Katja Millay: The Sea of Tranquility - Nyugalom tengere

Már megint egy Rubin pöttyös könyv, újabb történet sérült, az élet értelmét, a normális emberi kapcsolatokat, adott esetben a gyógyító hatású szerelmet kereső fiatalokról. Egy kicsit sok jelent meg mostanában az ilyen típusú regényekből, de én eddig még nem olvastam belőlük túl sokat, még nem teltem el a témával, tehát egyelőre bátran a kezembe veszem azt, amelyik felkeltette az érdeklődésem. Ráadásként ezt a kötetet ajándékba kaptam a szülinapomra, az elkövető @zsorzsi volt, amelyet itt is és ismét köszönök neki. Együtt is olvastuk a könyvet karácsonykor - minő meglepetés, neki is van belőle egy példánya -, ennek pedig általában közös bejegyzés az eredménye, de folyamatban lévő tanfolyamára, illetve az azt követő nyelvvizsgára való tekintettel ez esetben megkapta a felmentésem - most az egyszer, utoljára. ;)

Értékelés: 8/10

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Rubin pöttyös

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 496 oldal

Fordította: Komáromy Zsófia
Borító ár: 2.999,- Ft / 3.999,- Ft

A mű eredeti címe:
The Sea of Tranquility

Műfaj: romantikus, new adult

Miről is szól a könyv? Két és fél évvel ezelőtt Nastya Kashnikovval történt valami, ami teljesen kifordította önmagából, másfél éve pedig senkihez sem szól, senkivel sem beszél. Hogy megszabaduljon az emlékek egy részétől, hogy megőrizhesse a titkát, illetve az elhatároltságát, másik városba költözik, a nagynénjéhez. Terve azonban csorbát szenved, mert már az első napon felkelti a figyelmét Josh Bennett, aki legalább olyan elszigetelt, mint ő maga.

Josh történetét mindenki ismeri: a fiú sorban vesztette el a szeretteit, tizenhét éves létére egyedül áll a világban, a neve egyet jelent a halállal, mindenki elkerüli a személyét - a fiú különös terápiát dolgozott ki magának, amivel feldolgozza az őt ért traumákat, kordában tartja a zárkózottságát.

Nastya megjelenése azonban felborítja a megszokott rendet, a két fiatal között vonzalom szövődik, de a lány által őrzött titkok folyamatosan közöttük állnak. Van-e megoldás? Segíthet-e egymásnak a két sérült fiatal? Van-e remény a számukra, vagy már örökre elvesztek a lelkükben lakozó fájdalomban és sötétségben?

"Mintha létezne szabálygyűjtemény a pokol túlélésére."

Ha el akarok olvasni egy regényt, akkor általában igyekszem elkerülni az előzetes befolyásolást, mert nem akarok előítéletekkel, esetleg túlzott elvárásokkal belekezdeni a történetbe. - Ja, hogy ez pont az ellentéte annak, amit itt a blogon művelek? Igen, így van. De annyian vagyunk és annyifélék. - Viszont az is igaz, hogy nem minden regény esetében ez a reakcióm, én is olvasgatok más véleményeket, de akkor is vannak olyan kötetek, amelyekkel kapcsolatban kerülöm a befolyásolást - ez a regény pedig pont ilyen volt. 

Nagyon jól tettem, hogy tartottam magam az elveimhez, mert hatalmasat csalódtam volna, ha hagyom, hogy átjárjon a könyv körül kialakult hatalmas rajongás. Igen, jól gondoljátok, vannak problémáim a történettel - lehet húzogatni az orrokat, hogy nekem semmi sem megfelelő, de felvállalom a véleményem. Ígérem, hogy minden kétségemet megosztom veletek, aztán majd mindenki eldönti, hogy ő miként is vélekedik a bennem kételyeket ébresztő apróságokról.

"Az emberek folyton hangoztatják, hogy az igaz szeretet feltétel nélküli, pedig nem az. És még ha nincs a feltételekhez kötve, akkor sincs soha ingyen.Mindig kapcsolódik hozzá valami elvárás. Mindenki akar valamit a szeretetéért cserébe."

A kép INNEN.

Vitathatatlan, hogy a regénynek hangulata van, nem is akármilyen, mert a csodaszép fogalmazás, a meghittséget sugalló, illetve az érzelmeket, érzéseket leíró mondatok hatása kifejezetten erős, szinte berántott, körülölelt és nem is engedett szabadulni. Az, amit olvastam, olyan húrokat pendített meg bennem és olyan mélyen, amit nem sok más történetnek sikerült elérnie az utóbbi időszakban. Nekem az a gyengém, ha egy könyv lapjairól árad a hangulat, ha a sorok között megtalálom, általuk átélem az érzelmek teljes skáláját, és ezek úgy kötnek magukhoz, kapaszkodnak belém, mintha egy vadrózsabokor ágai fonták keresztül-kasul a szívem és a lelkem: minden egyes változás fájdalmas, de mégis szabadulni akarok - és néha mégsem.

A varázslat tehát működött, az érzések kavalkádja teljesen maga alá vont és pont ezért a könyv nagyon olvastatta magát. Mi akkor mégis a problémám? A karakterek, illetve leginkább a viselkedésük. A regény ugyan a két főszereplő - Josh és Nastya - problémájáról szól, nekik kellene a hátukon elvinni a történetet, de van ott még egy harmadik személy is, aki annak ellenére, hogy csak mellékszereplő, szerintem emlékezetesebb, mint a másik kettő együtt véve. 

"Minden normális családot csupán egy tragédia választ el a teljes széteséstől."

Josh egyénisége kiforrott, megedzette az élet, ő már ilyen marad: visszahúzódó, magának való, zárkózott. Az indulatai és az érzései kezelésére olyan elfoglaltságot talált, amelyben örömét leli és közben lefoglalja a gondolatait is: famegmunkálással foglalkozik, a keze alól csodaszép asztalok, illetve egyéb tárgyak kerülnek ki. A karaktere hiteles, a leírása és a viselkedése az általa átéltekhez viszonyítva teljesen életszerű, a történet szempontjából teljesen korrekt - szegénykémnek csak egyetlen nagy hibája van: olyan semmilyen, nem igazán hagyott bennem maradandó nyomot. Azzal, hogy folyamatosan kordában tartja az indulatait, nem erősködik, hanem mindig csak elfogad, számomra elszürkült egy kicsit - lehetett volna valamivel erőszakosabb és akkor talán nem fajulnak el ennyire a dolgok, hamarabb a problémák végére érünk és ez jót tett volna a történetnek.

"Nem mondhatom nekik azt, amit hallani szeretnének. Ha szólnék hozzájuk, hazudnom kellene, azt pedig nem akarok."

A kép INNEN.

A legfőbb gondom azonban Nastya, aki olyan elképzelhetetlen módon másként viselkedik, mint ahogy egy ilyen traumát átélt embertől elvárható, hogy arra nem találok szavakat. Kezdjük azzal, hogy egy önző dög: a hülyeségével, hogy nem szól senkihez, gyakorlatilag majdnem tönkreteszi a családját és annyira a saját dolgaival van ellátva, hogy fel sem fogja, mekkora kínokat okoz nekik - jó, hogy darabjaikra nem hullanak. 

Folyamatosan elemezgettem és a morzsányi információkból rakosgattam össze Nastya problémáját, aztán magam is meglepődtem, amikor végül is kiderült az igazság, mert az előzetes reakciók alapján valami sokkal nagyobbra és sokkal rosszabbra számítottam - ebből is látszik, hogy a kicsi lány reakciónak fele merő hiszti volt. Mondom ezt úgy, hogy az általa átélteket nem leminősíteni akarom, mert ha valakinek darabokra törnek az álmai, akkor az nagyon fájdalmas dolog, de az a reakció, amiről olvastam, akkor is eltúlzott volt az én szememben, nem egészen hiteles. A "már tényleg csak egy roncs vagyok" eseménynél pedig legszívesebben úgy felképeltem volna, hogy tasli következményeként fellépő agyi traumától tényleg véglegesen elfelejt beszélni. Világosan látszik, hogy az általa alkalmazott terápia nem működik, de arra képtelen, hogy más megoldás, más segítséget elfogadjon.

A történet elképzelhetetlenül gyenge pontja Nastya öltözködése, mert akivel az történik, mint vele és az a terve, hogy nem enged magához közel senkit - vagyis az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy nem akarja, hogy felfigyeljenek rá - az nem olyan ruhákat vesz magára, mint ő. Eléggé kifacsart gondolkodásra vall, amiről olvashattam és bökte is a szemem rendesen a dolog.

Drew, a harmadik és egyben legemlékezetesebb karakter, aki annyira élő, annyira valós és pezsgő jellem, hogy sokkal hamarabb közel került hozzám, hogy őszintén sajnáltam, nem róla szól a történet, de örültem, hogy szerepelt benne, mert így legalább szorult némi normális is az eseményekbe, a szereplőkbe.

A kép INNEN.

A fiúk tehát úgy, ahogy rendben voltak, a lányról eléggé bőven kifejtettem a véleményem és a történtekről, a titokról, valamint a - szerintem - eltúlzott reakciókról is ejtettem már szót. Mindezek után vártam a megoldást, amely erre a - szerintem már túlságosan régóta fennálló - problémára gyógyírt kínál és akkora döbbenetben volt részem, hogy csak lestem a kezemben tartott könyvet, miközben folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy ez most tényleg komoly-e. Mielőtt még félreértelmeznétek a szavaimat, meg is magyarázom őket: a több száz oldalon keresztül felvezetett alapvető bonyodalom megoldására olyan, de olyan pofonegyszerűen kerül sor, hogy attól menten padlót fogtam. Igen, értem, hogy mit akar vele mondani a szerző, tudom, hogy azt akarja kifejezni, amit mi magunk megoldhatatlannak tartunk, az mégsem az és csak el kell fogadni, túl kell rajta lendülni, tovább kell lépni és akkor rögtön mindent más színben látunk - de az átéltek, elolvasottak után én mégis valami másra, valami eredetibbre számítottam, és ez akaratlanul is hatalmas csalódást okozott nekem.

A regény hangulata ugyan végig kiemelkedő hatással volt rám, imádtam, ahogy a két főszereplő közel kerül egymáshoz, ahogy felépítik egymást között a bizalom törékeny hídját, de még így is éreztem, hogy a cselekmény nagyon lassú, nagyon vontatott. Első regényről van szó, tehát le a kalappal a szerző előtt, aki rögtön ilyen tartalmas és mennyiségében sem elhanyagolható méretű írást tett le az asztalra, de talán jobbat tett volna a történetnek, ha terjedelem tekintetében valamivel rövidebb és a történetvezetés valamivel feszesebb - ezt így egy kicsit rétestésztának éreztem. Ugyan megint röhejesen hangzik, hogy ezt a kijelentést pont én tettem, de akkor is ez a helyzet.

A kép INNEN.

A mindennapi problémák, illetve a feldolgozásukra tett kísérletek mellett van egy misztikus szála is a történetnek, amely olyan halvány, hogy ha valaki nem figyel oda, akkor észre sem veszi, de nekem nagyon tetszett és az a pár mondat sokat nyomott nálam a latban, amikor a regény végső megítéléséről volt szó.

"Az üveget, amelyen át a történteket néztem, elhomályosították a saját benyomásaim, így nem láttam a valóságot. Mert azelőtt minden fekete vagy fehér volt, gonosz vagy jó. Most viszont ez a legbonyolultabb: rájönni, valójában mi igaz."

Bár elég kusza, amit írtam és sok benne a negatív hangvételű mondat, összességében azért azt kell megállapítanom, hogy ez nagyon jó könyv, amelyet tényleg nyugodt szívvel tudok olvasásra ajánlani, mert szép, mert valós problémákat dolgoz fel, mert egészében kidolgozott - még ha nem is tökéletes. Valószínűleg, ha nem ebben az életkorban olvasom, hanem akkor, amikor magam is még csak keresem az utam, illetve a kamasz és felnőtt kor határán próbálom kibogozni a bennem kavargó érzéseket, akkor másként élem át azt, amit a regény adott. Mert, hogy adott - nem is keveset -, az nem vitás, mivel eleve tanító, útmutató jelleggel jött létre és annak a korosztálynak szól, aki nyitott - a könyv végén - felvetett kérdésekre. Így "csak" egy kellemes olvasási élménnyel lettem gazdagabb - és bár megértem a többiek imádatát -, de én nem lettem az írás rajongója, nem estem tőle maradéktalanul hasra.

Viszont a szerző további könyveire - ha lesznek olyanok - mindenképpen kíváncsi leszek, mert mesterien bánik a szavaival, szinte varázsol - aki pedig erre képes, azt nekem olvasnom kell.

Posted in: 8 pontos,Katja Millay,könyvértékelés,Könyvmolyképző,lelki sérült fiatalok,new adult,Rubin pöttyös