K. A. Linde: Nincs kötelezettség (Nincs kötelezettség 1.)

Ha van történet, amely megkaphatná a legbugyutább fülszöveg díjat, akkor ez a könyv biztosan eséllyel pályázhatna erre - a nem éppen becses - címre. Azzal viszont még magamat is sikerült meglepnem, hogy mindezek ellenére képes volt annyira megpiszkálni a fantáziámat, hogy érdekelni kezdjen a történet. Hogy ez engem minősít? Azt hiszem akkor így jártam. De azért csak érdekelt, hogy miről is szólhat az a regény, amely ennyire képtelen és hihetetlen helyzettel vezeti fel a mondandóját. Úgy gondoltam, hogy teszek egy próbát, beleolvasok, és ha nagyon nem tetszik, akkor ennyi volt. Legnagyobb meglepetésemre nem mentem falnak az első cirka ötven oldaltól, így bőszen folytattam az ismerkedést, hogy aztán természetesen elérkezzen az a pillanat, amikor a fejemet a falba verve  azt kérdezem magamtól, hogy miért is kezdtem én ebbe bele. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Viszont felhívom a figyelmet arra, hogy a spoilermentes posztra vonatkozó szabályomat ez esetben önhatalmúlag felfüggesztettem - szóval mindenki csak saját felelősségére haladjon tovább a szöveggel.

Értékelés: 4/10

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 620 oldal

Fordította: Székely Szilvia

Borító ár: 3.999,- Ft

A mű eredeti címe: Avoiding Commitment

Sorozat: Nincs kötelezettség

Folytatás:
1.5 Avoiding Decisions
2. Avoiding Responsibility
2.5 Avoiding Intimacy
3. Avoiding Temptation

Műfaj: romantikus, new adult
Megjegyzés: e-könyvként is kapható

No, akkor kezdjük azzal, hogy miben is sántít a fülszöveg - mondanám, hogy csupán apróságokban, de azért a történet szempontjából ezek lényeges elemek. Jack és Lexi nem voltak jegyesek, ezért az exvőlegény titulus erősen sántít. Szó sincs arról, hogy az útját kell egyengetnie a jelenlegi nőjénél, teljesen másról van szó, már a kezdetek kezdetén is. Bekah fivére pedig nem meleg, vagy ha mégis, akkor baromi jól titkolta, mert nekem pont az ellenkezője jött le.

Szóval az alapszituáció az, hogy Lexi már - újabb - két éve nem hallott a volt - nem - pasijáról, amikor megcsörren a telefonja és a vonal másik végén Jack szólal meg: az éppen aktuális barátnője szeretne megismerkedni és elbeszélgetni a volt barátnőkkel. Mivel Jack elfelejtette megemlíteni Lexi nevét és  a hölgyemény egy másik lánytól hallott csak a létezéséről, ezért különösen kíváncsi a lányra, no és arra, hogy kedvese vajon miért is titkolta el előle a kilétét. Mivel a lány már úgy is fontolgatta, hogy hazalátogat a szüleihez és szüksége is lenne arra, hogy kapcsolatát véglegesen lezárja a hívó féllel, ezért elfogadja a meghívást.

Szóval Lexi megérkezik Atlantába és kezdődik a játék, amely azért nem tekinthető kispályásnak. A lehetetlen alaphelyzet csak még elképzelhetetlenebb szituációkat eredményezett, és én egy idő után nem tudtam, hogy eldönteni, hogy mérgemben falhoz csapjam a könyvet, vagy esetleg jót nevessek az egészen. Nem tagadom, hogy az olvasás közben többször eszembe jutott a Szeress, ha hazudok is sorozat első kötete, a Kihasznált alkalom, mert ha hasonlítanom kellene valamihez ezt a történetet, akkor az biztosan ez a regény/sorozat lenne.

A fő nézőpont Lexié, tulajdonképpen ő a mesélő, még akkor is, ha E/3-ban íródott az egész történet. Bár zavaró a dolog, mert néha változtak a nézőpontok és akkor viszont eléggé zavaros is volt, hogy éppen kinek a gondolatai sorakoznak a papíron. A lényeg az, hogy a jelen és a múlt fejezetei váltakozva következnek egymással, a kezdeti szituációt követően mintegy öt évvel ugrunk vissza az időben és fokozatosan, lépésenként megismerjük Lexi és Jack közös múltját, illetve haladunk a jelen eseményekkel is, így közelítünk a végkifejlethez - mind a múltban, mind a jelenben.

A kép INNEN.

Alapjaiban véve a történetvezetéssel nincsen bajom, sőt... még tetszett is, hogy nem a szokványos lineáris megoldás mellett döntött a szerző, mert így sokkal inkább fenntartotta az érdeklődést a történet. Amivel bajom van az a kivitelezés, szereplők és a cselekmény - igen, jól látjátok, hogy elég sok sebből vérzik a regény.

Kezdjük is talán a fő problémával: a férfival. A történet férfi főszereplője Jack, akiről annyit sikerült megtudnom, hogy kócos barna haja alól kivillanó kék szeme folyamatosan az őrületbe kergeti Lexi-t, és természetesen észvesztően jól néz ki. Ja, hogy egyébként meg egy bunkó, egy akkora tuskó, hogy majdnem hasad, az csak másodlagos szempont, mert a külcsínre vonatkozó temérdek utalás mellett a jellemére vonatkozó kijelentés egyszer sem hangzik el - na jó, talán Lexi barátnője, Chyna szájából. Bár ez olyan dolog, hogy mondani sem kell, mert nyilvánvaló, hogy egy nagyképű pöcs, egy utolsó hajszáláig romlott és hazug alak. Az biztos, hogy nem derült ki a számomra, miért is olyan pótolhatatlan Jack, hogy Lexi hat éven keresztül mindig visszatér hozzá és gyakorlatilag úgy vonzza ez a pasi, mint molylepkét a lámpafény - és legalább annyiszor meg is égeti.

A kép INNEN.

És akkor Lexi, aki egyébként annak ellenére, hogy ügyvédi gyakorlatát tölti éppen New Yorkban - ami azért feltételez némi logikai, tisztánlátási és kombinációs készséget, illetve képességet - a regény jelentős részében úgy viselkedik, mint akinek egy szemernyi esze sincs, és elérte azt a szintet nálam, hogy az alul kvalifikált háziszárnyas kifejezés is megtisztelő a számára. Mert milyen jelzővel is lehetne illetni egy olyan, nem teljesen normális nőt, aki elhiszi mindazt, amit Jack összehadovál? Aki ennyiszer hanyatt dobja magát a mosolya láttán? Aki ennyiszer visszafogadja őt és képes mindent, még a jól működő kapcsolatát is feláldozni azért, hogy mazochista módon újra beleugorjon egy nem létező kapcsolatba? Ha csak egy kicsit is elgondolkozna azon, amit művelnek egymással, ha egy kicsit is odafigyelne az egyébként árulkodó jelekre, akkor azon mód hátat fordítana ennek a szoknyavadásznak.

A falat kapartam attól, amikor Jack kijelentette - és állandóan ezt tette -, hogy technikailag ők nem járnak együtt. Mindig és minden egyes alkalommal elérte azt, hogy a lány ne árulja el senkinek azt, ami köztük történt, soha, de soha nem vállalták fel nyilvánosan a kapcsolatukat - még amikor hónapokig együtt is voltak, akkor is megegyeztek abban, hogy csak kipróbálják egymást és jól szórakoznak. Most kérdem én: ez normális? Az már csak Lexi-t minősíti, hogy elfogadta ezeket a feltételeket. Nem tudok mást mondani, mint hogy egyszerűen érthetetlen és dühítő kettőjük kapcsolata.

A kép INNEN.

A szerelmi vallomások és a félrelépések igazi érzelmi hullámvasútja követi egymást sokszor száz oldalon keresztül. Mert, hogy Jack - bár technikailag nem akar együtt lenni a lánnyal - valahogy nem bírja elviselni, hogy más is a közelében legyen, és mindent megtesz azért, hogy minden pasit elmarjon mellőle - természetesen úgy, hogy közben neki magának a legtöbb esetben barátnője van. Lexi, hol pótlék, mert az aktuális barátnő még őrzi a szüzességét és hát csak jó lenne valakivel kettyinteni, hol pedig a polcról bármikor lekapható és leporolható játékszer, amikor éppen nincs senki más képben. Egyszerűen dühítő és bosszantó az egész. A gyűrűmutogatós, majd faképnél hagyós résztől (mind a kettőtől) pedig egyszerűen ordítani tudtam volna.

Mondanám, hogy voltak olyan szereplők a történetben, akiket megkedveltem, de sajnos ez nem így történt. Becah már az elején sem volt szimpatikus, a végén pedig még úgy sem - aljas kis dög, manipulatív szipirtyó, aki ügyes sakkjátékkal csak eléri azt, amit akar, mondjuk ebben azért segítőpartnerre is talál a bátyja, Ramsey személyében, és persze Lexi is a kezére játszik rendesen. Egyedül éles szemét tudom csak dicsérni, amellyel felfedezte, hogy van egy személy Jack életében, akihez mindig visszavezetnek a szálak és valószínűleg ő az, aki miatt a férfi képtelen elkötelezni magát, akin még nem tette túl magát. A végén persze kapott tőlem egy harsány kacajt Becah igyekezete és végső vallomása, mert úgy gondolom, hogy megérdemlik egymást Jack fiúval - zsák és a foltja, sok szerencsét a másikhoz. Ha már Ramsey, akkor annyit meg kell említenem, hogy talán ő áll a legközelebb ahhoz, akit kedvelni lehetne, de azért még bizonyítania kell bőven, és abban nem vagyok biztos, hogy erre lesz lehetősége.

A kép INNEN.

Hatalmas hibája a könyvnek, hogy nagyon hosszú, feleslegesen hosszú - igen, ezt már megint én írom és tudom, hogy most sem hangzik jobban, mint korábban. A párbeszédektől néha majdnem lemartam az arcomról a bőrt kínomban, annyira élvezhetetlenek. Hogy ez mennyire a szerző, illetve mennyire a fordító hibája, azt már nem tudom eldönteni, de a lényegen nem változtat. A szereplők karakterábrázolásáról már ejtettem pár szót, a fejlődésükről viszont még nem - bár valószínűleg azért, mert abból nem sokat tapasztaltam, pedig egy hat évet felölelő történetbe már bőven belefért volna az is. Azt, amit Lexi a legutolsó két-három oldalon (!) produkált, még nem tudom elfogadni, csak akkor, ha bebizonyítja, hogy tényleg tanult a dologból.

Meghatározhatatlanul sokat rontott az olvasási élményen, hogy az egyébként sem minden hibától mentes párbeszédeket végtelen hosszúságú és kimeríthetetlen részletességű leírások szakították meg - legtöbbször természetesen a legrosszabb helyen és időben. Bevallom, hogy a vége felé már csak átlapoztam ezeket a monológokat, bemutatásokat, elmélkedéseket, mert szinte semmi új információt nem tartalmaztak, nem adtak hozzá semmi az éppen aktuális történéshez - bár ezt tettem volna a legelején is.

A kép INNEN.

A felfedezett szarvashibákra a könyv végén található, a szerző bemutatására szolgáló pár mondat adta meg a választ: "K. A. Linde független szerző és kiadó, aki szeret olyan regényeket írni, amelyek az olvasót az utolsó pillanatig találgatásra késztetik. (...) Megírta ennek a regénynek a folytatását is, amelyet a közeljövőben e-könyvként tervez kiadni, hasonlóan a későbbi munkáihoz." Nos, azt hiszem ehhez nincs túl sok hozzáfűzni valóm. Úgy gondolom, hogy egy erőskezű szerkesztő gatyába rázhatta volna a történetet és akkor valószínűleg sokkal élvezhetőbb is lett volna.

Folyamatosan azt harsogom, hogy ez kevés és rengeteg benne a hiba, ugyanakkor el kell ismernem, hogy tetszett benne az, hogy nem egy tipikus egykötetes szerelmi románcról van szó, a végkimenetel egyáltalán nem kiszámítható, a kétség folyamatosan ott volt bennem, végig kétesélyes volt a dolog - és csak gratulálni tudok Lexi döntéséhez. Szóval tetszett, hogy a holtomiglan-holtodiglan csak lehetőség, de senki sem tekintheti készpénznek.

Hogy állok a folytatáshoz? Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs. Akarom is, meg nem is. Dühítő volt az élmény, bosszantottak a hibák, de mégis valahol ott motoszkál a gondolat a fejemben, hogy ha szembe jön velem a következő kötet, akkor valószínűleg rá fogom magam szánni az olvasásra - előbb vagy utóbb biztosan. Olyan se veled-se nélküled kapcsolat ez, mint Jack és Lexi románca. Meg azért is, mert azért csak jól megkavarta a szálakat a szerző, és el tudott rejteni bizonyos motivációkat úgy, hogy az okozzon némi meglepetést. Csak remélni tudom, hogy az író tanult a saját korábbi hibáiból és az már pörgősebb, leírásokkal kevésbé szabdalt lesz - ja, és remélhetőleg kevésbé dühítő.

Posted in: 4 pontos,K. A. Linde,könyvértékelés,Nincs kötelezettség,romantikus,Ulpius-ház