csütörtök, szeptember 08, 2016
Shanara
Azért kezdtem el a sorozat újraolvasását, mert folytatni akartam a negyedik kötettel, de sajnálatos módon elég szép számú lyukat fedeztem fel az emlékezetemben a történettel kapcsolatban. Az első kötet, a Csontváros olvasása közben még csak-csak ismerős volt az események menete, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor a második részt olvastam és tudatosult bennem, hogy szinte semmire sem emlékszem, mindössze annyi maradt meg bennem halvány emlékként, hogy Clary rúnát rajzol egy fémfelületre és egy furgon úszik a vízen - és ez bizony nem valami sok. Az összbenyomás végül olyan volt, mintha először tartottam volna a kezemben ezt a kötetet.
Jó kis kalamajkát kevert a szerző az első kötetben, és ha az elején zavarosnak is tűnik első olvasásra az Árnyvadászok világa, a nem túl bonyolult személyiségű szereplők mégis megkedveltetik magukat a kötet végére. Talán nem túlzás, ha kijelentem azt, hogy egyszerre szorítottam Clary anyukájáért, izgultam a lány életéért, Jace-ért és a többiekért, valamint utáltam teljes szívemből Valentine-t és mindazt, amit művelt. Hiába a rengeteg kaland és izgalom, amit eddig olvastam még csak a felvezetés volt, mert tudtam, hogy a lényeges események még csak ezután várhatóak. Valentine keresztülgázolt mindenkin és megszerezte a Végzet Ereklyéi közül az egyiket, a Kelyhet, amelynek segítségével Árnyvadászokat lehet létrehozni, valamint kinyilvánította a szándékát a másik két ereklye megszerzésére is - közben pedig Clary és Jace kétségbeesetten vergődnek a saját bonyolult érzelmeik csapdájában.
Talán pont az előző rész mozgalmassága miatt éreztem úgy, hogy ez a kötet lassú és vontatott - főleg az eleje. Nagyon sokat foglalkozik a szerző a szereplők lelki világával és mindenkinek akad bőven megbeszélni vagy elgondolkozni való problémája. Clary és Jace éppen testvérként próbál gondolni a másikra, Simon dédelgeti a reményt, hogy talán több lehet, mint barát, Alec szintén a saját érzelmeit bogozgatja és mindezek mellett ott van maga a tény, hogy Valentine újra lecsaphat. A Klávé tudomást szerzett mindarról, ami a korábbiakban történt, és a New York-i Intézetben megjelent az Inkvizítor, aki mindent gyanakvással kezel - az első célpontja pedig nem más, mint Jace, akit Valentine kémjének gondol és persze ennek megfelelően viselkedik vele.
Onnantól kezdve, hogy az Inkvizítor a Csontváros föld alatti börtönébe zárta Jace-t, valamelyest felgyorsultak az események és végre lényeges elemek is az előtérbe kerültek. Valamelyest színesedett a világ azáltal, hogy a Klávé megjelent a színen és talán jobban érthetőek lettek a korábban elhangzott kijelentések. Ahogy attól is csak érdekesebb lett a történet, hogy az Alvilágiak is jobban kivették a részüket az eseményekből: Luke és a farkasai fantasztikusak, Magnus pedig még rajtuk is túltesz, a Vámpírok háza táján tett rövid kitérő után végül feltárul a Tündérek Udvara és nyilvánvalóvá válik, hogy ők aztán senkire és semmire sincsenek tekintettel. A szerző aztán igazán kegyetlenül bánik mind a szereplői, mind pedig az olvasói érzelmeivel - jobb mindenre felkészülni.
Bár bőven tartalmaz hihetetlen jeleneteket a regény - Simon például mindent túlél, Jace és Clary pedig szokásához híven őrülten és felelőtlenül viselkedik -, de mégis élveztem az olvasását. Végül rájöttem arra is, hogy hová kapcsolódik az emlékeim ködéből halványan előbukkant két jelenet, illetve hogy mi is ezek jelentősége az események szempontjából. A rengeteg filozofálás után a katarzis érzése sem maradt el, mert a végére azért csak jutott egy igazán mozgalmas csata, valamint egy nagyon hirtelen befejezés. És ha megoldódik a kötet elején felvetett konfliktus, akkor miről lesz szó a folytatásban? Nos, erről egyrészt Valentine gondoskodik, másrészt pedig a kötet utolsó két oldalán leírtak adják meg a megfelelő lökést.
Minden lényegi történés ellenére sem érzem úgy, hogy ez a rész nyomába érhet az első kötet eseményeinek és az ott átélt élményeknek. Egyrészt már ismerősnek tűnik az Árnyvadászok világa és csökken az első benyomások hatása, másrészt, mert tényleg úgy érzem, hogy hosszúra sikerült a probléma felvezetése, némiképp eltúlzott volt a lélekápolás mennyisége a tényleges cselekményhez képest. Clary fő feladata - az anyukája felébresztése - például teljesen a háttérbe szorul és helyettük teljesen más eseményekkel foglalkozik nem csak ő, de mindenki más is. Talán pont ezek miatt érzem úgy, hogy ez a regény javarészt egy tipikus második rész, egy időhúzó kötet, amelyben történnek azért lényeges dolgok, de ez nem igényelt volna ilyen terjedelmű kiadványt - bár tény, hogy akkor nem mutatna jól a polcon a sorozat.
Látom a hibáit, érzem a gyengeségeit, de ettől függetlenül azért jól esett olvasni ezt a részt is - főleg, hogy majdnem teljesen új élményként éltem meg az egészet. Pont ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy talán teljesen fölösleges új könyveket vennem, elég lenne időnként - mondjuk olyan hét-tíz évenként - újraolvasom a régieket. Bár az új könyvek beszerzésének bojkottját azért nem gondoltam véresen komolyan...
Még valami. Figyelitek az első magyar kiadás borítóját? Ezen már A Végzet Ereklyéi sorozatcím szerepel. Valamint ez is megjelent az idén egy új, és kifejezetten mutatós borítóval, amely sajnos ebben az esetben sem védőborító, hanem egy teljesen új kiadás. Nagyon tetszik, de ezt sem fogom megvenni - azért sem.
 |
Értékelés: 7/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2010.
Terjedelem: 416 oldal
Fordította: Kamper Gergely
Borító ár: 2.999,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe:
The Mortal Instruments Book Two - City of Ashes
Sorozat: A Végzet Ereklyéi
Előzmény trilógia: Pokoli szerkezetek
Előzmény:
1.) Csontváros
Folytatás:
3.) Üvegváros
Kategória: YA fantasy, kaland, misztikum
Kapcsolódó tartalmak:
Pokoli szerkezetek (előzmény trilógia)
Árnyvadász Akadémia
|
Talán pont az előző rész mozgalmassága miatt éreztem úgy, hogy ez a kötet lassú és vontatott - főleg az eleje. Nagyon sokat foglalkozik a szerző a szereplők lelki világával és mindenkinek akad bőven megbeszélni vagy elgondolkozni való problémája. Clary és Jace éppen testvérként próbál gondolni a másikra, Simon dédelgeti a reményt, hogy talán több lehet, mint barát, Alec szintén a saját érzelmeit bogozgatja és mindezek mellett ott van maga a tény, hogy Valentine újra lecsaphat. A Klávé tudomást szerzett mindarról, ami a korábbiakban történt, és a New York-i Intézetben megjelent az Inkvizítor, aki mindent gyanakvással kezel - az első célpontja pedig nem más, mint Jace, akit Valentine kémjének gondol és persze ennek megfelelően viselkedik vele.
Onnantól kezdve, hogy az Inkvizítor a Csontváros föld alatti börtönébe zárta Jace-t, valamelyest felgyorsultak az események és végre lényeges elemek is az előtérbe kerültek. Valamelyest színesedett a világ azáltal, hogy a Klávé megjelent a színen és talán jobban érthetőek lettek a korábban elhangzott kijelentések. Ahogy attól is csak érdekesebb lett a történet, hogy az Alvilágiak is jobban kivették a részüket az eseményekből: Luke és a farkasai fantasztikusak, Magnus pedig még rajtuk is túltesz, a Vámpírok háza táján tett rövid kitérő után végül feltárul a Tündérek Udvara és nyilvánvalóvá válik, hogy ők aztán senkire és semmire sincsenek tekintettel. A szerző aztán igazán kegyetlenül bánik mind a szereplői, mind pedig az olvasói érzelmeivel - jobb mindenre felkészülni.
Bár bőven tartalmaz hihetetlen jeleneteket a regény - Simon például mindent túlél, Jace és Clary pedig szokásához híven őrülten és felelőtlenül viselkedik -, de mégis élveztem az olvasását. Végül rájöttem arra is, hogy hová kapcsolódik az emlékeim ködéből halványan előbukkant két jelenet, illetve hogy mi is ezek jelentősége az események szempontjából. A rengeteg filozofálás után a katarzis érzése sem maradt el, mert a végére azért csak jutott egy igazán mozgalmas csata, valamint egy nagyon hirtelen befejezés. És ha megoldódik a kötet elején felvetett konfliktus, akkor miről lesz szó a folytatásban? Nos, erről egyrészt Valentine gondoskodik, másrészt pedig a kötet utolsó két oldalán leírtak adják meg a megfelelő lökést.
 |
| Az új - 2016. évi - kiadás tetszetős borítója. |
Látom a hibáit, érzem a gyengeségeit, de ettől függetlenül azért jól esett olvasni ezt a részt is - főleg, hogy majdnem teljesen új élményként éltem meg az egészet. Pont ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy talán teljesen fölösleges új könyveket vennem, elég lenne időnként - mondjuk olyan hét-tíz évenként - újraolvasom a régieket. Bár az új könyvek beszerzésének bojkottját azért nem gondoltam véresen komolyan...
Még valami. Figyelitek az első magyar kiadás borítóját? Ezen már A Végzet Ereklyéi sorozatcím szerepel. Valamint ez is megjelent az idén egy új, és kifejezetten mutatós borítóval, amely sajnos ebben az esetben sem védőborító, hanem egy teljesen új kiadás. Nagyon tetszik, de ezt sem fogom megvenni - azért sem.
Posted in: 7 pontos,A Végzet Ereklyéi,alakváltó,Cassandra Clare,démon,fantasy,kaland,könyvértékelés,Könyvmolyképző,vámpír,Vörös pöttyös,YA fantasy
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése