Jim Butcher: Átokvihar (A Dresden-akták 1.)

Annak idején - bő egy évtizeddel ezelőtt - nagyon kedveltem a sorozatból készített, azonos címet viselő filmsorozat kissé botcsinálta és inkább szerencsétlennek, mint tehetségesnek tűnő mágusát és sok megpróbáltatással járó kalandját. Volt valami kedvelni való abban, ahogy a Harry Dresdent megszemélyesítő Paul Blackthorne egyik veszélyes helyzetből a másikba került. Aztán 2011-ben megjelent a könyvsorozat első része magyar nyelven és én bizony azonnal rávetettem magam. Igazi rajongó stílusban olvastam a könyvet, akkor még nem tudtam a mai szintemen művelni a szubjektivitásba oltott objektivitást, így a nem teljesen tetsző történetet jóval magasabb pontszámmal illettem, mint amennyit valójában megérdemelt volna - győzött a rajongói üzemmód és a szubjektivitás. Sokáig így éreztem.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
(hogy még tudjon hová fejlődni)
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 355 oldal
Borító ár: 3.990 ,- Ft
Eredeti cím: Storm Front
Sorozat: Dresden-akták
Folytatás:
2.) Teliholdkór
3.) Kísértő vész
4.) Summer Knight
5.) Death Mask
6.) Blood Rites
7.) Dead Beat
8.) Proven Guilty
9.) White Night
10.) Small Favor
11.) Turn Coat
12.) Changes
12,5.) Side Jobs
13.) Ghost Story
14.) Cold Days
15.) Skin Game
Műfaj: fantasy, urban fantasy

Vártam, hogy majd a folytatások során a megfelelő helyére kerül bennem a korábbi rajongó és némi objektivitással fogom majd értékelni a történetet. De a folytatás csak nem akart jönni. Aztán a mágikus hét év leteltével a Delta Vision Kiadó újra megjelentette az első kötetet és bizony azt is megvettem - leginkább a folytatások miatt. Az olvasásra azonban nagyon nehezen szántam rá magam - leginkább a sok évvel ezelőtti saját magam miatt. Hogy aztán, amikor tényleg elérkezett az az idő, hogy elolvasom, kellemesen csalódjak. Most pedig keresem a miérteket. Olvasás közben is ezt tettem, azóta is ezt teszem.

A regény története sokak számára ismerős lehet: vagy a sorozat, vagy pedig az első rész másik megjelenése miatt. Ahogy írtam, láttam a sorozatot és olvastam is a másik kötetet, de még így is bőven tartalmazott meglepetést a történet. És ilyen esetek alkalmával gondolkozom el újra és újra azon, hogy minek is veszek új könyveket, amikor a régiek újraolvasásával is teljesen jól meglennék és rengeteg új - vagyis a feledékenységem miatt újnak tűnő - élményben lehetne részem. Feltételezem, hogy később, a kor előrehaladtával  ez a várható hatás csak még inkább erősödni fog. De nézzük a történetet...

Ha valaki fellapozza Chicago telefonkönyvét, akkor a "Mágus" címszó alatt megtalálja Harry Dresdent, akinek fő specialitása az elveszett dolgok megtalálása, a paranormális ügyek felderítése, ellenben nem vállal szerelmi bájital készítést, mutatványokat és egyéb szórakoztatás jellegű munkát. Időnként pedig tanácsadóként besegít a helyi rendőrség természetfeletti ügyeinek megoldásába. A hivatásos máguskodás nem fizet valami jól, Harry gyakorlatilag napról-napra él. Így amikor Monica bejelentkezik nála, hogy találja meg a férjét, Harry örömmel elvállalja a feladatot. Ahogy az már lenni szokott, ha egy meló van, akkor jön a másik is: pár sarokkal arrébb kettős gyilkosság történt, amelynek természetfeletti behatása meg sem kérdőjelezhető, ezért szükség van a mágus tanácsaira. A helyszín megrázó és az már a kezdetek kezdetén is világos, hogy fekete mágia is van a dologban, az elkövető mágikus erejéhez pedig kétség sem férhet. Harrynek tehát két üggyel kell egyszerre foglalkoznia és a lehető leghamarabb eredményt felmutatnia. Ha ez még nem lenne elég, akkor a helyi természetfeletti lap egyik újságírója is ráakaszkodik a férfira, akinek jelen esetben a pénz mellett az időből van a legkevesebb. 

Magam is meglepődtem azon, hogy a regénybe belekezdve egyből otthon éreztem magam a világban, könnyen peregtek az oldalak, gördülékenyen haladtak előre az események. Korábbi élményeim alapján darabosabb eseményszálra emlékeztem. Jó darabig nem tudtam hová tenni az eltérést. Végül két dolog mellett tettem le a voksomat: nem ugyanazzal az olvasói rutinnal és tapasztalattal kezdtem neki ennek a regénynek, mint sok-sok évvel ezelőtt a másiknak, valamint elképzelhető, hogy az új fordító munkája sokkal jobban elnyerte a tetszésem, mint a korábbié.

A világ a mi világunk, ahol a háttérben viszonylag megbújva ugyan, de ott vannak a természetfeletti lények - vámpírok, tündérek, stb. - és nekik is van birodalmuk a miénken belül. Meg ott van a másik világ, a démonok és egyéb ártó lények síkja, akik megidézve vagy éppen hívatlanul, de időnként átlátogatnak a mi világunkba. A megoldáshoz, a lények eltakarításához ilyenkor Harry közreműködésére van szükség.

Szóval Harry nyomozni kezd, az egyik ügyben és a másikban is. Miközben a pénztelenséggel és az idővel hadakozik, valamint próbál nem akadályt képezni a helyi alvilági vezér folyamatban lévő drog ügyeiben és hatalmi harcában, még a mellé kirendelt természetfeletti felügyelővel is meg kell vívnia a csatáját, aki meg van győződve róla, hogy Harry az a mágus, aki elkövette a gyilkosságokat. Ezzel, vagyis a fekete mágia alkalmazásával átlépte azt a bizonyos határt és a Fehér Tanács az ülésezés után végrehajtja rajta az elkövetett tettért járó halásos ítéletet. Főleg, hogy Harrynek ez ügyben múltja is van - nem véletlen a kirendelt felügyelő, Morgan. 

A cselekmény kissé kuszának tűnik első olvasatra, oda kell figyelni a rengeteg történés közepette elhangzó információkra. Pedig Harry nem fogja vissza magát, adagolja rendesen a világra, a  lényekre és a mágiára vonatkozó adatokat és tényeket. Az eseményekbe és a magyarázatokba ágyazva időnként mágusunk múltjára is történik utalás, de éppen csak annyi, hogy a jelenlegi helyzet érthető legyen, ellenben a személye kellően titokzatos maradjon. A rengeteg akciótól és az elhangzó bemutatásoktól töménynek tűnnek az események - és egyébként azok is. De teljesen pozitív értelemben tömény, mert egy percig sem tudtam unatkozni olvasás közben. A sötét hangulatot jól oldja a folyamatosan jelen lévő humor.

Ahogy egyébként Harry sem, mert egyik kalamajkából a másikba kerül, elég gyakran törnek az életére és nem egy életbiztosítás vele egy légtérben tartózkodni. Van valaki, akinek nagyon az útjában van és aki mindent elkövet, hogy eltakarítsa onnan: az egyik módszer erre, ha megöli, a másik, ha úgy alakítja az eseményeket, hogy a nyomok és a hullák sora Harry felé vezessék a hatóság embereit. Mágusunk sokat tűr és még több alkalommal ellenáll, használja a rendelkezésére álló szűkös forrásokat, hogy megvédje magát és a hozzá közel állókat. 

Az eseményszálak bonyolultak, de azért nem annyira, hogy ne lehessen rájönni az elkövető személyére és persze a technikájára. Az izgalom inkább abban rejlik, hogy Harry miként fogja tudni győzelemre vinni a fekete mágussal megvívott csatáját és bizonyítani az ártatlanságát. Továbbra is kissé botcsinálta, sokat szerencsétlenkedő - és elképesztően rengeteget ütést kapó és csapást elviselő - mágusnak tartom Harry Dresdent, de ezzel az újraolvasással talán jobban értem azt is, hogy kénytelen a munkáját szűk korlátok közé szorítva végezni. 

Ez a kötet nem akar babérokat magának, nem tűz ki elérhetetlen célokat, csak mesél és szórakoztat - ez utóbbiakat viszont nagyon jól műveli. Sokkal inkább a magaménak éreztem a történetet, mint sok évvel ezelőtt, mégsem adok rá annyi pontot, mint akkor, mert hagyok még teret a sorozat kifutásának - ami állítólag kötetről kötetre egyre jobb lesz. 

De alapjaiban tetszett amit olvastam - minden ismerős szituáció ellenére is. Elérte a célját: kikapcsolt, szórakoztatott és mindezek mellett elmosta azt a korábbi élményt, ami miatt halogattam az újraolvasást. Most már szívesen nyúlnék a második kalandot tartalmazó kötet után és ezt hamarosan meg is teszem majd. 

Folytatás »

Terry Goodkind: A Könnyek Köve (Az Igazság Kardja 2.)

Tényleg igaz az, hogy érdemes tíz-tizenöt évente újraolvasni a korábban kedvelt regényeket, történeteket, mert bizony legalább olyan fantasztikus élményt jelent a szöveg ismételt abszolválása, mint az első alkalommal - ha nem még nagyobbat. Számomra mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a regény, amely a fő eseményektől eltekintve olyan volt, mintha első alkalommal került volna a kezembe. Változott-e a véleményem az olvasottakkal kapcsolatban? Nem. Emlékeim szerint közel tíz évvel ezelőtt is ugyanazokat a reakciókat váltotta ki belőlem a történet, mint most: izgalmat, értetlenséget, dühöt és reményt. Mert az biztos, hogy Terry Goodkind nagyon ért ahhoz, hogy megdolgozza nem csak a szereplői, de az olvasói érzelmeit, illetve idegeit is. Nem is értem, hogy miért nem fedezték még fel maguknak ezt a sorozatot Martin bácsi rajongói, mert kegyetlenségben semmivel sem marad el az általuk kedvelt szerző stílusától a történet. Sőt, világfelépítésben még kenterbe is veri azt a másik  - felkapott - sorozatot ennek a világa és összetettsége. És még csak a sorozat elején járunk - mármint ami az újraolvasásomat és az arról készített posztok közzétételét jelenti.

Értékelés: 10 pont a 10-ből
2. rész/I. kötet: Sötét árnyak ébredése
2. rész/II. kötet: A Halálhozó
2. rész/III. kötet: A Kard varázslója
Kiadó: Excalibur
Kiadás éve: 2000.
Terjedelem:
I+II+III. kötet: 400+400+400 oldal
Fordította: Ottohál Andrea
A mű eredeti címe: Stone of Tears
Sorozat: Az Igazság Kardja
Előzmény:
1.) Az első szabály
Folytatások:
3.) A falka vére
4.) A szelek temploma
5.) A tűz lelke
6.) A bukottak hite
7.) A teremtés oszlopai
8.) A védtelen virodalom
9.) Futótűz
10.) A fantom
11.) Az inkvizítor

Sok minden történt az első - egyébként elég terjedelmesre sikerült - kötetben és ez a rész annak közvetlen folytatása. Olyannyira, hogy a kötet elején Zedd és Chase az Élet kertjében vizsgálgatják Orden szelencéit, Richard és Kahlan pedig még Scarlet hátán ülve sem ért oda a Sár népéhez. Szóval éppen csak percek, órák teltek el a befejező cselekményeket tekintve és az is hamar nyilvánvalóvá vált a kezdeti események alapján, hogy pihenésre sem maradt túl sok idő. Orden szelencéinek kinyitása nem csak azt jelentette és okozta, amiről az első rész végén tudomást szereztünk, hanem sok minden mást is. Pont ezért szép és érdekes a szerző által felépített világ, mert az információk úgy rakódnak egymásra, mint a hagymahéjak és amíg az egyik nem bukkan a felszínre, amíg azt le nem fejted, nem tudsz a továbbiakról. Ilyen infó például az, hogy a szelencék kinyitásával elszakadt a Fátyol, amely az Őrzőt - vagy a Névtelent - tartja távol a halandók világától, illetve hatalmas gond, hogy a Könnyek Köve a halandók világába került.

A történet ezúttal is elég terjedelmes, viszont annak minden oldalát kihasználja a szerző és olyan információkkal tölti meg, amelyek mindegyike lényeges lesz az elkövetkező események szempontjából. Az információk mellett bőven akad cselekmény is a regényben, valamint ismét új lényekkel és szereplőkkel bővül az eddigi repertoár. A korábban megismert terület - Középfölde, Nyugatfölde és D'Hara  - kiegészül egy újabb földrésszel, mégpedig az Óvilággal. Az ide elvezető történetszál pedig a múlt jó néhány eseményéről lebbenti fel a fátylat. 

Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy miről tegyek említést ebben a posztban és miről ne, mert erre a regényre különösen igaz, hogy minden mindennel összefügg. Annyit talán elmondhatok, mert erre számítani is lehetett, hogy a Fátyol elszakadását az Őrző kihasználja, meg akarja szerezni a Könnyek Kövét, amely őt rabságban tartja. A Kőért egy férclényt küld el, aki eléggé megtizedeli a Népek Palotájának lakóit, mire sikerül végre ártalmatlanná tenni. Zedd ebből a csatából jelentős mértékben kiveszi a részét és ő az egyedüli, aki azzal is tisztában van, hogy mit kell tennie a Könnyek Kövével - még akkor is, ha mindezt nem könnyű szívvel teszi meg. 

Richard és Kahlan eközben meglátogatja a Sár népét és a közös jövőjüket tervezik, de sajnos az események nem egészen úgy alakulnak, ahogy azt ők szeretnék. Richard-ot egyre erősödő fejfájás kinozza, amelyen a helyi javasasszony praktikái éppen csak enyhíteni tudnak, egyedül a mágia használata képes elmulasztani a férfi szenvedéseit. Richard ugyan - az akaratán kívül - fontos személy lett, azonban a tudása, amely a hatalmához és az általa képviselt pozíció betöltéséhez szükséges lenne, még mindig igen csekély. Továbbra is leginkább ösztönből cselekszik, amely azonban sokszor nem elég, még több esetben pedig éppen az ellenkezőjét éri el a tetteivel: még tovább ront az egyébként is kilátástalan helyzeten. Ez nem újdonság, hiszen ezzel a jelenséggel az első rész olvasása közben is bőven össze lehet találkozni, ugyanakkor a szerző ezt is más alapokra helyezi a jelen kötet esetében.

Richard fejfájása kulcsfontosságú a történet szempontjából, mert gyakorlatilag ekörül forog a kötet eseményeinek nagy része. A Sár népének falujában megjelenik három nő, akik a Fény Nővéreinek nevezik magukat és azért jöttek, hogy segítséget nyújtsanak a férfinak, aki a tehetségét használta és akit akár meg is ölhet a fejfájása. Megoldásként egy nyakörvet, a Rada'Hant ajánlanak fel a számára, amelyet a varázslónak saját magának kell a nyakára helyeznie és amellyel elfogadja a Fény Nővéreinek tanítását, valamint azt, hogy követi a Nővért a Próféták Palotájába. Richard nem akarja elfogadni ezt a nyakörvet, amely az előzmények ismeretében nem is olyan meglepő - viszont az élete múlik ezen a döntésén. Rövid a cselekvésre rendelkezésre álló idő, Zedd messze van és senki más nincs, aki segíthetne. Richard kétszer utasítja vissza a Rada'Hant, majd utolsó alkalommal, Kahlan könyörgésére a nyakára teszi azt. Ezzel pedig elválnak a főszereplők útjai, mert Richard követi a Fény Nővérét az Óvilágba, míg Kahlan Zeddhez indul, hogy tájékoztassa őt az eseményekről és segítséget kérjen.

Minden, amiről eddig szó volt, még csak a felvezetés, a lényeg majd még ezután következik. Sok-sok érdekesség akad még, mert maga a Próféták Palotája is sok titkot, illetve még annál is több ármányt rejt. A Próféták és a próféciák is számtalan meglepetéssel szolgálnak az olvasók számára és persze nem mellékes a Falka vére és a Prelátus által elkövetett tettek hátterének ismerete sem. Zedd és Adie is megvívja a maga csatáját, ahogy teszi azt Kahlan is. Az Őrző pedig mindenhol ott van, az Őrző bérence bárki lehet, megbízni senkiben sem érdemes. Az, hogy miként alakulnak majd az események, nem máson, mint Richardon múlik.

Vajon mit jelentenek a magyar kötetek alcímei? Elárulom, hogy mindegyiknek van értelme és persze általában Richardra vonatkoznak a tulajdonnevek. Természetesen ő a Halálhozó és ennek nagy jelentősége van a történet szempontjából. Ahogy az sem lehet kérdés, hogy ő a Kard varázslója is. Az előző kötetben Richard fehérre változtatta az Igazság kardjának pengéjét, de most vajon mit kell tennie ahhoz, hogy elnyerje a Kard varázslója címet? És ha már itt tartunk: ki az a Caharin? És vajon mit jelent a varázslók második szabálya?

Meg persze a többi kérdés, méghozzá rengeteg. Ha létezik az Óvilág, akkor miért nem tud róla senki a korábban megismert birodalmakban? Vagy ha tud, akkor miért nincs élénkebb kapcsolat az Óvilág és a többi birodalom között? Kik a Fény Nővérei és miért tettek esküt arra, hogy segítik azokat a varázslókat, akikben felébredt a tehetségük, de még nem tudják használni azt? Miért olyan beszerezhetetlen a fehér mágushomok? És van fekete mágushomok is? Miért vannak olyan kevesen a pusztító mágiát használó mágusok és van egyáltalán olyan, aki a mágia mindkét oldalához fűződő tehetséget birtokolja? Ígérem, hogy a regény választ ad mindenre. Ugyanakkor továbbiakat is felvet, tovább fűzi a történetet, építi és színesíti az eddig megismert világot.

Jaj, nagyon jó volt ez a rész is és sikerült teljesen elvesznem a történetben. Imádtam az egészet, még akkor is, ha időnként gyorsítottam volna az eseményeken, mert haladni akartam. A szereplők elszakadtak egymástól, de mindegyikük szála érdekes és persze lényeges, ezért hol az egyikükért izgultam, hol pedig a másikukért, mert megpihenni nem lehetett egy pillanatra sem. 

Bosszúságot jelent a regény által nyújtott élvezetben, hogy az eléggé terjedelmes történet magyar nyelven három kötetben jelent meg és beszerezni szinte lehetetlen. Nagyon megérett már egy újrakiadásra, kérdés, hogy lenne-e rá kereslet. Szerintem igen, mert elég nagy keletje van most az ilyen és hasonló történeteknek.

Nem tudok máshogy erről a sorozatról és erről a kötetről sem beszélni, mint szuperlatívuszokban, mert mind világfelépítésében, mind a karakterek tekintetében és a szereplők, lények mennyiségében, mind pedig az események összetettségében a csúcson van. Ha néha kicsit lassúnak is érződik, annak megvan a maga oka és érdemes odafigyelni ezekre a lassabb részekre, az itt elhangzó magyarázatokra is. Később ezeknek az apróságoknak még nagyon fontos szerepük lesz.

Komoly könyvmásnaposságban szenvedtem, amikor befejeztem ezt a rész - ezt a három kötetet -, de mégsem folytattam azonnal a sorozatot, mert nem akartam, hogy összemosódjanak az események, ülepednie kellett annak a sok mindennek, amit olvasás közben ingerként és információként kaptam. Ha nem is a befejezést követően, de hamarosan kezembe veszem majd a következő részt, amely továbbviszi a most megkezdett eseményeket és amely - az emlékeim szerint - legalább ugyanolyan jó, mint az eddig olvasottak. 

Folytatás »

Terry Goodking: Az első szabály (Az Igazság Kardja 1.)

Ha van a fantasy művek között olyan, amelyet a méltánytalanul elhanyagoltnak érzek, akkor az mindenképpen Az igazság kardja sorozat. Alapvetően még csodálkozni sem igazán tudok rajta, mert valahogy semmi sem úgy jött össze ezzel a regényfolyammal kapcsolatban, ahogy az ideális lett volna. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az eredetileg tizenegy, elég terjedelmes könyvet számláló sorozat idehaza összesen harminckét kötetben jelent meg - az első rész kétfelé, az összes többi három-három részre bontva. Aztán ott vannak a magyar kiadások borítói, amelyek között a sorozat vége felé már akadnak egész jók, de némelyiket legszívesebben örökre elfeledném, ha tehetném. Sajnos a borítók első ránézésre még véletlenül sem azt a színvonalat és mélységet sugallják, amelyet ez a történetfolyam megérdemelne - és még az sem szolgálhat mentségül, hogy az amerikai első kiadások eredeti borítóiról van szó.

Az sem kifejezetten növeli a sorozat olvasottságát, hogy a kezdő részek kötetei már csak alig vagy egyáltalán nem lelhetők fel a könyvesboltokban, antikváriumokban. Reménykedtem újrakiadásban, amikor elkészült a filmsorozat, de sajnos a feldolgozást nem lehetett olyan színvonalúnak tekinteni, amely ezt lehetővé tette volna, vagy akár csak nagyobb felhajtást csapott volna a történet nyomtatott formája körül. Pedig A hős legendája - eredetileg Legend of the Seeker - címet viselő filmsorozatban voltak kifejezett jól eltalált szereplők is - Kahlan, az Inkvizítor Anya vagy Zeddicus Zu'l Zorander, az Első Rend varázslója - és a látványvilág is egészen mutatósra sikerült. Az epizódikus feldolgozás miatt azonban az egész sorozat inkább hasonlított a Herkules és a Xéna színvonalára - ami egyébként a maga idejében és helyén kezelve nem volt olyan rossz, de elszállt felette az idő -, mint az eredeti történet izgalmára és mélységére. A hasonlóság nem véletlen, mert az említett sorozatok rendezőinek kezébe került a Kereső történetének megfilmesítése is.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert tudom, hogy lesz még ennél jobb is)
1. rész/I. kötet: Az igazság keresője
1. rész/II. kötet: A népek palotája
Kiadó: Excalibur
Kiadás éve: 1999.
Terjedelem:
I+II. kötet: 352 + 400 oldal
Fordította: Pál Dániel, Tóth Roland
Borító ár: 1.800,- Ft/kötet
A mű eredeti címe: Wizard's First Rule
Sorozat: Az igazság kardja
Folytatások:
2.) A Könnyek Köve
3.) A falka vére
4.) A szelek temploma
5.) A tűz lelke
6.) A bukottak hite
7.) A teremtés oszlopai
8.) A védtelen virodalom
9.) Futótűz
10.) A fantom
11.) Az inkvizítor

Ennyi felvezetést követően illendő arra is sort kerítenem, hogy mi az apropója ennek a bejegyzésnek: leginkább az, hogy majd egy évtizedet követően eldöntöttem, ismételten elolvasom a sorozatot, mert annak idején - még a molyos és blogos korszakom előtt - hihetetlen élményt jelentett az egész történetfolyam. Most pedig, amikor újraolvastam az első részt, mindenképpen meg kell osztanom Veletek a felelevenített élményeimet. És persze szeretném felkelteni sorozat iránti érdeklődést, mert bizony nagyon megéri megismerni a Kereső hosszúra nyúlt, de végig rengeteg meglepetéssel és kihívásokkal szolgáló kalandját.

A Kereső története egy olyan világban játszódik, ahol a mágia használata és a mágikus lények jelenléte teljesen elfogadott. Tele van ez a világ a fantasy világában megszokott - mágusok, sárkányok, boszorkányok -, valamint teljesen szokatlan és újszerű - különleges mágiával rendelkező női Inkvizítorok és Mord Sith-ek, szívkopók, vérböglyökkel vadászó gárok - lényekkel. A konfliktus alapját a hatalmi viszonyok felborulása és a korábbi szabályok megváltoztatása jelenti. A D'Hara-i birodalom nagy hatalmú mágusa és vezetője, Panis Rahl a birodalom határainak kiterjesztésére törekszik. Középföld vezetőinek egy része a hódító Rahl Nagyúr mellé áll, a többiek pedig úgy döntenek ki kell nevezni a Keresőt, de ennek jogát elveszik az Első Rend varázslójától, akit mindez a saját tanítványai árulását követően elég érzékenyen érint. Szóval elég zűrzavaros a helyzet. Végső döntésként és a Rahl birodalom terjeszkedésének megállítása érdekében D'Hara és Középföld, valamint Középföld és Nyugatföld között mágikus határok felhúzására kerül sor. A területek közül egyedül Nyugatföld az, ahol nincs mágia, ide menekültek azok az emberek, akik féltek a mágia használatától vagy valamilyen okból elítélték azt.

Történetünk kezdetén Panis Rahl halott, az Első Rend varázslója ölte meg, helyette pedig a fia, Darken Rahl uralkodik, de ambíciói szemernyivel sem kisebbek, mint az apjáé voltak. Már sikerült lerombolni a D'Hara és Középföld között húzódó határt és most Nyugatföld felé terjeszkedik. Hatalmát és uralmát Orden szelencéinek kinyitásával akarja megerősíteni és kiterjeszteni. Az egyik szelencét már kinyitotta és egy éven belül, a tél első napjáig ki kell nyitnia még egyet. Ehhez azonban szüksége van mindhárom szelencére, amelyből még csak kettő van a birtokában és a Megszámlált Árnyékok Könyvére, amely ennek leírását tartalmazza. A tél első napja közeleg, Középfölde Népének tenni kell valamit, hogy megállítsa Rahl Nagyúr mesterkedéseit, erre a próféciák szerint csak az igazi Kereső képes, akit viszont csak az Első Rend varázslója nevezhet ki.

Röviddel a határidő lejárata előtt egy Inkvizítor érkezik a határon keresztül Nyugatföldre, nyomában egy quad-dal, egy négytagú osztaggal, akik meg akarják ölni. Az Inkvizítorok mágikus lények, akik egyetlen érintésükkel képesek a maguk oldalára állítani embereket, akik ezt követően minden kívánságukat feltétel nélkül teljesítik. A katonák elől Richard, az erdei vezető segít a nőnek elmenekülni, aki még csak nem is sejti, hogy kivel akadt dolga. Richard az apja gyilkosának nyomait kereste a határ közelében, de csak annyit ért el, hogy megcsípte egy kígyólián. Szorult helyzetükből Zedd, Richard régi barátja segíti ki őket, aki persze egyből felismeri a fehér ruhás idegen nőt és nincs elragadtatva a jelenlététől. Kiderül, hogy Zedd nem más, mint az Első Rend varázslója, akit Darken Rahl égre-földre keres és akinél ott van az Igazság kardja. A helyzet úgy kívánja, hogy Zeddnek ki kell neveznie a Keresőt, a pozícióra pedig senki sem lehet alkalmasabb, mint Richard. A kis csapatnak menekülnie kell, mert Darken Rahl ott liheg a nyomukban és innentől kezdődnek csak az igazi kalandok. A Keresőnek, az Inkvizítornak és a varázslónak meg kell találnia Orden harmadik szelencéjét és meg kell akadályoznia, hogy Darken Rahl kinyissa azt a tél első napján. Ennek kivitelezéséhez át kell kelniük a határon, de úgy, hogy ne érintsék az alvilágot, amely tulajdonképpen maga a határ - persze erre is akad megoldás.

Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még el a további eseményekről, mert kaland az akad bőven: különleges népek és helyzetek egész sora kíséri a Kereső és segítőinek útját, miközben egyre csak kinyílik és színesedik a világ. Richard legalább olyan tudatlan, mint az olvasó, ezért könnyen megérthető és elfogadható, ahogy ő maga rácsodálkozik, illetve reagál a mágiára és annak megnyilvánulásaira. Richard alapból szereti felderíteni a dolgokat és éppen ezért ő az ideális Kereső, a kard mágiája pedig segíti küldetésének végrehajtásában - vagy éppen az sodorja bajba, de ez már részletkérdés.

Ebben a történetben mindenkinek vannak titkai, méghozzá nem is kevés és bizony nem kevés bonyodalmat okoz, hogy azok nagyon sok esetben nem a megfelelő pillanatban tudódnak ki. Ebből is látszik, hogy a háttérvilág működése sokkal összetettebb, mint amit addig a pillanatig megmutatott belőle a szerző. És azt nem lehet vitatni, hogy Mr. Goodkind tudja, hogy mit és miért tesz, rendesen játszik a szereplői idegeivel és életével - meg az olvasói türelmével is. A technika működik, mert a rengeteg kaland és az újabb és újabb titkok miatt a történet kifejezetten érdekes.

Ami még kifejezetten jellemző a regényre az az egyes helyzetek megítélése és már-már filozófikus szintű boncolgatása. A szerző már az elején megmutatja és felhívja a figyelmet arra, hogy egy szituáció vagy egy reakció megítélése mindig az adott szemlélő nézőpontjától függ és érdemes belegondolni abba, hogy mások hogyan is látják ugyanazt a körülményt. Ennek a regénynek az olvasása közben résen kell lenni, mert a lényeg a részletekben és a rejtett összefüggésekben rejlik. A szituációk legtöbbje olyan megoldásokban ér véget, amely eszembe sem jutott volna, de amikor már olvastam róla, annyira egyértelműnek és logikusnak tűnt. Ha valaki megérti a világ működését, valamint felfogja és alkalmazza a szerző gondolkodásmódját, akkor különös élményben lesz része az olvasás időtartama alatt. Egyébként ennek hiányban is tökéletesen élvezhető ez a kalandokkal és életveszélyes helyzetekkel teli, összetett történet.

A karakterek nagyon különlegesek: egyenként és összességében is. Richard azt a személyt testesíti meg, akinek nincs a birtokában a feladat megoldásához szükséges tudás, a történet nagy részében csak sodródik az árral - mégis mindig célba ér, mert vezetik az ösztönei. Végül is ezért ő a Kereső. Aztán ott van Kahlan, az Inkvizítor Anya, akinek az élete a magányról és a hatalomról szól, akinek Richard az egyetlen barátja. A két szereplő között már az elejétől kezdve működik a kémia, de a helyzetük a nő mágiája miatt teljességgel reménytelen - ez számtalan érdekes szituációt eredményez a regény folyamán. Nem kevésbé érdekes ember Zeddikus Zu'l Zorander, a mágus sem, aki sok-sok titok tudója és akinek legfőbb jellemzője, hogy állandóan éhes. Karaktere nem csak segíti a Keresőt, de a mű humoros oldalát is általában az ő viselkedése és szövege szolgáltatja. Persze legalább ennyire érdekesek és különlegesek a mellékszereplők is: Shota, a boszorkány, a Sár Népe, Giller, a varázsló, Rachel, az árva kislány vagy éppen a Mord Sith-ek.

A szerző folyamatosan életveszélyes helyzetekbe sodorja és megoldhatatlan helyzetek elé állítja a szereplőit, állandó jelleggel kétségek között tartja őket és az olvasóit is az adott szituáció kimenetét illetően. Így van ez egészen az utolsó, döntő jelenetig, amikor is minden összeesküszik a szelencét kereső kis csapat tagjai ellen. A befejezés, a megoldás egyszerűen parádés. Itt értettem meg igazán, hogy Mr. Goodkind nagyon benne él ebben a világban, érti és érzi annak minden apró rezdülését és fantasztikus érzékkel tudja eltakarni vagy elhomályosítani a lényegi információkat. 

A történet olvasása annak terjedelme ellenére is gyorsan halad, mert a szöveg rendkívül gördülékeny, a stílus kifejezetten olvasmányos. A mozgalmas cselekmények miatt is elég tempósan fogytak az oldalak, a történések magukkal ragadtak, teljesen bele tudtam magam élni a kalandokba.

Mivel egy hosszú történetfolyam első kötetéről van szó, elég jelentős hangsúly helyeződik a világ, illetve működésének bemutatására. A magyarázatok és a leírások nem mennek a cselekmények rovására és a történetszálat tekintve lezárásra is sor kerül, kerek, a végén minden részletében megoldásokkal is szolgáló művet olvashat, aki belekezd a sztoriba.

Milyen volt közel egy évtized után újraolvasni a könyvet? Fantasztikus élmény. Bár a kimenetel számomra már nem volt kérdéses, a közbenső eseményeket és a részleteket ugyanúgy élveztem. Tudom, hogy a sorozat következő részei még ennél is jobbak, pedig ezt is nagyon kedveltem. Folytatni is fogom, amint csak lehetőségem nyílik rá.

Ti olvastátok már ezt a sorozatot? Vagy láttátok a filmsorozatot? Ha a mozgóképes feldolgozás csak egy kicsit is tetszett, akkor azt javaslom, hogy próbálkozz meg a történet nyomtatott formájával, mert az sokkal, de sokkal jobb. Ha nem tetszett a filmfeldolgozás, a könyvet akkor is ajánlom, mert teljesen más élményt ad, összetettségében, mélységeiben teljesen más az írott mű.

Folytatás »

Naomi Novik: Rengeteg

Mindig is kedveltem a mesefeldolgozásokat, a népmesei elemekkel apelláló történeteket, ahogy a szerzők az ismerős alapokat felhasználva más, az eredetitől eltérő mintába szövik a jól ismert elbeszélések fonalát. Bár a Rengetegről nem lehet kijelenteni, hogy ez egy konkrét mese átirata lenne, de mégis olyan érzésem volt - már a fülszöveg olvasása közben is -, hogy egy mesevilágba csöppentem. Csak emelte a tétet, hogy egyébként is kedvelem Naomi Novik írásait, a történetszövését. Végtelenül sajnálom, hogy a Temeraire sorozat csak négy kötetig jutott el a magyar kiadással - azóta is várom, hogy Peter Jackson belekezdjen a lassan egy évtizeddel ezelőtt bejelentett megfilmesítésbe, mert esetleg akkor történne valami előremozdulás. De addig is, amíg Temeraire mozgóképes belépőjére várunk, itt egy másik Sárkány, aki szoros kapcsolatba került a Rengeteggel és lányokat rabol el.

Értékelés: 9/10
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 488 oldal
Eredeti cím: Uprooted
Fordító: Heinisch Mónika
Borító ár: 3.990,- Ft
Műfaj: fantasy, népmese-adaptáció

A regény főszereplője és egyben mesélője Agnyeska, aki pont abban a korban van, amikor a Sárkány kiválasztja a lányokat és pont azok közé a lányok közé tartozik, akik közül választani fog. Ez a Sárkány nem eszi meg az elrabolt lányokat, hanem elviszi azokat magával a Rengeteg szélén álló tornyába, ahonnan csak tíz év múlva engedi ki őket, hogy aztán megint másik lányt vegyen magához. A falu elfogadja ezt az áldozatot, hiszen a Sárkány tartja távol a Rengeteget, illetve gonosz teremtményeit az emberek lakhelyétől, gyógyítja meg őket, ha a rontás mégis bajt okozott.

Az ismerős meseelemek hamar megteremtik az alaphangulatot, hogy aztán a Rengeteg, Agnyeska és a Sárkány közös története végig lekösse az olvasója figyelmét. Legalábbis én így jártam.

A regény első felében Agnyeska az, akit közelebbről megismerhettem, ahogy csetlik és botlik, folyton elszakítja és összepiszkolja a ruháját. Pont emiatt a tulajdonsága miatt nem készült arra, hogy a Sárkány majd őt választja és éppen ezért hatalmas meglepetés, amikor a legkevésbé tökéletes lány kerül a mágus tornyába tízévnyi szolgálatra. Agnyeska azon tulajdonsága, hogy semmit sem képes tökéletesen elvégezni nem múlt el azzal, hogy ő lett a mágus legújabb tanítványa. Mivel senki sem tud arról semmit, hogy mi is történik a toronyban, Agnyeska - és vele együtt az olvasó is - csak találgat és fokozatosan fedezi fel a környezetét, a háttérben megbújó okokat és indokokat.

A lány megtudja, hogy mágikus képességekkel rendelkezik, de a mágia csak egy adottság, annak használatához rengeteg és még annál is több gyakorlás szükséges. Agnyeska pedig akarata ellenére is gyakorolni kényszerül, mert a Sárkány eléggé különc figura, akinek bőven vannak elvárásai. A történetnek ez a része a sötétsége és a komor háttere ellenére is többször mosolygásra késztetett. Bár Agnyeska a regénynek ebben a részében a legbosszantóbb, de végül is akarata ellenére és teljesen váratlanul pottyant bele a kialakult helyzetbe, ahol természetesen kitör belőle a kamaszos dac és ellenállás - a Sárkány pedig hasonlóan éli meg a helyzetet, csak a másik oldalról szemlélve a dolgokat.

Kifejezetten érdekes kettőjük varázstechnikája, illetve azok egymástól való különbözősége - mondhatni, hogy minden tekintetben egymás ellentétei. Agnyeska technikája a megérzéseken és az ösztönön alapszik, a mágia alkalmazása közben a természetbe kapaszkodik, az adja számára az ihletet, míg a Sárkány magas fokon kiművelve végzi a varázslást, minden egyes ráolvasása fenséges és elegáns, kifinomult - látványra és végeredmény tekintetében is -, ugyanakkor minden mozdulata és szótaga patikamérlegen kimértnek tűnik a lány rögtönzései mellett. Megfordult a fejemben, hogy ez a különbség tényleg csak az eltérő műveltségből adódik-e vagy esetleg a férfi és a női reakciókat, látásmódot, problémamegoldást is példaként állította-e az olvasó elé a szerző. Bárhogyan is legyen, nagyon jól sikerült a megjelenítés, ahogy annak bizonyítása is, hogy a két, teljesen különböző nézőpont és stílus nagyon is jól megfér egymás mellett - sőt, kiegészíti és támogatja egymást az eredmény elérése érdekében.

De akár akarja, akár nem, Agnyeska fejlődik és amikor a barátnője bajba kerül, minden korábbi józan gondolkodását és megfontoltságát - volt neki olyan? - félreteszi és rohan a megsegítésére. Ez a jelenet jelenti a történet fordulópontját és a további események katalizátorát. Innentől fordul komolyabbra és komorabbra az addig éppen csak szürke hátterű mese és bizony élveztem ennek a változásnak minden egyes mozzanatát.

Novik gyönyörűen fűzi a mese vonalát, szépséges mondatai igézőek. Pazar és magával ragadó leírásai még arra képesek voltak, hogy elfeledtessék velem a kevésbé tetszetős helyzeteket, amilyen például a fővárosi tartózkodás idejére is jellemző volt. Mindössze egyet nem tudtam feledni és megbocsátani: a Sárkány figurája olyan felemás lett, a karakterét nem sikerült olyan mélységben kibontani, ahogy arra szükség lett volna - bizony maradt némi hiányérzetem ebben az esetben.

Magával ragadó és minden tekintetben kidolgozott volt a Rengeteg története, ahogy lassanként megelevenedett a lapokon, ahogy az ősinek és gonosznak tartott ellenségről kiderült, hogy eredendően nem is volt olyan, amilyennek most látszik - és persze mindennek oka van. Ennek a múltban megbújó történetnek a felkutatására senki más nem lett volna alkalmas, csak Agnyeska, aki egy kicsit - vagy éppen nagyon - másként gondolkozik, mint a többiek és mindig is más szögből nézte a dolgokat, mint az átlag. És a megoldás ebben rejlik, a változásban és a másfajta hozzáállásban. A keserédes ballada úgy telik meg élettel, hogy annak olvasása - és átélése - közben szem nem marad szárazon.

A regény szépen vezeti fel a történéseket, fokozatosan növekszik a feszültség - még akkor is, ha úgy érződik, hogy a történet közepe kissé leül -, de aztán ismét beindulnak az események és parádés befejezés kerekedik belőle a végére. Az utolsó százötven oldalt úgy olvastam végig, hogy görcsösen kapaszkodtam a könyvbe - még jó, hogy kemény borítója van és erős kötése -, mert bizony nem akartam letenni egy percre sem a kezemből.

Legalább annyira magával ragadott ez a komor hangulatú, mesei alapokra építkező fantasy történet, mint annak idején tette azt Patricia McKillip Boszorkányerdő kötete, Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című írása, vagy éppen Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regénye vagy éppen annak folytatása, az Üveghegy. Talán nem véletlen a hasonlóság érzése, hiszen a gyökerei mindegyiknek ugyanazok: mesei elemekre építkező, komor hangulatú, csodálatosan elmesélt történet, amely -  így vagy úgy - nyomott hagy az olvasójában, megérinti annak gyermeki énjét, amelyről talán már nem is tudta, hogy létezik. És most hangosan felnevettem, mert balgaság az előző mondatom... Létezik vajon fantasy olvasó, aki nincs tisztában vele, hogy ez a bizonyos gyermeki énje él és virul? Szerintem nincs.

Bármi is legyen az ok, az biztos, hogy nagyon élveztem ennek a történetnek az olvasását, a hangulata és az általa kiváltott érzések miatt képes vagyok megbocsátani és elnézni minden hibáját. Ráadásként  ez a történet önálló kötet és nem egy sorozat része - az pedig nem csak ritkaság, hanem legalább ugyanakkora öröm is. Egy lezárt történet, amely elérte azt, hogy legyen még kedvem barangolni a Rengetegben és újra átélni ezt a mágikus, magával ragadó történetet.

Folytatás »

Ferrett Steinmetz: Flex (Flex 1.)

Eredetleg úgy terveztem, hogy erről a regényről is egy olyan - mostanában a blogra jellemző - posztot írok, amely lerázva magáról a sablonosság és a megszokottság láncát, újdonsággal szolgál majd az oldal olvasói számára. Tervezni sokkal könnyebb, mint megvalósítani az álmainkat, mert ez a sziporkázó, rendhagyó bejegyzés most nem jött össze. Az okokat nem igazán részletezném, legyen annyi elég, hogy két hétig nem jutottam géphez, de még könyvhöz is alig, ezért maradok a megkésett véleménynyilvánítás hagyományos - rizsázós - formájánál.

Igazán érdekes volt a regényhez való hozzáállásom már az első pillanattól kezdve, mert hihetetlen mértékben tetszett a témája és mindenképpen olvasni is akartam. Természetesen előrendelés lett a dologból, majd a kötet a várakozási fázisba lépett, az olvasás időpontját pedig végül a hangulati faktor határozta meg.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 371 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
Eredeti cím: Flex
Fordította: Kerekes Éva
Sorozat: Flex
Folytatás:
2.) The Flux
3.) Fix
Kategória: fantasy, urban fantasy, mágia

A könyv alaptézise szerint az univerzum az egyensúlyra törekszik és a mágusok - jelen esetben a varázslóként ténykedő hétköznapi emberek - éppen ezt bontják meg a tetteikkel. Minden mágikus cselekedet beavatkozás az egyetemes rendbe. A flex, a kristályosított mágia, a varázslat átlagemberek számára is elérhető formája. A szer alkalmazása a használóját indokolatlan előnyökhöz juttatja. Az univerzum válasza erre a fluxus, amely a varázslóra, a használóra vagy annak legféltettebb "kincsére" irányuló balszerencse többlet, amellyel behajtja a jogtalanul megszerzett előny utáni fizettséget. A fluxust ki lehet védeni, el lehet vezetni, de ha ez nem sikerül, akkor bármi megtörténhet.

A történetbeli mágiaellenes világban egy terroristamágus halálos mennyiségű flex terítésébe kezd bele, melynek következményei tragikusak. Az egyik ilyen merénylet során nem csak a szert használó sérül meg, hanem összeég egy hat éves kislány is, akinek semmi köze sincs a mágiához. Az apja, aki egy biztosítási cég hivatalnoka, annak mágikus ügyekben eljáró ügynöke, mindent megtesz a kislány gyógykezelése, valamint az elkövető kézre kerítése érdekében. Utóbbi esetben még a saját büromágiáját is hajlandó bevetni, amely természetesen újabb bonyodalmakat generál.

Érdekes az elbeszélés stílusa és a felépítése, mivel az olvasó teljesen tudatlanul és felkészületlenül pottyan bele az előbbiekben felfestett világba és helyzetbe, amelytől elég zavarosnak tűnik a szöveg. Ahogy egyébként az is, hiszen Paul az, akinek a gondolatai megjelennek a papíron és ő viszont elég határozatlan, részben megtört ember, aki éppen próbál talpra állni az élet által korábban rámért csapások okozta sokkból, az önbizalma azonban darabokban hever. Egyetlen dolgot tud csak, hogy meg akarja találni azt, aki felelős a lánya sérüléséért, ugyanakkor abban sem biztos, hogy esetleg nem ő maga okozta-e az egészet. 

Az egész regényre jellemző ez a tánc, amelyben a főszereplő kettőt előre lép, mert tenni akar, aztán egyet hátra, mert elbizonytalanodik. Közben pedig lassan kinyílik a mágiaellenes világ: kiderül, hogy miért ítélik el ennyire az emberek a mágikus tevékenységet, kiből lehet mágus, milyen a mágus és a mágia egymáshoz való viszonya, illetve milyen a mágusok egymáshoz való viszonya. A terroristamágus utáni nyomozás és Paul saját magával vívott harca párhuzamosan zajlik a szemünk előtt, amelyet rendesen megkavar az, hogy a flex tulajdonképpen drog és innentől kezdve a város alvilágának néhány meghatározó szereplője is belép a képbe, csavar egyet a történéseken.

Szeretném azt mondani, hogy a regény teljes egészében nekem szól, mert pont megfelelő arányban vegyíti a fantasy és a krimi jellemző elemeit, amely számomra tökéletes, de sajnos ez nem igaz. Imádtam a mágikus alapokat és a kezdő szituációt, a kezdeti oldalak - a zavarosságuk ellenére is - gyorsan fogytak, tetszett a bajba került, meghasonlott ember magával és a világgal vívott küzdelme. A világ ötletes, a szereplők többségében eredeti és kedvelhető karakterek, akik meg nem rendelkeznek ezen jellemzőkkel, azok a szerepükhöz igazodva totálisan sablonos figurák - ez a kettősség csak szándékos lehet a szerző részéről. 

Ahogy a karakterekkel játszik az író, ugyanazt teszi a történettel és a világgal is, mert az imerős elemekre építkezve vad és néhány esetben egészen elborult - időnként bizarr - ötletek bukkannak elő a sorok közül és elevenednek meg az olvasó szeme előtt. Ezek egy része nagyon is kedvemre való volt, más részük viszont képes volt megfeküdni a gyomromat. A vége, amikor a helyére kerültek a rejtett kapcsolatok, fény derült a motivációkra és a következményekre, az nagyon tetszett - csak egy kicsit összecsapottra sikerült.

A kapott élmény egészen különleges és mindenképpen maradandó, ugyanakkor véleményem szerint nem lesz általános közönség kedvenc a regényből, mert ahhoz - bizonyos fokig - túlságosan is elborult és nem annyira gördülékeny a történetmesélés stílusa, hogy könnyedén befogadható legyen. Tetszett is meg nem is: az ötletei miatt szívesen olvastam, de a történet nem volt képes magával ragadni, nem tudtam maradéktalanul belefeledkezni az eseményekbe, mert ahhoz túl zaklatottnak tűnt a szöveg és időnként elvontnak a történések. Volt valami a szövegben, a mesélés módjában, ami nem engedett belefeledkezni a sztoriba, ami miatt kívül ragadtam a történeten, pedig az alapjaiban nagyon tetszett és kedvelni is akartam.

Ha úgy szemlélem a történetet, mint sok fantasyt és krimit olvasó, akkor bizony vannak vele problémáim, de ezekről már írtam a fentiekben. Ha úgy szemlélem ezt a kötetet, mint egy szerző debütáló művét, akkor viszont el kell ismernem, hogy minden hibája ellenére is emlékezetesre sikerült: a világ és a mágiarendszer a helyén van, az okok és okozatok úgyszintén, a karakterek is tesik dolgukat, de talán a fogalmazáson, a kifejezésmódon, a gördülékenységen lehetne még mit csoszolni. Persze ez az, ami majd a gyakorlattal válik olyanná, amilyennek lennie kell. Bíztató tehát a dolog, mert az alapok - a fantázia  - adott, a többi tényező pedig fejleszthető.

Ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ennek a regénynek szüksége van folytatásra - pedig van neki, kettő is -, mert az alapszituációt tekintve lezárt és teljesen kerek a sztori. A saját véleményem az, hogy egyelőre nem igénylem a folytatást, egyelőre még próbálom feldolgozni a kapott élményt.

Folytatás »

Max Gladstone: Nagyrészt halott (Craft Sequence 1.)

A jelenleg aktuális trendeket figyelembe véve az urban fantasy kategória megemlítésekor a legtöbb olvasónak a paranormális elemekkel, romantikus érzelmekkel és kétségtelenül pikáns jelenetekkel teletűzdelt regények jutnak az eszébe. Pedig ez csak a kategória egyik, főként a női olvasók igényeit kielégítő ága. Bár előítélet nincs bennem, mert mértékkel ugyan, de magam is olvasom és java részt kedvelem ezeket a csajosabb történeteket, mégis örülök neki, hogy olyan regények is megjelennek, amelyek teljesen más élményt nyújtanak és más réteghez szólnak. Piros pont azoknak a kiadóknak, akik - az aktuális trendek ellenére is - megjelentetik ezeket a hagyományos értelemben vett urban fantasy köteteket. De  minden egyes alkalommal izgulok is azon, hogy megtalálja-e vajon az olvasóit az adott kötet, mert a folytatások bizony ezen múlnak. Láttunk már olyat, amikor ez sajnos nem következett be a következményeket pedig mindenkinek el kell viselnie, és amit főként a rajongók szenvednek meg. Szóval alapból szoktam izgulni a jó és ötletes sztorikért, de most még annál is jobban, mert ez a történet nekem nagyon tetszett és szívesen olvasnám a folytatást.

Nem túlzás az a kijelentésem, hogy Max Gladstone története legalább olyan maradandó nyomokat hagyott bennem, mint az istennő gyermekeinek karmai Alt Coulumb épületeinek kövein. Mindjárt az is kiderül, hogy miért.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 375 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Three Parts Dead
Fordította: F. Nagy Piroska
Sorozat: Craft Sequence
Folytatás:
2.) Two Serpent Rise
3.) Full Fathom Five
4.) Last First Snow
5.) Four Roads Cross
Műfaj: urban fantasy, krimi
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu

Olyan világ rejtőzik a könyvben, ahol az emberek és az istenek együtt és egymásért - afféle szimbiózisban - élnek. Mind a két fél hosszú folyamat végeredményekén jutott el idáig. Az első alapszabály: minél több tiszteletet és imádatot kap az isten, annál hatalmasabbá válik, és minél több az ereje és az energiája, annál többet tud visszajuttatni az alattvalói részére, a város működése és védelme számára. A kulcsszó: lélekenergia. Ez az, amit az emberek hódolatukkal átadnak az isten számára, ez az, amit fizetőeszközként használnak, ez a mágia alapja, illetve az is, amit az isten visszajuttat az övéinek. Milyennek találtam ezt a világot? "Lenyűgöző méretű volt, organikus és mindent behálózó. Isteni."

Az Újvilágban Kos, az Örökké Égő Tűzisten az egyetlen élő isten, ő volt az, aki nem vett részt az évtizedekkel korábbi istenháborúban, hanem inkább az alattvalóival maradt. Alt Coulumb városa és Kos jelenléte szorosan összefonódott egymással. Kos energiája egyféle árucikk is, amelyet bárki igénybe vehet: a minden tekintetben körültekintő szerződéseket a papság intézi. Bár hozzászoktunk az istenek halhatatlanságához, de ez most nem így van.

"Az istenek ugyanúgy meg tudnak halni, mint az emberek. Csak ők nehezebben halnak meg, és a halálukkal nagy csapást mérnek a földre."

Kos papsága körében hatalmas pánik tört ki, amikor az Örökké Égő lángja megszűnt lobogni. A szokásos eljárás ilyenkor az, hogy a város és az emberek érdekében minél többet meg kell menteni az elhunyt istenből, ezért is fordul a papság egy nemzetközi halottlátó céghez és rendeli meg Kos feltámasztását. Az ügy felderítése és a nyomozás jelentős része a cég kezdő munkatársára, Tara Abernathyre hárul. Már a nyomozás kezdeti szakaszában kiderül, hogy Kos nem csak egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták. A helyzet még tovább bonyolódik, amikor kiderül, hogy további gyilkosságok is történtek a városban és halványan bár, de látszik a kapcsolat az esetek között. Megkezdődik a versenyfutás az idővel, hiszen a papság által felbérelt képviselőknek még azelőtt előnyt kell szerezniük, hogy megjelenne az ügyfelek követeléseit képviselő másik fél.

Nem túlzás kijelentenem azt, hogy ez a regény hemzseg a jobbnál jobb ötletektől, és a szerző ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket. Ez volt a legfőbb indok, amely miatt annyira szerettem olvasni ezt a történetet, illetve amiért sikerült teljesen és véglegesen elvarázsolnia. A valamivel kevesebb, mint négyszáz oldalas történet rengeteg cselekményt tartalmaz, az ötletekkel és a világbemutatással együtt mindez eléggé feszített tempót és helyenként nehezebben emészthető részeket eredményez. Bár élvezet olvasni a kötetet, bizony igényli és igénybe is veszi az olvasó figyelmét a fedlapok között fellelhető tartalom.

A mágia ebben a világban nem igazán adottság, hanem elsajátított tudás, amelynek érvényesítéséhez ugyanúgy szükség van az akaratra és a ravaszságra, mit minden egyéb máshoz az életben. Nincs ez másként Tara esetében sem, aki bár mágiahasználó mesternő, a nyomozás során mégis sokkal inkább támaszkodik a saját ösztöneire, a kitartására és a ravaszságára, mint bármi másra. 

Mert bizony minden fantasy jellemzője ellenére ez a történet nem más, mint egy természetfeletti nyomozás, a két oldal képviselői - mondhatni ügyvédei - által lebonyolított bűnvádi eljárás és egy veszélyes kaland elegye - a végén egy hihetetlen bravúrral, közben pedig sok tanulsággal. Az tuti, hogy ilyen tárgyalással, amilyet ebben a regényben olvastam eddig még nem találkoztam össze, nem ismerhettem meg korábban - ahogy szerintem még sokan mások sem. De ugyanígy voltam sok minden mással is ebben a kötetben.

Az isteni energiára épülő rendszerről nekem kapásból a bankrendszer, illetve a tőzsde jutott az eszembe, és elképesztően jó ötletnek tartottam a valóság ilyen szintű átültetését a fantázia világába. Ha már fantasy, akkor nem szabad kihagyni a különböző lényeket sem, amelyekből azért bőven akad a történetben. A mágiahasználó mesterek és mesternők leginkább a mágusokra hasonlítanak, bár a tudás megszerzését és alkalmazását más szabályok irányítják. A vámpírokról sem feledkezett meg a szerző, bár az ő létezésük inkább megfelel a hagyományoknak - és még véletlenül sem csillognak -, Raz pedig kétségtelenül érdekes egyéniség. A megszokott lények mellett feltűnnek új, vagy a fantasy regényekben nem éppen tipikus teremtmények is, ők pedig a vízköpők, akiknek különös szerepük van az események alakulásában.

"... ó, az igazság különös szörny, gyakran üldözik, de ritkán érik utol."

Nagyon, és még annál is jobban tetszett ez a történet. Imádtam a rengeteg ötletet, a mozgalmasságát, a nyomozás részleteit, a tárgyalás különlegességét, a lényeit és az egésznek háttérként szolgáló világot. De amit a legjobban kedveltem az a mögöttes összefüggések egymásba fonódása, az emberi természet sokféle megnyilvánulása, a hit nagysága.

Nem mondom, hogy minden részében könnyen olvasható és teljes mértékben élvezhető a történet, mert voltak részek, amelyekkel magam is küzdöttem, de a végeredményért még ez is megérte. Nem olyan rég, egy másik bejegyzésemben arról beszéltem, vannak regények, amelyek annyira tetszenek, hogy a hibáit könnyedén figyelmen kívül tudom hagyni, és ez a történet is pont ilyen. A vége események és a csavar miatt pedig tényleg csak elismeréssel tudok beszélni róla. Még véletlenül sem jöttem rá, hogy hová fog kifutni a történet, miként is állnak össze majd végül az apró, több szereplő által kiderített és egymással kevés összefüggést mutató tények, ezért tökéletes volt a meglepetés és az élmény.

Ez egy ízig-vérig fantasy regény, amelyben a hős mélyről indul, de a saját akaratának és ügyességének köszönhetően fejlődik, folyamatos kihívásokkal szembesül, egyre nagyobb problémákat old meg, mindig veszélyes helyzetekbe keveredik, ugyanakkor a legtöbb esetben szívből, hitből, hivatástudatból és ösztönből cselekszik. Tara egyszerre emberséges, kétségbeesett, kegyetlen és ravasz. Teljesen emberi és érthető reakciói vannak, de még így sem lesz mindenki számára kedvelhető - nekem nem volt vele különösebb bajom, bár az is igaz, hogy a szívem csücske sem lett, de azért drukkoltam neki. Nem éppen kedvelhető szenvedélye és csetlése-botlása ellenére Abelard, a láncdohányos kispap sokkal szimpatikusabbnak tűnt a számomra.

Minden van ebben a kötetben, kivéve a romantikát, mert az bizony csak nyomokban fellelhető, bár a halovány jelenlét mégis eléggé lényeges az események és a motivációk szempontjából. Romantikus lelkű olvasóknak tehát nem ajánlom ezt a regényt, mert biztosan nem fogják megtalálni benne azt, amit keresnek. Ellenben mindenkinek ajánlom, aki más típusú - elsősorban nyomozásra és új ötletekre alapuló - élményre vágyik. 

Még egy említésre méltó jellemzője van a sorozatnak: a világ ugyanaz, de a kötetek főszereplői mindig más személyek, éppen ezért az egyes részek lezártak, önállóan is olvashatóak és teljességgel élvezhetőek. Ha valakinek pedig nem jött be az első rész, akkor nincs meg a mindennél hatalmasabb kényszer a sorozat folytatására, könnyedén le lehet mondani a vásárlás folytatásáról. No persze, ez az én eseteben nem fordulhat elő, mivel imádtam ezt a részt és alig várom a következő megjelenését.

Folytatás »

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold (Peter Grant-sorozat 2.)

Ben Aaronovitch a Peter Grant-sorozatban rendkívüli érzékkel keveri a nyomozás izgalmát, az ismeretlen által kiváltott borzongást, a varázslatokkal és misztikus lényekkel teli világot, illetve a valós helyszíneket. Történetei egy olyan városban játszódnak, amely kellőképpen titokzatos, amelynek múltja és építményei tökéletesen alkalmasak arra, hogy háttérként szolgáljanak a cseppet sem szokványos események felderítéséhez: Londonban. Az eddig olvasottak alapján kétség sem férhet hozzá, hogy ez a sorozat egy kalandos, misztikus és olvasmányos, krimibe oltott urban fantasy.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 360 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Moon Over Soho
Fordította: Pék Zoltán
Sorozat: Peter Grant
Előzmény: London folyói
Folytatás: Whispers Under Ground, 
Broken Homes, Foxglove Summer
Műfaj: urban fantasy, krimi

Bár az előző kötet esetében a nagy kavarodás – és a helyi téma nem kellő mélységű ismerete miatt – néhány helyen sikerült elvesztenem a fonalat, de attól még többségében élveztem a regény által nyújtott élményt, és természetesen érdeklődéssel fordultam a folytatás felé is – legfeljebb annyi előnnyel rendelkeztem, hogy tudtam milyen stílusú történetmesélésre számítsak. Szóval felkészítettem magam a pergő cselekményre, a mozgalmas eseményekre, a hihetetlen dolgokra, a humor egyedi megnyilvánulásaira és újabb „városnézésre” indultam egy olyan Londonban, ahol a mágia és az emberek törvényei egyaránt érvényesek.

A kötet címe szemernyi kétséget sem hagyott bennem azzal kapcsolatban, hogy Londonnak mely része is a jelenleg zajló események középpontja: természetesen a Soho. A különböző bűnügyi helyszínek feltérképezése közben a szerző bemutatja a városra jellemző pezsgő és változatos stílusokat felvonultató dzsesszéletet, illetve mindazt, ami ezzel a zenei stílussal összefüggésben csak felmerülhet. Eközben pedig sikerül jobban megismerni főszereplő mágustanoncunk családját is, mert a londoni dzsessz egyik meghatározó alakja nem más, mint Lord Grant, azaz Peter apja.

A szerző ügyesen szövi egybe a korábbi és a jelen regény eseményeit, illetve használja fel a nyomozás eredményessége érdekében az eddigi szereplőket – nem kell tehát a londoni folyókat megszemélyesítő embereknek sem búcsút intenünk. Immár megszokott elemként üdvözöltem az egymással párhuzamosan zajló eseményeket, az ebből fakadó káoszt, az újabb és újabb – leginkább furcsának tűnő – bűneseteket, amelyeket a rendőri munkában és a mágia alkalmazásában egyaránt tapasztalatlannak tekinthető Peter próbál felderíteni – természetesen úgy, hogy közben igyekszik betartani mindkét világ szigorú szabályait. A történet mozgalmassága mellett továbbra is tetszik, hogy a szerző nem veszi természetesnek a mágikus képességeket és a varázslatokat, hanem az elsajátításukkal, illetve az alkalmazásukkal kapcsolatban is érezteti a nehézségeket és a problémákat.

Ben Aaronovitch elképesztő mennyiségű információval rendelkezik Londonról, részletesen bemutat minden, a történések szempontjából lényeges épületet és utcát, London legeldugottabb zugát is. Ettől egyrészt úgy érzi magát az ember, hogy ő maga is ott rohangál az utcákon, részese a nyomozásnak, a város szinte él és lüktet körülötte – ami nagyon is élvezetessé, könnyen átélhetővé teszi a történetet. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy néha túl sok az információ, a felsorakoztatott tények között nagyok a hézagok és lazák a kapcsolatok, időnként elkalandozik a szerteágazó témák között, ezáltal pedig darabossá, helyenként kapkodóvá válik a leírás – ha ilyen részhez érkeztem, akkor szinte mindig kidobott magából a történet, sokszor nem tudtam eldönteni, hogy melyek az események szempontjából fontos adatok. Talán ez az egyetlen olyan tényező, amelyet hibaként tudok felhozni a kötettel és az olvasottakkal kapcsolatban. Ezzel szemben viszont az akció leírások teljesen egyben vannak, nagyon jók: hihetetlenül pörögnek, könnyen követhetőek és szinte filmszerűen elevenedtek meg a szemem előtt az olvasott jelenetek – jót tesz a szövegnek, ha csak egy dolog áll a bemutatás középpontjában.

Jobban kedveltem ezt a könyvet, mint az előzőt – pedig azt is olvasmányosnak tartottam. Valamivel gördülékenyebb történetvezetéssel még inkább elnyerte volna a tetszésem, de így is nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a regény jó: kellően mozgalmas és misztikus, egyszerre ismerős és mégis más, részben krimi és részben fantasy. Ha pedig lehet hinni az időközben felröppent híreknek, akkor még idén érkezik magyarul a harmadik kötet – vagyis hamarosan várja az olvasókat a következő hihetetlen kaland, az újabb mágiával teli nyomozás.

A regényről írt véleményem az ekultura.hu oldalán is olvasható.

Folytatás »

Karen Chance: Holdvadász (Cassandra Palmer 5.)

Nem győzöm áldani az eszem azért, hogy feltettem a várólista csökkentős listámra a Cassandra Palmer sorozat korábban még nem olvasott két kötetét - a negyediket és az ötödiket -, és áldom azért is, hogy előtte újraolvastam az előzményeket. Elképesztő volt Cassie kalandjait így, gyakorlatilag majdnem közvetlenül egymás után átélni, minden részletre emlékezni, az apró utalásokat, információkat egymáshoz kapcsolni.

A sorozat eleje kicsit furcsán indult, túl töménynek találtam - információk és akciók tekintetében is. Nem mondom, hogy minden eseménnyel, minden szereplővel elégedett voltam, de nem tagadhattam le, hogy nagyon jól esett olvasnom Cassie unalmasnak egyáltalán nem mondható életét. A hajnal átka című regény mintha mutatott volna egy kis visszaesést a harmadik rész minőségéhez képest - vagy csak épp a koncepcióváltást éreztem meg -, de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy eltántorítson a folytatás azonnali megismerésétől. Sőt... És megint milyen jól tettem, hogy így döntöttem, mert a sorozat ötödik része valami fergetegesen jó volt, szinte beleszédültem a rengeteg akcióba, a minden eddiginél nagyobb pörgésbe, az összefüggések kibogozásába, de legfőképpen a befejezésbe, amely szó szerint a földhöz vágott.

Értékelés: 10*/10 (kedvenc lett)
Kiadó: Cor Leonis Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 478 oldal
Fordította: Bertalan György
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Hunt the Moon
Sorozat: Cassandra Palmer
Előzmény:
1. Megérint a sötétség
2. Árnyak vonzásában
3. Átölel az éjszaka
4. A hajnal átka
Folytatás:
6. Tempt the Stars
7. Reap the Wind
Kiegészítő kötetek:
0,5. The Gauntlet
0,6. The Queen's Witch
2,5. The Day of the Dead
4,1. A Family Affair
4,2. Shadowland
Kategória: urban fantasy, paranormális

Amíg az első három részt a világfelépítés, az alap összefüggések megértése, a Pythia erejének elfogadása és a geis okozta bonyodalom feloldása tölti ki, addig a negyedik kötettől némiképp más irányt vettek az események - no, nem mintha a megszokott tempón ez bármit is változtatott volna. Az előző rész esetében még nem látszott ennyire élesnek a kanyar, amit végül is sikerült bevenni a sok akció közepette, de így visszatekintve már tisztán látszik, hogy hol indultunk el egy másik irányba. Azt gondolom, hogy ez nagyon jó döntés volt a szerző részéről, hiszen az első három kötetben rágott probléma szinte véglegesen kimerült, és annyi lehetőség volt még ebben a világban, amit vétek lett volna kihasználatlanul hagyni.

Cassie az előző részben olyan tettet hajtott végre, amelyre aztán végképp senki sem számított, ezáltal pedig az ellenségei száma is lecsökkent: egy ellenfelet kiiktatott, egy másikkal pedig szövetséget kötött, amely utóbbi igaz, hogy eléggé ingatag, de mégis csak afféle fegyverszünet, illetve még annál is valamivel több. Ott van még a vámpírok Szenátusa is, amely ugyan továbbra sem tudja meghazudtolni önmagát és leginkább irányítani szeretné a tapasztalatlan Pythiát, de ha veszély fenyegeti a látnokot, akkor mindent megtesz a biztonsága érdekében - még akkor is, ha Cassie ezt túlzásnak tartja. Mondhatni, hogy a helyzet jobb lett, de ez mégsem teljesen igaz, mert Cassie-nek még így is szép számmal maradtak ellenlábasai. Aki viszont mindvégig és feltétel nélkül a lány mellett áll, az nem más, mint a renegát hadmágus, John Pritkin - még akkor is, ha egyébként rendszeresen egymás agyára mennek.

"Egyre gyorsabban közelgett az a nap, amikor engem, Cassie Palmert, a világ első számú látnokaként fognak ünnepélyesen bemutatni a természetfeletti közösség tagjainak. Akik minden bizonnyal nagy egyetértésben fogják szétröhögni magukat rajtam."

A jövőbe látás a Delphi
 jósdában (A kép INNEN.)

Cassie a felavatási szertartására készül, amely ugyan csak egy gesztus, hiszen az erő már őt választotta, de a felhajtásra mindenképpen szükség van - a látszat és a tradíciók rendkívül fontosak. A lánynak azonban van egy rosszakarója, aki nem riad vissza semmitől, hogy megakadályozza a ceremóniát, és ha erre úgy keríthet sort, hogy - minden mágikus és fizikai védelmet megkerülve - a legegyszerűbb módszereket alkalmazva megöli a látnokot, vagy a múltjában okoz olyan változást, ami megakadályozza, hogy betöltse a jelenlegi pozícióját, akkor azt is hajlandó megtenni. Csakhogy a múlt megváltoztatása ellen Pythiának, az idő legfőbb őrzőjének is lesz egy-két szava - az időbe való beavatkozást sem Cassie, sem pedig a Pythia ősi ereje nem nézheti szó nélkül.

A regény eleje a szokásos érthetetlen káosz: Cassie ellen többször is gyilkossági kísérletet követnek el és ez főként azért bosszantó, mert közben vámpír testőrök és mágusok vannak körülötte. De mit lehet akkor tenni, ha a vámpírok nem látják, a mágusokat pedig képes megszállni a támadó? A helyzet szinte kilátástalan, de még rosszabb lesz, amikor Jonas Marsden, az Ezüst Kör régi és egyben új vezetője előáll az elméletével, amely feltárja a különböző kultúrák mitológiai alakjai közötti rejtett kapcsolatokat, és kilátásba helyez egy olyan jövőt, amelyet bizony senki sem kívánhat magának. Valakinek azonban mégis csak fel kell vennie a kesztyűt, meg kell keresnie a leginkább fájdalommentes megoldást - azaz fel kellene kutatni a Hold istennőjét egy olyan világban, ahonnan az isteneket a Föld védelme érdekében kiüldözték - és ez ki más is lehetne erre alkalmasabb jelölt, mint a világ legerősebb látnoka, maga a Pythia, azaz Cassie.

Feladatból tehát akad bőven, végrehajtani azonban nem egyszerű, főleg ha valaki mindig az ember lányának nyakában liheg és közben sorozatos támadásokat intéz ellene, vagy éppen a féltése jeleként aranykalitkába zárva akarja tartani. No igen, ez utóbbi természetesen Mircea, aki ebben a részben azért eléggé kitett magáért, végre már nem csak "csendesen" szenved, esetleg elegánsan és hűvösen feszít tökéletes ruházatában, hanem végre maga is az események sűrűjébe kerül, és kiveszi a részét a fizikai küzdelemből is. Amellett persze hozza a szokásos titkolózós és amolyan vámpírosan lenézős formáját is, amelyek miatt egyébként jó néhányszor a legszívesebben felképeltem volna.

"A férfi, aki néha barát, néha ellenség, de egyfolytában az agyamra megy, vagyis John Pritkin (...)."

Az elképesztő kalandok között az ismeretek bővítésére is jut idő: Cassie a múltjának olyan elemeivel szembesül, amelyeket tényleg elég hihetetlennek tűnnek az elején, de a végén minden értelmet nyer. Pritkin karakteréről, múltjáról, illetve az ő létét befolyásoló törvényekről, szabályokról és viszontagságokról is kiderül rengeteg információ - közben pedig lassan, de biztosan a bizalom hálója szövődik a két szereplő között. No igen, ha valakik ennyiszer mentik meg kölcsönösen egymás életét, akkor ez nem is alakulhatna másként. :) A kedvenceim továbbra is a kettőjük közös jelenetei.

"Pritkin idegesítő, makacs, titkolózó, türelmetlen és durva fazon volt. Nagyjából annyira tapintatos, mint egy kiképzőtiszt és annyira simulékony, mint egy szögesdrót kerítés. Rendszeresen képes volt kihozni a sodromból (...) Minden bizonnyal többet ordibáltam vele, mint bárki mással egész életem során, holott őt alig két hónapja ismertem.
Ugyanakkor hűséges volt, őszinte, bátor, és valahogy furán rendes. Általában a legkevésbé sem tudtam őt megérteni."

Hihetetlen, de a szerző még mindig talált lehetőséget - méghozzá milyen módon! - a világ bővítésére, színesítésére - leírás, törvények és lények szintjén is. A legjobb az egészben, hogy bármennyire is akartam, egyszerűen képtelenség kitalálni a cselekmények káosza mögött húzódó összefüggéseket, a kapcsolatokat - legfeljebb már csak akkor, amikor maguk a szereplők is rájönnek mindarra, amin az olvasó agya is folyamatosan kattog. Persze az írónő mindent meg is tesz azért, hogy ne legyen idő a problémára koncentrálni, hiszen közben annyi minden történik, hogy képtelenség ennyi mindenre figyelni.

A lényeg, hogy olyan frenetikus befejezése van ennek a résznek, amelytől bizony tökéletesen padlót fogtam. Az is igaz, hogy a végére érve, újra átgondolva az eseményeket még inkább részegítően hatott rám a regény, amelynek meg is lett az eredménye, mert bizony a befejezést követő napokban szörnyű könyvmásnaposságban szenvedtem, és hiába olvastam újra az utolsó oldalakat nem találtam benne mást, mint amit addig  - az pedig sokadszorra is megsemmisítően hatott. Egyszerűen képtelen voltam elszakadni az olvasottaktól, és hiába vettem akármennyi könyvet is a kezembe, igazából egyik történetbe se volt kedvem belemélyedni - leginkább azért, mert egyik sem az volt, amit olvasni akartam - vagyis a sorozat folytatása, a magyarul még nem elérhető hatodik rész. Ezek után ugye senki sem csodálkozik azon, hogy ez a kötet felkerült a kedvenceim közé, amely listám az utóbbi években nem bővült túl sok regénnyel. Szóval ez azért már jelent valamit. :)

Mit is tudnék még ezek után mondani? Azt hiszem nem sok mindent, de annyit mindenképpen, hogy OLVASSÁTOK EL EZT A SOROZATOT, MERT ELKÉPESZTŐEN JÓ! Nem félek megtenni azt a kijelentést, hogy nekem jobban tetszik, mint Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozata, mert legalább olyan izgalmas, összetett, viszont sokkal jobb a humora. Szóval Tündérkrónikák rajongók, de legalább kicsit is kedvelők, hajrá, ismerkedjetek meg Cassie Palmer kalandjaival!

Ha pedig elég sokan megtesszük ezt, akkor talán lesz valamennyi esély arra, hogy - az eredetileg kilenc részesre tervezett, de jelenleg a hetedik kötet megjelenésénél tartó - sorozat folytatásai magyarul is megjelennek majd. Nem sokszor szoktam ilyet tenni, de most nem tartom vissza magam: könyörgök, hogy valaki jelentesse meg a folytatást!

Folytatás »

Karen Chance: A hajnal átka (Cassandra Palmer 4.)

Három újraolvasott kötet után végre elérkeztem a negyedik részhez, amellyel immár ténylegesen is csökkenthettem a 2015. évre előirányzott várólistámat - méghozzá egy nem is akármilyen történettel, egy egészen kimagasló minőségű sorozattal, amely már a harmadik kötet után a kedvenceim sorát gyarapítja.

Sokan fellélegeztek akkor, amikor a harmadik kötet megjelenése után félbemaradt remek sorozat a Cor Leonis Kiadó "személyében" új hazai pártfogót talált, és megnyílt az út a folytatás lehetősége előtt. Ráadásként bekövetkezett a teljes megújulás, mert a zűrös életvitelű látnok kalandjait hófehér papírra nyomtatva, igényes és tartós kötésben, tetszetős köntösbe burkolva vehették a kezükbe az olvasók. Egyetlen dolog nem változott és ennek kifejezetten örülök: a fordító ugyanaz maradt - Bertalan György pedig továbbra is remek munkát végzett. Hatalmas piros pont a kiadónak, hogy egyidejűleg javított a kiadás minőségén és figyelt a szöveg egységességére.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Cor Leonis Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 460 oldal
Fordította: Bertalan György
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Curse the Dawn
Sorozat: Cassandra Palmer
Előzmény:
1. Megérint a sötétség
2. Árnyak vonzásában
3. Átölel az éjszaka
Folytatás:
5. Holdvadász
6. Tempt the Stars
7. Reap the Wind
Kiegészítő kötetek:
0,5. The Gauntlet
0,6. The Queen's Witch
2,5. The Day of the Dead
4,1. A Family Affair
4,2. Shadowland
Kategória: urban fantasy, paranormális

Cassie jó néhány dolgon ment keresztül az elmúlt hetekben: akaratlanul is a nyakába szakadt a világ első számú látnokának munkája, a Pythia tisztsége, majd a geis kínozta meg őt és a vámpírok Szenátusának egyik megbecsült tagját. Ellenségei száma sem fogyatkozott, hanem inkább gyarapodott: a mágusok két, egymással is hadban álló csoportosulása mellé felsorakozott a sötét tündék királya, aki a Codex Merlinire feni a fogát, a Pokol démonlordja, Rosier, akinek Cassie a büszkeségét tiporta lábbal, valamint maga Apolló, akitől egyébként a Phytiák hatalma is származik. Nincs tehát olyan szeglete a világnak, a természetfelettinek, illetve az egyéb síkoknak, amelyek ne akarnák azt, hogy a lány véglegesen kilehelje a lelkét.

Ha pedig az elődödtől nem kaptál útmutatást az egyébként zabolátlan erőd használatához mielőtt azt "megörökölted", akkor irány a múlt, ahol még él az, akitől kérdezhetsz - ezt a technikát alkalmazza Cassie is, de csak annyit ér el vele, hogy mind a múltban, mind pedig a jelenben bajba kerül a kis kiruccanása miatt. Főleg úgy, hogy Pritkin végre elintézte a már oly régóta esedékes találkozót az Ezüst Kör vezetőjével, de valami nem stimmel... Kiben bízhat meg Cassie egyáltalán? Vajon mindenki csak a Pythia hatalmára, annak irányítására és az abból származó haszonra hajt?

Ha valaki eljutott idáig a sorozat olvasásában, akkor már hozzászokhatott ahhoz, hogy Karen Chance őrületes tempót diktál - most sincs ez másként. Cassie természetesen egyik lehetetlen, az ő felbukkanásáig elképzelhetetlen és életveszélyes helyzetből a másikba kerül, miközben körülötte minden romba dől - ráadásként még látomások is gyötrik, az erő üzenni akar neki, de az így kapott üzenetek értelmezése nem egyszerű.

A történet tempója és a könyv eleji káosz továbbra is könnyen elrettentheti a felkészületlen - három kötet után van még ilyen? - vagy esetleg a sorozat iránt nem eléggé elhivatott olvasót. Bevallom, hogy a regény első harmadán magam is eléggé fanyalogtam, mert túlzónak találtam a káoszt, és úgy éreztem, hogy már megint kihúzták a lábam alól az ismerős talajt, az új információk hatalmas mennyisége csaknem agyon nyomott. Pedig lényeges tudnivalókat rejt az a fejetlenség, zűrzavar és rengeteg akció, amely a regény első harmadára oly jellemző - érdemes tehát odafigyelni a részletekre.

A szerző rengeteg szereplőt mozgat és időnként beleesik abba a hibába, hogy egyes lényeges karaktereket jó néhány fejezeten keresztül mellőz - van, akinek az esetében annyira nem tűnik fel a hiány, de olyan is van, akinek esetében ez határozottan érződik. Legalábbis én ezen a magánvéleményen vagyok. Már éppen megállapítottam magamban, hogy ez a kötet nem fog a harmadik rész nyomába érni, amikor olyan fordulatot vett és olyanok alakították a cselekményt, ami és akik miatt ismét boldogan vetettem magam a sorok, illetve az oldalak közé.

Apolló és a nimfák (A kép INNEN.)

Eddig sem tettem és ezután sem csinálok titkok belőle: Pritkin fan vagyok! A regénynek is azt a részét kedveltem igazán, amikor ő és Cassie közösen voltak szenvedő alanyai az aktuális eseményeknek, mert elképesztően jó párost alkotnak együtt és imádom, ahogy a helyzeteket - no és egymást - kezelik. Ha már itt tartunk, akkor azt is elárulom, hogy a történetnek azt a részét untam kissé, amikor az említett szőke mágus nem volt jelen - és hiába volt ott Mircea, meg sokan mások, az érzés és az élmény valahogy nem volt ugyanaz. Mircea - már csak a kora és a betöltött pozíciója szempontjából is - inkább visszafogott, elegáns és megfontolt, no és végtelenül titkolózó - amolyan tipikus vámpír -, amivel nem igazán lopta be magát a szívembe. Pedig vámpírhoz képest nem rossz figura ám, de akkor is...

Már majdnem sikerült könyvvel a kezemben álomba merülnöm, amikor egyszer csak, mint derült égből a mágus, megjelent Pritkin és nem kellett pár keresetlen kijelentésnél több, hogy felrázzon az olvasott szöveg, amelynek az lett az eredménye, hogy még hosszú időt töltöttem el a történet társaságában aznap, és nagyon jól esett, amit olvastam.

A rengeteg akció, az általam annyira kedvelt humor és számtalan nevetésre késztető szituáció mellett a történet is haladt azért előre. Ebben a részben Cassie múltja volt soron, az ő - előtte is ismeretlen - titkairól, a Phytia hatalmának működésének részleteiről rántja le a leplet a szerző, illetve a világ leírása is bővül valamicskét - hihetetlen, hogy még van hová -, ismét új lények jutnak lényeges szerephez.

Ouroboros (A kép INNEN.)

Továbbra is az a véleményem, hogy vannak fölösleges szálak a történetben: nekem például egyáltalán nem hiányoznak a selejt maffia körüli bonyodalmak - ahogy gondolom Cassanovának sem -, de ha később ezeknek az apróságoknak fontos szerepük lesz, akkor talán hajlandó leszek megbocsátani a mostani indokolatlan, jelenleg leginkább időhúzásnak tűnő jelenlétüket és az általuk generált problémákat. Azt sem hallgathatom el, hogy ezzel ellentétben vannak más szálak, amelyek viszont erősen hanyagolva lettek és már kötetek óta nyugvó állapotban vannak, éppen csak néha, pár mondat erejéig bukkannak fel, mintha az írónő emlékeztetni akarná magát, illetve az olvasóit is arra, hogy nem felejtkezett el az események egy részéről.

Minden kezdeti kétségem ellenére a történet szálai és a szinte követhetetlen fejetlenség mögött húzódó okok végül összeálltak és magyarázattal szolgáltak mindenre - bár volt, amit a nyakatekertsége miatt nem sikerült első olvasatra tökéletesen átlátnom és a megfelelő helyre kapcsolnom, de azért csak összejött a dolog. Az elégedettségemet talán csak az rontotta el, hogy a hatalmas probléma végső megoldása - a felvezetés bonyolultságával ellentétben - nagyon gyorsnak és egészen egyszerűnek tűnt. Hozzáteszem, hogy nekem - mert a szereplőink azért másként élték meg ugyanazt a helyzetet.

Mindent összevetve is ez a kötet is egy nagyon jó rész volt: még mindig tetszik a lendülete, kedvelem a legtöbb szereplőjét és nincs ellenemre az sem, ahogy a szerző a szálakat csavargatja, újabb lényeket és ragyogó ötleteket sző a történetbe. Határozottan bejön nekem, hogy nem kíméli a szereplőit - a végletekig ugyan nem megy el, de a lestrapált állapot tutira garantált.

Mindezek együttesen azt eredményezték, hogy én bizony nagyon megkedveltem ezt a sorozatot és nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akik szívesen elmerülnének egy akcióban bővelkedő, jól felépített urban fantasy történetben. Folytatom is a következő résszel. :)

Folytatás »