Rachel Van Dyken: Egyetlen

Azért vettem a kezembe ezt a könyvet, mert egy nagyon realista regény olvasása közben igényeltem némi - vagy legalábbis valamivel könnyedebb - olvasmányt. A fülszöveg és a korábbiakban olvasott értékelések alapján tudtam, hogy ez a történet hordoz magában némi sötétséget, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy pont ezért mégsem törli el azt az alaphangulatot, amelyet a másik regény élvezete igényel. Szóval ez a könyv teljességgel tökéletesnek tűnt a számomra - egy darabig. Majd olyan 30% környékén rádöbbentem, hogy több sebből vérzik a történet, a kellemes részek pedig nem tudták kiegyenlíteni az egyre növekvő ellenérzésem. Hogy miért olvastam akkor végig? Mert ilyen lökött - vagy ahogy az egyik barátnőm fogalmazni szokott: zakkant - vagyok. A dac a jellemem alapjaihoz tartozik és kitört belőlem a "csakazértis" érzés - no meg elhatároztam, hogy mindenképpen írni fogok a történetről, mert valahol ki kell adnom azt a dühöt, amelyet az olvasottak keltettek bennem.

Értékelés: 3/10

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 296 oldal

Fordította: Szilágyiné Márton Andrea

Borító ár: 2.990 ,- Ft

A mű eredeti címe: Ruin

Sorozat: Egyetlen

Folytatás: Toxic, Fearless, Shame
Műfaj: ifjúsági, romantikus, dráma

Itt és most felhívnám a figyelmet arra, hogy ez az értékelés el fog térni az általam megszokottaktól, mert ez a történet annyira felidegesített, hogy a sejtelmes utalások és a figyelemfelkeltés helyett most bizony mindenre kiterjedően elemezni fogom, ízekre szedem ezt a regényt, és részletesen kifejtem, hogy mivel és miért húzta ki nálam az írónő a gyufát. Szóval erősen spoileres véleménynyilvánítás következik!

Az alaptörténet:

Kiersten tizennyolc éves, most kezdi az egyetemet. Rögtön az első tanítási napon beleütközik, és majdnem fel is dönti az egyetemi focicsapat eszméletlenül jóképű irányítóját, Westont, akinek nyolc kocka van a hasán - hősnőnk ezt többször is megszámolja. A fiú nem csak tehetséges, de jómódú is, az apja az ország leggazdagabb embere, ezért természetesen a srácnak is kijut a jólétből, a megkülönböztetett figyelemből. A fiú felajánlja a segítségét az egyetemen való eligazodásban, de Kiersten nem kér belőle, helyette inkább az egyetemi tanácsadójához (továbbiakban: ET) siet. Hőseink különválnak, majd nem sokkal később újra találkoznak, mert az elsősök ET-je nem más, mint  a végzős évfolyamba járó Weston.

"És nincs egy, kettő, három, négy, öt, hat... Uramatyám, nyolc? Nyolc kocka a hasán! Most komolyan tényleg kitapintom az illető nyolcas kockahasát? Igen, istenem, meg is számoltam."

Az alapszituáció és a találkozás aranyos, az egyetemi környezet és a két, komoly problémával küzdő fiatal miatt úgy gondoltam, hogy egy jó kis NA történetet olvashatok majd.  Ehhez képest olyan cselekményt kaptam, amely még egy YA könyvhöz is majdnem kevés. Váltott nézőpontú a regény, amely pedig kifejezetten a kedvencem, de most még ez sem volt elég - pedig Weston fejezetei mérföldekkel jobbak voltak, mint a lányé. De... véleményem szerint egy tizennyolc éves lány és egy huszonegy éves fiú nem így viselkedik. Nem igazán értem, hogy miért is kellett ezt a történetet egyetemi környezetbe helyezni? A középiskola tökéletesen megfelelt volna ehhez a színvonalhoz. A magyar borító egyébként hűen tükrözi, hogy meddig jut el a történet a két fiatal közötti testi kapcsolatban. Félreértés ne essék, külön-külön egyik felsorolt dologgal sincs bajom, de így együtt most erősen ütötték egymást az elvárásaim és a tények. Pont azért vettem ezt a könyvet a kezembe, mert "korosabbak" voltak benne a szereplők, erre tessék...

A regénybeli legtöbb párbeszéd, de még a cselekmény jelentős része is olyan szinten gyerekes és illogikus volt, hogy csak a fejemet tudtam fogni miatta, amelyet időnként felváltott a szemöldökvonogatás, a homlokráncolás (nesze neked ránctalanító szérum, most megmutathatod, hogy mit tudsz!), illetve az írónő felmenőinek sűrű emlegetése.

A lány:

Ahogy már említettem, Kiersten tizennyolc éves, az egyetemre a nagybátyja beszélte rá, miután két éven keresztül a szobájából sem volt hajlandó kimozdulni, fel kellett dolgoznia a traumát, amelyet a szülei halála okozott a számára. A lány depressziós, nehezen enged közel magához bárkit is, a barátkozás távol áll tőle. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy a lány szűz, sőt... fokozzuk a fokozhatatlant: még csak soha meg sem csókolta senki. (Jesszumpepi! Ez most komoly? - gondoltam, miközben olvastam és most így gondolom.) De egyébként dögös, szép és hosszú vörös haja van. Ja, és egyszerű szegénykém, mint a faék.

"- Használd a liftet! - kiáltott utánam.
Szóval így ért fel előttem. A piszok. Felnéztem. Valóban, volt ott egy felirat, hogy merre kell menni a liftekhez."

A kezdésként leírt jellemzéshez képest a továbbiak mást mutatnak: Kiersten rögtön az érkezés napján könnyedén összebarátkozik a szobatársával, valamint a szobatársa unokatestvérével, Gabe-bel. És természetesen találkozik Westonnal is, akiről némi információt is sikerül begyűjtenie:

"- Ki ő?  ismételtem meg. - És mit követett el?- Megerőszakolt egy lányt - mondta Gabe. - Legalábbis ez a pletyka járja. A családja lefizette a lányt, hogy hallgasson. Akkoriban együtt jártak. A csaj kidobta, erre Weston megerőszakolta, vagy valami ilyesmi."

A második tanítási nap estéjén Kiersten - mert a nagybátyja azt tanácsolta neki, hogy csináljon valami őrültséget - meglátogatja Westont a szobájában, megcsókolja, majd a srác első invitálására, minden hezitálás és gondolkodás nélkül, elfogadja a meghívást, hogy aludjon vele. Átöltözik, bemászik a srác ágyába, beszélgetnek egy kicsit, majd mindketten álomba merülnek. Hmmm...  Itt kezdtem el erősen azon gondolkozni, hogy ez a csaj biztos kompnak készült, csak éppen nem komp-lett. Vagy pedig az írónő nézi totál gyengeelméjűnek az olvasóit ennek a "teljesen életszerű" szituációnak a történetbe foglalásával.

Kiersten tehát tudta, hogy Westont az előző évben majdnem kivágták az egyetemről, mert megerőszakolt egy lányt. Ezen információk ismeretének ellenére is teljes nyugalommal keresi fel a rovott múltú fiút a szobájában és tölti vele az éjszakát. Miért is? Mert Weston a következőket mondta:

"- Nem én tettem. - Nagyot nyelt, szeme egy pillanatra lecsukódott, majd ismét rám meredt. - A nemi erőszak? Biztos, hogy mostanra már hallottál róla. Higgy nekem."

Kiersten pedig minden további kérdezősködés nélkül el is fogadta ezt a magyarázatot. Ennyi. Tiszta ügy. Fő a bizalom és hasonló közhelyek. A lényeg, hogy legyen nálad síp, amit megfújhatsz, ha hasonló szituációba kerülnél.
Másnap reggel a lány visszaóvatoskodik a szobájába, de útközben összefut Gabe-bel, aki azonnal kitalálja, hogy merre járhatott a kis csavargó, a lány pedig a titoktartásért cserébe palacsintát süt neki reggelire.

Azt tartom magamról, hogy viszonylag könnyen ismerkedem, de bevallom, hogy ilyen gyorsan még én sem vagyok képes barátságot teremteni, az pedig eszembe sem jutna, hogy bemásszak egy vadidegen és nemi erőszakkal gyanúsított srác ágyába - mindezt két nappal az első találkozásunkat követően. Itt kezdtem el igazán azt érezni, hogy ez a regény nem nekem való lesz, de úgy gondoltam, hogy lehet még a jelenlegi álláson változtatni. Tényleg lehetett: sokkal rosszabb lett minden.

A fiú:

Az ország leggazdagabb emberének fia, aki az egyetem focicsapatának tehetséges irányítója, akinek világoskék szeme, aranyszőke haja van - és természetesen brit akcentusa. Sötét foltok is tarkítják Weston múltját, mert az öccse egy évvel korábban öngyilkos lett, az anyja pedig még korábban meghalt. A srác jelene is elég sötét, még nem ült el a nemi erőszak híre, valamint van egy komoly és egyben ritka betegsége is (erről majd egy kicsit később). Weston azért lett ET, hogy ezzel is segítse az elsősöket, bár mindenki azt hiszi, hogy ezt a feladatot büntetésként kapta.

Nagyjából ennyivel lehet jellemezni a férfi főhőst. Ja, igen, ne felejtsük el, hogy: "Amúgy nyolc, nyolc kockám van. Sokat edzek." Ez nagyon fontos információ!
Hamar rájöttem, hogy Weston sem teljesen százas.

A betegség:

Már a regény kezdete óta lehet tudni, hogy Weston beteg, komoly beteg, de a konkrét információk csak lassan érkeznek: először annyi derül ki, hogy a szíve rossz, majd az, hogy daganatos. Ekkor már ráncoltam a homlokom, és erősen ciccegtem: döntsük már el, hogy mi az a komoly baj! Mintha az írónő is ugyanezt érezte volna, ezért összerakta az eddigi tényeket: Westonnak a szívét veszélyeztető daganata van. Már majdnem a könyv végén jártam, amikor érkezett még egy kiegészítő infó: a szíve működését veszélyeztető daganat tenyérnyi nagyságú és végső stádiumú.

A kép INNEN.

A részinformációk birtokában sem tudtam hová tenni a cselekmény nagy részét, de a tények teljes ismeretét követően még értetlenebbül álltam a regény történései előtt. Miről is van szó? Weston komoly gyógyszereket szed, melyek émelygést, hányingert, gyakran hányást, szédülést és gyengeséget váltanak ki belőle. A gyógyszerek mindegyike kísérleti szer, kifejezetten neki készítették az apja által fizetett orvosok (viszont receptre írják fel neki és úgy váltja ki őket!). Westonra a nap huszonnégy órájában egy pszichológus és egy testőr vigyáz, folyamatosan dokumentálják a lelki és az egészségi állapotára vonatkozó információkat.

Erős gyógyszerek ide, rosszullét oda, a fiú keményen edz a csapattal (hiszen meg akarják nyerni a bajnokságot) és azon kívül is még napi két órát sportol (bizony, azokat a kockákat - szám szerint nyolcat - karban kell tartani). A többi olvasó véleményét olvasva úgy látom, csak én akadtam fenn azon, hogy az a srác, aki reggel hosszan és hangosan kiabálja a nagy kígyó nevét abba a bizonyos porceláncsészébe és nem bír támogatás nélkül átmenni a szobán, a nap további részében kimerítő testedzést végez. Úgy tudom, hogy ez a sport még egy egészséges embernek is megterhelő, de végül is nem kell izgulni, mert Weston kemény srác, meg sem kottyan neki pár meccs. "Még a legrosszabb napomon is jobb voltam, mint a srácok fele" - állatja magáról a fiú.

Wes műtétjének időpontja az év végére van kitűzve, de ő nem jár vizsgálatokra, mert nem akarja tudni, hogy nőtt-e daganat vagy sem. Ismét úgy érzem, hogy velem van a probléma, mert én úgy ismerem az orvosokat, hogy még sokat tesztelt és régóta alkalmazott gyógyszerek szedése esetén is időnként kíváncsiak a felírt szer hatására, és hajlamosak mindenféle vizsgálatokra küldözgetni a páciensüket. Egy végső stádiumos, ritka előfordulású daganatos betegségben szenvedő, ráadásul kísérleti gyógyszereket szedő beteg esetében fel sem merül az igény arra, hogy vizsgálják a szerek hatását. A fiú kijelentette, hogy nem akar vizsgálatokat és ezt mindenki a legnagyobb lelki nyugalommal el is fogadja. Ez így van rendjén, így logikus. Ugye szerintetek is?

A barátok:

Na, akkor térjünk vissza ahhoz a palacsinta készítős reggelhez. Gabe elárulja Kierstennek, hogy Lisa fél Mickey egértől - az ok: gyerekkori trauma, Mickey rátüsszentett a gyermek Lisára, akinek lerepült a hercegnő kalapja. Gabe történetét hallva Kiersten Mickey egér alakú palacsintát készít Lisának, aki meglátva a tányérján gőzölgő remekművet olyan pánikreakciót produkált (Lisa felpattant, a szék borult, Lisa hátrált, majd lezuttyant a konyha padlójára, stb), hogy mérgemben és nemtetszésem jeléül majdnem a sarokba vágtam a könyvet. Ó, anyám - gondoltam - vajon mi jöhet  még, ami ennél is gázabb. Kénytelen vagyok mindenkit elszomorítani, mert még ettől is van lejjebb - bár magam is nehezen tudtam elképzelni.

A kép INNEN.

Akkor nézzük az unokatestvért, Gabe-et. A srác egy tetovált punk (ó, ilyen stílusú figuráról sem olvastam mostanában - eleget). 

Amikor Kiersten az első randijára készül (ez egyébként a negyedik nap estéje) Gabe vasalja ki számára a blúzát - miközben szinte atyai tanácsokkal látja el a minden téren tapasztalatlan lányt. (Jaj, hogy mondhatok ilyet? Hiszen Kiersten már ott aludt Wes ágyában, szóval hülyeség dolgában és alukálásban már van gyakorlata.) Ha ez nem lenne elég, akkor kiderül az is, hogy Gabe szuperül tud varrni is. Hmmm... nem szégyen a házimunka iránti elkötelezettség. Szégyeljék magukat a csajok, hogy ők ezt nem tudják.
És mielőtt még valaki megkérdezné: nem, a srác nem meleg, sőt egyéjszakás kalandokra specializálódott és nem hagyja el panasz a száját a mennyiségre vonatkozóan. Szóval, Gabe ilyen, így kell elfogadni. :)

A stílus:

Miután végleg letettem arról, hogy ennyi homlokráncolás után az általam használt ránctalanító szérumnak még lehet egyáltalán bármi hatása, és már ki sem látszottam a jegyzetekkel sűrűn teleírt papírjaim alól, őszintén kíváncsi voltam a többi olvasó véleményére - mivel az enyém már úgy is véglegesnek volt tekinthető, a befolyásolás eleve ki volt zárva. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy velem valami nagyon nagy baj van, mert a rajongó értékelések egész seregével találtam szemben magam. Többen írták, hogy sírásra késztette őket a könyv - nos elárulom, hogy engem is. A különbség mindössze annyi, hogy nem a romantikus, szívet facsaró érzelmek miatt tört fel a szememből a sós víz, hanem a képtelen, végletekig bugyuta párbeszédek és a rengeteg ellentmondás miatt. Na, meg belegondoltam abba, hogy a szerző ezért a "remekműért" még pénzt is kapott, gondolom nem is keveset. Csak, hogy ne érje szó a ház elejét, mutatom az egyik "kedvenc" párbeszédem példaként, de akár a fél könyvet is beidézhetném ide.

"- (...) A Bárányka beszél, a Nagy Gonosz Farkas pedig hallgat rá.
- Mert ennek így is kell lennie. (...)
- És aztán a Bárányka kísértésbe hozza a Farkast - mondta Wes mély hangon.
- És a Farkas felülemelkedik a kísértésen - mondtam.
- A Farkas szereti a kísértéseket.
- A Farkas szeretné megnézni a filmet.
- A Báránykának abba kell hagynia a beszédet, mielőtt a Farkas elhallgattatja a fogával."

Rengeteg helyen találkoztam a következő méltatásokkal: 
- sokan dicsérték az érzelmek mélységeit bemutató leírásokat - nekem bizonyára elromlott a mélységmérőm, mert én ezt nem érzékeltem, csak a sekélyességet,
- a gyönyörű fogalmazást  - Kicsi angyalkám, te még nem olvastál gyönyörűen megírt történetet!,
- a tökéletes kifejezéseket - a kedvencem a következő: "úgy aludtam el, hogy a szája a számon volt". Nos... Kierstennel ellentétben én már sokat smaciztam, pasival is aludtam épp eleget, az érzelmek sem hiányoztak, de ilyen pozíciót eddig még nem sikerült produkálnom. Hiába no, a jó pap is holtig tanul. Miért pont én lennék a kivétel. Most éppen bőrlégzés technikáját igyekszem elsajátítani, mert szerintem anélkül kudarcot fogok vallani - még ma elkezdem a gyakorlást.

Szóval olvastam az értékeléseket és hát, öööö... egyeztettem a kiadás adatait, ISBN számokat és mindent, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk-e, mert erős kétségeim voltak ezzel kapcsolatban. Végül csak akkor nyugodtam meg, amikor találtam még két-három, az enyémhez hasonló mondanivalójú értékelést - felsóhajtottam: talán mégsem vagyok annyira reménytelen, mégsem vagyok egyedül a világon a különvéleményemmel.

Eddig arról panaszkodtam, hogy a regény gyerekes, a szöveg logikátlan, a párbeszédek bugyuták. Na, most képzeljétek el, hogy meglepődtem, amikor ez a stílus átment erősen ezoterikusba: oldalakon keresztül sorakoztak a bölcsességek, az élet minőségére vonatkozó megállapítások, a jövővel kapcsolatos tanácsok, a leginkább önsegítő kézikönyvbe illő megjegyzések. Megint csak ellenőriztem a kiadási adatokat, a betűtípust és minden mást, mert erős volt a gyanúm, hogy a nyomdában összekevertek valamit, biztos megbolondult a gép, és ebbe a rózsaszín történetbe valahogy belekeveredett Paolo Coelho egyik könyvének pár fejezete, esetleg a Titok, vagy Erő vagy valami hasonló címmel rendelkező sikerkönyv pár lapja.

"- Talán nem látod az életed kirakójának minden egyes darabját - talán nem látsz minden lépést, amit a nagy sakkjátékos lép -, de ne feledd, hogy Ő teljes mértékben uralkodik a sakktábla felett. Egyes bábukat kiütnek vagy ellépnek velük, hogy helyet csináljanak az újaknak. Máskor azért történnek meg dolgok, mert a világ, amiben élünk, olyan, amilyen. De végül minden jóra fordul. (...) Talán a dolgoknak nem az élet tökéletességében van értelme, hanem a káoszban."

A kép INNEN.

Ha mindez még nem lenne elég, akkor a szerző megspékeli az eddigieket még
- némi angyalos tartalommal: a kórházban West egy Angela nevű nővér látja el, aki - mint később kiderül - nem is ott dolgozik és a fiún kívül senki sem találkozott vele, senki sem látta,
- a csodával határos gyógyulással: Wes tenyérnyi daganata három nap alatt kis szilva méretűre csökkent és könnyen operálhatóvá vált,
- majd egy happy end jellegű befejezéssel: a mellkasműtét után két héttel Weston már edzeni kezdett (!!!) és a kupazáró meccsen a teljes játékidőt végigjátszotta - persze csak miután a nyilvánosság előtt eljegyezte Kierstent. Az első lánykérésre egyébként még a műtét előtt, az első találkozást követő három hónapon belül sor került. Juhéé, ez ám a tempó! 

Kiegészítő információk:

Mit is mondhatnék még ezek után? Kell még egyáltalán mondanom valamit? Szerintem már eddig is eleget jártattam a számat. De van, amit nem tudok magamban tartani. A szerző az utószóban leírja, hogy van egy daganatos rokona, tehát írhatott volna ennél realisztikusabb regényt is a témáról. Hogy itt az érzelmekről van szó? Ez ellen sincs semmi kifogásom, de akkor sem elfogadható, hogy egyetlen történetben ennyi ellentmondás feszül. És engem az érzelmek sem igazán győztek meg, amolyan instant szerelemnek tűnt az egész, még a komoly problémák ellenére is.

Felmerült bennem az is, hogy látta-e egyáltalán szerkesztő a nyomdába kerülés előtt a kéziratot? De az utószóból az is kiderül, hogy a szöveg átesett a szerkesztés fázisán. Akkor meg miként maradhatott benne ennyi ordító ellentmondás, ennyi klisé és hülyeség? A választ megint csak tálcán kínálja a szerző, bár lehet, hogy a megjegyzésem rosszindulatúnak fog tűnni: a szerkesztője terhes volt, amikor ezt a szöveget ellenőrizte. Gondoljátok, hogy a hormonok miatt volt elnézőbb? Vagy esetleg mindig így szerkeszt? De mi a szerző mentsége és magyarázata erre a rengeteg ellentmondásra? Talán a hajszíne?

A végkövetkeztetés:

A legnagyobb probléma, hogy az írónő nem megfelelően rakta egymás mellé a mozaikokat: fiatal felnőttek, komoly problémák, de gyerekes viselkedés, a szűz lány, aki még soha nem smacizott és a suli bikája, aki épp csak a cölibátusi fogadalmat nem tette még le, mióta először találkozott a kis vörössel. A történet az alapoknál a leginkább sérült, ott a leggyengébb, és a logikátlanságok csak még inkább élvezhetetlenné tették számomra a regényt - mindegy, hogy melyik oldaláról nézem ezt a remekművet. A nap nagy kérdése: miért nem veszik ezt észre más olvasók?

A baráti társaságunkban van egy közös poénunk: egy másik történet egyik logikátlan eseménye után az irracionális, ésszerűtlen, értelmetlen dolgokat az imbuszkulcs kifejezéssel illetjük. Nos, ebből kiindulva ez a regény nem egy egyszerű imbuszkulcs, de nem is szerszámos láda, hanem inkább már szerelőműhely vagy barkácsáruház kategória. Felmérgesített, nagyon dühös vagyok még most is - bár most már valamivel jobb, kiadtam magamból az indulataim egy részét.

Még a szokásosnál is hosszabbra sikerült a fejtegetésem és a bizonyítgatásom, de a lényeg ugyanaz marad, mint amit már az elején is sejteni lehetett: azt a tanácsot tudom adni, hogy ezt a könyvet messziről kerüljétek el. Van a témában más, sokkal jobban megírt történet, olvassátok azokat.

Rachel Van Dyken, nem tudom, hogy ezen kívül még milyen fantasztikus történetek kerültek ki a kezed alól, de köszönöm, én azokból nem kérek! Itt és most búcsút mondunk egymásnak. Agyő!

Posted in: 3 pontos,Athenaeum,Egyetlen,ifjúsági,könyvértékelés,lelki sérült fiatalok,Rachel Van Dyken,romantikus