már megismert mozgalmasság mellett eseményeiben és összefüggéseiben is jobban követhető volt a történet.

Természetesen voltak kérdéseim, amelyeket fel is tettem az írónőnek, ahogy jeleztem az észrevételeimet is - semmit nem tartottam magamban. Nem akarok túlzottan belemenni a részletekbe, de annyit azért megemlítenék, hogy hiányoltam Andrea és Peter jelenlétét, ugyanakkor néhány részlet az alapos olvasás és a jegyzeteim ellenére is homályos maradt a számomra, valamint nagy büszkeséggel jelentem ki, hogy kiszúrtam egy olyan hibát, amit eddig senki más nem vett észre rajtam kívül.
A kérdéseimre választ kaptam, az észrevételeim meghallgatásra kerültek, a szerző végtelen türelemmel válaszolt mindenre, ami csak szóba került - a válaszokat és a magyarázatokat itt is nagyon köszönöm. Ahogy abban is reménykedem, hogy a "kekeckedésem" - ha csak csekély mértékben is - a segítségére volt abban, hogy a mostaninál is még jobbá és élvezhetőbbé váljon ez a történet. Bár szerény véleményem szerint már most is azon a színvonalon van, amit szívesen látnék a könyvesboltok, valamint a saját lakásom könyvespolcán, ezért remélem, hogy előbb vagy utóbb végül kiadóhoz kerül.

Végtelenül hálás vagyok a bizalomért, aminek következményeként olvashattam ezt a kéziratot - részemről ez megtiszteltetés és végtelenül nagy öröm.

PS: A borító természetesen saját kreálmány - illetve a Calibre állította elő. Kaptam ugyan inspirációt a szerzőtől, de az, hogy elfogadható látványú fedlapot készítsek belőle, már meghaladta a képességeimet. Valamint úgy gondoltam, hogy ennek egyszerűsége tényleg azt jelzi, hogy a mű még nem megjelent nyomtatásban.

PS2: A történet címe telitalálat. A szereplők, a klánok és a kolóniák közötti kötelék, annak minden mennyiségében és minőségében. A vérségi jelző jelezheti a rokoni vagy egyéb kapcsolatot, de mivel a vér az első részben is fontos szerepet játszott, ezért természetesen ebben az esetben is mélyebb jelentés áll az egyébként egyértelmű szó mögött. Legalábbis én magam így éreztem.

Folytatás »

Kresley Cole: Vámpírbosszú (Halhatatlanok alkonyat után 12.)

Még egy sorozat, amelyet az Ulpius-Ház csődje után átvett egy másik kiadó, ezúttal - ismét - az Athenaeum Kiadó brillírozott és karolta fel a kis hazánkban is oly kedvelt regényfolyamot. Biztos vagyok benne, hogy számos rajongó sóhajtott fel megkönnyebbülve, valamint kiáltott fel ujjongva, először akkor, amikor értesülhetett a folytatás híréről, majd amikor végre a kezében tarthatta a könyvet. Valamiért azonban mégis úgy érzem, hogy ez a szünet nem tett jót sem ennek, sem pedig egy másik sorozatnak, mert a túlzott várakozás néha nem azt eredményezi, amit éppen kellene - de erről majd valamivel később.

Sajnálom, hogy a kötet címe végül az lett, ami, mert szerintem teljes mértékben fölösleges erőltetni ezt a vonalat, követni az előd nem túl ötletes - és sikeres sem mondható - példáját. De még így is piros pontot érdemel az Athenaeum Kiadó, mert meghallgatja az olvasóit, figyelembe veszi az elhangzó véleményeket, ezért is kerülhetett sor arra, hogy végül a harmadik borítótervvel jelent meg a kiadvány - hozzáteszem: hála az égnek. Ahogy annak is örülök, hogy egyes nagyon kedvelt kifejezéseket végre régi ismerősként üdvözölhettem - pedig most is új fordítót kapott a történet, bár ez talán ebben az esetben indokolt döntésnek tekinthető. De akkor most már nézzük a történetet...

Értékelés: 6/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 493 oldal
Fordította: Márton Andrea
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Lothaire
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Lothaire (vámpír)/Elizabeth Peirce (ember)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (vámpír)
14.) Elfojtott üvöltés
Chloé Todd (szukkubusz)/Uilleam MacRieve (vérfarkas)
Műfaj: paranormális, romantikus

Lothaire egy fantasztikus karakter: az első kötetek óta jelen van, időnként felbukkan, mindig tesz valamit - általában olyat, amivel árt valaki másnak -, aztán eltűnik. De ennyi is elég volt arra, hogy az önző és helyenként bunkó viselkedése ellenére is érdekes és kedvelhető karakterré váljon. Aztán ott volt a sorozat négy utolsó megjelent kötete, amelynek eseményei valamilyen szinten mind összefüggnek egymással és minden lényeges szál Az álmaim harcosa regényben futott végül össze: ezek közül az egyik legérdekesebb természetesen az Ősellenséghez kapcsolódott.

A könyv egy múltbeli jelenettel kezdődik: Lothaire ekkor még kisfiú, aki Stefanovicsnak, a Horda királyának és Merész Ivanának, a Dákok hercegnőjének gyermeke - nem törvényes örökös, hanem csak egy a bal kézről születettek hosszú sorában. Ivana dacossága és tiszteletlensége következményeként menniük kell a kastélyból, a Dák királyságot azonban már nem érik el, a fia biztonsága érdekében Ivana feláldozza magát - Lothaire pedig esküt tesz, hogy megbosszulja az anyja halálát. A vámpírt ezentúl csak a bosszú élteti, minden tettét ez mozgatja, minden döntésének a hátterében ez a fogadalom áll.

Hatalmasat ugrunk előre az időben, majd még egy kicsit, aminek következményeként eljutunk a szigeten történt események időszakába, pont abba az időbe, amikor Declan Chase napokig eszméletlenül fekszik és mindenki várja a bekövetkező változást. Fény derül arra is, hogy miért igyekezett Lothaire olyan gyorsan kijutni a szigetről - tényleg szorította az idő, mert a nőt, akinek testében az Arája lelke is otthonra talált mindössze két perc választja el az injekció általi kivégzéstől.

Lothaire egy nagyon erős karakter, ő az Ősellenség, akitől mindenki retteg, akinek több ezren tartoznak véradóssággal, akinek elég csak a nevét is megemlíteni és mindenki kitér az útjából. Könnyen elképzelhető, hogy velem van a probléma, de a korábbi szerepléseit követően én bizony nagyobb alakítást vártam tőle - talán ha pár évvel korábban olvasom ezt a kötetet, akkor sokkal elégedettebb lettem volna, így viszont...

Lothaire-nak rengeteg ellensége van, a regényben azonban nem sokkal találkozunk össze - illetve ha mégis, akkor az általában említés szintjén történik csak meg. Mivel azonban vámpírunk az őrület határán egyensúlyozik, ezért leginkább önmagával harcol - ő a saját maga Ősellensége is. Tény, hogy a szerző elképesztően jól jelenítette meg a fejben immár erősen hibás, paranoiás halhatatlan személyét, de ez önmagában kevésnek bizonyult a számomra. Sokkal érdekesebbnek tűnt a vámpír Arája, aki emberként Elizabeth Peirce, egy tanulatlan fiatal lány, akinek a testébe költözött a vámpírok istennője, Saroya. Az előbbi folyamatosan halni készül, hogy ezzel is megakadályozza az istennőt tervének végrehajtásában, az utóbbi viszont mindenkit legyilkolna, akit csak lehet - tökéletes páros.

Az alapszituáció és a szereposztás kecsegtető, viszont nagyon hiányoltam az igazi cselekményt a regényből. Adott egy vámpír, akinek rengeteg ellensége van, ezért bezárja az Aráját egy lakásba, majd ezt követően szinte ki sem mozdulnak a falak közül. A végeredmény: hosszú beszélgetések, lelkizések, győzködések, illetve határozottan nagy mennyiségű pikáns jelenet, amely természetesen szintén tele van húzódozásokkal és lelkizéssel - mindez sokszor sok oldalon keresztül, jó hosszan ecsetelve. Röviden és tömören: beszélgetnek és baszélgetnek, ha pedig nem, akkor lelkiznek. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért elismerem, hogy ezek egy részére szükség volt a kapcsolat fejlődésének bemutatása érdekében, de szerintem némileg eltúlzott lett a dolog. Főleg, hogy közben sehol egy ellenség, aki ki akarná használni Lothaire gyenge pontját, a halandó testben rejtőző Arát, ahogy La Dorada, aki egyébként oly megszállottan kutatja a gyűrűt, szintén hallgat és rejtőzködik, és még hosszan sorolhatnám.

Arra, amiről tulajdonképpen olvasni akartam, a regény olyan hetven százalékának elolvasását követően került sor és még akkor is el tudtam volna képzelni valamivel eseménydúsabb cselekményt, mert a lelkizés továbbra is jelentős mennyiségű helyet követelt magának. De a kötet végében legalább már történt valami.

"Ha Nix a jóslás királynője, akkor Lothaire az intuíció királya. Fehér királynő a fekete király ellen."

Amit igazán kedveltem ebben a regényben az Lothaire múltja, valamint Nix és a vámpír közös jelenetei: mindegyik remek volt - és néhány tekintetben szórakoztatóbb is, mint az oldalakon keresztül tartó siránkozások. Nix kétségkívül nagy játékos, a tettei egy részének indokait pedig nagy kegyesen el is árulja az olvasóknak - igaz, csak a kötet vége felé kerül erre sor. Nem csodálom, hogy ő is az őrület határán egyensúlyoz, mert bár az információ hatalom, de ha a túl sok információ túl sok felelősséggel párosul, akkor az még egy valkűr elméjének épségét is képes kikezdeni. Kíváncsi vagyok arra, hogy neki kit szánt párjául a sors, ki sodródik mellé az Örökösödés során. Reméljük, hogy akkor még elég épp lesz az elméje ahhoz, hogy felismerje a lehetőséget.

És ha már annyit beszéltem Lothaire Arájáról, akkor el kell ismernem, remek húzás volt a sorstól, hogy éppen ezt a lányt rendelte az ősöreg és őrült vámpír mellé. Elizabeth remek karakter: imádtam az éles nyelvét, a szövegét és az egész helyzethez való hozzáállását. Tulajdonképpen ő volt az, aki elvitte a hátán ezt a könyvet - amit egyébként a vámpírtól vártam volna el. Lehet, hogy ez afféle fricska volt a szerzőtől? Könnyen lehet.

Alapvetően több tetőpontja is van a történetnek, ettől az egész olyan, mint egy érzelmi hullámvasút - mindössze azt sajnálom, hogy a lényeges fordulatokat képviselő helyzetek az előzményekhez, a felvezetéshez és a lelkizésekhez képest túl gyorsan - és helyenként bosszantóan egyszerűen - oldódtak meg. Valamiért nem éreztem azt a feszültséget és izgalmat, amit a Cadeon és Holly kalandja közben, vagy éppen A sötétség démona, és Az álmok sötét harcosa című regények olvasása során - nagyon hiányzott a cselekmény, a tényleges történet, a mozgalmasság. A végére ugyan szépített egy kicsit a szerző, de a végeredmény így is csak egy erős közepes - az Ősellenségtől többet vártam, mint egy elveszett és folyamatosan siránkozó vagy dühöngő kisfiú megszemélyesítését.

Hogy mindezek ellenére várom-e a folytatást? Természetesen. Nem zavar, hogy ennek a kötetnek a története nem jött be, mert számos egyéb és érdekes karakter él és létezik még ebben a világban, akinek a történetére kíváncsi vagyok. Ha pedig az mozgalmasabb lesz, mint a jelenleg olvasott, akkor még akár könnyen a kedvenceim közé is kerülhet - vagy ha mégsem, akkor is élvezni fogom az olvasását.

Folytatás »

Robert Galbraith: A selyemhernyó (Cormoran Strike 2.)

J. K. Rowling megmutatta, hogy nem csak a fantasy, de bizony a krimi területén is megállja a helyét az általa kitalált történetekkel. Ugyan igyekezet eltitkolni, hogy Robert Gailbraith név mögött ő maga áll, de aztán csak kiderült a turpisság. Az egységes megjelenés érdekében azonban csak üdvözölni tudom azt a döntést, hogy a nyilvánvaló tények ellenére is Robert Gailbraith neve maradt meg a kiadványokon - továbbá így teljesen egyértelmű, hogy ez a név takarja szerző krimijeit.

Az előző kötetben, a Kakukkszóban megismerhettem egy nagyon érdekes személyt, egy különleges magánnyomozót, aki pedig nem más, mint Cormoran Strike - és akinek ugyan nem csak a neve figyelemre méltó, mégis igazi hús-vér karakter. Ugyan a természete kissé morózus, a hallgatagsága néha zavaró, a testmérete egyenesen ijesztő, de a nyomozási technikája alapos, a logikája és a kitartása pedig elképesztő. Nem csak utóbbi jellemzők miatt lopta be magát a szívembe, hanem tisztelettel adóztam annak, ahogy folyamatosan ellenáll a származásából adódó hatásoknak, illetve emelt fővel viseli a rokkantságából adódó korlátait. Mindezek együttes hatásaként visszavonhatatlanul is Cormoran Strike hatása alá kerültem - nem volt kérdés, hogy minden kalandja érdekelni fog.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 503 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: The Silkworm
Fordította: Nagy Gergely
Sorozat: Cormoran Strike
Előzmény:
1.) Kakukkszó
Folytatás:
3.) Gonosz pálya
Kategória: krimi

A szerző egyéb művei:
Harry Potter sorozat, Átmeneti üresedés

Cormoran zseniális nyomozással oldotta meg Lula Landry öngyilkosságnak elkönyvelt ügyét, bizonyította be, hogy a híres sztárt meggyilkolták - ezzel megszégyenítette a rendőrséget, viszont önmagának számtalan ügyfelet szerzett. Legendás hatékonysága és diszkréciója miatt elsősorban a gazdagok foglalkoztatják, a félrelépések felderítésében a magánnyomozó felülmúlhatatlan, az ügyfelek pedig hálásak, ami a pénzügyi nehézségekkel küzdő férfinak nem hátrány. Cormoran azonban továbbra is inkább az ösztöneire hallgat, ezért is vállalja el - a nyomozói díj bizonytalansága ellenére is - Leonora Quine felkérését, hogy találja meg a férjét, Owen Quine-t, a regényírót.

Owen épp a napokban készült el új regényével, viszont a kiadója megtagadta annak megjelentetését. Az ok: a szerző történetének középpontjába állította és a lehető legdurvább módon megszégyenítette a közvetlen közelében élőket - legyen az a felesége, az ügynöke, a szerkesztője, vagy éppen a kiadójának vezetője. Owen Quine híresen sértődékeny és könnyelmű ember, akinek nem ez az első eltűnése, de ez a mostani azonban már a felesége számára is szokatlannak tűnik. A Quine család nem éppen megszokott: a híres szerzőnek jelentéktelen és szürke felesége, illetve egy fogyatékos gyereke van, akik egy lerobbant házban laknak, míg a férj általában luxus szállodákban, szeretőkkel körülvéve tölti az idejét és szórja a pénzt, a művei után felvett előleget.

Cormoran a maga stílusában áll neki a nyomozásnak: elbeszélget Quine szűkebb ismeretségi körébe tartozó emberekkel - elsősorban azokkal, akik a könyvben is szerepelnek. A kérdései egyszerre érdeklődőek és távolságot tartóak, de minden esetben lényegre törőek. Faggatózása eredményeként reakciók és a válaszok, személyiségek és élettörténetek elevenednek meg a lapokon, múltban megesett sérelmekre és mélyen eltemetett titkokra derül fény. A tempó továbbra is inkább lassú, mint mozgalmas - akinek ez bejött az első részben, az most sem fog csalódni -, a történet mégsem mondható unalmasnak, hanem olyan, amelynek hangulata - néhány jelenet durvasága ellenére is - hamar magával ragad.

Ez a regény sokkal durvább és véresebb jeleneteket tartalmaz, mint az első kötet, és persze említést kell tennem a kötetben szereplő írás, a Bombyx mori perverzitásba hajló vagy éppen kifejezetten abnormális, beteges részleteiről is. Ezek miatt a részek miatt ez a történet sokkal sötétebb, mint a korábbiakban olvasott, és emiatt erősebben hagyja rajta sötét bélyegét az olvasó lelkén.

A Kakukkszó részben arról szólt, hogy a nyomozás mellett megismerjük az alaphelyzetet és a főbb karaktereket. Ebben a regényben erre már nem volt szükség, ezért a történet lényegesen nagyobb része foglalkozik a nyomozással és a kisebbik része terjed ki a nyomozó magánéleti problémáinak taglalására. Persze azért most sem kell nélkülöznünk a főszereplő életébe és a gondolataiba való betekintést, mert Rowling nagyon ügyel a karakterfejlődésre és az olvasóval való kapcsolat elmélyítésére. Valószínűleg ugyanebből a célból helyeződik nagyobb hangsúly Robin személyére és az ő magánéleti problémáira, valamint szakmai területen tapasztalt nehézségeire is.

Rowling ezzel a művével egyszerre vitte tovább Cormoran történetét, tette lehetővé egy újabb rendkívüli nyomozás megismerését, valamint nyújtott betekintést a regényírás és a könyvkiadás kulisszái mögé. Nem egy alkalommal éreztem úgy, a mű burkolt utalásokat vagy éppen nyílt kijelentéseket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a technikai változások komoly hatással vannak mind a regényírás, mind a regénykiadás folyamatára. A különféle szereplők szájába adott mondatokban a tájékozott olvasó könnyen ráismer a napjainkban általánossá vált jelenségre, miszerint többen írnak, mint amennyien olvasnak, a kezdő szerzők megszállottan küzdenek a művük megjelentetéséért, és ha ez nem megy kiadón keresztül, akkor is megjelentetik a művüket szerzői kiadásként - annak minden előnyével és hátrányával, illetve következményével együtt. Kifejezetten érdekesnek tartottam a regénynek ezt az oldalát, rejtett mondanivalóját.

Nagyon élveztem a történetet: a hangulatot, a nyomozás aprólékosságát, az összes eseményt, történést és következtetést - egy bizonyos pontig. Ugyanis feszültségkeltés címén Rowling újra elkövette azt, amely már az első kötet esetében sem nyerte el igazán a tetszésemet: a regényen belül stílust váltott. Az olvasó az első oldaltól kezdve ismeri a szereplők minden tevékenységét és gondolatát, ott szerepel az oldalakon minden: hányszor fújta meg a forró kávéját mielőtt belekortyolt, mennyire fájt a lába, milyen krémet használt rá, mi volt az, ami nem tetszett a vőlegénye vagy éppen a főnöke viselkedésében. Majd valahol a regény nyolcvan százaléka környékén Cormoran megvilágosodik, rájön, hogy ki a gyilkos, és onnantól kezdve a tetteit és a gondolatait titkok sora övezi. Az olyan mondatoktól, mint a "tíz egész percig beszélt, részletesen előadva az elméletét" vagy "Strike elmondta neki, mit akar kérni tőle" vagy a "tömören elmondta neki, mit kellene csinálnia" egyenesen a falra másztam.

Persze könnyen lehetne azzal gyanúsítani, hogy irigy vagyok, mert a szerző rafináltabb, mint én és képtelen voltam rájönni, hogy ki a gyilkos, de ez nem teljesen igaz. A regényben szereplő nyomok alapján sikerült két szereplőre lecsökkentenem az elkövetők személyét, szóval egyáltalán nem vagyok elégedetlen a teljesítményemmel. Ellenben úgy gondolom, hogy a feszültségkeltés abban az esetben is működhetett volna, ha Cormoran megvilágosodásának időpontjában az olvasó is megkapja a tájékoztatást a gyilkos személyéről, mert az elkövető kézre kerítése, csapdába csalása, a mögöttes okok felgöngyölítése ettől még lehetett volna hasonlóan érdekes és mozgalmas - akár a jelenleginél még jobban kidolgozott is. Felesleges tartom a túlzott hatáskeltést, mert egy igazán jó regény enélkül is tökéletesen működik és minden tekintetben megállja a helyét.

Szóval jó volt ez, nagyon kedveltem, egy élmény volt a Cormorannal és Robinnal közös nyomozás, a magánéletükbe és a mindennapjaikba való betekintés. Aki az első kötetet szerette, ezt is kedvelni fogja, akinek nem jött be a stílus, annak ez sem fog tetszeni, mert alapjaiban, felépítésében és minőségét tekintve ugyanaz, csak éppen az eset más - természetesen vevő vagyok a következő kalandra is. Ellenben, ha Rowling abban is megismétli ugyanazt a húzását, mint a már olvasott két regény esetében, az sohasem bocsájtom meg neki. Azt hiszem vehetjük úgy, hogy ez komoly fenyegetés a részemről.

Folytatás »

Bitten - A falka /1. évad (filmsorozat)

Van egy nagyon fontos szabályom: soha nem nézek meg egy könyvből készült filmet vagy sorozatot, amíg nem olvastam el annak nyomtatott verzióját. Mindössze egy kivétel létezik: amikor az adott regényt nem is akarom alaposabban megismerni, azonban úgy érzem, hogy másfél-két órát mégis hajlandó vagyok rászánni a történetre - illetve most akadt még egy kivétel, legalábbis részben. Ez pedig a Bitten sorozat, amelynek első néhány részét azért néztem meg, mert egyébként nagyon bizonytalan voltam a regény megvásárlásával kapcsolatban - amit láttam, az végül meggyőzött: a könyv verzió a polcomon landolt, gyorsan el is olvastam és egy másik posztban már el is regéltem az élményeimet. Most azonban a regényekből készített filmsorozat van terítéken.

Sorozat: Bitten
Magyar sorozatcím: A falka
Magyar vetítés: 2016.07.19.  21 óra Film Café
Aktuális évad: 1. évad
Epizódszám: 13 rész
Készítés éve: 2014.
Teljes sorozathossz: 3 évad
Stílus: akció, fantasy, horror, kaland, thriller

Rendező: James Dunnison, Grant Harvey, T.J. Scott
Író: Kelley Armstrong
Zeneszerző: Todor Kobakov
Producer: Patrick Banister, John Barbisan,
Tecca Crosby
Gyártó: Entertainment

Főbb szereplők:
Laura Vandervoort (Elena Michaels)
Greyston Holt (Clayton Danvers)
Grag Bryk (Jeremy Danvers)
Steve Lund (Nicholas Sorrentino)
Paulino Nunes (Antonio Sorrentino)
Michael Xavier (Logan Jonsen)
Joe Keller (Peter Myers)
Paul Greene (Phillip McAdams)

Kapcsolódó könyv:
Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva

A filmsorozatot nem tűzték még műsorra a magyar TV-csatornákon - és ahogy a magyar nézők misztikus sorozatokhoz való hozzáállását ismerem, nem is nagyon számíthatunk erre. Mindebből következik, hogy az epizódok csak eredeti nyelven, illetve feliratos verzióban tekinthetők meg.

(Update: magyar bemutató 2016.07.19-én 21 órakor a Film Café műsorán, A falka címmel.)

Az első évad összesen tizenhárom epizódja a könyvsorozat bevezető kötetének eseményeit dolgozza fel - úgy nagyjából. A kijelentésem bizonytalanságát az adja, hogy amíg az első részek teljesen hűek a könyvhöz, a későbbi epizódokban már egyre több az írott verzióhoz képest az eltérés - néhány esetben lényeges változtatás. A határt valahol a negyedik rész környékén lehetne meghúzni.

Ahogy a könyv eleje, úgy a sorozat eleje is kicsit zavarosnak tűnik - tekintve, hogy az események közepébe csöppenünk és akció közben kell megismernünk a történések eléggé összetett hátterét. A fő eseményszál végig követi a könyvbeli történéseket, a főbb változtatásokat inkább egyes szereplőkhöz kapcsolták a készítők, és mintegy mellékszálként futtatták végig az így elindított módosításokat. Az első évad nagy előnye, hogy a regény ismerete nélkül is kifejezetten élvezhető, de azt elolvasva válik csak igazán értékelhetővé az egész. Ahogy néhány esetben dühítővé is, mert néhány - erősen klisés - változtatást időnként már szinte fájdalmasnak találtam.

Szereplők és néhány eltérés a regényhez képest:
Az Elenát alakító Laura Vandervoort igazán szemre való fehérszemély, és az alakításával kapcsolatban sem lehet semmi kifogásom: számomra tökéletesen testesítette meg az írónő által szavakkal lefestett és az én agyamban leképeződött farkaslányt. Claytonnal szembeni ellenállása volt erősebb a nyomtatott verzióhoz képest - tény: a képernyőn így tűnt hihetőbbnek a dolog.

Clayton Danvers megszemélyesítője Greyston Holt, aki szintén határozottan jó választásnak tűnt a szerepre. Mindössze annyit jegyeznék meg, hogy a könyvbéli Clayton viselkedés szempontjából valamivel kiszámíthatatlanabb személyiségnek tűnt az én számomra, de azt is megértem, hogy a közönség kedvenc szépfiú nem lehet tomboló és erőszakos őrült - valamennyit ezért finomítani kellett a karakterén. Mindössze azt nehezményezem kissé, hogy emiatt a módosítás miatt Clayton egyes jelenetekben átment pincsikutyába - pedig a farkas verzió nekem sokkal jobban tetszett.

A Danvers falka tagjai: (balról jobbra)

Peter Myers (Joe Keller), Antonio Sorrentino (Paulino Nunes),

Nicholas Sorrentino (Steve Lund), Logan Jonsen (Michael Xavier),

Elena Michaels (Laura Vandervoort), Clayton Danvers (Greyston Holt)

és Jeremy Danvers (Greg Bryk).

A sorozatban sokkal fontosabb szerepet kapott Nick Sorrentino, és egy darab zokszó, de még annyi sem fogja elhagyni a számat, amiért az eredetileg neki szántnál sokkal többet parádézott a képernyőn Steve Lund. Ha már ennyi plusz szerepet kapott, akkor a karakterével is kezdeni kellett valamit, a fejlődésnek pedig az az ára, hogy máshol vágni kellett: igen, áldozatok mindig vannak.

Az egyik legnagyobb változtatás a sorozatban a könyvhöz képest Logan szerepe. Na, persze Michael Xavier jövés-menését is élvezetes hosszan nézegetni, de amit később az ő karakterszálával csináltak, az bizony kiverte nálam a biztosítékot. Szerintem ez a változtatás - Logan és a barátnője - lett végül a sorozat egyik leggyengébb láncszeme. Főleg, hogy Logan miatt mennie kellett valaki másnak, aki szerintem akár maradhatott is volna.

Elena két élete: a szerelmi háromszög szereplői.

És akkor ott van még Phillip McAdams, Elena torontói szeretője, akinek szerepét Paul Greene öltötte magára, és mivel ő is kifejezetten dekoratív kinézetű férfi, ezért szintén többet kellett mutatni belőle. Emiatt is vált szerintem hangsúlyosabbá Elena torontói magánélete - annak minden következményével. Bár még ennek tudatában sem értem, hogy miért volt szükség az utolsó epizód záró jelenetére - szerintem enélkül is eléggé egyértelműek voltak a történések és a reakciók.

A többi szereplő is határozottan a helyén volt - a pszichopaták pedig különösen. Úgy érzem, hogy szereplőválogatás szempontjából csak előnyére vált a sorozatnak Kelley Armstrong folyamatos jelenléte.

A rengeteg apró módosítást követően a karakterek elkezdtek önálló életet élni, az események pont emiatt túlbonyolódtak, amiből egyenesen következett az, hogy máshol pedig egyszerűsíteni kellett a történeten. Akárhogy is, a sorozat végét eléggé kapkodósnak és túlbonyolítottnak éreztem, a regény utolsó harmada ennél sokkal jobban egyben volt és az indokok is lényegesen érthetőbbek - és követhetőbbek - voltak a számomra. 

A farkasok is teljesen rendben voltak a filmben:
szépek és veszélyesek.

Bárhogy is alakult és bármennyi kétségem is van, azt el kell ismernem, hogy a készítők nem fukarkodtak sem a pikáns, sem pedig a véres és megdöbbentő jelenetekkel: mindegyikből akad bőven az epizódokban. Tekintve, hogy a férfi szereplők többségben voltak, az izmos férfi felsőtestek, illetve popsik meglehetős rendszerességgel bukkantak fel a filmben - ahol csak éppen lehetőség és alkalom adódott rá. Mindez gondolom a női nézők legnagyobb örömére történt így, és bizony magam sem fogok panaszt benyújtani ez ügyben.

A kezdeti lassúságot követően a későbbi epizódok már pörgősebbek, a visszatekintések révén pedig minden szereplő tette és motivációja érthetővé válik. Azt mindenképpen ki kell jelentenem, hogy ez nem tinifilm, hanem határozottan korhatáros kategória. Örülök neki, hogy a változtatások ellenére is megtartották a készítők a határokat és nem tértek el lényegesen a regényverzió fő cselekményétől, mert emiatt az évad is eléggé lezártnak tekinthető. Annak ellenére, hogy érdekelt a mozgókép verzió és nem bántam meg a ráfordított időt, továbbra is azt állítom, hogy a regény jobban sikerült.

Mindezek után már csak azt kell eldöntenem, hogy a folytatással megvárjam-e a második kötet magyar nyelvű megjelenését, vagy inkább vágjak bele a következő évad epizódjainak megtekintésébe. Azt hiszem ezen még morfondírozok egy darabig, addig is nézek valami mást.

Folytatás »

Anthony Sheenard: Ellopni egy Chagallt (Mysterious Universe 33.)

A Mysterious Universe egy olyan logós sorozat, amelynek történeteit hazai szerzők vetették papírra - még ha a nevekből ez nem is tűnik egyértelműnek. Terjedelmes - regényeket és különböző antológiákban megjelent novellákat is szép számban tartalmazó -, ugyanabban az univerzumban játszódó sorozat, amely esetében a különböző írók más-más főszereplőt mozgatnak és helyeznek a kalandok középpontjába. A kötetek akár sorozat formában, akár önállóan is fogyaszthatók - persze teljesebb az élmény, ha az előzmények is ismertek, de az aktuális történet anélkül is teljes mértékben élvezhető. Éppen ezért senkit se riasszon el az olvasástól, ha a kiszemelt regény a sorozatpolcon a sokadik sorban helyezkedik el, hanem nyugodtan vágjon bele. Persze, aki szeretné, az a legelejétől is elkezdheti a kalandok megismerését.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Inomi Kiadó
Kiadás éve: 2004.
Terjedelem: 425 oldal
Borító ár: 1.890 ,- Ft
Sorozat: Mysterious Universe
Kategória: sci-fi, kaland, akció

A sorozat kötetei és novellái
(a teljesség igénye nélkül):
I.M. Brod: Tüske a köröm alatt
Harrison Fawcett: Katedrális
Anthony Sheenard: Sötétség előtt
Anthony Sheenard: Árnyak ébredése
Dave Howard: A Démoncsászár fejvadászai
Harrison Fawcett: Ópiumkeringő
Harrison Fawcett: A Korona hatalma
Harrison Fawcett: Feketecsuklyások
Harrison Fawcett: Jó nap ez a halálra
Anthony Sheenard: A hercegnő nyakéke
Anthony Sheenard: Ellopni egy Chagallt
Anthony Sheenard: A holtak galaxisa
Anthony Sheenard: Az Excalibur keresése I.
Anthony Sheenard: Az Excalibur keresése II.
Dave Howard: Angyalok és tolvajok
Harrison Fawcett: Best of Brett Shaw
Anthony Sheenard: Vadászat egy szimurgra

Vásárlás:
a kötetek a nagyobb könyvesboltokban,
online könyváruházakban nyomtatott
formában,
a lira.hu oldalon pedig elektronikus
formában is megvásárolhatók.

A szerző további művei:
Dreamworld sorozat
(A Főnix ébredése, A sárkánypap álmai);
Városalapítók,
Parázs-varázs,
A csonkolás művészete,
A szerencse zsoldosai,
Földfaló,
Egy ghoul vacsorája,
Két tűz között,
Liliom és vér,
A démon szeme,
Legendák földje (Vadásznak vadásza,
A lelkek birodalma, Tündérösvény);
A láthatatlan város

Magam sem olvasom a megadott sorrendben a sorozat köteteit, hanem néha kiragadok innen-onnan egy-egy történetet - pont azt, amelyikhez éppen kedvem van. Valamikor, még évekkel ezelőtt olvastam a Katedrálist - nekem az a szép nagy, majdnem két kilogrammot nyomó kötet van meg, amelyben az összes idevágó történetet egybedolgozva adták ki -, és bizony kedvemre való volt, amivel a lapokon találkoztam. De azt a regényt Harrison Fawcett vagyis Fonyódi Tibor írta. A Mysterious Universe sorozat másik, legtöbb regényt író szerzője pedig Anthony Sheenard, azaz Szélesi Sándor - ő az a magyar szerző, akitől egyébként sok más történetet is olvastam. Ahogy nem ez volt az első York Ketchikan regény sem, ami már a kezeim közé került: A holtak galaxisa című regényt már olvastam.

A jelen történet középpontjában York Ketchikan, illetve egy híres Chagall festmény, A zuhanó angyal áll. Hogy mi köze gyerekkorát a gileth-mutáns háborúban hivatalos túszként leélő, de immár szabad huszonöt éves férfinak és egy közel ezer éves festménynek egymáshoz? Minden kiderül a regényből.

Nem követtem el tévedést amikor leírtam a festmény korát, hiszen a jövőben járunk, közel ezer évvel vagyunk előrébb a jelenhez képest. York Ketchikan hírneve már elterjedt a galaxisban, sokan tudják róla, hogy vakmerő és szinte mindenre felbérelhető: mondhatni, hogy adrenalin függő. Most sem azért keveredik bajba, mert pénzre lenne szüksége, hanem mert felkeltik a kíváncsiságát és persze egy, a múltjának ködéből felbukkanó másik festmény is befolyásolja a döntésben. Szóval York elvállalja, hogy ellopja a festményt, amelyet a Rational Bank széfjében őriznek - és ha valamit komoly biztonsági technika, illetve több szintű védelem őriz, akkor ez bizony az a bank. Mert miből is áll a biztonsági rendszer? Auralátókból, pszichikusokból, kamerákból és hozzájuk kapcsolt lézervetőkből, ujjlenyomat olvasókból, írisz és DNS azonosítású ajtózárakból, kiborg őrökből, fény- és lézercsapdákból, térörvényekből és dimenziórésekből, a széf előtt a holtakból álló Alef-osztagból, valamint a trezoron található időzárból. Hogy megpróbálta-e már valaki kirabolni ezt a bankot? Persze, csak éppen nem sikerült neki. De York mindenre elszánt, és már a terve is készen áll.

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a regényt, akkor az mindenképpen a "mozgalmas" kifejezés lenne. Mert bizony itt olvasás közben csak úgy pihenhet az olvasó, ha félreteszi egy kis időre a könyvet, egyébként egyik akció követi a másikat, üresjárat nem igazán van. Ha azt mondom, hogy "Vadállat ez a York!", akkor a baráti körömhöz tartozók már értik is, hogy miről beszélek. Arról, hogy a főszereplőnk közelében nem életbiztosítás hosszan tartózkodni, és ahol ő megjelenik, ott bizony kő kövön nem marad. Ez utóbbit tényleg szó szerint kell érteni, mert a ténykedése során majdnem egy teljes város válik a földdel egyenlővé, és nem egy űrhajó kerül a roncstelepre.

Technikai leírásokból is bőven akad a regényben, hiszen a fegyverek már mások, mint napjainkban - bár továbbra is ugyanúgy lövöldöznek velük -, a harcászati rendszerek személyes védelmet is biztosítanak, űrhajókból is akad bőven, de ezek a bemutatások könnyedén illeszkednek bele a regény szerkezetébe: éppen odavalóak, viszont nem megterhelőek. Ha valaki nem akar bíbelődni - példának okáért - a Herden -100-as működésének leírásával, akkor nyugodtan átugorhatja azt a részt, hiszen a lényeg a lövöldözés, abból pedig akad bőven - legfeljebb a rombolás mértéke nagyobb. A lényeg mindenképpen az akción van.

És ha már akció? Nem York az egyetlen, akit érdekel a festmény és a bank trezorjának tartalma - persze minden egyes érdekelt felet más cél hajt, és természetesen a saját érdekét tartja szem előtt, szól bele a rablásba, annak menetébe vagy kivitelezésébe.

York alapvetően érdekes figura: vagány, vakmerő, jó szervező, eszes és nem utolsó sorban gyanakvó - valószínűleg az utóbbi kettőnek köszönheti leginkább az életét. Ebben a regényben egy kis betekintést nyerhettem a múltjába, de nem ezzel került igazán közel a szívemhez, hanem azzal, ahogy kiagyalta és véghezvitte az egész svindlit, a festmény megszerzését - és azt, ami még utána következett. Ez egy sokszereplős játék, komoly tétekkel és áldozatokkal, egy többféle kimenetet magában rejtő előadás, ahol mindenki főszereplő a saját felvonásában, de a végén csak az kerülhet ki győztesen, aki a legagyafúrtabb volt mind közül.

Elképesztően mozgalmas, kellően összetett és csavaros történet, amely nem nélkülözi a humort és a mögöttes információkat sem. Mert igaz, hogy jókat kacagtam York és csapatának beszólásain, a Köpök az idegenekre bár koktéljainak elnevezésein, valamint azok hatásain, de mindezek mellett - többek között - Chagall élettörténete, festményei leírásai, Aleister Crowley életútja és munkássága is megelevenedik a lapokon.

Bevallom, hogy én ennek a regénynek az olvasását nagyon élveztem. Elégedettséggel tölt el, hogy annak idején engedtem a kísértésnek és megvettem a könyvet, ugyanakkor verem a fejem a falba, mert magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért csak a vásárlást követő öt év után vettem a kezembe olvasás céljából. Van amire nem lehet értelmes választ adni - de mindegy is, mert a lényeg, hogy tetszett, nagyon élveztem. Ha valaki pedig kedvet kapott egy közel ezer évvel később játszódó bankrablásról szóló, akciókkal tarkított történet olvasásához, akkor azt javaslom, hogy vágjon bele a kalandba.

Folytatás »

Pierce Brown: Vörös lázadás (Vörös lázadás-trilógia 1.)

Nagyon kedvelem a könnyed, ugyanakkor mozgalmas sci-fit, ahogy a disztópiákat is. Ez utóbbiakkal kapcsolatban azonban úgy érzem, hogy sajnos lassan a vámpírregények sorsára jutnak, mert olyan mennyiségben kerülnek a boltokba a romantikus érzésekkel terhelt, a szív gondjait irdatlan mennyiségben az olvasó nyakába öntő, mindezek szinte mellett semmi - vagy éppen teljesen logikátlan - cselekménnyel rendelkező történetek, hogy bizony nehéz észrevenni a tömegben az ettől különböző, minden ízében élvezhető regényeket. Márpedig a Vörös lázadás ilyen.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 424 oldal
Borító ár: 3.380,- Ft
A mű eredeti címe: Red Rising
Fordította: Török Krisztina
Sorozat: Vörös lázadás
Folytatás:
2.) Arany háború
3.) Hajnalcsillag
Műfaj: sci-fi, disztópia, ifjúsági
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu

Alternatív jövőben járunk, ahol az emberiség meghódította a Földhöz közeli, illetve később a távolabbi bolygókat, és ahol minden társadalmi feladatot ellátó rétegnek megvan a saját színe. Jelen történetünk a Marson kezdődik, a fő cél a bolygó emberi életre alkalmassá tétele, ennek pedig egyik feltétele a mélyben bányászott hélium-3. Az emberiség úttörői a Mars mélyén bányászattal foglalkozó, a felszín alatt élő Vörösök: ők azok, akik azért dolgoznak, hogy idővel valamelyik leszármazottjuk majd kiléphessen a bolygó élhető felszínére. Az előírások szigorúak, az előírt mennyiséget teljesíteni kell, a legkisebb ellenállást is keményen büntetik. Ebben a környezetben ismerjük meg Darrowt, történetünk hősét, akinek mindennapjain keresztül tárul fel előttünk a Vörösök nehéz, ám a távoli jövőbe vetett reményekkel átitatott élete. Darrow nem vágyik sokra, csak a kötelessége teljesítésére és a felesége szerelmére. Suttogják, hogy nem minden úgy van ahogy azt velük elhitetik: egyesek szerint a bolygó felszíne már lakott, a Vörösök pedig tudatlanságban tartott rabszolgák, de Darrowt nem érdeklik ezek a kijelenések. Amikor azonban a fiú maga is megbizonyosodik az állítások igazáról, lázadásáért cserébe büntetést kap, a szerelmét pedig megölik. Darrow menekülne a halálba, de nem tud, mert van egy csoport, amely komoly küldetést készített elő a számára. 

Ez egy színváltós könyv: először a Vörösből alapos és hosszadalmas munkával Aranyat készítenek, aztán a tökéletes, aranyló bőrt vér festi vörösre - ez utóbbihoz pedig valamilyen módon az egész társadalom minden színe asszisztál. Talán így lehetne a legtömörebben összefoglalni azt, amit olvastam.

A disztópiák jellemzője, hogy az elnyomott réteg fiataljai korán maguk mögött hagyják a gyerekkort és már fiatalon is komoly mennyiséget magukra vesznek a mindennapok terheiből. Nincs ez másként most sem, mert Darrow a maga tizenhat évével már a csapata legeredményesebb fúrója, ő a Pokolfúró. Egészen addig  - néhány érzelmi reakciót leszámítva - felnőttnek is éreztem a személyét, amíg a saját közegében mozgott, de amint kikerült onnan, az egész regény kapott amolyan ifjúsági jelleget. Persze ez nem baj, de az egyedi ötletek hiánya miatt már kicsit nagyobb volt a neheztelésem.

Amennyire élvezettel merültem el a történet elejében és vártam az események alakulását, olyan nagyon elkeseredtem, amikor a cselekményben mindenhonnan összeollózott ötletek tömegét láttam felbukkanni.: egy kis Éhezők viadala, némi Harry Potter áthallás, Görög mitológia és még hosszan sorolhatnám. Darrow felkészítése összetettebb volt, mint Katniss végső formába öntése, de annak menete végül is majdnem ugyanaz volt. A próbák ugyan véresebbek voltak, a játéktér nagyobbnak és összetettebbnek bizonyult, de a lényeg akkor is csak ugyanaz volt: legyen tiéd a győzelem, kerülj az élre, a végére csak egy maradhat.

"Az életnél hatékonyabb iskolát még senkinek sem sikerült kitalálni."

A házakba osztás és a kiválasztás folyamata, majd az egyes szereplők jellemeinek kibontakozása, az alapfelállás leírása számomra nem volt éppen a legérdekesebb - sőt, néha egészen unalmasnak találtam. Nagyon el is keseredtem, mert a kezdeti lelkesedésem a béka bizonyos sokat emlegetett testrésze alá süllyedt, és meg voltam győződve, hogy én erre a történetre közepesnél jobb értékelést nem fogok tudni adni. Aztán csak magukra találtak a szereplők és az események, megkezdődött a taktikázás, a tervek és a tényleges cselekmények követték egymást, és végül teljesen élvezhető lett számomra az egész - a végét pedig kifejezetten mozgalmasnak, ötletesnek és érdekesnek találtam. Az alkalmazott technikák, a várható cselekmények némelyike előre kitalálható volt, de tény, hogy legalább ugyanennyi okozott meglepetést vagy döbbenetet. Beszélhetünk mindenféle hasonlóságokról, de azért ez a regény sokkal véresebb, keményebb és ötletesebb, mint az Éhezők viadala - cserébe viszont kevésbé depresszióba hajló hangulatú, mert hosszas siránkozásra az események összetettsége és mozgalmassága miatt nincs idő.

Ifjúsági köntös ide vagy éppen oda, ez a regény azért egy eléggé komoly társadalomkritika is egyben - csak éppen a tizenhat-hét évesek szemén keresztül nézve azt, mert ami kicsiben működik az nagyban is ugyanaz. Olyan az egész, mint az indiai kasztrendszer: nem tudsz változtatni azon, ahová születtél. Ebben az esetben, ha Vörös vagy, akkor rabszolgaként bánnak veled, ha Rózsaszín a színed, akkor csak a vágyak kielégítésére tartanak alkalmasnak, ha azonban Aranynak születtél, akkor elsődleges, hogy uralkodnod kell - bármi áron. De attól, hogy valami aranyként fénylik, még nem biztos, hogy értékes is.

"Az ember valós mércéje az, amit hatalomra jutva tesz."

Darrow változik: nagyon sokat és meghatározó szempontok alapján, néha elfelejti a csata hevében, hogy ő más, mint akikkel és akik mellett harcol, de amikor ez eszébe jut, akkor azt kamatoztatni is tudja. A regény nagy tanulsága, hogy mindig tartsd szem előtt azt, hogy honnan érkeztél, hogy hol vannak a gyökereid - sajnos erről nem csak a regény szereplői felejtkeztek el időnként, de tapasztalataim szerint mindez jellemző a mindennapjainkra is.

Nem minden karaktert éreztem teljesen élethűnek, de a leghihetetlenebb számomra Eó volt, az ő önfeláldozása olyan burkoltra sikerült, hogy még nekem sem sikerült felfognom az értelmét - nem csoda, hogy Darrow is értetlenül szemlélte. Az Aranyak esetében már inkább kedvemre való volt a jellemek változatossága, de azért sok volt közöttük az, amelyik eléggé sztereotipikusra sikeredett - bár jobban belegondolva, alapvetően így épül fel a társadalmunk, kevés az igazán egyedi jellem.

Már megint sokat elmélkedtem, ezért igyekszem tömören összefoglalni a további gondolataimat.

Nem volt ez a történet rossz, csak helyenként kicsit darabosnak találtam: érezni lehetett, hogy melyik részeit írta szívből a szerző és melyik az, amely csupán körítésként szolgált a többihez, amiről végül is mesélni akart. Cserébe viszont eléggé részletesre sikerült a világleírás, a szereplők és a motivációk bemutatása, az alapok stabilak, a folytatások számára kellőképpen előkészítettek. Remélem, hogy a továbbiakban olyan kanyart vesz a történet - és erre minden esély adott -, amelynek következményeként kikerülünk az "iskola" falai közül és tényleg a nagybetűs életben bolyongunk tovább a főszereplőt kísérve. Részemről hamarosan folytatom a sorozat következő kötetével.

Folytatás »