Nincs is jobb, mint olyan kortárs történetet olvasni, amelyben megelevenednek a magyar vonatkozású népmesei és mitológiai elemek. Kifejezetten örülök neki, hogy a kelta és mindenféle mitológia mellett hazai szerzőink felfedezték a magyar gyökereket is és sikeresen vegyítik ezeket a mai kor kívánalmainak megfelelő stílussal és cselekménnyel. Elsőként Kleinheincz Csilla vett meg magának Ólomerdő lakóinak történeteivel, valamivel később Gaura Ági szabadította rá az olvasókra - és a vámpírokra - Borbíró Borit. Majd ezt követően robbant be a köztudatba Virág Emília és Hétvilág lakóinak apróbb, illetve valamivel nagyobb problémái és azok egyedi megoldásai.
A Sárkánycsalogató üdítő változatosságot jelentett az olvasmányaim sorában, bár a számomra kissé erőltetett humor némiképp visszavett az élvezetből, de a cselekményét attól még nagyon kedveltem. Mindenért kárpótolt azonban a Boszorkányszelídítő boszorkányosan furfangos és lidérces cselekménye, az események végzetes láncának sora, amely meghatározta Berzence sorsát. És most itt van a harmadik kötet, a trilógia befejezése, amelyben megint csak Naplopó Berzence a fő problémák okozója, de ahogy az lenni szokott cselekedeteinek nem ő az egyedüli elszenvedője.
Értékelés: 10 pontot kap a 10-ből (mert megérdemli) Kiadó: Athenaeum Kiadás éve: 2018. Terjedelem: 318 oldal Borító ár: 3.699,- Ft Sorozat: Hétvilág Előzmény: 1.) Sárkánycsalogató 2.) Boszorkányszelídítő Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás |
Ha valaki az előző kötetből hiányolta a bevezető rész szereplőit - Hollust, Emesét, Egont és persze Bélát -, akkor most teljesül a kívánsága, mert Berzence, Belizár, Adri és Guszti mellett ők is aktív részesei - és persze elszenvedői - az eseményeknek. Szóval összeérnek a két korábbi kötet eseményszálai és következményei, valamint találkoznak az eddig külön utakat járt szereplők. És micsoda buli lett mindezekből...
Innentől kezdve a mondandóm további része erősen spoileres azoknak, akik még nem merültek el a Hétvilágon játszódó eddigi kalandokban!
A probléma forrása természetesen Naplopó Berzence, aki a korábbi aktív tevékenysége következtében elvesztette a varázserejét, azonban gazdagabb lett egy lidérccel. Ez pedig nagy gond. Egyrészt Berzence nehezen viseli a mágiamentes állapotot, másrészt pedig a lidérc időnként ki akar belőle törni, no meg Belizár is időről időre magával viszi a pokolba, ahol tanítás címén kínozzák az ifjú lidércgazdát, ezért a fiú a fejébe veszi, hogy a jelenlegi helyzet ellen mindenképpen tesz valamit. Csakhogy a lidércek olyan lények, akiket nem ugráltathat akárki, valaki olyat kell találnia, aki hatalmasabb náluk, ehhez pedig minimum egy tündér kell. Így esik meg az, hogy a legendák és a mítoszok apró morzsáit felszedegetve Berzence előbb rátalál, majd felébreszti Aport, a Soroksári-Dunába átkozott tündért.
És nekem ez annyira tetszett, hogy már az első harminc oldalon is kockásra röhögtem a hasam, mert amit olvastam, az annyira emberi és egyértelmű volt, mégsem jutott volna az eszembe, hogy azt tegyem, amit a szereplők tettek. Mert hogyan is érjük el, hogy a Duna vize elérje az elátkozott szikla tetejét? Ugyan már, hát mire való a pille palack? Egyszerű, mint a pofon, mégis hatalmasakat kacarásztam a megoldásokon és a történéseken. Legfőképpen azon, ahogy Berzence is pofára esett, mert nem is értettem, miért gondolta, hogy egyszerűen palira vesz, kihasznál egy tündért. Másodszor pedig azon kuncogtam nagyon, hogy a fiú tette kapásból keresztbe tett Hollusnak, aki köztudomású, hogy nem viseli jól, ha nem a szándéka szerint alakulnak a dolgai. Ez a mindenki megátkozott mindenkit szituáció aztán rendesen betette a kaput már a legelején. Aztán jött a mumus dolog és én már fetrengtem a röhögéstől, mert akkora húzás volt a tömörítés ötlete és folyamata, hogy nem is tehettem mást. És akkor még nem is említettem a lidérccsirke legújabb feladatait, pedig azok is emlékezetesek.
Magáról a történetről nem akarok sokkal többet beszélni, mert erről nem mesélni kell, hanem olvasni azt - persze szigorúan csak az előzmények ismeretében, különben nem üt akkorát. Az biztos, hogy minden humora ellenére sem annyira könnyed olvasmány, mint a bevezető rész, de ettől még nem kevésbé szórakoztató.
Látszik, hogy a szerző stílusa is fejlődött a három kötet írása közben, a könnyed - és számomra továbbra is erőltetett humor - helyett egyre inkább mélységgel, mögöttes mondanivalóval és újabb lényekkel, kapcsolatokkal, problémákkal töltötte meg az oldalakat. Továbbra is imádom a magyar helyszíneket, a mondavilág kapcsolódó elemeit, lényeit, a népi gyökereinkhez vezető utalásokat. Emília pedig egyre otthonosabban mozog a magyar mitológia ismert és ismeretlen közegeiben, a cselekményszövés és a szórakoztatás útvesztőjében.
Minek nevezzelek? Urban fantasynak, fejlődésregénynek, könnyed kalandnak, népmese feldolgozásnak? Teljesen mindegy, mert a világok között létezik átjárhatóság; a saját határaink mindig tágíthatók; bárkivel lépünk kapcsolatba, a személyiségünk ott hagyja rajta a nyomát; a Duna vize pedig még oda is elér, ahol nem is számítasz rá - és ezzel máris többet mondtam, mint amit kellett volna.
Melyik a szívemnek leginkább kedves a három kötet közül? Nehéz választani a második és a harmadik között, de talán ez, az utolsó, ahol mindenki együtt van és még a szokásosnál is nagyobb a katyvasz, problémásabb és furfangosabb az ellenfél, illetve nagyobb összedolgozást igényel a megoldás.
Nekem tetszett ez a trilógia, még azok a részei is, amelyek másnak kevésbé - sőt, azok talán még jobban is, mint a nagyobb tetszést elérők. Valószínűleg én mást láttam a történetekben, más érintett meg az eseményekben és a stílusban, mint a nagy tömeget. Nincs ezzel gond, mert élveztem, amit olvastam, kifejezetten jól szórakoztam, kikapcsolt, helyenként elvarázsolt. Ha Hétvilágnak búcsút is kell intenem ezzel a kötettel - persze ismételni mindig lehet -, nagyon remélem, hogy Virág Emília fog még hasonló témájú története(ke)t alkotni. Ha így tesz, biztosan olvasni fogom az írását.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése