Tiffany Reisz: Az úrnő (Eredendő bűnösök 4.)

Az erotika az a zsáner, amellyel kapcsolatban lényegesen több fenntartás és kétség van bennem, mint az összes többi műfajjal szemben, amit olvasok. Nem zavar, ha egy történetben bőven van pikantéria - sőt, néha még kifejezetten jól is esik és kedvemre való, amit olvasok -, de azt nem kedvelem, ha az egész kötet csak az ágyjelenetekről szól. Szóval erotika ügyben eddig is óvatosan jártam el, és mivel ez leginkább rajtam múlik, ezt a szokásomat a továbbiakban is meg fogom tartani. Nagy szerencsém volt, mert az első igazi találkozásom a kemény erotikával és a BDSM elemekkel a gondos kezek irányításának köszönhetően kifejezetten jól sikerült. Ha valaki esetleg félreértett volna valamit, akkor tájékoztatásul közlöm, hogy továbbra is az olvasási élményeimről beszélek. :)

Szóval Tiffany Reisz regényeit úgy ajánlották nekem, mint a zsáneren belül kifejezetten minőségi írásokat, és elolvasva azokat nem is kellett csalódnom: egyedi stílusával, fantasztikus karaktereivel, a történet mögött megbújó pszichológiával, valamint az alapokat szolgáltató hitelességével a szerző teljességgel megvett magának - magam is a lábai előtt hevertem. Meggyőződésem, hogy Tiffany nem csak történetet mesél, hanem ezzel egyidejűleg ki is képezi az olvasóját, egyre mélyebbre vezeti egy olyan világba, amelybe csak kevesen nyernek betekintést. A szirén arra csábított, hogy végigmenjek a megkezdett úton, Az angyal teljesen más élményeket nyújtott, mint az előzmény, ahogy A herceg is újabb rétegeit mutatta meg az addig már ismert vagy éppenséggel sejthető eseményeknek.

Értékelés: 6/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 528 oldal
Fordította: Szilágyiné Márton Andrea
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: The Mistress
Sorozat: Eredendő bűnösök
Előzmény:
1.) A szirén
2.) Az angyal
3.) A herceg
Folytatás: (vagy inkább előzmény?)
5.) A szent
6.) The King
7.) The Virgin
Műfaj: erotika

Köszönettel tartozom az Athenaeum Kiadónak, amiért folytatta ezt a sorozatot, főleg hogy ebben az esetben egy másik kiadó által megkezdett, majd a körülmények szerencsétlen összhatásának eredményeként félbehagyott sorozatot vitt tovább. Az már csak hab a tortán, hogy mindezek mellett megtartották az eredeti fordítót, és arra is figyeltek, hogy az új kötet tökéletesen mutasson a már megjelentek mellett. A kiadó tehát mindent megtett, de az, hogy mégsem vagyok elégedett nem az ő hibájuk, hanem a szerzőé.

Boldogan vetettem bele magam a történet kezdésébe, hiszen egy olyan szituációval fejeződött be az előző rész, amely a feszültséget az egekbe emelte, és az sem mellékes, hogy a karakterek is hiányoztak. 

A regény szerkezete ebben az esetben is igazán egyedire sikerült, mert a történet egy igazi sakkjátszma lépéseire alapozva halad előre, a bábukat pedig maguk a szereplők személyesítik meg. A királynő természetesen Nora, a király pedig Kingsley, ahogy ahhoz sem férhet semmi kétség, hogy a Ló figurája leginkább Wesley-vel azonosítható. Soren unokahúgának felbukkanását meglepetésként éltem meg, de azt már könnyedén elfogadtam, hogy ő, vagyis Laila kapta a Gyalog szerepét. Amivel nem tudtam mit kezdeni, az a Bástya, vagyis Grace jelenléte, illetve szereplése - erről azonban majd később. Olvasás közben csak a sakkra való utalásokra csodálkoztam rá, de annak befejezését követően belevetettem magam a szabályok és lépések megismerésébe - gondoltam hátha akkor jobban megértem, hogy mi is történt ebben a regényben, mert egyébként értetlenül álltam annak jó néhány jelenete előtt.

A kötet elején még rendben volt minden, a kétségeim csak a későbbiekben kezdtek ébredezni. Már olvasás közben is számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, de reménykedtem, hogy ezekre - kivétel nélkül mindegyikre - majd választ is kapok - befejezve a kötetet már nincsenek ilyen elvárásaim. A legfontosabb kérdés, amit mindenképpen fel kell tennem: ki vagy te, aki megírtad ezt a könyvet, és hová tetted Tiffanyt, amíg ezt a galád tettet elkövetted? 

Merthogy ebben a regényben alig volt valami abból, amit a korábbi kötetek olvasása közben annyira kedveltem, és ami azt a hihetetlen élményt adta, amiben annak idején részem volt. Egyszerűen hiányzott belőle az a szikra, amit úgy hívnak, hogy Tiffany Reisz. A regény cselekménye teljességgel egy helyben totyogott, és a kezdeti szituáció által keltett feszültségszint elég hamar a béka bizonyos testrésze alá süllyedt, amikor is a szereplők nem tettek semmit, de az ég egy adta világon tényleg semmit. 

Adva van tehát egy érzelmileg kifejezetten összetett szerelmi sokszög, amelyben szinte mindenki függ mindenkitől - ahogy a könyvben is szerepel: "olyanok, mint egy szőttes" -, majd az egyiküket elrabolják. A többi szereplő helyében én rohannék az illető megmentésére, de itt nem teljesen ez történik, mert először mindenki jól kielemez mindenkit, minden reakciót analizálásnak vetnek alá, majd visszaemlékezések tömege következik. Ja igen, és ne felejtkezzünk el az újonnan kialakult, bimbózásból pár nap alatt teljes virágzásba boruló, majd termést is hozó románcokról sem - merthogy még erre is jutott idő.

De kezdjük az elrablás tényénél a boncolgatást. Nem titok, hogy Soren felesége, Marie-Laure az, aki harminc év után - mintegy feltámadva halottaiból - elrabolta és fogva tartja Norát. A meglepetés része ezzel a letudva, a többi viszont dögunalom. Kezdve azzal, hogy bármennyire is próbálta a szerző megmagyarázni, mi késztet valakit arra, hogy harminc év után még ilyen mértékű gyűlöletet érezzen, illetve ilyen tettekre ragadtassa magát, ezt valahogy nem sikerült sem megértenem, sem pedig ennek a tényét elfogadnom. Mondjuk úgy, hogy hihetetlen volt az egész - túl sok idő telt el -, ezzel viszont az alap, a tényleges motiváció hiányzott a további történésekhez.

Marie-Laure meséket akar, történeteket Soren, Kingsley és Nora életéből, hogy megértse azokat a személyeket, akiknek ő nem kellett. Mi ez, ha nem a mazochizmus magas foka? :) A lényeg, hogy Nora mesél, ami alapból érdekes is lehetett volna, de mégsem volt az, mert olyan eseményeket idézett fel, amelyek már a korábbi kötetekben is szerepeltek. A másik nézőpont néhány dolgot hozzátett az élményhez, de a sokadik már egyáltalán nem. Egy idő után nagyon untam azt, hogy harmadszor, negyedszer is ugyanazt olvasom és semmi újdonságot nem kapok cserébe - nem egy alkalommal még az elhangzott mondatok is ugyanazok voltak.

Aztán ott volt Grace személye, akinek Nora iránti aggódását egyáltalán nem értettem. Valaki megmagyarázná, hogy miért is volt olyan fontos Grace számára Nora? Tudom, hogy a domina és Zack kalandjának az lett a pozitív végkifejlete, hogy rendbe jött a nő házassága, de ez a hisztérikus aggódás igazán eltúlzott - és részben alaptalan. Aztán ott volt az, ahogy Sorenhez viszonyult, majd pedig mindennek a következménye, amely aztán végképp érthetetlen volt a számomra.

Beszéljünk akkor Wesley-ről, a hősszerelmesről, aki feleségül kéri Norát, majd vállalva minden veszélyt, odaáll Soren elé és közli vele a tényeket. Már éppen tisztelni kezdtem volna Wesley-t, amikor belőle is nevetséges és klisés figurát kreált a szerző azzal, hogy rávette egy hirtelen - eléggé mondvacsinált magyarázatokkal indokolt - szakításra, majd alig tíz perccel később egy másik "hölgyet" helyezett az ágyába, és természetesen a nemiség terén bőséges tapasztalattal rendelkező férfiként állította be. Azt kell gondolnom, hogy csak Kingsley maradt igazán önmaga - legnagyobb örömömre, ő legalább tett valamit az ügy előre mozdítása, Nora kiszabadítása érdekében.

A regény legalább felét untam, szinte semmi pluszt nem adott az előzőekben olvasottakhoz képest, hiányzott a feszültség, a szikra, és csak nagyon ritkán sikerült felfedeznem Tiffanyt a sorok mögött. De igazán csak akkor kezdtem el izgulni, amikor éreztem, hogy ebből még véletlenül sem olyan befejezés lesz, amit a szerzőtől normál esetben elvárnék. A kötet utolsó harmada egyik klisés helyzetet hozta a másik után, a befejezés pedig többször is belefulladt a cukormázba és a szirupba - egyáltalán nem erre számítottam. Olvasás közben kommentáltam az élményeimet az egyik barátnőmnek és a sejtéseimet is megosztottam vele: legnagyobb sajnálatomra az összes tippem bejött. Azt hiszem életem végéig értetlenül fogok állni az ebben a regényben olvasottak, de különösen a lezárás módja előtt. Kiszámítható és hatásvadász - néhány gyönyörű jelenet kivételével egyáltalán nem olyan, mint a korábbi Tiffany Reisz regények.

Mit is mondhatnék? A szürkével - amit nem olvastam - és hasonszőrű társaival - amiből már a kezembe akadt néhány - összehasonlítva ez a regény még mindig egy minőségi olvasmány, de az előzményekhez képest hatalmas csalódást jelentett az, amit ennek a résznek az olvasása során tapasztaltam. Nem tudom, hogy milyen magyarázatokkal szolgálsz erre Tiffany, de bármi is történt, amikor ezt a történetet írtad, máskor nem csinálj ilyet!

Posted in: 6 pontos,Athenaeum,Eredendő bűnösök,erotika,könyvértékelés,Tiffany Reisz