Az emlékek őre (film)

Régen, nagyon régen volt már, amikor utoljára kifejtettem egy általam megnézett filmről a véleményem, bár az is igaz, hogy a képernyőn megjelenő élmények, illetve a velük szemben tanúsított érdeklődésem is jócskán elmarad a nyomtatott verzióban elérhető történetek iránti megszállottságomtól. Magyarán, ha a nyakamba szakad némi szabadidő, akkor inkább olvasok, mint filmet nézek. Hogy akkor most mégis mi okozta a változást? Mert ugyan most csak néztem, de előtte néhány hónappal bizony olvastam is ugyanezt a történetet, és egyszerűen kikívánkoznak belőlem a filmmel - és természetesen a könyvvel - kapcsolatos gondolatok.

Magyar cím: Az emlékek őre
Magyar bemutató: 2014. szeptember 11.
Amerikai cím: The Giver
Amerikai bemutató: 2014. augusztus 15.
Stílus: sci-fi, dráma
Rendező: Phillip Noyce
Főszereplők:
Brenton Thaiwtes (Jonas),
Jeff Bridges (Örökítő), Mery Streep (Előljáró),
Alexander Skasgard (Jonas apja),
Katie Holmes (Jonas anyja),
Cameron Monaghan (Asher), Odeya Rush (Fiona),
Emma Tremblay (Lily), Taylor Swift (Rosemary)

Bevezetésként annyit, hogy nem estem hasra a történet regény verziójától. Mindezek ellenére el kell ismernem, hogy az alapötlet nagyon a helyén van, és abban az időben, amikor a regény született méltán érdemelte ki az egyedi jelzőt - nyugodtan tekinthetnénk a disztópiák egyik alapregényének, talán a műfaj megteremtőjének is. Mindezek mellett egy nagyon színvonalas ifjúsági regény, rengeteg mondanivalóval, még több gondolkodásra késztető kérdéssel és cselekménnyel. Akkor mégis mi a gondom? Csupán egy dolog: olyan két évtizeddel korábban kellett volna, hogy a kezembe kerüljön - abban a korszakomban, amikor Fekete István regényeit is olvastam, illetve többször végigizgultam Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényének eseményeit, a két főszereplő gyerek hihetetlen utazását. Biztos vagyok benne, hogy akkor, abban az életkorban imádtam volna. Jelenlegi állapotomban - jó néhány ősz hajszállal és némi szem környéki ránccal a birtokomban - már nem tudtam teljesen belemélyedni a történetbe, és pont ezért a hibákat, eseti logikátlanságokat is hamarabb kiszúrtam, illetve nehezebben tettem magam túl rajtuk.

Az egyik legnagyobb problémám a szereplők könyvbeli életkora volt: a rájuk bízott feladathoz képest túlontúl fiatalnak találtam őket - az a tizenkét megélt év szinte semmi. Talán ezért is tetszett jobban, hogy a filmben néhány évvel idősebbként, olyan 16-17 éves fiatalként jelentek meg a karakterek. Bár ezzel némiképp előtérbe pofátlankodtak a romantikus érzelmek, no de valamivel be kell csalogatni a fiatal nézőket a moziba. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még azt sem tudjuk, hogy miről is szól ez a film...

Jonas egy olyan társadalomba születik bele és él, ahol nincsenek egyenlőtlenségek, szélsőségek. Semmiben. Mindenki egyenlő és minden kiegyenlített: az időjárás szabályozott, a terep sík, az erős érzelmek gyógyszeresen befolyásoltak, az érintés nem megengedett, a napirend szigorú, de következetes, mindenki a neki leginkább testhez álló feladatokat látja el. A gyerekek családegységekben nőnek fel, a felelősségtudatot fokozatosan fejlesztik ki bennük, miközben árgus szemekkel figyelik őket a döntéshozók, hogy amikor majd elérkezik a megfelelő idő besorolják őket a nekik leginkább megfelelő munkahelyre, feladatra. Jonas izgul a nagy nap miatt, a többiekhez képest bizonytalan, nem igazán találja a helyét - nem véletlenül. A fiú más, mint a többiek, "munkakörként" is mást kap, nem a megszokottat: ő lesz az emlékek őrzője. Feladata nem más, mint mindennap ellátogatni a perem szélén álló házba és ott átvenni az emberöltők óta őrzött emlékeket a társadalom megbecsült tagjától, a korábbi őrzőtől. A képzés egyedi, a kezdeti élmények ugyan kellemesek, de már az elején nyilvánvaló, hogy az így átadott, kapott információk, illetve a társadalom napi működése, a belé nevelt szabályok között óriási szakadék tátong.

Lehet, hogy most furcsán fogtok nézni rám, de nekem ez a film kifejezetten tetszett, sokkal jobban, mint a regény, amit olvastam. A történet írott formátumában fellelhető következetlenségek, kidolgozatlan magyarázatok ezek szerint nem csak nekem tűntek fel, hanem a film készítőinek is feltűnt, és legnagyobb örömömre vették a fáradtságot ezek kijavítására. Éppen ezért a film felépítése, gondolatvezetése határozottan összeszedettebb, teljesebb és követhetőbb, mint amit a regény megismerése ad.

A lyukak betömködésével nagyon egyet értettem, de azért történt pár módosítás, amelyet értetlenül néztem. Aztán rájöttem a megoldásra: valamivel vonzóvá kellett tenni ezt a filmet, amely nem a látványra és a követhetetlen csatajelenetekre, hanem a mondanivalóra, a mögöttes tartalomra helyezi a hangsúlyt. Így lett a baráti társaság egyik tagjából drónpilóta, akinek természetesen majd végre is kell hajtania egy nagyon fontos feladatot, illetve így motorizálódnak egyes járművek és még sorolhatnám. Elvégre is sci-fi történetről lenne szó.

A film nem éppen egy tempós és akcióban bővelkedő darab, de a könyv eseményeihez képest mégis pörgősebb, gyorsabb cselekményű. Az emlékek áradása, illetve azok színei – talán pont a film többi részének szürkesége, mondhatni fekete-fehér jellege miatt – csodálatosan szépek, ragyogó élénkségűek. A látvány mindössze ennyi, semmi extrára nem kell számítani, mert jelen esetben nem az a lényeg.

Alapjában véve érdekes témát boncolgat mind a regény, mind pedig a film: a rossz emlékek és a fájdalom elvonása, megszűnése, az emberi tevékenység ilyen mélységű szabályozása, az információk ilyen mértékű visszatartása vajon élhető társadalmat teremt-e? Ha igen, akkor ez meddig tartható fent? Mennyire stabil ez a steril környezet és túlszabályozott életmód?

A Jonast játszó fiatal színész, Brenton Thaiwtes alakítása szerintem hozta az elvárt szintet, olyan mintha tényleg a könyvből lépett volna elő. A többiek? Nos, ők nem nyújtottak éppen Oscar díjas alakítást - igaz, hogy nem is nagyon volt erre esélyük. Ez a szabályozott társadalmi berendezkedés csak arra adott lehetőséget, hogy az egyébként nagyszerű színészek is csak fapofával, fásult arckifejezéssel nézzenek, és színtelen hangon szólaljanak meg. Ha nem tudnám, akkor talán el sem hinném, hogy mind Alexander Skarsgard, mind Katie Holmes képes ennél sokkal jobb színészi játékra is. Bár azért ezt a fajta sótlanságot sem lehetett egyszerű eljátszani... Jeff Bridges és Meryl Streep volt a film két húzóneve, az ő alakításuk is messze elmarad a legjobb szerepeikben nyújtott alakításuktól, de a karakterek ebben az esetben sem adtak lehetőséget a brillírozásra - bár kétségtelen, hogy kihozták az adott szerepből a maximumot.

Hmm... nem mondom, hogy a rabja lettem, de megnéztem és egészen jónak - de azért nem kiemelkedőnek - találtatott. Viszont minden hibája ellenére is határozottan tartalmasabbnak éreztem, mint sok más, az utóbbi időben megnézett mozgóképet. Végül is másfél órára csak a fotelban ragadtam és ez azért jelent valamit. Ha valaki nem egy akciódömpingre vágyik, hanem magvasnak tekinthető gondolatokra, illetve nem túl bonyolult, de annál inkább igaznak érződő összefüggésekre, akkor ajánlom, hogy szánja rá azt a másfél órát erre a könyvadaptációra.

Ha valaki még nem látta volna, akkor íme az előzetes... bár szerintem kicsit többet árul el a történetből, mint amire szükség lenne.

Posted in: filmkritika,könyv kontra film