Virág Emília: Tündérfogó (Hétvilág 3.)

Nincs is jobb, mint olyan kortárs történetet olvasni, amelyben megelevenednek a magyar vonatkozású népmesei és mitológiai elemek. Kifejezetten örülök neki, hogy a kelta és mindenféle mitológia mellett hazai szerzőink felfedezték a magyar gyökereket is és sikeresen vegyítik ezeket a mai kor kívánalmainak megfelelő stílussal és cselekménnyel. Elsőként Kleinheincz Csilla vett meg magának Ólomerdő lakóinak történeteivel, valamivel később Gaura Ági szabadította rá az olvasókra - és a vámpírokra - Borbíró Borit. Majd ezt követően robbant be a köztudatba Virág Emília és Hétvilág lakóinak apróbb, illetve valamivel nagyobb problémái és azok egyedi megoldásai.

A Sárkánycsalogató üdítő változatosságot jelentett az olvasmányaim sorában, bár a számomra kissé erőltetett humor némiképp visszavett az élvezetből, de a cselekményét attól még nagyon kedveltem. Mindenért kárpótolt azonban a Boszorkányszelídítő boszorkányosan furfangos és lidérces cselekménye, az események végzetes láncának sora, amely meghatározta Berzence sorsát. És most itt van a harmadik kötet, a trilógia befejezése, amelyben megint csak Naplopó Berzence a fő problémák okozója, de ahogy az lenni szokott cselekedeteinek nem ő az egyedüli elszenvedője.

Értékelés: 10 pontot kap a 10-ből
(mert megérdemli)
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 318 oldal
Borító ár: 3.699,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Előzmény:
1.) Sárkánycsalogató
2.) Boszorkányszelídítő
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Ha valaki az előző kötetből hiányolta a bevezető rész szereplőit - Hollust, Emesét, Egont és persze Bélát -, akkor most teljesül a kívánsága, mert Berzence, Belizár, Adri és Guszti mellett ők is aktív részesei - és persze elszenvedői - az eseményeknek. Szóval összeérnek a két korábbi kötet eseményszálai és következményei, valamint találkoznak az eddig külön utakat járt szereplők. És micsoda buli lett mindezekből...

Innentől kezdve a mondandóm további része erősen spoileres azoknak, akik még nem merültek el a Hétvilágon játszódó eddigi kalandokban!

A probléma forrása természetesen Naplopó Berzence, aki a korábbi aktív tevékenysége következtében elvesztette a varázserejét, azonban gazdagabb lett egy lidérccel. Ez pedig nagy gond. Egyrészt Berzence nehezen viseli a mágiamentes állapotot, másrészt pedig a lidérc időnként ki akar belőle törni, no meg Belizár is időről időre magával viszi a pokolba, ahol tanítás címén kínozzák az ifjú lidércgazdát, ezért a fiú a fejébe veszi, hogy a jelenlegi helyzet ellen mindenképpen tesz valamit. Csakhogy a lidércek olyan lények, akiket nem ugráltathat akárki, valaki olyat kell találnia, aki hatalmasabb náluk, ehhez pedig minimum egy tündér kell. Így esik meg az, hogy a legendák és a mítoszok apró morzsáit felszedegetve Berzence előbb rátalál, majd felébreszti Aport, a Soroksári-Dunába átkozott tündért.

És nekem ez annyira tetszett, hogy már az első harminc oldalon is kockásra röhögtem a hasam, mert amit olvastam, az annyira emberi és egyértelmű volt, mégsem jutott volna az eszembe, hogy azt tegyem, amit a szereplők tettek. Mert hogyan is érjük el, hogy a Duna vize elérje az elátkozott szikla tetejét? Ugyan már, hát mire való a pille palack? Egyszerű, mint a pofon, mégis hatalmasakat kacarásztam a megoldásokon és a történéseken. Legfőképpen azon, ahogy Berzence is pofára esett, mert nem is értettem, miért gondolta, hogy egyszerűen palira vesz, kihasznál egy tündért. Másodszor pedig azon kuncogtam nagyon, hogy a fiú tette kapásból keresztbe tett Hollusnak, aki köztudomású, hogy nem viseli jól, ha nem a szándéka szerint alakulnak a dolgai. Ez a mindenki megátkozott mindenkit szituáció aztán rendesen betette a kaput már a legelején. Aztán jött a mumus dolog és én már fetrengtem a röhögéstől, mert akkora húzás volt a tömörítés ötlete és folyamata, hogy nem is tehettem mást. És akkor még nem is említettem a lidérccsirke legújabb feladatait, pedig azok is emlékezetesek.

Magáról a történetről nem akarok sokkal többet beszélni, mert erről nem mesélni kell, hanem olvasni azt - persze szigorúan csak az előzmények ismeretében, különben nem üt akkorát. Az biztos, hogy minden humora ellenére sem annyira könnyed olvasmány, mint a bevezető rész, de ettől még nem kevésbé szórakoztató. 

Látszik, hogy a szerző stílusa is fejlődött a három kötet írása közben, a könnyed - és számomra továbbra is erőltetett humor - helyett egyre inkább mélységgel, mögöttes mondanivalóval és újabb lényekkel, kapcsolatokkal, problémákkal töltötte meg az oldalakat. Továbbra is imádom a magyar helyszíneket, a mondavilág kapcsolódó elemeit, lényeit, a népi gyökereinkhez vezető utalásokat. Emília pedig egyre otthonosabban mozog a magyar mitológia ismert és ismeretlen közegeiben, a cselekményszövés és a szórakoztatás útvesztőjében.

Minek nevezzelek? Urban fantasynak, fejlődésregénynek, könnyed kalandnak, népmese feldolgozásnak? Teljesen mindegy, mert a világok között létezik átjárhatóság; a saját határaink mindig tágíthatók; bárkivel lépünk kapcsolatba, a személyiségünk ott hagyja rajta a nyomát; a Duna vize pedig még oda is elér, ahol nem is számítasz rá - és ezzel máris többet mondtam, mint amit kellett volna.

Melyik a szívemnek leginkább kedves a három kötet közül? Nehéz választani a második és a harmadik között, de talán ez, az utolsó, ahol mindenki együtt van és még a szokásosnál is nagyobb a katyvasz, problémásabb és furfangosabb az ellenfél, illetve nagyobb összedolgozást igényel a megoldás.

Nekem tetszett ez a trilógia, még azok a részei is, amelyek másnak kevésbé - sőt, azok talán még jobban is, mint a nagyobb tetszést elérők. Valószínűleg én mást láttam a történetekben, más érintett meg az eseményekben és a stílusban, mint a nagy tömeget. Nincs ezzel gond, mert élveztem, amit olvastam, kifejezetten jól szórakoztam, kikapcsolt, helyenként elvarázsolt. Ha Hétvilágnak búcsút is kell intenem ezzel a kötettel - persze ismételni mindig lehet -, nagyon remélem, hogy Virág Emília fog még hasonló témájú története(ke)t alkotni. Ha így tesz, biztosan olvasni fogom az írását.

Folytatás »

Sherrilyn Kenyon: A Hold sötét oldalán (Sötét vadász 10.)

A paranormális regények és én: régebben lelkesen és élvezettel olvastam őket, mostanában mintha hadilábon állnánk egymással. Hogy ez a sorozaton belüli hullámzó minőségnek vagy éppen az eltelt időnek köszönhető, azt nem igazán tudtam eldönteni. Eddig. Mert amikor már elkönyvelem magamban, hogy valószínűleg én változtam meg és nem érdemes erőlködnöm a paranormális romantikus regények olvasásával, mert nem elégítik ki az elvárásaimat, akkor érkezik Sherrilyn Kenyon és ismét teljesen magával ragad az általa megteremtett világ, a történet mozgalmassága. Így dől romba az addig felépített elmélet és adja át a helyét annak, hogy talán mégsem teljes egészében az én gépezetemben kell keresni a hiba forrását.

Pontszám: 10/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Goitein Veronika
A mű eredeti címe: Dark Side of the Moon
Sorozat: Sötét vadász
Előzmény:
1.) Álomszerető
2.) Éjféli vad
3.) Végzetes ölelés
4.) Ördögi tánc
5.) Angyali csók
6.) Pokoli tűz
7.) Éjféli gyönyörök
8.) Bűnös éj
9.) Szenvedélyes éjszakák
Folytatás:
11.) The Dream Hunter
12.) Devil My Cry
13.) Upon the Midnight Clear
14.) Dream Chaser
15.) Acheron
16.) One Silent Night
17.) Dream Warrior
18.) Bad Moon Rising
19.) No Mercy
20.) Retribution
21.) The Guardian
22.) Time Untime
23.) Styxx
24.) Son of No One
25.) Dragonbane
26.) Dragonmark
27.) Dark Bites

Ravyn Kontis még a Sötét Vadászok között is különleges, ugyanis ő már alap felállásban is csak félig volt ember - a másik fele állat. A férfi életében arkadián alakváltó volt, akinek veszteség miatti fájdalomkiáltását hallotta meg Artemisz és emelte a vadászok közé - miközben egyes képességeit meghagyta, másoktól pedig megfosztotta. Ravyn azonban most nagy bajban van, mert a hajnal elérkeztével állati alakban ragadt és befogták az apolliták, akik el akarják pusztítani. Ravyn lehetetlen helyzetbe került és tehetetlen a fogvatartóival szemben - ráadásul a fegyvernöke is távol van, a helyettese pedig csak magával foglalkozik.
Susan Michaels nem is olyan régen még menő riporter volt, most azonban egy olyan újságnak dolgozik, amelyet korábban még a kezébe se vett volna. A főnöke megbízza egy új ügy felderítésével, amelynek köze van a vámpírokhoz. A szálak - és a barátnője hívása - végül egy állatmenhelyhez vezetik, ahol az allergiája ellenére is örökbe fogad egy macskát. Csakhogy ez a macska hazaérve alakot vált és Susan még fel sem ocsúdott a döbbenetből, hogy egy meztelen férfi fekszik a padlóján, amikor már a rendőrök kopognak az ajtóján és követelik vissza az állatot.

Olyan ez a regény, mint egy szélvihar: felkap, jól megforgat, majd a végén lerak valahol és csak pislogsz, mert hihetetlen volt az egész. Valahogy így éreztem magam, amikor olvasni kezdtem a kötetet és nagyon jól esett, hogy már az elején beszippantott a történet. Régen, nagyon régen volt már, amikor ennyire el tudtam merülni egy paranormális fantasy sztoriban, amikor nem idegesített egyes szereplők viselkedése. Oké, ebben a történetben is van olyan, akit legszívesebben péklapáttal kergettem volna - jaj, Nick! -, de addigra már annyira belemelegedtem az olvasásba, hogy még az sem tudott kizökkenteni.

Ennek a történetnek nem New Orleans a helyszíne, hanem Seattle - egy teljesen másik szereplőgárda jelenik meg a lapokon és egy teljesen új - vagy talán mégis ismerős - hatalmi helyzet bontakozik ki az eseményekből. Kevés a régi szereplő, persze a legfontosabbak - pl. Acheron - most is jelen vannak és még akadnak néhányan.

Seattle különleges város, ahol különleges kapcsolatok és erős szövetségek köttettek - a jó és a kevésbé jó célok érdekében is. Ravyn bajba kerülése és menekülése csak egy folyamat része, ami már kezdetét vette, de a sikeres szökésével nála elakadt a dolog. Ezzel pedig ki is derül a turpisság, mármint hogy mit is akarnak a daimonok a városban és persze az is elég nyilvánvaló, hogy kik segítik őket - bár nem mindenki.

Ez a történet fő koncepciója: Seattle megszerzése és birtoklása, valamint az addig elvezető út és persze a nehézségek, mert általában nagyon kevés dolog szokott a terv szerint alakulni. Ami miatt nagyon kedveltem ezt a regényt, az pont ez. Bár tény, hogy nem a hagyományos és megszokott helyszínen folyatódik a sorozat és könnyen lehetne ez amolyan mellékvágány is, de mégsem éreztem annak, mert egészen friss lendületet hozott az eddigi vonalba. A szerző arról is gondoskodott, hogy az olvasó ne érezze magát teljesen félretolva, kiszakítva a megszokott közegből, ezért bedobott néhány ismerős szereplőt is a sztoriba, néhány jelenettel belefűzte a nagy egészbe a helyi eseményeket. Ezzel pedig sikerült elérnie azt, hogy ne egy elszigetelt történetként, hanem az univerzum nagy egészeként gondoljak erre a részre. Nekem ez tetszett, mert látszik, hogy koncepciókban gondolkozik, nem pedig önállóan is olvasható párkereső sztorikban.

Pont emiatt a fő motívum miatt éreztem úgy, hogy a két főszereplő él, az események komoly hatással vannak rájuk, a viselkedésükre és az, hogy egymás mellé sodorta őket az élet nem volt sem szappanoperás, sem pedig erőltetett. Jól működtek együtt és igyekeztek megfelelni az adott helyzetnek. Susan egy eléggé talpraesett nő és kifejezetten tetszett a stílusa. Ravyn pedig már az elejétől kezdve belopta magát a szívembe. Meg az egész történet úgy, ahogy van. Mert egyszerűen jól esett olvasni. Nem éreztem az erőlködést, hogy a pártalálás hitelesnek tűnjön, hanem a sorozatos megpróbáltatások és különc helyzetek hozták egyre közelebb egymáshoz a szereplőket.

Igazából a nagy menekülésben és a lövedékek elől ugrándozva, holttestek között szlalomozva olyan nagy elmélkedésre, monológokra nem volt lehetőség - még kész szerencse. Viszont az akciófilmbe illő és egyéb emberpróbáló helyzetekben a szereplőknek megmutatkozott minden lényeges tulajdonsága. A hangsúly a nagy pörgésen van és nem a mindenáron párkeresésen, és ez nagyon jó. Nekem. Persze azok a nagyon romantikus alkatú hölgyek, akik nem bírják a vért, az akciót és a holttesteket, hanem rózsaszín habos álmokról szeretnének olvasgatni, ők koránt sem fogják annyira méltányolni ezt a kötetet, mint amennyire én kedveltem. Részemről sokat gondolkoztam a pontozáson, de ez most annyira jól esett, hogy úgy döntöttem, megérdemli a maximumot - a maga kategóriájában megvett magának.

Külön tetszett, hogy ez a regény nem a megszokott klisével zárult, hanem mutatott - ha nem is teljes egészében - valami újat a végkifejlet tekintetében. Mondom én, hogy ez a sztori igazi vérfrissítés a történetfolyamban és emellett mégis beleillik a kerek egészbe, továbbviszi a megkezdett szálat, új kérdéseket vet fel és persze ezek száma mellett elenyészik a kapott válaszok mennyisége. Továbbra is imádom Kenyon Sötét vadász univerzumát, a szereplőit és a sok-sok cselszövést, emberi érzelmet. Gondolom, a következő kötet csak jövőre érkezik. Egyrészről nagyon kár, mert akár már most olvasnám a következőt, másrészről örülök neki, ha jövőre megjelenik a következő, majd az azt követő évben az utána következő. Nem baj, ha lassú a tempó, csak legyen biztos és kiegyenlített. Kiszámítható.

Folytatás »

Kresley Cole: Elfojtott üvöltés (Halhatatlanok alkonyat után 14.)

Ha az előző poszt írása közben is már vakartam a fejem, hogy mit is regéljek egy sorozat negyedik részéről, akkor most még nagyobb gondban vagyok, hiszen jelen esetben a tizennegyedik kötetről van szó. Az egy dolog, hogy én, az olvasóból lett avatatlan kritikus mit hadoválok itt össze, de ennél sokkal lényegesebb kérdés, hogy a szerző tud-e még újat mutatni ugyanazon sorozat tucatot is kettővel meghaladó részében. Valami halvány remény azért volt bennem, hogy olvasok majd némi újdonságot is, különben nem rendeltem volna meg ezt a részt. És mi a véleményem most, az olvasás után? Hmm, hmm... Került a történetbe némi "vérfrissítés", azonban az alapok - a párocska egymásra találása és szerelmi életének leírása - nem változtak valami sokat.

Értékelés: 7/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 399 oldal
Fordította: Goitein Veronika
Borító ár: 3.999,- Ft
A mű eredeti címe: MacRieve
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Lothaire (vámpír)/Elizabeth Peirce (ember)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (vámpír)
14.) Elfojtott üvöltés
Chloé Todd (szukkubusz)/Uilleam MacRieve (vérfarkas)
Műfaj: paranormális, romantikus

A MacRieve klán tagjai már több esetben is kellemes kikapcsolódást nyújtottak a kalandjaikkal és a szerelmük üldözésével, ezért reméltem, hogy most is lesznek érdekes részek  történetben. Ez az üldözős dolog leginkább azért érdekes, mert illat alapján felismerik az arájukat, akit az első közös holdtölte alkalmával meg is kell jelölniük - a bennük lakó farkas nem enged más lehetőséget. A sorozat második részében Lachlan, a klán fejedelme ered - első pillantásra nem éppen farkasklán kompatibilis - arája nyomába. A negyedik kötetben Bowen MacRieve vív élet-halál harcot az érzékeit megigéző boszorkánnyal - és a boszorkányért -, hogy elnyerje annak szerelmét. A kilencedik kötetben Garreth MacRieve, a Lykae hercege ered az őt csábító valkűr nyomába, hogy aztán eljussanak arra a helyre, ahol az ősi gonosz szunnyad - és persze fel is ébred. Szóval a MacRieve klán tagjai igencsak mozgalmas életet élnek, a párra találásuk mindig izgalmas, ezáltal a szereplésük garancia a szórakozásra, a kikapcsolódásra. Nem volt kérdéses tehát, hogy sokat vártam ettől a kötettől, hiszen az előző részekben már itt-ott felbukkant Uilleam - hanyagolva a skót kiejtést, egyszerűen csak: Will - MacRieve mogorvasága és magába zárkózása eléggé felhívta a figyelmet a személyére. És ki is derül - rögtön a kötet elején -, hogy mitől is olyan mogorva és magába zárkózott ez a farkas.

A szerző Az álmok sötét harcosa című kötetben olyan helyzetet teremtett, amely történései kiemelt jelentőségűnek tekinthetők a halhatatlanok zárt világában, illetve a regényekben is egyfajta a csomópont szerepét tölti be - folyton visszatérünk ahhoz, ami a szigeten történt. És nincs ez másként most sem: hiszen Uilleam is ott volt a szigeten, ő volt az egyik alany, aki elszenvedte az élveboncolásokat, majd a végső összecsapás, a börtönlázadás idején megtámadják őt a szukkubuszok. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a jelenetnek fontos szerepe van, most viszont már tisztában vagyok a helyzet jelentőségével. MacRieve-t azóta is kísértik a szigeten történtek és mivel Declan Chase - aki jelenleg egy valkűr párja - érinthetetlenné vált a számára, ezért azon akar bosszút állni, aki az egész halhatatlanvadászatot és a kísérleteket irányította: Preston Webb-en, a Rend vezetőjén. De Webb eltűnt és nem lelik nyomát. A boszorkányok megtalálták viszont a lányát és ő a halhatatlanok legújabb árverésének tárgya. Uilleam MacRieve és az ikertestvére, Munro - vagyis Vadító és Vadítóbb - megérkezik az árverésre, Will megérzi az illatot, amely az aráját jelzi a számára. Az ara pedig nem más, mint az, akiért egyébként is a licitre érkezett: Chloe Todd, egy halandó nő. És helyzet még ennél is csak bonyolultabb lesz - ami természetes, hiszen Nix, a flúgos valkűr látó keze is benne van az eseményekben.

Hogy minden világos legyen, térjünk csak vissza a szigeten történtekhez és ahhoz, hogy a farkast megtámadták a szukkubuszok, valamint ahhoz, hogy Chloé egy halandó nő. Uilleam MacRieve-nek nem az élveboncolás okozta a legnagyobb traumát, ennél sokkal megrázóbb volt számára a szukkubuszok támadása - a rémálmaiban is ez a jelenet üldözi. Ez utóbbi ugyanis olyan, évszázadokkal korábban megtörtént eseményeket idézett fel benne, amiket azóta sem tudott feldolgozni: a fiatal Uilleam rabja lett egy szukkubusznak, a szerettei pedig belehaltak abba, hogy megszabadították a lénytől - egyedül az ikertestvére, Munro maradt életben. MacRieve azóta írtózik a szukkubuszoktól és azóta nem tudja uralni a szörnyetegét a szexuális együttlétei alatt - és ezek igen lényeges momentumok a további események szempontjából.

És ha már ennyire kiveséztük MacRieve életét - múltját és jelenét -, akkor most beszéljünk egy kicsit az aráról is. Chloé Todd a történet elején még halandó, de már érzékel magán némi változást, aminek nem tudja az okát - ahogy azt sem tudja, hogy az apja a Rend vezetője. Az utolsó "ajándék", amit az apjától kap, a Szövetség Élő Könyve, amelyből rájön, hogy mi a testében végbemenő változások oka, azonban azt továbbra is rejtély a számára, hogy milyen lénnyé változik majd, ha bekövetkezik az a bizonyos kiváltó ok.

Nos, ez lenne az alapszituáció, amely egy Kresley Cole féle halhatatlan világbeli kalamajka kezdete és amelynek megfelelő helyen való kezeléséhez bizony szükséges jó néhány előző kötet eseményeinek ismerete. Persze a szerző minden lényeges történést felidéz a regényben, amely a cselekményhez szükséges, de a mondatok mögötti mélységet csak az érzékeli, aki korábban átélte az adott szereplők érzéseit.

Az eléggé részletes - a regényben is az, nem csak én regéltem róla hosszan - felvezetést követően nem kell hozzá nagy fantázia, hogy mivé is fog - persze csak idővel - változni Chloé és miként fog erre reagálni Uilleam MacRieve. A történetnek ez a része nem okozott nagy meglepetést. Ahogy az sem, hogy az "események" java része a párocska magánéletét taglalja. A hajamat téptem, amikor megint előkerült a már igencsak elcsépelt szűz lány és tapasztalt férfi felállás. Ennek következményeként pedig ismét arról olvashattam, hogy miként is szerez szexuális téren tapasztalatot az a nő, aki korábban még csak nem is csókolózott, mert nem érdekelték a férfiak. És ezen a téren bizony nem sok újdonságot tudott mutatni a szerző - mert hogy nem is lehet már újat mutatni.

A regény alaphelyzetet felvázoló bevezetése érdekes volt, Uilleam reakciói és a "lányrablás" úgyszintén, majd amikor megkezdődtek a párocska intim együttlétei, akkor igencsak leült a történet - és ez így is maradt elég sok oldalon keresztül. Ez volt az, ami miatt némiképp csalódott voltam a regény olvasása közben és az vagyok most is. Sokkal mozgalmasabb, cselekményben bővelkedőbb történetre számítottam - mint pl. Bowen és Mariketa esetében -, nem pedig arra, hogy a párocska hol itt, hol pedig ott gyakorolja a szextananyag következő leckéjét.

Ott vált érdekessé a dolog, amikor bekövetkezett az a bizonyos kiváltó állapot és Chloé átváltozott azzá a lénnyé, ami a génjeibe volt kódolva. Will természetesen úgy regált, ahogy arra számítottam, majd Munro javaslatára elutaztak az ősi családi birtokra. A vad skót táj nem csak a szereplőket igézte meg a szépségével, hanem alkalmat biztosított a szerzőnek is arra - aki élt is ezzel a lehetőséggel -, hogy még színesebbé tegye a halhatatlanok világát. Ez volt a regénynek az a része, ami nagyon tetszett és amiért igazán érdemes volt elolvasni ezt a kötetet.

A világbővítés csak az egyik dolog, az új élmények mellett természetesen a múlt bizonyos jelenetei is más színben tűnnek fel, ezáltal pedig a "tévedések vígjátékának" is beillő szituációkban bekövetkezik a nagy megvilágosodás és minden probléma megoldódik, a viharfelhők elvonulnak a szereplők feje fölül. A helyzet persze nem ennyire egyszerű, mert volt bőven sírás-rívás, tragédia, szörnyeteg feletti uralom kérdése és minden más izgalom, de az érzelmek már csak ilyenek: imádják a hullámvasutat és fel is ültetik rá az arra alkalmas alanyokat. A kötet utolsó harmada igazán érdekesre és izgalmasra - meg kicsit rózsaszínre - sikerült, az epilógus pedig kegyetlen befejezést ad az addigi történéseknek.

Uilleam tehát - jókora kerülőúttal - végül célba ért, azonban a szerző mestere annak, hogy előkészítse a következő kötetek történetét és éppen ezért gyilkos a kötet epilógusa, amely elérte azt, hogy legszívesebben azonnal olvasnám Munro regényét. A gond az, hogy ezt már csak azért sem tehetem meg, mert még eredeti nyelven sem létezik, nemhogy magyarul. Szóval odébb lesz az még, amikor a Vadító - vagy Vadítóbb? -, valamint arájának története nyilvánossá válik.

És mi lesz addig? Nem hiszem, hogy unatkozni fogunk, mert a sziget eseményei még bőven tartogatnak nyitva hagyott szálakat, amelyeket a szerző lassanként le is zárogat - valószínűleg azért, hogy azokkal egyidejűleg újabbakat nyisson meg. A korábban megnyitottak közül ott van példának okáért Thronos és Lanthe története, akik kettőse A démonkirály csókja és Az álmok sötét harcosa című kötetekben már feltűnt és persze érdekesnek tűnik a Vrekenerek világa is. Vagy megemlíthetném a Dacianók nemzettségét is, akik közül két családtag is megtalálja majd a neki rendelt társat. És persze újra bővül a lények - és szereplők - sokasága, mert feltűnik a Morior, egy harcosokból álló szövetség, rengeteg érdekes taggal. Ha pedig türelemmel várunk, akkor annak is tanúi lehetünk majd, ahogy a pokol királya végre - tízezer év után - találkozhat újjászületett szerelmével. Munro története pedig még mindig sehol - bár ahogy a szerzőt ismerem, kapunk majd ízelítőt a szenvedéseiből.

Továbbra sem tudok szabadulni ettől a sorozattól, mert őrült módon vonz a világa, a sokszínűsége és a szereplői. Most is lázban égek, hogy olvassam a következő kötetet, de abban is biztos vagyok, hogy amikor odaérek az adott olvasmány nem fog majd annyira tetszeni, mint amennyire vártam annak megjelenését. Néhány kötetben - és egyre gyakrabban - túl sok figyelmet fordít a szerző az intim együttlétekre, túlzottan csak egy-egy helyiségre koncentrálja a cselekményt és hanyagolja az igazi, az eseményeket előremozdító történéseket. Kicsit több tényleges akció vagy világbővítés, illetve valamivel kevesebb biológiai akció és akkor helyben leszünk. Addig is olvasom tovább - ha lesz magyarul újabb regény -, legfeljebb nem leszek teljes mértékben elégedett a kapott élménnyel.

Folytatás »

Virág Emília: Boszorkányszelidítő (Hétvilág 2.)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, amelyet Hétvilágnak hívtak. Egyszer egy mágus a vágyait követve megnyitotta a Hét királység és a Föld nevű világ közötti átjárót. Ebből nagy galiba keletkezett, amelyet az utókor számára egy szemfüles krónikás a Sárkánycsalogató címet viselő történetben őrzött meg. Ha olvastátok azt a "mesét", akkor tudjátok, hogy az ott leírtak akár igazak is lehetnek. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a rendőrségi akták között mai napig találni ebből az időszakból származó megoldatlan és megmagyarázhatatlan rablási eseteket tartalmazó ügyeket. Ha ismeritek a befejezést, akkor tudjátok, hogy az események mindkét világot érintették, a következmények változásokat idéztek elő. Hogy melyek ezek? Nos, ezekre is fény derül a szemfüles krónikás legújabb történetét olvasva és ígérem, hogy mire sikerül megszelídíteni a boszorkányt, addigra mindennel tisztában leszel.

Értékelés: 8 pontot kap a 10-ből
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 398 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Előzmény:
1.) Sárkánycsalogató
Folytatás:
3.) Tündérfogó
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Adri élete mindennek tekinthető csak nem sikertörténetnek, legalábbis a sztori kezdetén - a végét majd neked kell megítélned. Bár mostanában mintha alakulnának is körülötte a dolgok: végre van pasija, aki ugyan csak esténként és éjszakánként ér rá, de legalább van, és végre munkája is akadt, még ha a call centeres állást nem is lehet egy karrier csúcspontjának tekinteni. Viszont van miből fizetni a lakbért és van kivel összebújni. A fizetés persze csak a legszükségesebbekre elég, arra már nem, hogy a bedöglött laptop helyett újat lehessen venni. De sebaj, mert ott van Sanyi haverjának az ismerőse, akinek van egy tuti megoldása a problémára: telepíteni kell a Hurok nevű operációs rendszert. A gép tényleg működik. A Hurok azonban tud még valamit: fénylő lyukat nyit meg Adri második emeleti albérleti szobájának padlóján, amiből kertésznadrágos manók ugrálnak elő, elegyednek beszélgetésbe Adrival, majd követelik rajta az ellopott kincsüket. A manók lidérceket emlegetnek, majd feltűnik egy boszorkányfiú, Berzence, aki a Hurok programot írta, akit viszont igencsak keres egy pszichopata tekintetű és viselkedésű lidércúr. Kiderül, hogy eltűnt a lidérckirály koronája és Hét királyságban valaki ellopta a Napot az égről. Hogy kapcsolódik mindez Adrihoz és Budapesthez? Eléggé sok szálon keresztül, és ezt Adri érzi leginkább a bőrén.

Virág Emília sokat fejlődött a Sárkánycsalogató első fejezete óta, mondjuk erre már a regény vége felé is bőven akadt utalás, amikor is a kezdeti bukdácsolásokat leküzdve egy frappáns, érdekes és mozgalmas befejezést hozott össze. Sajátos stílusa, a humorral átszőtt, népmesei alapokra építkező, de a mai korban játszódó, kalandos történetmesélése most is legalább úgy megtalált magának, mint a korábbi regény esetében - talán még annál is hamarabb. Bár Adri is elég gyakran - szinte állandó jelleggel - csetlik és botlik, de ez mégsem tűnt olyan erőltetettnek, mint Józsi ügyetlenkedése a kávéfőzővel, a telefonnal és persze a merülőforralóval. Meg az összes többi, amit utána tett. Adri értetlenkedését és bizonytalanságát jól ellensúlyozta Berzence magabiztosnak tűnő fellépése és persze a lidércúr megjelenése. A köztük dúló ellentétek igencsak érdekessé tették a személyüket és az eseményeket is.

Nincs értelme ezt a regényt az előzményéhez hasonlítani, mert bár van kapcsolat és a népmesei alapok is ugyanúgy fellelhetők a sztoriban, de teljesen mások a szereplők és teljesen más az egész történet hangulata. Egyrészt sokkal lassabb a felvezetés, már ami a lényegi részt jelenti, másrészt a köztes jelenetek sokkal mozgalmasabbak és színesebbek. Érdekes ellentét, de nem tudom jobban megfogalmazni, hogy mit is érzek és gondolok. Az biztos, hogy nem érdemes ugyanazt a hangulatot keresni, amit a Sárkánycsalogató adott, mert ez teljesen más, ugyanakkor egy szemernyivel sem marad el attól - sőt, nekem még jobban is tetszett. Miért is? Részben már kifejtettem néhány mondattal fentebb - mozgalmasabb, színesebb -, de mindezek mellett a szereplőket is érdekesebbnek találtam, valahogy jobban sikerültek.

Talán a történet elejét felpörgettem volna egy kicsit, a manókkal való foglalatoskodást enyhén túlzásnak tekintettem, azonban a többi része tetszett. Berzence egy érdekes egyéniség, Belizár, a lidércúr szintén emlékezetesre sikerült, Sanyi karakterfejlődése is említésre méltó, és még Adri is alakul az események hatására, bár számomra pont ő volt az, aki leginkább lógott a levegőben. Ami azért is furcsa, mert ő volt a mesélő és neki kellett volna a leginkább életszerűnek lennie. Lehet, hogy egy E/3 elbeszélésmód sokkal jobb lett volna a helyzetet figyelembe véve.

A szereplőkön kívül tetszett a történetvezetés is, ami már az elején sejtette, hogy mindenki titkol valamit, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent. Mert itt bizony titok van titok hátán és amint egyre fény derül, az is nyilvánvaló, hogy bőven van még ott, ahonnan az előbbi jött. Nem is lehet megbízni senkiben, mégis bízni akartam, ahogyan Adri is és éppen ezért bőven értek meglepetések olvasás közben. Jól meg volt csavarintva az egész sztori és persze az egészet még színesítette a boszorkány és a lidércúr kapcsolata, meg a lidérckirályság hatalmi helyzete.

Tetszett a kapcsolat az előző kötettel, hogy Hollus tevékenységének következményeként az internet már Hét királyságban is létezik és persze a technikai fejlettség ezen megnyilvánulása komoly szerepet játszik a jelen kötet eseményeinek alakulásában. Ott van a kapocs, és ha jól értelmeztem a harmadik kötet fülszövegét, akkor a következő kalandban minden eddig megkedvelt szereplővel újra találkozhatok majd - amit egyébként már alig várok.

Kicsit hosszúra sikerült a felvezetés, kicsit sok jelenet játszódott Budapesten és kevesebb idő jutott a Hét királyság beli eseményekre, pedig az igazán lényeges dolgok ott történtek. Meg persze akadtak bőven klisés helyzetek is, de spongyát rá. Attól még nagyon élveztem a kalandot, a titkokat, a cselszövéseket és persze az egész mágiahasználatos kalamajkát, a modern technika és a boszorkányság keveredését.

Tudom, hogy sokan csalódottak, akik kedvelték az előző részt, mert ez a sztori nem jött be nekik annyira. Nálam fordított a helyzet: sokkal jobban élveztem, mint az első kötetet - bár mindkettőnek megvoltak a maga hibái. Ha ez a pontszámokon nem is látszik, azt az előzmény által okozott meglepetésnek, az újdonság varázsának tudom be, mert összességében Adri, Sanyi, Berzence és Belizár kalandját sokkal, de sokkal jobban esett olvasni - ugyanakkor talán kritikusabb is vagyok vele. Igen, a második kötetnek mindig nehezebb dolga van. Mindegy is, mert egy olvasmány hatásánál kevés szubjektívabb élmény van és mindenkinek magának kell lemérni a tetszési szintet. És ha már a tetszésnél tarunk: csak a borító, azt tudnám feledni - vagy legalábbis egy részét, ami több mint félreérthető.

Az viszont biztos, hogy folytatni fogom a trilógiát, a Tündérfogó ha tündért nem is, de a port már fogja a polcomon, mert amint lehetett, már le is csaptam rá. Ígérem, hogy hamarosan olvasni is fogom, amely után már csak a poszt megjelenésének időpontja kérdéses, de a türelem idővel posztot terem.

Folytatás »

Sherrilyn Kenyon: Szenvedélyes éjszakák (Sötét vadász 9.)

Nehéz írni egy sorozat kilencedik részéről, főleg, ha annak annyira összetett a háttérvilága, mint az ebben az esetben jellemző. Bár a történetfolyam Sötét vadász név alatt fut, de aki elolvasott legalább néhány részt, az tudja, hogy nem csak ők jelentik ennek a világnak a különleges lényeit, hanem mellettük ott vannak a Vérvadászok és az Álomvadászok is - mindegyikük képessége egyedi és érdekes. Ebben a kötetben a Vérvadászok - vagyis az alakváltók - világának mélyére merülünk le és bizony immár tényként kezelhető, hogy az ő főszereplésükkel íródott kalandok sem szolgálnak kevesebb izgalommal, mint a Sötét vadászok történetei.

Pontszám: 9/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 368 oldal
Fordította: Goitein Veronika
A mű eredeti címe: Unleash the Night
Sorozat: Sötét vadász
Előzmény:
1.) Álomszerető
2.) Éjféli vad
3.) Végzetes ölelés
4.) Ördögi tánc
5.) Angyali csók
6.) Pokoli tűz
7.) Éjféli gyönyörök
8.) Bűnös éj
Folytatás:
10.) A Hold sötét oldalán
11.) The Dream Hunter
12.) Devil My Cry
13.) Upon the Midnight Clear
14.) Dream Chaser
15.) Acheron
16.) One Silent Night
17.) Dream Warrior
18.) Bad Moon Rising
19.) No Mercy
20.) Retribution
21.) The Guardian
22.) Time Untime
23.) Styxx
24.) Son of No One
25.) Dragonbane
26.) Dragonmark
27.) Dark Bites

Az alakváltók bármennyire is emberi lények, azért csak létezik egy állati oldaluk, ez pedig rányomja a bélyegét a viselkedésükre, a szokásaikra és meghatározza létük szabályait. Különösen igaz ez a Vérvadászokra, akik a mítoszaik és történelmük szerint egy ősi cselszövésnek köszönhetik a létezésüket, illetve egy ősi átoknak azt, hogy fajuk kettészakadt és a korábbi testvérek azóta is egymás örök ellenségei. Az arkadiánok alapvetően emberek, akik serdülőkorultól kezdve képesek állati alakot ölteni, a katagariák pedig alapvetően állatok, akik szintén kamaszkorukban érik el azt, hogy emberi alakot is képesek felvenni. Az ellenségeskedés a mai napig tart, de a limaniknak, a menedékeknek nevezett helyekre mind a két faj tagjai beléphetnek.

Wren Trigaian katagaria, aki árván maradt, életének java részét a New Orleans-i Menedékben élte le, mert egyetlen klán sem akarta őt befogadni. A fiú félvér, a fehér tigris és a hópárduc tiltott nászából született, mert a Párkák szeretnek tréfálkozni és a szüleit, akik két különböző fajhoz tartoztak, egy párnak rendelték. Az a hír járja, hogy Wren ölte meg a szüleit és a vadsága, a szótlansága, furcsa viselkedése csak megerősíti szóbeszédet. Egy valakit mondhatott a barátjának, Nick Gautier-t, aki sokat emlegette tanulótársát, Maggie-t. A lány eljött a Menedékbe, belépett Wren életébe, aki azonnal felismerte őt az elbeszélések alapján és most minden gondolata körülötte forog.

Marguerite Goudeau egy szenátor lánya, aki bár a felső tízezer luxusban bővelkedő életét éli, mégis gyűlöli ezt a képmutató, színjátékkal teli életet. Az anyja vére, aki maga is kívülálló volt, benne is ott folyik. Meg akart emlékezni egy barátjáról, akit már nem látott egy ideje, ezért ment a Menedékbe, ebbe a lepukkant bárba, ami egy motorosbanda törzshelye. A látogatás csak problémát okozott, azonban felismerte azt a fiút, akiről annyit hallott korábban és akit különösen érdekes és titokzatos személyiségnek gondol a látottak alapján.

A Vérvadászok szabályai szerint az emberekkel nem szabad érzelmi viszonyba bonyolódni, aki ezt megteszi, azt felelősségre vonásra számíthat. Ha bebizonyosodik a vád, akkor az eltévelyedett sorsáról a tanács dönt, amelynek következménye általában az arkadián őrzők hajszája, majd a préda elpusztítása, így tartva fent a faj titkát és a kényes egyensúlyt az emberi világ és a sajátjuk között.

A regény alapvetően két részre bontható, mert amíg a történet eleje a problémák felvázolásával és az érzelmek kialakulásával foglalkozik, addig a másik fele a kialakult probléma megoldására, illetve a túlélésre törekszik. És ezzel gyakorlatilag az alaphangulatot is meghatározzák a történések. Wren az elején tényleg olyan, amilyennek mások gondolják: mogorva, visszahúzódó, dühös és vad, aki előbb támad és harap, mint kérdez. Maggie viszont hatással van rá: mellette megszólal, igyekszik megfelelni a társadalmi szabályoknak és az emberi kapcsolatokban alapvető szociális szabályoknak. A változás látványos, ám a bergződött szokásokon nehéz változtatni és a fiú minduntalan bajba kerül. A Menedékben sem látják már szívesen, ezért a cselekedetei következményeként a biztonsága is veszélybe kerül.

A regény második fele sokkal érdekesebb volt a számomra, mint az eleje - amely egyébként egy szimpla romantikus sztorinak tűnik egy hányatatott sorsú főhőssel és egy lázadó hősnővel. De amikor megindul a hajsza, Wren menekülni kényszerül és Maggie-vel együtt egyre mélyebbre süllyednek a problémákban, amikor a Vérvadász képességek kerülnek az előtérbe, onnantól kezdve elképesztően izgalmas az egész sztori. Időutazós urban fantasy, jófajta időhurkokkal, a menekülők nyomában loholó katagaria és arkadián vadászokkal, valamint néhány figurával, aki meg - hála a jó égnek, hogy ilyen is akad - segíteni akar.

Wren problémás múltja nem csak háttér és pár mondatban odadobott információ, hanem ténylegesen a történet része, amelynek mi, az olvasók is részesei lehetünk - méghozzá nem is akármilyen módon. Nekem ez nagyon bejött, mert egyszerre volt megható, érdekes és izgalmas. Maggie személyében végre egy olyan hősnőt sikerült teremteni, akiről érdemes olvasni, akinek elvei vannak, akire lehet számítani - még akkor is, amikor Wren világának teljes valósága rázuhan. Jó páros ők ketten és bár a sztori vége kicsit rózsaszínre sikerült, de az előzmények és az átéltek ismeretében egyáltalán nem sajnáltam a főszereplőktől a megérdemelt boldogságot.

A Menedék fogalma és működtetése, a medve klán magánélete, valamint Savitar és a tanács működése pedig tovább színesítette a háttér történetet, a sorozat világát. Megmutatta, hogy van hierarchia és a szabályok törvényekből fakadnak, amelyek egy rejtélyes, ám annál érdekesebb figura, Savitar kezében összpontosulnak. Az, hogy neki ki vagy mi parancsol, nem volt tárgya ennek a regénynek, de arra éppen elég volt, hogy még több infóra éhezzen az olvasó a szörfös bíróval kapcsolatban. És akkor még nem is említettem azt személyt, akit időlegesen a gondjaira bíztak... De az egy másik történet.

Régi ismerősök és új szereplők, katagariák és arkadiánok vonultak fel a lapokon, de feltűntek a Sötét vadászok is és én tényleg nagyon élveztem ezt a részt. Az eleje talán kicsit lapos és szokványos - természetesen a pikáns jelenetekről sem kell lemondani -,  de a közepétől felpörög a sztori és aki kedveli ezt a műfajt, annak szerintem tetszeni fog az, amivel a lapokon talákozik. Mennyire örültem volna neki, ha Danger és Alexion történetére is ennyi időt és fantáziát áldozott volna a szerző, mint erre a regényre.

Ha már ott tartunk, hogy melyik rész tetszik jobban és melyik kevésbé, akkor elárulom, hogy ennek a résznek a borítója valami elképesztően ronda. Oké, a címhez passzol, hiszen az éppen smárolni készülő párocska szájára való erős ráközelítés teljesen visszaadja a magyar cím által sugalltakat - mert szerintem annak sincs túl sok köze jelentésében az eredetihez -, de igazából nem adja vissza a történet hangulatát. Mert ebben a kötetben nem csak az etye-petyéről van szó, hanem komoly sztori és túlélésért folytatott küzdelem is van az érzelmes alapszituáció mögött. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez a borító nekem már az Egy csepp remény című regény borítójaként sem tetszett, de amíg ott elment, ehhez a történethez egyáltalán nem való - beskatulyáz, előítéletet gerjeszt, megvezet. Mennyivel jobbak az eredeti borítók, amelyek nem a szexualitást, hanem a titkzatosságot tolják az előtérbe. Mivel ezzel kapcsolatban változásra nem számítok, ezért inkább azért drukkolok, hogy megjelenjen a következő, majd az azt követő történet - és így tovább a sorozat záró kötetének boltokba kerüléséig.

Folytatás »

Kresley Cole: Árnyak Hercege (Halhatatlanok alkonyat után 13., Dacianók 1.)

Nem tudok eléggé hálás lenni - és szerintem nem vagyok ezzel egyedül -, amiért az Athenaeum Kiadó folytatta a Halhatatlanok alkonyat után sorozatot. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez egy paranormális romantikus sorozat, amelynek olvasóit sokan furcsa szemmel nézik, hiszen ez mégis csak "vámpírpornó" kategória, de én akkor is kedvelem. Kresley Cole ugyanis egy lények sokaságával - tehát nemcsak vámpírokkal - teli világot alkotott meg, és olyan karakterekkel, történetekkel örvendezteti meg az olvasóit, amelyek miatt garantált az izgalom és a könnyed kikapcsolódás. Mindezek után még azt is hajlandó vagyok elnézni neki - és a regényeinek -, hogy minden egyes kötetben egy újabb párocska talál egymásra. Persze pikáns jelenetekben sincs hiány. Szóval soha nem fogom tökéletesnek tartani a kapott élményt, nem lesz egy "hűűűű, de elképesztően jó volt" érzésem tőle, de attól még nagyon kedvelem és olvasom a szerző történeteit.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 398 oldal
Fordította: Goitein Veronika
Borító ár: 3.999,- Ft
A mű eredeti címe: Shadow's Claim
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
Alsorozat: Dacianók
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Elizabeth Peirce (ember)/Lothaire (vámpír)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (dák vámpír)
14.) Elfojtott üvöltés
Chloé Todd (szukkubusz)/Uilleam MacRieve (vérfarkas)
Műfaj: paranormális, romantikus

Ez a kötet egy sorozaton belüli alsorozat kezdő része. Az előző regényben, a Vámpírbosszúban végre megmutatták magukat a dákok, ez a rejtett életmódot folytató, a saját szabályai szerint élő nép. A négy dák herceg, családjaik utolsó sarjai végül úgy döntenek, hogy nem versengenek tovább a trónért, hanem elismerik királyuknak azt, akit erre rendelt a sors. A hercegek egyike Trehan Daciano, aki az Árnyak Házának örököse és feladata szerint ő a királyság kardja. A dákok rejtett földjére ritkán engednek be idegent, ha mégis, akkor az illető soha többet nem hagyhatja el a királyságot - a titkot mindenképpen meg kell őrizni. Ha valaki a rendelkezés ellenére mégis úgy dönt, hogy megszökik dák földről, akkor azt le kell vadászni - ez Trehan feladata.

Trehan Abaddon síkjára, a haláldémonok földjére követi a szökevényt, Caspiont, aki a tiltás ellenére is elhagyta a Dák Királyságot. A könyörtelen és halálos vadász figyelmét azonban eltereli az ország örököse, a félig démon, félig varázsló Bettina, aki vérajándékban részesíti - életre kelti - a vámpírt. A varázslónők a Szövetség leggyengébb és legsérülékenyebb lényei, ráadásul Bettina egy korábbi támadásban még a varázserejét is elvesztette, így különösen sebezhető. A gyámjai szerint védelmezőre van szüksége, ezért lovagi tornát rendeznek, a győztes pedig elnyeri a hercegnő kezét és vele együtt megkapja a királyságot is. Bár Trehan nem tervezte, de mégis benevez a versenyre és mindent megtesz azért, hogy ő legyen a győztes - közben pedig hasonló elszántsággal harcol a lány, vagyis a sors által neki rendelt Arája szerelméért is.

Tündérmese Kresley Cole módra, ahol semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene. A varázslónő, akinek a kezét el kellene nyerni, természetesen mást szeret. A szerencsés démon pedig nem más, mint Caspion, akinek nyomait Trehan egészen eddig követte. A dák törvény - és a féltékenysége is - azt követeli, hogy pusztítsa el a démont, akit azonban a versengés idejére mágia véd. A vámpír Arája nem lehet másé, ezért Trehan is beszáll abba a küzdelembe, ahol egyike lesz a kétszázhuszonnyolc kérőnek. Szóval, tényleg minden olyan, mint ahogy az a mesékben lenni szokott...

Lothaire elég nyafogósra sikerült és hisztivel teli könyve után valósággal felüdülést jelentett, hogy ennek a regénynek volt története. Új szereplők, eddig ismeretlen királyságok, eddig nem látott fajok sokasága, és persze az izgalom - a küzdőtéren és az érzelmek terén is ádáz küzdelem folyik Bettina kezéért. Az időrendet tekintve a kötet történései Lothaire és a mátkája egymásra találásának eseményeivel szinte azonos időben zajlanak, a két történeknek vannak közös pontjai.

Bettina a széltől is óvott, ám sehová sem tartozó félvér hatalmas változáson megy keresztül az események hatására. Mondanám, hogy szimpi volt a csaj, de annyira azért mégsem - sőt, jó darabig egyáltalán nem. Hosszú ideig nem is értettem, hogy mi a fenét eszik rajta annyira Trehan, bár sok választása éppen nem volt, mivel a sors által neki rendelt párjáról volt szó.

Féltem, hogy mivel ismét egy vámpír kapta az egyik főszerepet, ezért unalomba és ismétlésbe fullad majd a történet, de szerencsére nem így történt. Trehan visszafogott, lovagias, mégis nagyon rámenős és harcos jellem - igazi pasi. A majd ezeréves vámpír mindenkinél jobban uralkodik az indulatain, ugyanakkor Arája közelében forr a vére és bármit megtenne érte. Szokványos és klisékkel teli történet és mégsem, mert Trehan nem egyszerű vámpír, ő bizony dák vámpír.

Tetszett, hogy Cole kapcsolta az eseményeket az előző kötetekben történtekhez: ismét szóba került a sziget, ahol a halhatatlanokat tartották fogva, valamint Thronos, a sérült szárnyú vrekener, akiről néhány jelenet és sejtelmes utalás erejéig már volt szó a korábbiakban. Feltűnt a regényben Lothaire és a mátkája is, és nagy örömmel üdvözöltem, hogy Lothaire végre befejezte a hisztit, helyette inkább ismét önmagát adta - és még újat is tudott mondani a dákoknak a vámpírléttel kapcsolatban.

Nem kiemelkedően jó, de olvasmányos, jól összerakott, humoros - imádtam Salemet - és kellően izgalmas történet. A kérők összecsapásai eléggé véresek voltak, hullottak is a résztvevők, mint a legyek és persze az egyes fordulók eseményei fenntartották a figyelmet. A szerző parádés felvonulást rendezett különféle lényekből és ennek megfelelően változatosak voltak a képességeik is - az egyes küzdelmek pedig pont emiatt kiszámíthatatlanok. Volt miért és kiért izgulni. A nagy félreértés sem lett az a teljesen szokványos "félreértettem, amit mondtál és ezért megorrolok rád" dolog, hanem egészen komoly és a cselekmény szempontjából hihető problémát sikerült összehozni.

Jó volt ez, sokkal jobb, mint Lothaire története, de azért nem ért néhány korábbi és nagyon kedvelt rész nyomába. A mozgalmas és érdekes történet mellett a szerző megint felkeltette a későbbi szereplők iránti kíváncsiságomat. Lanthe, a varázslónő Skye Hallban fogoly, fogva tartói a varázslók ősi ellenségei, a vrekenerek - Lanthe és Thronos története két könyv múlva érkezik. Előtte azonban Uilleam MacRieve kalandja következik, akit szintén megkínoztak azon a bizonyos szigeten és aki még azóta sem jött helyre. Ó, igen, mind a kettő nagyon érdekesnek ígérkezik, már alig várom a magyar megjelenéseket. 

Folytatás »

Virág Emília: Sárkánycsalogató (Hétvilág 1.)

Az első könyves magyar szerzőkkel kapcsolatban némiképp fenntartásokkal viseltetem. Tudom, hogy ez egyben előítélet is, de volt néhány nem túl kellemes tapasztalatom az elmúlt néhány évben és a rengeteg szerzői kiadású - nyomtatott formában vagy elektronikus könyvként - megjelentetett írás sem győzött meg az átéltek ellenkezőjéről. Biztos lesznek, akik az előbbi kijelentésemért a keresztre feszítés ismételt bevezetése érdekében fognak majd aláírás gyűjtésbe és a petíciójuk azt is tartalmazni fogja, hogy én legyek az első, akivel majd példát statuálnak. Viszont úgy vagyok vele, hogy az vesse rám az első követ, akiben nincs szemernyi előítélet sem, illetve nem fordult meg hasonló gondolat a fejében. De... Mert mindig van egy de, és ez egyébként most kifejezetten jó. Mert ez a regény is olyan, amiről eddig regéltem: magyar szerző írta, első könyv, de... olvasmányos, humoros, élvezetes és ha nem is tökéletes, de nagyon jó. Ja, és totál magyar! A miénk, és erre tényleg büszkének kell lennünk! Kicsit őrült, kicsit furcsa, de szeretni való - és tényleg magyar.

Értékelés: 9/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 328 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Folytatás:
2.) Boszorkányszelídítő
3.) Tündérfogó
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Szükségem volt némi noszogatásra ahhoz, hogy a kezembe vegyem ezt a regényt, mert valamivel át kellett törni az előítéleteim szalagkorlátját. Amikor azonban ez megtörtént, már semmi sem állított meg abban, hogy fejest ugorva a történetbe, teljes mértékben elmerüljek annak ízes, helyenként szagos, de végig magyaros élvezetében.

Nézzük a kiinduló helyzetet: van egy másik világ, a mi világunkkal a feneketlen kút köti össze, amelyen keresztül megfelelő előkészületet követően a kiválasztott utazhat. Az előkészületek megtörténtek, és ahogy az lenni szokott, ami félresikerülhet, az bizony félre is sikerül. Így történhetett meg az, hogy Józsi az egyszerű, bár kissé másnapos egyetemista megnyitja a világok közötti átjárót és átengedi rajta Egont, a sárkányt, valamint Bélát, a lovagot, aki éppen Egon elől menekül, kezében a sárkány tojásával. A tojását visszaszerezni akaró sárkány dühét az Oktogon bánja, meg Józsi, akinek mindenképpen tennie kell valamit az előállt állapot rendezése érdekében.

Ez a regény egyszerre hangulatos és mozgalmas, ötvözi a mai élet mindennapjait és a népmesei világ jellemző szereplőit. Mi történik akkor, ha ez a két világ keveredik? Először értetlenkedés, aztán zűrzavar, végül még nagyobb káosz. És mielőtt azt hinnénk, hogy mindennek Egon az oka, akinek jelenléte ebben a világban nem egészen természetes, azt kell mondanom, hogy talán ő okozza jelen esetben a legkisebb hullámokat a káosz forrongó tavában, bár tény, hogy akarva vagy akaratlanul, de mindig az  események középpontjában áll. Vagy éppen fekszik és szunyókál. Ahogy éppen a helyzet adja magát.

A kialakult helyzet legfontosabb szereplője Józsi, aki a maga szerencsétlen és csetlő-botló viselkedése ellenére is valahogy szimpatikus. Bár az is tény, hogy vicces Józsi minden szimpátia ellenére sem ér a hősies lovag, Béla nyomába, akinek erős kisugárzása még a lapokon is átsüt. Éppen ezért sajnálom, hogy Béla a maga nemében a regény egyik legnagyobb kihagyott lehetősége lett, mert bizony én kevesebbet dutyiztattam volna és többet kóboroltattam volna Budapest utcáin. Mókás helyzetekből persze így is bőven volt elég, de lehetett volna még több is.

Beszéljünk a másik nemről és a másik világról. Először is ott van Józsi kedvese, Sára, a talpraesett mai nő szerepében, valamint Emese, a kissé bohókás és mindenféle természeti erők jelenlétében hívő lány, aki álmaiban egy másik világban kóborol. Említést érdemel még a Setét-erdő boszorkánya, Hollus, aki viszont Emeséről álmodik és Borbála, a király boszorkánya, aki meg Hollus ősellensége.

Hol Budapest és közvetlen agglomerációja szolgál az események helyszíneként, hol pedig az a bizonyos másik világ, ahol a mágia megszokott dolog és lefedettség hiányában esélytelen wifi csatlakozási lehetőséget találni. A szereplők hol itt, holt ott bukkannak fel és gubancolják össze a kezdetekkor sem egyszerű helyzetet. Józsi, az a mesehős, aki semmiről sem tud és semmit sem ért, de talán éppen ezért jelentheti ő a megoldást a problémára - amolyan szerencsefia, mert annyiszor múlott hajszálon az élete, hogy ha macska lett volna, már az utolsót fogyasztaná.

A kis magyar valóság és a népmesei elemek jól összegyúrt kavalkádja, mindez bőven nyakon öntve humorral, amelyet az elején ugyan kicsit erőltetettnek éreztem, de a végére már kifejezetten jól esett. Vagy megszoktam, vagy a szerző vett vissza valamennyit a poénkodásból és helyezte inkább a cselekményre a hangsúlyt - véleményem szerint az utóbbi az esélyes.

A regény eleje - minden mozgalmassága ellenére is - valahogy nehezebben csúszott, nem igazán akartak fogyni az oldalak. Aztán úgy kb. a történet felétől valahogy érdekesebbé váltak az események és gördülékenyebbnek találtam a stílust, a cselekmények alakulását. Ahogy az sem volt mindegy, hogy érdekelt a Hollust körüllengő sötét titok, a botja körüli mizéria magyarázata. Közben pedig hangosan kacagtam, mert Hollus és Józsi kettőse sokkal, de sokkal eredetibb és mulatságosabb volt, mint a másnapos Józsi szerencsétlenkedése és az általa korábban véghezvitt sárkánymentő akció.

A regény vége pedig nem más volt, mint egy igazi szélvihar, amely minden addig felbukkanó szereplőt és elhangzott tényt felkapott, jól összekavart, összeforgatott, majd egymás után kivetett magából. Az őrületes katyvasz szálai szépen kisimulnak, a hősök és a nem hősök is megjárják a poklok poklát, aztán mindenki elnyeri méltó büntetését, vagy éppen visszakapja a botját.

És ha valaki ebből továbbra sem értene semmi, akkor azt nem csodálom. Az értetlenkedés feloldására két megoldást tudok javasolni. Az egyik: "éjfélkor feküdj ki a keresztút közepére (...) háromszor próbál majd felállítani a sötétség, de ha kitartasz negyedszerre egy fekete csirke fog közeledni hozzád (...) na, ezt a csirkét fogd meg, édes fiam, és hozzád pártol a szerencse!" A csirke pedig így fog szólni hozzád: "Miiit-mit-mit?" Hogy ez így kicsit körülményes? És továbbra is érthetetlen? Az, nem is tagadom. Éppen ezért tartom járhatóbbnak a másik utat: szerezd meg ezt a regényt és merülj el benne. Ígérem, hogy nem fogod megbánni. Hogy ez könnyebben menjen, rád olvasom ezt a rigmust: "Nyomd össze a végtelent, keress rést a túloldalon, szél hátán, denevér szárnyán, vidd a földet, a vizet, a szelet a tűzhöz, hasítsd át a szövetet a birodalmak között!"

Kell némi idő, amíg az ige hatni kezd, de mihelyst érzed a bizsergést, ne állj ellen. Ha hatott a varázs és belekezdtél a szövegbe, akkor pedig fújd meg a sípot jó szórakozást!

És mi lesz most, hogy előcsalogattam a sárkányt? Azt hiszem, hogy megszelídítem a boszorkányt is. Virág Emília pedig elfoglalta a helyét azon magyar szerzők sorában, akinek a további regényeit is olvasni szeretném majd.

Folytatás »

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Benyák Zoltán az a magyar szerző, aki a regényeivel egyszerre képes meglepni és elvarázsolni - minden egyes alkalommal. Az Ars Fatalis - A végzet játszmája örök kedvenc marad a kiszámíthatatlanságával, a misztikus hangulatával és a titkaival, majd számomra is megállt az idő, amikor belemerültem Az idő bolondjai olvasásába. A titkok és a misztikum után a Csavargók dala kissé földhöz vágott a maga realitásával, azonban mást is adott a számomra a történet: reményt és  a megértés, az elfogadás érzését. És akkor meg kell említenem az írói álnév alatt publikált regényeket, mert azok között is akad eredeti és élvezetes darab - a Veszett lelkek városa szintén az egyik kedvencem.

Akárhonnan is nézzük, Zoli mindig talál valami témát, amivel képes felkelteni a kíváncsiságot, majd kanyarít köré egy olyan történetet, amelyet élvezet olvasni, ugyanakkor tele van rejtett mondanivalóval - a gyönyörűen megfogalmazott szöveg pedig hemzseg az idézni való mondatoktól.

"És mikor azt hiszed, hogy nem lesz már ennél elképesztőbb, akkor kiderül, hogy mégis."

Értékelés: 10/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 368 oldal
Borító ár: 3.490,-
A szerző egyéb regényei:
Pokoli szimfóniák
A háború gyermeke
Ars Fatalis - A végzet játszmája,
Az idő bolondjai
Csavargók dala

Jonathan Cross néven:
Veszett lelkek városa
Kvartett

Mert mi is történik ebben a regényben? Megismerünk egy festőt, aki tehetséges ugyan, bár egész életét szegénységben éli le, hogy aztán viszonylag fiatalon meghaljon és a túlvilágon ébredjen fel. Egészen pontosan először a halála után találkozunk Tom Pastorral, majd a visszaemlékezéseiből ismerjük meg irigylésre egyáltalán nem méltó életét. Tom azonban a túlvilágon feladatot kap, amelynek teljesítésében egy nem éppen hétköznapi révész segíti. Egy piros Chevyben furikázva róják együtt a túlvilág országútját, miközben egymás után keresik fel azokat a helyszíneket, amelyek egyébként sem időben, sem térben nem létezhetnének egymás közelében. De hát ez a túlvilág, itt bármi megtörténhet. Csak egy valami biztos: az idő sürget.

"Álljunk csak meg egy szóra! Vallási és fizikai kérdéshez érkeztünk. Meddig tart az örökkévalóság?"

Mint az előbbiekben leírtakból látszik, nem ez az első találkozásom a szerző regényeivel, és büszke vagyok arra hogy már akkor is olvastam a történeteit, amikor még nem a saját neve alatt publikálta azokat. Pont ezért merem kijelenteni, hogy bár Zoli láthatóan és érezhetően fejlődik, de örülök neki, hogy valami mégis állandó marad. Mit értek ez alatt? Ismerve a korábbi regényeket, kijelenthetem, hogy a szerző egyre populárisabb stílusban ír, élvezetes módon tálalja a fejében megszülető hihetetlen történeteit, ezért egyre több embert tud megszólítani az elbeszéléseivel. Ami ugyanaz maradt - ennek pedig kifejezetten örülök - az a különleges témák és a nézőpontok kavalkádja, illetve az igényes történetmesélés.

"A túlvilág bonyolult hely. Olyan bonyolult, hogy senki sem rajzolt róla térképet."

A téma ismét csak kényes és érzékeny, ugyanakkor sokak által érdeklődésre számot tartó. Mert ugyan ki az, akit ne érdekelne, hogy mi van a világokat egymástól elválasztó fátyol másik oldalán? Zoli gondolt egyet és megmutatta azt, hogy ő miként is látja azt a bizonyos élet utáni életet - látásmódja egyedi, a regény pedig annyi ötletet tartalmaz, amiből más szerző trilógiákat ír. Nem egyszerű, de csodálatosan megírt történet - mindenképpen olvasásra érdemes. Hogyan lehet egy ilyen elbeszélésről bármit is mondani? Nagyon nehezen, ezt érzem a saját bőrömön, miközben ezeket a mondatokat fogalmazom. Mégis nekivágok, mert muszáj írnom a bennem kavargó érzésekről, de csak arról, mert a cselekményről nem kívánok szót ejteni.

"Ha elfelednek, meghalsz. Ha emlékeznek, élhetsz."

Igyekeztem ráhangolódni a történetre, nem is adódhatott volna alkalmasabb időpont az olvasásra, mint az október második fele, az egyik legmágikusabb éjszakát megelőző időszak - amikor egyre vékonyodik a fátyol az élő és a holtak világa között. És még így is egy kicsit nehezen fogott meg a történet eleje - nem a túlvilági rész, hanem Tom Pastor életének leírása. Némiképp úgy éreztem, hogy a szerzőtől korábban olvasott történetek misztikussága és realitása keveredik ebben a történetben. 

"Az ember már csak ilyen. Az élők azt hiszik, van élet a halál után, a holtak meg azt, hogy újra élhetnek."

Kifejezetten nehezemre esett Tom életéről, illetve az ő és a felesége személyiségéről olvasni, de ezek megismerésére mindenképpen szükség volt, hiszen ezek a részek számos lényeges utalást és hivatkozást tartalmaztak, amelyek meghatározták a túlvilágon feladatot teljesítő festő lépéseit. Bár Tom élete annyira nem kötött le, a túlvilági kalandját annál élvezetesebbnek találtam - szinte tobzódtam a tényleges cselekmények olvasásában, illetve a jelképek és a háttérben megbúvó, másodlagos jelentések, mondanivalók tengerében. Azonban nem csak a jól felépített cselekményt és a háttérvilágot találtam lenyűgözőnek, hanem azt is, ahogy a szálak összeértek, ahogy kerekké és egésszé vált a történet, illetve ahogy a szereplők is változtak, fejlődtek - a regény minden szempontból kitűnőre vizsgázott nálam.

"A nosztalgia az Úr legdepressziósabb találmánya."

Ebben a történetben minden ismerős, és mégis minden más jelentést kap, mint amire az olvasó alapból számítana - mindenben ott van az a pici csavar, amitől teljesen más lesz a kapott élmény, a várttól eltérő a következmény, a megoldás pedig soha sem tekinthető nyilvánvalónak. Ez a regény kicsit komor, helyenként búsongó, időnként megmosolyogtató, egyes jeleneteiben varázslatos, másokban megdöbbentő, de mégis magával ragadó. Lehet olvasni csodálkozó tekintettel és adózni a szerző végtelen fantáziája előtt, ami kifejezetten élénken és színesen elevenedik meg az oldalakon, illetve lehet úgy is, hogy közben az olvasó próbálja megfejteni a filozofikus utalásokat, a rejtett tanításokat - az élmény minden esetben maradandó lesz. A szerző ebbe a regényébe is beletette a szívét és a lelkét, ezért megismerni és befogadni is csak ugyanígy szabad ezt a történetet: nyitott szívvel és lélekkel.

"Ugyanis nem csak a saját életed filmje pereg le, amikor felmegy a függöny, hanem beleshetsz másokéba is. Ha úgy tetszik, mind egy moziban ülünk, ahol a kaszás a jegyszedő. (...) Azért ne ijedj meg a nagyságától! Ahonnan te nézed, csak egy kis része látszik a sztorinak."

Mindig van egy határ, ahonnan tudom, hogy az adott regény nekem szól-e, vagy inkább mégsem. Nálam ez a határ most az emlékeket felidéző videotékás jelenetnél érkezett el - teljesen elvarázsolt az alkalmazott technika -, és innentől kezdve biztos voltam benne, hogy megint egy olyan Benyák Zoli regényt olvasok, aminek minden további cselekményét, minden sorát és minden egyértelmű vagy mögöttes mondanivalóját kedvelni fogom. Ahogy abban is biztos voltam, hogy a befejezés is a megelégedésemre fog szolgálni és örökre emlékezetes marad.

"Jó dolog az elkerülhetetlenség. Nem kell vesződni miatta."

Számomra a fenti mondat nagyon lényeges: korábban is tudtam, de megint bizonyítást nyert, hogy nem csalódhatok a szerző által írt történetben. Nem kell izgulnom azon, hogy tetszeni fog-e, mert biztos vagyok benne, hogy igen - megnyugtató, hogy van, ami miatt teljesen felesleges aggódni.
Zoli, köszönöm, hogy megálmodtad és papírra vetetted ezt a túlvilági kalandot, ezt a mozgalmas, érdekes és színes világot, amely más szabályok szerint működik ugyan, de lényegét tekintve mégsem annyira különbözik attól, amit most élünk és tapasztalunk.

Folytatás »

Kresley Cole: Vámpírbosszú (Halhatatlanok alkonyat után 12.)

Még egy sorozat, amelyet az Ulpius-Ház csődje után átvett egy másik kiadó, ezúttal - ismét - az Athenaeum Kiadó brillírozott és karolta fel a kis hazánkban is oly kedvelt regényfolyamot. Biztos vagyok benne, hogy számos rajongó sóhajtott fel megkönnyebbülve, valamint kiáltott fel ujjongva, először akkor, amikor értesülhetett a folytatás híréről, majd amikor végre a kezében tarthatta a könyvet. Valamiért azonban mégis úgy érzem, hogy ez a szünet nem tett jót sem ennek, sem pedig egy másik sorozatnak, mert a túlzott várakozás néha nem azt eredményezi, amit éppen kellene - de erről majd valamivel később.

Sajnálom, hogy a kötet címe végül az lett, ami, mert szerintem teljes mértékben fölösleges erőltetni ezt a vonalat, követni az előd nem túl ötletes - és sikeres sem mondható - példáját. De még így is piros pontot érdemel az Athenaeum Kiadó, mert meghallgatja az olvasóit, figyelembe veszi az elhangzó véleményeket, ezért is kerülhetett sor arra, hogy végül a harmadik borítótervvel jelent meg a kiadvány - hozzáteszem: hála az égnek. Ahogy annak is örülök, hogy egyes nagyon kedvelt kifejezéseket végre régi ismerősként üdvözölhettem - pedig most is új fordítót kapott a történet, bár ez talán ebben az esetben indokolt döntésnek tekinthető. De akkor most már nézzük a történetet...

Értékelés: 6/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 493 oldal
Fordította: Márton Andrea
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Lothaire
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan MacRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen MacRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth MacRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Lothaire (vámpír)/Elizabeth Peirce (ember)
13.) Árnyak hercege
Bettina (démon/varázsló)/Trehan Daciano (vámpír)
14.) Elfojtott üvöltés
Chloé Todd (szukkubusz)/Uilleam MacRieve (vérfarkas)
Műfaj: paranormális, romantikus

Lothaire egy fantasztikus karakter: az első kötetek óta jelen van, időnként felbukkan, mindig tesz valamit - általában olyat, amivel árt valaki másnak -, aztán eltűnik. De ennyi is elég volt arra, hogy az önző és helyenként bunkó viselkedése ellenére is érdekes és kedvelhető karakterré váljon. Aztán ott volt a sorozat négy utolsó megjelent kötete, amelynek eseményei valamilyen szinten mind összefüggnek egymással és minden lényeges szál Az álmaim harcosa regényben futott végül össze: ezek közül az egyik legérdekesebb természetesen az Ősellenséghez kapcsolódott.

A könyv egy múltbeli jelenettel kezdődik: Lothaire ekkor még kisfiú, aki Stefanovicsnak, a Horda királyának és Merész Ivanának, a Dákok hercegnőjének gyermeke - nem törvényes örökös, hanem csak egy a bal kézről születettek hosszú sorában. Ivana dacossága és tiszteletlensége következményeként menniük kell a kastélyból, a Dák királyságot azonban már nem érik el, a fia biztonsága érdekében Ivana feláldozza magát - Lothaire pedig esküt tesz, hogy megbosszulja az anyja halálát. A vámpírt ezentúl csak a bosszú élteti, minden tettét ez mozgatja, minden döntésének a hátterében ez a fogadalom áll.

Hatalmasat ugrunk előre az időben, majd még egy kicsit, aminek következményeként eljutunk a szigeten történt események időszakába, pont abba az időbe, amikor Declan Chase napokig eszméletlenül fekszik és mindenki várja a bekövetkező változást. Fény derül arra is, hogy miért igyekezett Lothaire olyan gyorsan kijutni a szigetről - tényleg szorította az idő, mert a nőt, akinek testében az Arája lelke is otthonra talált mindössze két perc választja el az injekció általi kivégzéstől.

Lothaire egy nagyon erős karakter, ő az Ősellenség, akitől mindenki retteg, akinek több ezren tartoznak véradóssággal, akinek elég csak a nevét is megemlíteni és mindenki kitér az útjából. Könnyen elképzelhető, hogy velem van a probléma, de a korábbi szerepléseit követően én bizony nagyobb alakítást vártam tőle - talán ha pár évvel korábban olvasom ezt a kötetet, akkor sokkal elégedettebb lettem volna, így viszont...

Lothaire-nak rengeteg ellensége van, a regényben azonban nem sokkal találkozunk össze - illetve ha mégis, akkor az általában említés szintjén történik csak meg. Mivel azonban vámpírunk az őrület határán egyensúlyozik, ezért leginkább önmagával harcol - ő a saját maga Ősellensége is. Tény, hogy a szerző elképesztően jól jelenítette meg a fejben immár erősen hibás, paranoiás halhatatlan személyét, de ez önmagában kevésnek bizonyult a számomra. Sokkal érdekesebbnek tűnt a vámpír Arája, aki emberként Elizabeth Peirce, egy tanulatlan fiatal lány, akinek a testébe költözött a vámpírok istennője, Saroya. Az előbbi folyamatosan halni készül, hogy ezzel is megakadályozza az istennőt tervének végrehajtásában, az utóbbi viszont mindenkit legyilkolna, akit csak lehet - tökéletes páros.

Az alapszituáció és a szereposztás kecsegtető, viszont nagyon hiányoltam az igazi cselekményt a regényből. Adott egy vámpír, akinek rengeteg ellensége van, ezért bezárja az Aráját egy lakásba, majd ezt követően szinte ki sem mozdulnak a falak közül. A végeredmény: hosszú beszélgetések, lelkizések, győzködések, illetve határozottan nagy mennyiségű pikáns jelenet, amely természetesen szintén tele van húzódozásokkal és lelkizéssel - mindez sokszor sok oldalon keresztül, jó hosszan ecsetelve. Röviden és tömören: beszélgetnek és baszélgetnek, ha pedig nem, akkor lelkiznek. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért elismerem, hogy ezek egy részére szükség volt a kapcsolat fejlődésének bemutatása érdekében, de szerintem némileg eltúlzott lett a dolog. Főleg, hogy közben sehol egy ellenség, aki ki akarná használni Lothaire gyenge pontját, a halandó testben rejtőző Arát, ahogy La Dorada, aki egyébként oly megszállottan kutatja a gyűrűt, szintén hallgat és rejtőzködik, és még hosszan sorolhatnám.

Arra, amiről tulajdonképpen olvasni akartam, a regény olyan hetven százalékának elolvasását követően került sor és még akkor is el tudtam volna képzelni valamivel eseménydúsabb cselekményt, mert a lelkizés továbbra is jelentős mennyiségű helyet követelt magának. De a kötet végében legalább már történt valami.

"Ha Nix a jóslás királynője, akkor Lothaire az intuíció királya. Fehér királynő a fekete király ellen."

Amit igazán kedveltem ebben a regényben az Lothaire múltja, valamint Nix és a vámpír közös jelenetei: mindegyik remek volt - és néhány tekintetben szórakoztatóbb is, mint az oldalakon keresztül tartó siránkozások. Nix kétségkívül nagy játékos, a tettei egy részének indokait pedig nagy kegyesen el is árulja az olvasóknak - igaz, csak a kötet vége felé kerül erre sor. Nem csodálom, hogy ő is az őrület határán egyensúlyoz, mert bár az információ hatalom, de ha a túl sok információ túl sok felelősséggel párosul, akkor az még egy valkűr elméjének épségét is képes kikezdeni. Kíváncsi vagyok arra, hogy neki kit szánt párjául a sors, ki sodródik mellé az Örökösödés során. Reméljük, hogy akkor még elég épp lesz az elméje ahhoz, hogy felismerje a lehetőséget.

És ha már annyit beszéltem Lothaire Arájáról, akkor el kell ismernem, remek húzás volt a sorstól, hogy éppen ezt a lányt rendelte az ősöreg és őrült vámpír mellé. Elizabeth remek karakter: imádtam az éles nyelvét, a szövegét és az egész helyzethez való hozzáállását. Tulajdonképpen ő volt az, aki elvitte a hátán ezt a könyvet - amit egyébként a vámpírtól vártam volna el. Lehet, hogy ez afféle fricska volt a szerzőtől? Könnyen lehet.

Alapvetően több tetőpontja is van a történetnek, ettől az egész olyan, mint egy érzelmi hullámvasút - mindössze azt sajnálom, hogy a lényeges fordulatokat képviselő helyzetek az előzményekhez, a felvezetéshez és a lelkizésekhez képest túl gyorsan - és helyenként bosszantóan egyszerűen - oldódtak meg. Valamiért nem éreztem azt a feszültséget és izgalmat, amit a Cadeon és Holly kalandja közben, vagy éppen A sötétség démona, és Az álmok sötét harcosa című regények olvasása során - nagyon hiányzott a cselekmény, a tényleges történet, a mozgalmasság. A végére ugyan szépített egy kicsit a szerző, de a végeredmény így is csak egy erős közepes - az Ősellenségtől többet vártam, mint egy elveszett és folyamatosan siránkozó vagy dühöngő kisfiú megszemélyesítését.

Hogy mindezek ellenére várom-e a folytatást? Természetesen. Nem zavar, hogy ennek a kötetnek a története nem jött be, mert számos egyéb és érdekes karakter él és létezik még ebben a világban, akinek a történetére kíváncsi vagyok. Ha pedig az mozgalmasabb lesz, mint a jelenleg olvasott, akkor még akár könnyen a kedvenceim közé is kerülhet - vagy ha mégsem, akkor is élvezni fogom az olvasását.

Folytatás »