kedd, október 25, 2016
Shanara
A Végzet Ereklyéi ötödik kötete vagy inkább egy új trilógia középső része? Szükség volt egyáltalán erre a folytatásra? Miért kell bele ez a rengeteg nyűglődés? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, miközben a regényt olvastam. Úgy érzem, hogy nem minden alap nélkül, mivel ha a felesleges lelki vívódást kitörölnénk a szövegből, akkor egy közel száz-százötven oldallal rövidebb és sokkal érdekesebb, mozgalmasabb - cselekményében viszont még akkor is teljesen érthető - kötet lett volna a végeredmény. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük csak, hogy hol is tartunk ebben a rétestésztaként nyújtott, emiatt lassanként érdektelenségbe fulladó, de egészen jó alapötletet feldolgozó történetfolyamban.
Az előző kötet végének mozgalmas és meglepetéssel is szolgáló befejezése - amolyan idegesítő módon - erőteljes függővéget produkált. Mindezek ellenére sem éreztem azonban a késztetést a folytatás azonnali kézbe vételére, mert ki kellett pihennem azt a rengeteg nyűglődést, amivel az olvasás közben sikerült összetalálkoznom. Kissé megfeküdte a gyomromat, na! Nem is kevéssé vette igénybe a idegrendszeremet és a tűrőképességemet.
Ebben a kötetben ott folytatjuk, ahol az előzőben abbahagytuk: Clary kesereg Jace után - ez részben azért érthető, de úgy érzem, hogy túl sokat kaptam a gondolataiból. Az viszont teljesen természetes, hogy értetlenül áll a történtekkel szemben és persze képtelennél képtelenebb lehetőségek fogalmazódnak meg a fejében megoldásként. Aztán kiderül, hogy Jace és Sebastian a kötés miatt nem létezhet egymás nélkül - amíg az egyik él, addig él a másik is. (Hmm... ez ismerősnek tűnik...) Abban mindenki egyetért, hogy Jace-t meg kell menteni, aminek csak egy útja létezik: meg kell törni a kötést és a két fiút el kell választani egymástól - a megoldás keresése ebbe az irányba mozdul.
Természetesen mindenki segíteni akar, de közben sikerül belebonyolódni az ő magánéletükbe is: Alec továbbra is nyűglődik és egy olyan dolgot tervez éppen megtenni, ami minden csak nem dicséretes tett - nem is egészen értem, hogy mit akar; Isabelle és Simon pedig csak kerülgetik egymás, mint macska a forró kását. Az egyetlen értelmes és valamire való páros Maia és Jordan kettőse, mert ők legalább érthetően és normálisan viselkednek. Ez utóbbi különösen üdítően hatott a főszereplő páros öt kötete tartó be nem teljesül szerelmének leírása mellett - végre valakiknek legalább összejött a dolog.
De, hogy a történet pozitívumairól is említést tegyek... A kezdeti csoportos megoldás keresést követően több szálon indulnak el az események és mindenki kiveszi a részét a nyomozásból, kutatásból és a feladat megoldásából. Clary természetesen megint egyik őrültséget teszi a másik után és sok mindent - túl sok mindent - nem értek vele és a tetteivel, a gondolkodásával, a képességeivel kapcsolatban. A legtitokzatosabb talán mind közül a harci képességének időnkénti - meglepetésszerű - bekapcsolódása - főleg, hogy máskor meg olyan, mint egy darab fa, amit minden ellenállás nélkül lehet dobálni.
Az előző trilógiát a magaménak éreztem, ezeket az újabb köteteket már nagyon nem: ezek legnagyobb része tényleg a tini szerelmeket és nyűglődéseket kedvelőknek szól. Mi sem támasztja ezt jobban alá, mint hogy miközben a regényben nem történik szinte semmi és az olvasó belefullad az unalomba, addig Clary és Jace kéz a kézben andalog végig Európa összes olyan városának utcáin, amelyet romantikus helyszínenként szoktak emlegetni: Velence, Prága, Párizs. Még a Sóhajok hídján is átsétáltak, ami az egyik legnagyobb baklövés a regény szövegében. A szerző mindenképpen rózsaszín ködbe akarta burkolni a történteket, ezért közhelyes túlzásokba esett - a Sóhajok hídját ugyanis leginkább megnézni szokták.
Az egész kötetet az utolsó száz-százötven oldal mentette meg, amely ismét mozgalmasra és érdekesre sikeredett, előre nem kiszámítható fordulatokkal és következményekkel szolgált. Enélkül szinte értékelhetetlen lett volna ez a rész, bár még így is a sorozat egyik leggyengébb darabja, a negyedik kötettel közel azonos szinten mozog a színvonala. Tökéletesen felesleges volt közel ötszáz oldalon keresztül fejtegetni a cselekményt. Viszont a vége események miatt végre értelmet nyert számomra az utolsó kötet címe.
Érdekel is a történet vége, meg nem is. Kíváncsi vagyok, hogy miként oldódik meg a jelenleg még hatalmasnak tűnő probléma, ugyanakkor félek a túlzásba vitt érzelmek rám zúduló tengerétől. De mivel semmit sem adok fel, ezt sem fogom, befejezem ezt a sorozatot, ha addig élek is - aztán majd az idő majd megszépíti az olvasottakat. Vagy nem.
 |
| Értékelés: 6/10 Kiadó: Könyvmolyképző Kiadói sorozat: Vörös pöttyös Kiadás éve: 2013. Terjedelem: 510 oldal Fordította: Kamper Gergely Borító ár: 2.999,- Ft (puha borítós) A mű eredeti címe: City of Lost Souls - The Mortal Instruments Book 5 Sorozat: A Végzet Ereklyéi Előzmény trilógia: Pokoli szerkezetek Előzmény: 1.) Csontváros 2.) Hamuváros 3.) Üvegváros 4.) Bukott angyalok városa Folytatás: 6.) Mennyei tűz városa Kategória: YA fantasy, kaland, misztikum Kapcsolódó tartalmak: Pokoli szerkezetek (előzmény trilógia) Bane Krónikák (novellák) Árnyvadász Akadémia (novellák) Gonosz fortélyok (trilógia) A Végzet Ereklyéi: Csontváros (film) |
Ebben a kötetben ott folytatjuk, ahol az előzőben abbahagytuk: Clary kesereg Jace után - ez részben azért érthető, de úgy érzem, hogy túl sokat kaptam a gondolataiból. Az viszont teljesen természetes, hogy értetlenül áll a történtekkel szemben és persze képtelennél képtelenebb lehetőségek fogalmazódnak meg a fejében megoldásként. Aztán kiderül, hogy Jace és Sebastian a kötés miatt nem létezhet egymás nélkül - amíg az egyik él, addig él a másik is. (Hmm... ez ismerősnek tűnik...) Abban mindenki egyetért, hogy Jace-t meg kell menteni, aminek csak egy útja létezik: meg kell törni a kötést és a két fiút el kell választani egymástól - a megoldás keresése ebbe az irányba mozdul.
Természetesen mindenki segíteni akar, de közben sikerül belebonyolódni az ő magánéletükbe is: Alec továbbra is nyűglődik és egy olyan dolgot tervez éppen megtenni, ami minden csak nem dicséretes tett - nem is egészen értem, hogy mit akar; Isabelle és Simon pedig csak kerülgetik egymás, mint macska a forró kását. Az egyetlen értelmes és valamire való páros Maia és Jordan kettőse, mert ők legalább érthetően és normálisan viselkednek. Ez utóbbi különösen üdítően hatott a főszereplő páros öt kötete tartó be nem teljesül szerelmének leírása mellett - végre valakiknek legalább összejött a dolog.
De, hogy a történet pozitívumairól is említést tegyek... A kezdeti csoportos megoldás keresést követően több szálon indulnak el az események és mindenki kiveszi a részét a nyomozásból, kutatásból és a feladat megoldásából. Clary természetesen megint egyik őrültséget teszi a másik után és sok mindent - túl sok mindent - nem értek vele és a tetteivel, a gondolkodásával, a képességeivel kapcsolatban. A legtitokzatosabb talán mind közül a harci képességének időnkénti - meglepetésszerű - bekapcsolódása - főleg, hogy máskor meg olyan, mint egy darab fa, amit minden ellenállás nélkül lehet dobálni.
Az előző trilógiát a magaménak éreztem, ezeket az újabb köteteket már nagyon nem: ezek legnagyobb része tényleg a tini szerelmeket és nyűglődéseket kedvelőknek szól. Mi sem támasztja ezt jobban alá, mint hogy miközben a regényben nem történik szinte semmi és az olvasó belefullad az unalomba, addig Clary és Jace kéz a kézben andalog végig Európa összes olyan városának utcáin, amelyet romantikus helyszínenként szoktak emlegetni: Velence, Prága, Párizs. Még a Sóhajok hídján is átsétáltak, ami az egyik legnagyobb baklövés a regény szövegében. A szerző mindenképpen rózsaszín ködbe akarta burkolni a történteket, ezért közhelyes túlzásokba esett - a Sóhajok hídját ugyanis leginkább megnézni szokták.
Az egész kötetet az utolsó száz-százötven oldal mentette meg, amely ismét mozgalmasra és érdekesre sikeredett, előre nem kiszámítható fordulatokkal és következményekkel szolgált. Enélkül szinte értékelhetetlen lett volna ez a rész, bár még így is a sorozat egyik leggyengébb darabja, a negyedik kötettel közel azonos szinten mozog a színvonala. Tökéletesen felesleges volt közel ötszáz oldalon keresztül fejtegetni a cselekményt. Viszont a vége események miatt végre értelmet nyert számomra az utolsó kötet címe.
Érdekel is a történet vége, meg nem is. Kíváncsi vagyok, hogy miként oldódik meg a jelenleg még hatalmasnak tűnő probléma, ugyanakkor félek a túlzásba vitt érzelmek rám zúduló tengerétől. De mivel semmit sem adok fel, ezt sem fogom, befejezem ezt a sorozatot, ha addig élek is - aztán majd az idő majd megszépíti az olvasottakat. Vagy nem.
Posted in: 6 pontos,A Végzet Ereklyéi,alakváltó,Cassandra Clare,könyvértékelés,Könyvmolyképző,vámpír,Vörös pöttyös,YA fantasy
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése