Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2015. július 31., péntek

Várólista - 2015. július

A könyvhét hónapja után és az őszi könyveső előtt: uborkaszezon a hazai könyvkiadásban. Mégis van néhány megjelenés: van, amelyik kiadvány a könyvheti újdonságok miatt csúszott hátrébb egy picivel, egyéb kötetek esetében pedig a technikai, illetve más, előre nem látható problémák leküzdéséhez kellett még egy kis idő. Ez részemről nem baj, mert így a júliusi posztba is be tudok pár könyvet, ajánlót zsuppolni, és hátha valaki éppen ezek között fogja megtalálni a kedvére valót.

A válogatásom alapján ez a hónap nagyobb részben a sci-fi, kisebb részben pedig a horror kategóriájába tartozó regényeké. Nézzük akkor a kínálatot és a választékot: 

A Fumax Kiadó először a könyvhétre ígérte, végül július lett belőle, de a lényegen nem változtat, mert megérkezett a Térség ciklus negyedik kötete, James S. A. Corey soron következő írása, a Cibola meghódítása. Jut eszembe: most már tényleg el kellene kezdenem a sorozatot, mert annak minden kötete a polcomon sorakozik, de még egy sort sem olvastam belőle - ez önmagában így elég kockázatos viselkedésforma, de bevállaltam, mert a zsigereimben éreztem, hogy kell nekem ez a regényfolyam.
A világpremierrel azonos időben jelent meg kis hazánkban Kim Stanley Robinson Aurora című regénye, amelyet ezúttal is az Agave Könyvek kiadónak köszönhetünk. Részükről nem ez az első - és reméljük, hogy nem is az utolsó - olyan kiadvány, amelyet ebben a formában és időzítéssel hoznak el nekünk, magyar olvasóknak.

Harrison Fawcett, vagyis Fonyódi Tibor művei nem ismeretlenek előttem, ahogy gondolom sok mindenki más előtt sem. Vannak regényei, amelyek megérettek az újra kiadásra, az Ópiumkeringő pontosan ilyen történet. Az átdolgozott művet, harmadik kiadásként a Tuan Kiadó kínálatában kell keresnünk.
Sokat kellett várni rá, de ami késik, az nem múlik és végül megérkezett a Delta Vision kiadó Mesterművek Dark sorozatának nyitó kötete, a Carcosa árnyai. A kötet szerkesztője ezúttal is Kornya Zsolt, ezért biztos, hogy a megszokott minőséget kapják majd az olvasók. A kötetben szereplő írásokat H. P. Lovecraft munkássága ihlette - méghozzá olyan mennyiségben, hogy ez még csak az első rész és várható a folytatás is. A szerkesztő tematikus kategóriákba sorolta közel száz év termésének legjavát. Lovecraft rajongók, lehet ismerkedni a kötettel! 

A romantika és az erotika szekciót most inkább kihagyom, mert a legutóbbi olvasmányom, ami ebbe a zsánerbe tartozott teljesen kiverte nálam a biztosítékot - értékelés is lesz róla hamarosan, tutira rá fogtok ismerni, hogy melyik "művet" emlegettem most. Ebben a hónapban is kinéztem ugyan két regényt, de mindkettő fülszövege végtelenül ismerős momentumokat tartalmazott, amelyek leginkább borzongást és távolságtartást váltottak ki belőlem, ezért úgy döntöttem, hogy nem rakom be őket a rovatba - az előzmények tekintetében annyira nem is érdekelnek. 

Ennyi fért bele az havi posztba, de kíváncsian tekintek a következő hónap kínálata felé.


2015. július 28., kedd

Rachel Hartman: Seraphina (Seraphina 1.)

Az az igazság, hogy a sárkányos könyveknek soha nem tudok ellenállni és csak kifejezetten nehezen lehet eltántorítani azok olvasásától. A Seraphina esetében is rögtön felfigyeltem a fülszövegre, de leginkább arra, ahogy a sárkányok és az emberek együttélésére, a sárkányok alakváltására, emberi alakba préselődésére hivatkozik. Nincs az a körülmény - gondoltam -, ami ennek a regénynek az olvasásától visszatarthatna. be is szereztem, amint tudtam, majd - a nem egészen pozitív fogadtatások eredményeként - a könyvespolcom olvasásügyileg hanyagolt példányai közé sorolódott be. Pedig vonzott a történet, de mindig csak halogatódott az olvasása, ezt pedig nem hagyhattam sokáig szó nélkül - és ha másként nem működik, akkor majd némi kényszerrel: a regényt felpakoltam a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás kötetei közé. Már bőven túlteljesítésként (20. könyvként a listán szereplő 24-ből) végre elolvastam ezt a történetet - most pedig mérges vagyok magamra, hogy ezt nem tettem meg hamarabb.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Scolar Kiadó
Kiadói sorozat: Scolar fantasy
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 445 oldal
Fordította: Simonyi Ágnes
Borító ár: 3.750,- Ft
A mű eredeti címe: Seraphina
Sorozat: Seraphina
Előzmény:
0,5.) Seraphina: The Audition
Folytatás:
2.) Shadow Scale
Műfaj: fantasy, ifjúsági
Először is nézzük az alapszituációt: Történetünk Goreddben játszódik, amely ország fiatal királynője negyven évvel ezelőtt - hosszú háborúskodást és még több elszenvedett veszteséget követően - békét kötött a sárkányokkal. Ezek a nemes és veszélyes lények sem ok nélkül egyeztek bele a békébe: a goreddiek által kifejlesztett harcművészet, a drakomachia miatt sok társukat vesztették el a csatákban. A béke tehát mindkét fél érdekében állt, de ahogy az lenni szokott nem mindenki értett egyet annak megkötésével. Az egyik sárkány - vagyis, ahogy ők nevezik: saar - tudós felfedezte az alakváltás lehetőségét, a sárkányok emberi testbe préselődését, és innentől kezdve a két faj egyedei elkeveredhettek egymással, megismerhették a másik kultúráját. Az emberi alakot öltött sárkányok, a saarantrasok elsősorban tudósokként éltek az emberek között, tevékenységüket csak a Cenzorok tanácsának szigorú felügyelete alatt végezhették, az érzelmek és a kötődés túlzott megnyilvánulása súlyos következményeket vont maga után, a megtévesztések elkerülése érdekében a saarantrasokat csengő viselésére kötelezték és csak kevesek kaptak ez alól felmentést, így általában tudni lehetett, hogy ki a sárkány és ki nem az - persze vannak kivételek.

Negyven év telt el a béke megkötése óta, ennek megünneplésére a sárkányok vezére, az ardmagar Goreddbe látogat. Az előkészületeket egy szörnyű esemény zavarja meg: a trónörökös halála - a holttesten látható nyomok pedig egy sárkány által elkövetett gyilkosságra utalnak. Seraphina a zenesegéd sem az emberek, sem pedig a sárkányok társaságában nem érzi jól magát - megvan az oka arra, hogy mindkét oldaltól távol tartsa magát. Eddig a háttérben tudott maradni, a herceg temetésén azonban gyönyörű muzsikájával akaratlanul is felhívja magára a figyelmet. Meglátásai, merész cselekedetei, valamint a sárkányokkal kapcsolatos megállapításai felhívják magára a testőrség kapitányának, Lucian Kiggsnek a figyelmét, aki be is vonja a nyomozásba a lányt. Seraphina azonban nem egyszerű zenesegéd, hanem szörnyű titka van, amit gyerekkora óta rejteget mindenki elől - a nyomozás egyszerre veszélyezteti az ő lelepleződését, valamint a béke megszüntetése ellenében végzett összeesküvést. 

A kép INNEN.
Furcsán működik kis országunk, mert ennek a kötetnek nem lett éppen túl fényes a fogadtatása a magyar olvasók körében: eléggé vegyesek a vélemények. Sokat gondolkoztam a történet megismerése közben ezen a problémán, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezzel regénnyel alapvetően - a legtöbb olvasó szempontjából - két gond van: egy young adult fantasyról van szó, amely sokkal összetettebb, mint amit az ebbe a kategóriába sorolt művekkel kapcsolatban a trendeket követve megszokhattunk. Szóval aki a jófajta sárkányos fantasyra vágyik, annak ez a történet túlságosan young adult lesz, aki pedig a YA könyveket falja napi rendszerességgel, annak pedig világfelépítés, illetve az alkalmazott kifejezések szempontjából túl bonyolult. Ebből következik, hogy csak egy szűk réteg érdeklődését fogja felkelteni a fülszöveg, és még ennél is kevesebb ember tetszését fogja elnyerni a sztori - ez pedig nem túlzottan jó hír a folytatásokra nézve.

Pedig a regény kifejezetten jó, a háttérvilág kidolgozottsága pedig fantasztikus. Már a fülszövegben, illetve a posztnak a történetet bemutató két bekezdésében is olvashatóak azok az egyedi kifejezések, amelyek megkövetelik a figyelmet - és ez még csak a jéghegy csúcsa. Bár szokva vagyok az összetett szöveghez, de még nekem is gondot okozott az elején ezeknek az egyedi szófordulatoknak a megértése és nyomon követése, bizony többször elvesztettem a fonalat, lestem összezavarodva a lapokat - fruszrált helyzetemből az mentett ki, hogy felfedeztem a kötet végén a meglehetősen részletes szószedetet és ha időnként elbizonytalanodtam, akkor odalapoztam.

Az animáció INNEN.
Nemcsak a kifejezések, hanem a sárkányok és az emberek "együttéléséhez" köthető társadalmi berendezkedés bemutatása, annak minden apró részletre történő leírása teszi a megszokottnál valamivel nehezebben megemészthetővé ezt a szöveget. Seraphina mesél, mindent megoszt az olvasóval, amire csak szükség lehet annak érdekében, hogy ezt a nem éppen egyszerű helyzetet a legapróbb részletig és motivációig meg lehessen érteni, hogy a leglényegtelenebb reakció indoka is világos legyen. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha sok leírást, részletes bemutatást tartalmaz a történet, amely pedig maga után vonja azt, hogy maga a sztori nem lesz éppen a legmozgalmasabb, cserébe viszont amolyan kényelmesen folydogáló, de nagyon élvezetes utazást kínál kárpótlásként.

Nekem kifejezetten tetszett, hogy Rachel Hartman ennyire minden részletre kiterjedően rajzolta meg ezt a különös helyzetet, ennyire precízen fektette le az alapokat. Bár túl nagy meglepetést nem okozott a történet, de kellemes kikapcsolódást nyújtott, a részletes világfelépítés miatt pedig hajlandó vagyok elnézni a vontatottabb cselekményt és a kissé kényes szerelmi szálat is. Mindezt azért, mert tudom, hogy a folytatásokhoz megfelelően stabil, mindenféle lyukaktól és ellentmondásoktól mentes, maximálisan terhelhető alapot hozott létre a szerző, amelyet innentől bűn lenne kihasználatlanul hagyni - szóval nagyon erős folytatásra számítok, amellyel kapcsolatban nem titkol vágyam az, hogy egyszer majd magyar nyelven is megjelenjen.

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, akit zavart, hogy a főszereplő leányzó mindössze tizenhat éves, mert bizony a viselkedése alapján nem éppen ezzel az életkorral társítottam volna össze - és bevallom, hogy a fejemben néhány évvel idősebbként gondoltam rá. A karaktere viszont érdekes és ez leginkább a származásának, a féltve őrzött titkának köszönhető. Ő az a főszereplő, aki a teste és a kinézete helyett az éles eszével és a sárkányok természetének alapos ismeretével vívta ki a tiszteletem és a figyelmem - nem csak az enyémet, hanem Lucian Kiggsét is.
"Nincs semmi szégyellnivaló egy stratégiai fontosságú visszavonulásban, mialatt arra vársz, hogy a Botrány, ez az átkozott baziliszkusz másfelé fordítsa sorvasztó tekintetét - különösképpen, ha olyasvalaki vagy, akinek bizony van rejtegetnivalója."
Kiggs Kapitány maga sem elhanyagolható személyiség, hanem nagyon is érdekes, figyelemfelkeltő és titokzatos személyiség, akinek szintén gondot jelent a származása - csak éppen másként. Szóval, ha nem mindenáron arra törekedett volna a szerző, hogy young adult történetet írjon, akkor nyugodtan lehetett volna idősebb is Seraphina, és akkor valamivel komolyabb és sötétebb történet is kerekedhetett volna a sztoriból - bár alapvetően így sem volt ez rossz, sőt... Ugyancsak érdekesnek találtam Orma karakterét, de mind az emberek, mind pedig a sárkányok között akad még bőven olyan, aki színesebbé és kifejezetten élvezetessé tette a megismert világot.

A kép INNEN.
A történet több oldalról is megvizsgálja a sárkányok és az emberek együttélését, a pozitívumok mellett bemutatja annak árnyoldalát is és rávilágít a két faj érzelmi és fizikai keveredésének veszélyeire, annak buktatóira. A jelenlegi helyzet a negyven éve tartó béke ellenére is törékenynek tűnik, jól érezhető a mindent átható feszültség, a politikai és társadalmi ellentét. Rachel Hartman ugyanúgy beleszövi meséjébe az érzelmek különbözőségét, ahogy a közéletben, az országok irányításában jelentkező ellentéteket és nehézségeket - tetszett, hogy egyiket szempontot sem kezelte nagyvonalúan, hanem mindegyiket egyenrangú tényezőként, ugyanolyan lényeges elemként tüntette fel a regényben.

Ha az elején még nem is, de a vége felé mindenképpen nagyobb hangsúlyt kap a szerelmi szál a történetben. Már a kötet legelején láttam, hogy ez a vonal kikerülhetetlen lesz, de arra számítottam, hogy kissé másmilyen lesz, mert ez így eléggé sutára és erőltetettre sikerült. Bár még az is elképzelhető, hogy ez is csak a kategória egyik kötelezően elvárt követelménye - akkor pedig igazán kár érte.

Elég sokat hadováltam már össze erről a regényről ahhoz, hogy lassan a végére érjek a mondandómnak és levonjam a végkövetkeztetést, amelyet szerintem már mindenki sejt: alapjaiban véve ez egy nagyon élvezetes, alaposan felépített és kifejezetten körültekintően összerakott történet, amelyet egyszerre ajánlok a sárkányos fantasyt kedvelőknek, a young adult könyveket olvasóknak - valamint azoknak is, akik az utóbbitól idegenkednek vagy éppen az átélt csalódások miatt hanyagolják a hasonló olvasmányokat. Bátran kiállok és hangosat kiáltok: ismerjétek meg Seraphinát, az emberek és a saarok világát! Nekem pedig ide a folytatást, de izibe! :)



2015. július 27., hétfő

A hét idézete (2015/31.)

"Az igazságnak néha nehéz áttörnie a hiedelmeink falán. Egy megfelelő libériába öltöztetett hazugság könnyebben átjut rajta."

/Rachel Hartman: Seraphina - Scolar Kiadó, 2013./

2015. július 25., szombat

Lev Grossman: A varázslók (A varázslók 1.)

Hosszan nézegettem az idei év könyvhét - akkor még várható - megjelenéseit, és bár már első ránézésre is éreztem a bizsergést, de a fülszöveg elolvasásával egyre inkább erősödött a vonzás, amit ezzel a regénnyel kapcsolatban éreztem - a könyvből készülő sorozat trailerének megtekintését követően pedig teljesen elvesztem. Ez volt az az állapot, amikor véglegesen úgy döntöttem, hogy ez a könyv nekem kell! Ezután következett a tervezés folyamata: mely kiadványok is jöjjenek majd velem haza a Vörösmarty térről, melyek lesznek azok, amelyek megérik a cipekedés energiaráfordítását - nem volt kétséges a számomra, hogy ennek a kötetnek bizony ott van a helye az azonnal beszerzendők listáján.

Értékelés: 7/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 441 oldal
Borító ár: 3.780,- Ft
A mű eredeti címe: The Magicians
Fordította: Dr. Sámi László
Sorozat: A varázslók
Folytatás:
2.) The Magician Kings
3.) The Magician's Land
Kategória: fantasy
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu
Mohóságomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egész napot kitöltő utazástól és nyüzsgéstől elcsigázott estén, amikor fáradtam beestem az ágyba, nem az éppen aktuálisan olvasott regényemet vettem elő, hanem ebbe a történetbe kukkantottam bele - és bizony benne is ragadtam. Érdeklődve olvastam a kissé zárkózott és magának való kamaszfiú problémáit, és az élettel, valamint a beilleszkedéssel vívott - szélmalom - harcának felvezetését.

Az elsők között voltam, akik a megjelenést követően olvasták a regényt, és bizony azóta rengeteg idő eltelt már - én pedig képtelen voltam szavakba foglalni a véleményemet, az érzéseimet. Ennek egy részről a regény által kiváltott ellentétes érzelmek, más részről a nem kis mértékű csalódottság az oka. Mindehhez még hozzá adódott az is, hogy a folyamatosan megjelenő értékeléseket olvasgatva úgy tűnt, hogy senki sem érezte azt a regénnyel kapcsolatban, amit én, hanem mindenki szuperlatívuszokban beszélt az átélt élményeiről - miközben az én lelkem kissé leforrázottnak tűnt.

Még véletlenül sem az volt az akadály, hogy nem mertem kifejteni a véleményem, hanem teljes mértékben elbizonytalanodtam, saját magamban kétkedtem: attól féltem, hogy valami fölött elsiklottam, valamit rosszul értelmeztem. De akárhány alkalommal vizsgáltam is meg az élményeimet mindig ugyanaz jött ki: ellentétes érzéseket keltett bennem a történet, de elvarázsolni csak részben tudott. Mindezzel együtt rájöttem arra is, hogy miért tartják megosztónak ezt a művet. Hogy nem értitek miről is hadoválok itt össze-vissza? Megpróbálom elmagyarázni.
"Mindez csak megerősítette abban a hitében, hogy az igazi élete - az, amit valójában élnie kellene - elkeveredett a kozmikus bürokrácia valamiféle kapitális adminisztrációs baklövése folytán."
(A kép forrása: The Magicians trailer)
Fantasztikusan jól indít a regény, rögtön erős hangulatot teremt, amely akkor is megragad, ha nem akarod - márpedig én akartam, hiszen ezért került a kezembe a könyv. Az alap probléma könnyedén átélhető, mert ismerős ahogy a gyerek és a felnőtt kor határán álló fiatal nem találja, ugyanakkor megszállottan keresi a helyét - eddig pipa. A szöveg igényesen megfogalmazott, a fordítás is hasonlóan színvonalas, a mondatok elringatnak, miközben érződik a mélyükben rejlő komor, helyenként keserűséggel telített hangulat - ez is pipa. Egyetlen negatívumként a leírások és a főszereplő által átélt agonizálások mennyiségét tudnám felhozni, amelynek mértéke természetesen fordított arányosságot mutat a párbeszédek előfordulási gyakoriságával.
"Haladjunk szép sorjában. Először is, a mágia valóságos, létező dolog. De erre már valószínűleg te magad is rájöttél."
Fantasy olvasóként mindig örülök annak, ha egy új olvasmányomban régi kedvencek tűnnek fel, mert olyan mintha újra átélném azokat a történeteket is - márpedig határozottan úgy tűnik nekem, hogy Lev Grossman maga is nagy fantasy rajongó lehet, a szövegben található számtalan utalás mindenképpen ezt jelenti. Az, hogy Fillory nem más, mint a Narnia Krónikáinak egy alternatív, de olyan túl sok mindenben nem különböző változata, nem volt kérdéses a számomra. Nem maradhatott ki természetesen a Harry Potter sem, a regényekkel kapcsolatos részletek is gyakran feltűnnek a szövegben - továbbra sincs ez ellen semmi kifogásom.
"A varázslás tanulmányozása nem tudomány, nem művészet és nem is vallás. A varázslás mesterség."
(A kép forrása: The Magicians trailer)
Igazán kedveltem a regény elejét, mert rabul ejtett a Quentin szemszögéből elmesélt történet, ahogy végül is bekerült Varázskapu Egyetemen felvételit tevő tagok közé, ahogy átélte a különös feladatokat és próbákat, amelyeket egyszerre találtam lenyűgözőnek, fantáziadúsnak és érdekesnek - csillogó szemmel meséltem az olvasottakról mindenkinek, aki csak meghallgatott. Majd teltek az oldalak - a regényben pedig a hónapok, aztán az évek - és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy Quentin annyira boldog lenne azzal a helyzettel, amibe belekerült, pedig fantasztikus dolgokat élt állt - még akkor is, ha meg kellett küzdenie érte és ez bizony fájdalommal járt.
"... a tökéletesség hajszolása kényes és kimerítő dolog, mivel abban a pillanatban, hogy az ember kiszúrja akár a legapróbb hibát, rögtön oda az egész."
A kezdeti varázs, illetve a történettel szembeni lelkesedésem olyan negyven százalék környékén kezdett megkopni, akkor fordult meg a fejemben először, hogy ez a történet nem az lesz, amire én számítottam, akkor éreztem első alkalommal, hogy az elvárásaim és a kapott élmény nem biztos, hogy össze fognak találkozni - vagy legalábbis nem lesz teljes az illeszkedés. Valószínűleg ott követtem el az első hibát, hogy többször is elolvastam a fülszöveget, aminek a tartalma végül véglegesen rögzült a fejemben - a jó memória lehet éppen hátrány is. Szóval vártam a beígért eseményt - Quentin és a barátai felfedeznek majd valami nagyot és lényegeset -, de az valahogy nem akart bekövetkezni, csalódásként könyveltem el, hogy minderre csak a kötet hatvan százalékánál került sor - a hatalmas dologról pedig kiderült, hogy alapvetően nem is olyan nagy durranás, illetve egyáltalán nem hatott rám meglepetésként és újdonságként.
"Tudom, hogy azt hiszed, ez az egész csupa küldetés meg sárkány, meg a gonoszok elleni harc lesz, mint Filloryban. Pontosan tudom, hogy ezt reméled. De nem így lesz. Te még nem látod."
(A kép forrása: The Magicians trailer)
Ez a regény fantasy és mégsem az. Első olvasatra mindenképpen fantasy-nak tűnik, hiszen ott van mágia jelenléte, a varázslókat képző egyetem, és persze Fillory. Viszont mindezek ellenére is csak úgy éreztem, hogy ez csupán a háttér, mert az írónak szüksége volt valami olyan összetevőre, amely még jobban kiemeli Quentin egy tulajdonságát: azt, hogy hiába vágyik valamire, amikor eléri azt, akkor nem érzi a boldogságot, a megelégedést. Egy idő után már határozottan látszik, hogy itt nem a mágia, hanem az emberi lélek rejtelmei a fontosak - éppen ezért is nem kerül sor a varázslatok részletes leírására, azok alkalmazására, talán nem véletlenül ismerősek a háttér fantasy elemei. Sokkal több emberi probléma és lelki nyűglődés szerepel a történetben, mint amennyi tényleges hókuszpókusz, illetve ilyen módon vívott küzdelem - ez utóbbival mindössze csak egy fejezetben találkoztam össze. Szóval az a gond, hogy a legtöbb fantasy olvasónak ebben a történetben kevés az annyira várt elem, a fantasy zsánerét nem kedvelőknek pedig biztosan sok.
"Az a gond a felnőtté válással (...), hogy miután felnőttél, azok az emberek, akik még előtte állnak, többé már nem szórakoztatóak."
(A kép forrása: The Magicians trailer)
Valahogy pont így érzem ezt én magam is. Még annak ellenére is, hogy az én szememben ez a regény nem éppen a felnőtté válásról szól - biztos velem van a baj, mert én ezt a folyamatot teljesen másként éltem meg -, hanem egy felnőni képtelen és a kamaszkori problémáit végig dédelgető, a saját hibáiból nem vagy csak alig tanuló fiúról, akinek magába forduló viselkedése a regény elején még érdekes volt, a kötet közepén untam, majd egy idő után elkezdett idegesíteni.

Csak egy dologban voltam biztos: képtelen voltam azonosulni a karakterével és átérezni a problémái egy részét, mert én soha életemben nem voltam ennyire céltalan és ennyire depresszióra hajlamos - az ilyen emberek általában nem a szimpátia érzését szokták belőlem előhozni. Nem éreztem a fejlődést: Quentin ugyanannak a késztetésnek engedelmeskedve ami a normál életben sem hozott eredményt, éli tovább az életét és rombol maga körül. Öt évig tanulta - hatalmas erőfeszítésekkel - a mágiát, de nem éreztem azt, hogy ez valahol hasznosulna - kivéve, hogy alapfokú beavatkozások alkalmazásával létrehozott magának egy álca munkahelyet -, az élete ugyanolyan céltalan, mint volt.

Bár úgy tűnik, hogy nagyon nem tetszett a regény és sokkal több gondom van vele, mint amennyi nem, de azért nem tagadhatom, hogy nagyon is hatással volt rám az, amit olvastam, és a nagy része azért kedvemre való is volt. Jó néhány ötlete nyerte el a tetszésem: a felvételi teszt, a varázslás mesterségének elsajátítása, Dél-Varázskapu és az odajutás módja. Fantasztikusan erős gondolatok vannak a könyvben - rengeteg idézettel lettem gazdagabb.
"Idekint, a nagyvilágban a nyers, módosítatlan fizika uralkodott, és járványszerűen terjedt a világiasság. Olyan volt, akár egy korallzátony, amelyből kilúgozták az eleven és életadó jelentést, és nem maradt utána egyéb, csak egy üres, színes váz, egy halott kődarab. Egy varázsló szemével nézve Manhattan úgy festett, akár egy sivatag."
2016-ban érkezik a regényből készült sorozat a
SyFy csatorna műsorán.
(A kép forrása: The Magicians trailer)
Végig billegett a mérleg: hol a jobban, hol pedig a kevésbé tetszés felé fordult az a bizonyos mutató, amely a történettel kapcsolatos érzéseim és összbenyomásom volt hivatott valamilyen mérhető formában meghatározni. Talán ebből is levonható az a megállapítás, hogy hullámzónak éreztem a történetet - voltak részek, amelyeket halálosan untam és voltak fejezetek, amelyeket nagyon kedveltem. Ha sok mindennel kapcsolatban bizonytalan is voltam, abban hogy olvasás közben, illetve azt követően elég lehangolt állapotba kerültem, egy cseppnyi kétségem sem volt - talán nem éppen jókor talált meg engem ez a történet, talán az a gond, hogy fantasy-t én mindig kikapcsolódás és szórakozás céljából olvasok és ezért nem nyert meg magának a fantasy háttér előtt játszódó tömör és komor valóság. Mindettől függetlenül értem, hogy miért siker ez a történet és miért szeretik annyian - még akkor is, ha nekem annyira nem jött be.

Az író stílusa és elképzelései korántsem egyeznek meg az én elvárásaimmal, de ettől függetlenül mégis úgy érzem, hogy érdekel a folytatás, és kifejezetten kíváncsi vagyok arra, hogy mi az, amivel a szerző - a fülszövegben leírtak szerint - végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit - legalább megtudom, hogy ez az irányvonal nekem való-e vagy éppen az ellenkezője lesz az igaz.


2015. július 22., szerda

Indrek Hargla: Melchior, a patkárius és a Szent Olaf Templom rejtélye (Melchior, a patikárius 1.)

A blogger nem csak könyvet ajánl, hanem maga is értékeléseket olvas és bizony nem egy esetben kísértésbe is esik. Az olvasott posztok közül némelyik alátámasztja a korábbi megérzéseit - érthető ez pozitív, illetve negatív értelemben is -, illetve olyan is előfordul, amikor bizony határozottan olvasásra csábít egy olyan regény esetében, amelyet korábban éppen csak egy kósza pillantással illetett. Ez utóbbi pontosan ráillik Indrek Halgra és az én esetemre, aki pedig bűnbe vitt a véleményével, az nem más volt, mint a Szubjektív Kultnapló blogot vezető Ppayter.

Értékelés: 6/10
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 314 oldal
Fordította: Rácz Nóra
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Apteeker Melchior ja Oleviste
mőistatus
Sorozat: Melchior, a patikárius
Folytatás: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce
Kategória: történelmi krimi
Történetünk főszereplője, Melchior Wakenstede egy patikát vezet a 15. századi Tallin kereskedővárosában, amely a hírhedt kalózok, a Vitális Testvérek uralmának megtörését követően hirtelen fejlődésnek indult, pezsgő élet jellemzi. Amikor azonban a városban megölnek egy német lovagot, majd a gyilkosságot újabbak követik, a tettes pedig nem kerül kézre, a bíró a ravasz patikus segítségét kéri. A lovag a rövid tallini tartózkodása alatt is jó néhány haragost szerzett magának, a gyanúsítottak száma egyre csak nő, ahogy az információk lassanként bővülnek. A nyomok végül a közelmúlt, illetve a régi idők homályába vesző legendákhoz vezetnek.

Ritkán olvasok történelmi krimit, pedig egyébként szeretem - nem angolszász szerzők műveit pedig még kevesebb alkalommal veszek a kezembe, így nem véletlenül esett a választásom ennek a regénynek a megismerésére. A kedvező kritikák csábításának - illetve az északi kalózok legendájával kapcsolatos kíváncsiságomnak és rajongásomnak - engedve már a megjelenést követően beszereztem, majd a polcra tettem és kellett a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás ösztönzése arra, hogy végül sort kerítsek az olvasásra.

Melchior egy elég különleges figura. Először is azt jegyezném meg vele kapcsolatban, hogy egyáltalán nem egy olyan ősz öregember, mint amilyennek a regény borítója látva elképzeltem, hanem egy lényegesen fiatalabb, ereje teljében lévő férfi - fiatal feleséggel. Másodsorban pedig a megfigyelőképességét és éles, az összefüggésekre és a részletekre kifejezetten fogékony elméjét említeném meg - ettől olyan érzésem volt, mintha Poirot eszmefuttatásait olvastam volna, középkori környezetbe helyezve.

Tallinn, Szent Olaf templom
Ha már a középkori környezet, akkor ki kell emelnem, hogy az bizony nagyon részletesen bemutatásra kerül a regényben - néha már túlzónak is találtam a leírások mennyiségét és aprólékosságát. Az Észt történelemre vonatkozó utalásokat és a jellegzetességeket az elején még viszonylagos élvezettel olvasgattam, de amikor ezek bemutatása miatt semmit sem haladt előre a nyomozás cselekménye, akkor bizony kezdtem nyűgös lenni. A szereplők bemutatása a regény elején több fejezetet is igénybe vett, mégis csak nehezen kapcsoltam össze a szerteágazó eseményeket és motivációkat a tényleges történésekkel, nem volt egyszerű átlátni a hátteret és az okokat.

A nyomozás sem teljesen úgy zajlott, ahogy azt én eredetileg elképzeltem: gyakorlatilag az egész regény csak sétálgatások, találkozások és beszélgetések sorozata, a dialógusokban pedig ott szerepel a lényeg, amelyet egymás mellé rakva kitalálható lenne az, amiből elvileg a patikusunk is kikövetkezteti a gyilkos személyét és a történések lényegét. Bár általában odafigyelek az apróságokra, most mégsem sikerült követnem a szerző észjárását, az általa elszórt információk morzsáját. Úgy nézett ki, hogy én határozottan rossz nyomon jártam, amikor pedig Melchior egy verses formába öntött szöveget elolvasva egyszerre megvilágosodott és onnantól kezdve mindent tudott, akkor kifejezetten mérges lettem. Sehogy sem értettem, mi is történt, mi volt az, amit nem én nem vettem észre, de Melchior ellenben igen - bevallom, hogy később sem sikerült megértenem a hatalmas fordulat okát.

A szerző szerintem számított arra, hogy az olvasók többsége hozzám hasonló cipőben fog járni, mert a kötet végén egy helyiségbe terelte az összes szereplőt és legalább félszáz oldalt áldozott annak, hogy elmagyarázza a megtörtént eseményeket, illetve az összefüggéseket. Ettől viszont már megint úgy éreztem magam, mintha egy Poirot regényt olvastam volna, amelynek végén a nyomozó elénk tárja azt, amit csak ő látott eddig, mindenkit meggyanúsít, majd rámutat a gyilkosságot elkövető személyre és a mélyben meghúzódó motivációra. Nos, ez a regény pontosan ugyanilyen stílusú befejezést produkált.

Nagyon nehezen haladtam az olvasással, az alig háromszáz oldalast regényt sikerült egy hét alatt legyűrnöm, amely az én esetemben extra lassúnak tekinthető. A sok oda-vissza sétálásba és a lényegtelennek tűnő mondanivalókba, részletes leírásokba mindig belealudtam - egyszerűen nem tudta az érdeklődésem fenntartani a történet. Néha a dühöm - amelyet a szöveghibák miatt éreztem - lendített át a legunalmasabb  részeken. Az viszont, hogy a regény címe szerepel hibásan a könyv gerincén, teljesen kiverte nálam a biztosítékot.

A Toompea, vagyis a Dómhegy, amely a történet egyik lényeges helyszíne.
(Forrás: Wikipédia)
A kötetnek van egy misztikus szála is, ez pedig a patikust, illetve a családját sújtó átok, amelyről értesülhettem, a tüneteit is láthattam, de az okát nem igazán értem - gondolom, hogy a későbbi kötetekben ennek a kifejtésére is sor kerül majd, de jelenleg még nagyon zavaros minden.

Szóval kifogott rajtam a szerző és a regény is: nem igazán kaptam meg azt az izgalmat, amit egyébként olvasni szeretek - és amire számítottam -, a krimi részt inkább kuszának, akarattal homályosan bemutatottnak éreztem, mint érdekesnek és kalandosnak, és egyáltalán nem kötött le, amiről olvastam - még a kalózok legendája és a véres jelenetek ellenére sem. Az ok, a végső ok pedig elég erőltetettnek tűnt a kavart bonyodalomhoz képest.

Megpróbáltam, és nem jött be - előfordul az ilyen -, pedig nagyon kedvelni akartam. Most mégis úgy néz ki, hogy Melchior és én búcsút mondunk egymásnak - valószínűleg véglegesen.

Azt pedig már csak félve merem megemlíteni, hogy a második magyar kötet borítóján Melchior ugyanúgy öregembernek van ábrázolva, mint a jelen regény esetében is látható. Vajon a kiadó olvasta az általa megjelentetett regény szövegét? Ha igen, akkor nem értem, hogy mire fel ez a borítódizájn.

A regényből elvileg film is készül majd, és csak remélem, hogy az jól fog sikerülni. Talán úgy vevő leszek a történetre, illetve a folytatásaira, ha majd lesz olyan.


2015. július 20., hétfő

A hét idézete (2015/30.)

"A szerelem első stációit mindig feszengés jellemzi.
Akárcsak az utolsó stációkat."

/Tess Gerritsen: A bűnös - Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011./

2015. július 19., vasárnap

J. R. Johansson: Paranoia (Az Éjjeljárók 2.)

Az Éjjeljárók sorozat első részében, az Álmatlanságban megismerhettem Parkert, a kamasz fiút, aki – a normális emberektől eltérően – az éjszakai órákban nem alszik, hanem mások álmaiban kóborol: mindig annak a személynek a vízióit látja, akinek aznap utoljára a szemébe nézett. Parker végül a barátai segítségével túlélte a megpróbáltatásokat, valamint azt is megtudta, hogy egy különleges embercsoport, az Álomlátók közé tartozik. A motoros dzsekijén vak koponya motívumot viselő, titokzatosan viselkedő férfi, Jack segítséget ígért a fiúnak a képessége kezelésében, majd hosszú időre eltűnt.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 276 oldal
Fordította: dr. Sámi László
Borító ár: 2.980,- Ft
A mű eredeti címe: Insomnia
Sorozat: Az Éjjeljárók
Előzmény:
1. Álmatlanság
Folytatás:
3. Mánia
Műfaj: ifjúsági, thriller
Szerencsére Parker mellett ott állnak a barátai, akik ismerik és megértik a problémáját, segítenek neki a nehézségei leküzdésében: Mia, akinek álma a megnyugvást jelenti a számára; Finn, a legjobb barátja; valamint Addie, Finn húga, aki iránt a főszereplő gyengéd érzelmeket táplál. Most azonban mindhárman elutaznak, Parker pedig ismét magára marad – mindenki egyszerre tart ettől az úttól és reménykedik abban, hogy a fiú minden gond nélkül átvészeli alvás nélkül a közel egy hetes időtartamot.

Oakville egy csendes kisváros, de most mégis fura dolgokat művelnek a lakói – kiürítik a számlájukat, gyilkosságokat követnek el –, később pedig semmire sem emlékeznek abból, amivel gyanúsítják őket. Parker sejti, hogy a jelenség hátterében valamilyen természetfeletti tényező állhat, de biztos csak akkor lesz az állításában, amikor maga is összetalálkozik a kiváltó okkal. A találka következményeként Parker másik személyisége, Sötétség erőre kap, időnként átveszi az uralmat a fiú teste felett és olyan helyzetekbe viszi bele, amelyek teljesen ellent mondanak az alaptermészetének.

Ügyesen és érdekesen szőtte tovább az Éjjeljárók történetét J. R. Johansson, egyszerre használva fel a barátság és a kiérdemelt bizalom jelentette támogatást, valamint a tapasztalatlanságból és a kettős személyiség jelenlétéből adódó helyzetek feszültségét. Kifejezetten kedveltem, hogy ebben a részben lényeges információkat tudhattam meg az Éjjeljárók társadalmáról, típusairól, a különböző nézeteket valló csoportok közötti ellentétekről, valamint Parker apjáról is – mindezek a momentumok fontos szerepet kaptak a történetben.

Már az első oldalon ismét Parker fejében találtam magam, és pont ezért éreztem különösen félelmetesnek azt, amit az általa átéltekről, az irányítás elvesztéséről, Sötétséggel – vagyis saját magával – vívott csatájáról, az előidézett helyzetek kezeléséről olvastam. Az egyre inkább kibontakozó misztikus háttér és a teljesen kellemes arányokat képviselő szerelmi szál mellett bőven kijutott a történtekkel kapcsolatos bizonytalanságból, a nyomozásból és az akciókból – gyakorlatilag egy pillanatig sem unatkoztam olvasás közben. A rejtélyek felderítése és a magyarázatok keresése mellett rengeteg meglepetésben volt részem, lényegesen több csavarral találkoztam ebben a történetben, mint azt az előzmények esetében tapasztaltam nagyon tetszettek a behozott új szálak és információk.

A kifejezetten egyedi alapszituáció sokkal színesebbé és érdekesebbé vált a kötetben szereplő események által. A pörgős cselekmény végig fenntartotta az érdeklődésem, nagyon élveztem a kamaszos problémák és a rendkívüli helyzetek megoldását. Különösen tetszett, hogy megint előtérbe került a barátság fontossága, amelynek segítségével könnyedén kiismerhető az ember igazi jelleme, és sok mindenre gyógyírt jelenthet a feltétel nélküli önfeláldozás.

Határozottan jó, felnőttként is teljes mértékben élvezhető ifjúsági történet, amely egyszerre hordozza magában a kellemes borzongást, a feszültséggel teli misztikumot, az első szerelem minden szépségét és nehézségét, a kalandok izgalmát – felnőtté válás és kamaszkori problémák, némi egyéni extrával. A cselekmény ismét kereknek, a történet pedig lezártnak tűnik, a kötet akár önállóan is olvasható lenne, de annak ellenére, hogy a fő szálakat ügyesen elvarrta a szerző, vannak rövidebb, huncut módon elszabadult eseményfonal darabkák, amelyek bizony továbbfejtésre érdemesek – nagyon is azok. Nekem ez a rész is tetszett, és kíváncsian várom az izgalmas ifjúsági sorozat következő, egyben befejező kötetét.


A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.


2015. július 16., csütörtök

Tess Gerritsen: A tanítvány (Rizzoli & Isles 2.)

Jó néhány dolgot is kifogásoltam a sorozat első részével, A sebész történetével kapcsolatban, amelyek nagyban befolyásolták az egyébként szinte tökéletesen felépített nyomozás, valamint az egyszerre érdekes és kegyetlen történet élvezetét. A tanítvány befejezését követően nyugodt szívvel nyilvánítom ki azon véleményem, hogy a szerző minden korábbi kifogásom félresöpörte, számomra ezúttal tökéleteset alkotott.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2010.
Terjedelem: 540 oldal (482 + ajánlók)
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Borító ár: 3.499,- Ft
A mű eredeti címe: The Apprentice
Sorozat: Rizzoli & Isles
Előzmény:
1. A sebész
Folytatás:
3. A bűnös
4.) Body Double
5.) Eltűntek
6.) The Mephisto Club
7.) The Keepsake
8.) Ice Cold
9.) The Silent Girl
10.) Las to Die
11.) Die Again
Műfaj: krimi, thriller
Bostonban újabb gyilkosságok történnek, amelyek egyes részleteiben emlékeztetnek a Sebész által elkövetett brutális tettekre. Bár a bűntények Boston előkelő, kertvárosias negyedében történtek, de az elkövetés módszereinek ismerős momentumai felkeltik a nyomozók figyelmét - így kerül a képbe ismét Rizzoli, aki még a mai napig sem heverte ki  az egy évvel ezelőtti eseményeket. A hasonlóságok ellenére bőven akadnak eltérések is a végrehajtás mikéntjét tekintve: a Sebésszel ellentétben ez az elkövető nem magányos nőket támad meg, hanem házaspárokat, férjeket megkötözi, kegyetlen módon kivégzi, a feleségeket pedig elrabolja. A gyilkosságokat a média is felkapja, a rendőrség pedig tehetetlen, nem képes az elkövető nyomára akadni. A Sebész, aki börtönbüntetését tölti, a híreken keresztül figyeli az eseményeket, majd végrehajtja azt, ami lehetetlennek tűnik: a szigorú őrizetet kijátszva megszökik a börtönből és csatlakozik a másik gyilkoshoz. Hogy ki a mester és ki a tanítvány? Azt nehéz eldönteni. Rizzoli pedig ezúttal nem egy elkövetővel áll szemben, hanem rögtön két, kiemelkedő intelligenciával rendelkező gyilkost kell előkerítenie.

Fantasztikusan fűzte tovább az előző kötet eseményeit, illetve azok következményeit a szerző. Adott Rizzoli, aki nyomozóként bizonyított a korábbi nyomozás során, ugyanakkor meg is viselték a pincében történtek, mert ott és akkor inkább nő volt, mint rendőr. A jelen történések egyébként pont abban az időszakban játszódnak, amiről az első rész végén már olvashattunk: Cordell doktornő és férje, aki egyébként Rizzoli nyomozótársa, Európában van nászúton - tehát ők biztonságban vannak, ugyanakkor Rizzoli magára maradt a feltételezéseivel és a megérzéseivel.

Tess Gerritsen sokat javított a karakterein: gondolkodásban és reakciókban egyaránt. Rizzoli ugyan még mindig úgy gondolja, hogy egy férfias szakmában nőként sokkal jobban kell teljesítenie ugyanazért az elismerésért - ebben egyébként igaza is van -, de már nem viszi túlzásba ezt a fajta bizonyítást, emiatt pedig sokkal inkább hihető - és jobban elviselhető, bár korántsem tökéletes - a személye. Ez volt egyébként az egyik dolog, amit az előző kötettel kapcsolatban megkritizáltam - szóval ez javítva: pipa.

Végre értelmet nyert a sorozatcím is, mert Rizzoli ebben az esetben végre tényleg főszerepet betöltő nyomozó, akinek a  munkáján nagyon sok minden múlik, illetve végre feltűnt Maura Isles is, aki viszont a korábbi patológus nyugdíjba vonulását követően lép be a történetbe. Igaz, hogy a törvényszéki boncnok jelenlétét mindössze mellékszereplőnek éreztem, mert a rivaldafény ebben a kötetben vitathatatlanul Rizzolira irányult, de végre mindkét hölgy részt vett a nyomozásban és számomra ez a lényeg. Ez volt a másik, általam kifogásolt momentum, aminek a korrekciója szintén megtörtént: tehát ez is pipa.
"A zsúfolt utcasarkon ki venné észre, ha a mögötte álló férfi lop egy szippantást hajának illatából? Ki venné észre, hogy a mellette álló férfi a nyakát nézi, bámulja a pulzus lüktetését ott, ahol a bőr illata a legédesebb. Nem veszik észre. A lámpa zöldre vált. Elindul a tömeg. A nő is továbbindul, és sosem tudja meg, nem is sejti, hogy a vadász szimatot fogott."
Az írónő megint olyan hangulatot teremtett, amitől olvasás közben libabőrös lett a karom - majd legalább egy hétig mindenkire gyanakodva tekintettem, az utcán sétálva a megszokottnál is többet fordultam hátra és kutattam a környezetem. Ha az előző kötetben elkövetett gyilkosságokat kegyetlennek találtam, akkor azt kell mondanom, hogy a mostaniak egy fikarcnyival sem maradnak el azok mögött, sőt... Azzal, hogy ebben az esetben házaspárok az áldozatok, és mind a nőnek, mind pedig a férfinak meghatározott szerepe van abban a játékban, amelynek rendezője maga a gyilkos, sokkal brutálisabbnak és embertelennek tűnnek a tettek leírásai.
" A történelem a nők sikolyaitól visszhangzik."
A gyilkosságok jelentette borzongás és a nyomozás izgalma mellett - több szempontból is - érdekes fűszert jelentett a regényben az FBI, vagyis Gabriel Dean ügynök feltűnése, akit ugyan senki sem hívott, de ő mégis jelen van, mindenhol ott van és mindent tudni akar, viszont az általa birtokolt információkat inkább megtartja magának - közben pedig Rizzoli agyára megy. Legalább ennyire különleges összetevője a történetnek, hogy a Sebész gondolatai is megelevenednek, egyes esetekben külön fejezeteket is kapnak a regényben, így válik igazán érthetővé és átélhetővé az, hogy mit is jelent neki a nyomozónő, milyen kapcsolat is fűzi őket össze - hátborzongató volt erről olvasni.

A vége előtt pár tíz oldallal kezdtem kissé kétségbe esni, hogy miként is fog zárulni ez a nyomozás, hiszen alapból két zseniális - bár vitathatatlanul őrült - gondolkodású, minden apró részletre odafigyelő és hibát csak a legritkább esetben elkövető gyilkosról volt szó, akik közül az egyiket már az első részben is eléggé körülményes volt elkapni.
A nyomozásnak hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot kellett volna vennie, a rendőröknek valami isteni megvilágosodáson kellett volna átesnie ahhoz, hogy elkapják ezt a két intelligens és óvatos ragadozót és ez a megoldás eléggé sok olyan momentumot rejtett volna magában, amelyen könnyű lett volna elcsúszni - eléggé banánhéjas szituáció alakulhatott volna ki. A szerző ehhez képest teljesen más megoldást választott, és ez számomra, sokkal, de sokkal szimpatikusabb volt - igazán frappáns, lényegesen hihetőbb, logikájában nem kifogásolható, bár vitathatatlanul gyors befejezést sikerült így összerakni.

Ezzel a regénnyel - a hangulatával, a történetvezetésével, a kegyetlenségével, ugyanakkor az emberségével - teljes mértékben megvett magának a szerző. Már készítem is be a következő kötetet, amelyet biztosan hamarosan olvasni is fogok. Valószínűleg az sem fog sokkal tovább tartani, mint amikor ezt olvastam - alig egy nap alatt sikerült behabzsolnom az oldalakat -, de abban biztos vagyok, hogy legalább annyira fogom élvezni a nyomozást és a feszültséget - képtelenség, hogy ez a nő rossz és élvezhetetlen regényt írjon. Csak azt nem értem, hogy az Ulpius-ház kiadó miért nem maradt meg az ilyen színvonalú regények megjelentetésénél...


2015. július 14., kedd

A hét idézete (2015/29.)

"Annyiféle múltú ember van: akadnak sötét és kétes múltúak, de talán a jelenben meghozott döntéseink nyomnak a legtöbbet a latban."

/Erin Bowman: Taken - A 18-as csapdája - Delta Vision, 2015./

2015. július 13., hétfő

Buglyó Gergely: Oni: A bábu és a Talizmán (Oni trilógia 3.)

Két évvel ezelőtt hallottam először Buglyó Gergelyről, aki már az életrajza alapján is érdekes embernek tűnt, hiszen orvos diplomája és oktatóként, kutatóként végzett munkája mellett egyik nagy szenvedélye a fantasy irodalom. Mivel magam is valami hasonló ellentmondásoktól hemzsegő személyiség lennék - már ami a végzettségemet és a kedvteléseimet illeti -, a személye egyből szimpatikus lett a számomra. Ahogy a regénye is, amely ugyan megkérdőjelezhetetlenül ifjúsági kategória, de kifejezetten izgalmasnak, mozgalmasnak találtam, valamint úgy éreztem, hogy fontos dolgok kerültek a történet középpontjában.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 354 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
Sorozat: Oni trilógia
Előzmény:
1.) Oni: Szürke vér
2.) Oni: A néma város
Kategória: ifjúság fantasy
A trilógia első része két évvel ezelőtt jelent meg, és Gergely egyenletes ütemben szállította a folytatásokat - évente egy részt. A szerzőnek nem csak a munkatempója mondható kiegyenlítettnek, hanem a történeteinek minősége is, ugyanis a trilógia előzményeihez hasonlóan ez a rész is kellőképpen kalandosra, titokzatosra és élvezetesre sikerült.

Hol is tartunk? Túl vagyunk a kalpagi testvérek megismerésén, a városkában átélt kalandjaikon, feltárult előttünk a Szürke vérűek, az Onik és a Merathánok története, jártunk Barathrumban és a Néma városban, utaztunk ködhajóval, illetve még megannyi egyéb izgalmas és életveszélyes helyzetet éltünk túl - a titkok mennyisége mégis csak egyre több lett. A Fekete testvérek pedig most minden eddiginél nehezebb feladat előtt állnak, hiszen be kell épülniük a Virrasztók soraiba, meg kell találniuk az édesapjukat, illetve a Szilánkot, amelyet rajtuk kívül még jó néhányan szeretnének megkaparintani. A Virrasztók központja Tokióban van, a testvérek tehát Japánba utaznak, vagyis arra a helyre, ahol Wereczkey Anna a gyerekkorát töltötte és ahonnan végül Kalpagra érkezett. Mindez véletlen lenne? Egyáltalán nem az. Rengeteg titok vár még kiderítésre és még több veszély fenyegeti a testvéreket. Szerencsére ebben a kötetben minden összefüggésre fény derül.

Bevallom, hogy hatalmas bajban voltam a regény olvasásának kezdetekor, mert nem mostanában volt, amikor az előzményeket a kezemben tartottam, és bizony nem volt egyszerű visszarázódnom a történetbe. Javaslat: érdemes a köteteket egymás után vagy mindenképpen egymáshoz közeli időpontokban olvasni, mert a Gergely által kitalált világ eléggé összetett, bonyodalmakkal és összefüggésekkel teli ahhoz, hogy az olvasó könnyen elveszítse a fonalat, esetleg véletlenül figyelmen kívül hagyjon egy fontos momentumot, netán elfelejtsen egy később még fontos szerepet játszó apróságot. 

A szerző - olvasói szempontból - legnagyobb erénye, hogy a fantáziája végtelen kiterjedésének képeit és jeleneteit képes mindannyiunk - kicsik és nagyok, fiúk és lányok - számára élvezetes formában átadni - mindezek mellett pedig kiválóan ért a fiatalok nyelvén. A testvérek szeretettel teli civódása egyszerre élvezetes és ismerős, tartalmaz minden olyan momentumot, amely csak előfordulhat ebben a fajta rokoni kapcsolatban: van itt félreértés, harag, rivalizálás, de mindezek mögött ott áll az, hogy bármikor és bármilyen körülmények között számíthatnak a másikra - a kalandok során pedig jó kis csapattá érnek össze az alapjaiban különböző természettel rendelkező fiatalok.

Hihetetlenül kalandos, pörgős és veszélyekkel, meglepetésekkel teli ez a kötet, amely méltó folytatása a mozgalmas és szórakoztató előzményeknek, illetve tökéletes befejezése a trilógiának. Nem találtam olyan oldalt, amely ne tartalmazott volna valami újabb lényeges eseményt vagy esetleg egy utalást, amely a kutatás következő lépcsőfokához vezetett. Az elképesztő mennyiségű információ, a titkok, és az előzményekben már leírtakra vonatkozó visszautalások miatt többször is csak kapkodtam a fejem - bevallom, hogy sok mindent már elfelejtettem és néha csak értetlenül pislogtam -, illetve legalább ennyiszer sikerült meglepődnöm a váratlan csavaroktól, az eseményekben bekövetkezett hirtelen fordulatoktól. Nem akarom jobban ragozni, mert felesleges: ez egy nagyon komplex, olvasmányos és határozottan jól megírt történet.

A kalandok és a meglepetések sorát pedig kellemesen fellazítja a humor és az a csipetnyi romantika, amelynek alanya nem is egy, hanem rögtön két páros - szerencsére az érzelmek ebben az esetben nem kuszálódnak össze és mindenki tudja, hogy kihez vonzódik. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy a szerző kegyetlen, mert nem kíméli sem a szereplőit, sem az olvasóit: van itt vér, árulás és veszteség is bőven - annak minden formájában. 

Ifjúsági történet? Igen. Annak viszont nagyon jó, és - továbbra is ez a véleményem - nem csak a fiatalok számára élvezhető. Bátran és nyugodt szívvel ajánlom mindenki - ifjoncok és idősebbek, fiúk és lányok részére is - olvasásra az egész trilógiát! 

Bármennyire jó is ez a fiataloknak szóló sztori, ettől függetlenül én még mindig reménykedem abban, hogy Gergely egyszer majd felnőtt kategóriában is kipróbálja magát: biztos vagyok benne, hogy egy érdekes, kissé sötét és legalább ennyire kegyetlen, feszültséggel teli történet kerülne ki a keze alól. Hátha egyszer majd teljesül a kívánságom... :)



2015. július 10., péntek

Karen Rose: Vigyázz rám

Sokáig halogattam ennek a regénynek az olvasását, amelynek mindössze annyi az oka, hogy vártam a következő regény megjelenését. Mivel a szerző írásainak hazai kiadója eléggé furcsa megoldást választott a kötetek megjelentetéséhez - a sorozat ugyan önálló cselekményű, külön is élvezhető történetekből áll, de a szereplők egymással való kapcsolata miatt kifejezetten fontos az olvasási sorrend -, ezért inkább kivártam. Aztán csak vártam és várakoztam, majd a tavasszal-nyár elején felröppent - az Ulpius-ház Könyvkiadó által kért csődvédelemről szóló - híreket követően úgy döntöttem, hogy nincs tovább miért halogatnom ennek a történetnek a megismerését, az új rész megjelenése ugyanis kizárt - legalábbis záros határidőn belül. Egyébként is olyan időszakomat éltem, amikor mozgalmas eseményekre és egy kis borzongásra vágytam, no meg némi gyengéd érzelemre is - tudtam, hogy Karen Rose regényeit olvasva egyszerre lesz részem mindenben.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 542 oldal
Borító ár: 3.999,- Ft
Előzmény: csak eredeti nyelven elérhetőek
Folytatás:
    Érints meg
    Számolj tízig
    Halj meg értem
    Sikíts értem
    Gyilkolj értem
Műfaj: krimi, romantika
Sue Conroy másfél évtizedes börtönbüntetését követően szabadul, a bosszúszomja pedig szinte mérhetetlen, józan ésszel nehezen felfogható. Évekig tervezgette, hogy a szabadulását követően hogyan fogja megtorolni az őt ért sérelmeket, hogyan juttatja kerít kézre mindenkit, aki annak idején a rácsok mögé juttatta - most pedig elérkezett az idő, hogy valóra váltsa a terveit. Az első lépések egyikeként elrabol egy tizenegy éve siket kisfiút, majd miután az események nem az elképzeléseinek megfelelően alakulnak, kénytelen rögtönözni.
Dana Dupinsky egy menedéket vezet Chicago városában, ahol a bántalmazott nők kaphatnak segítséget addig, amíg megnyugszanak egy kicsit és sikerül ismét a saját lábukra állniuk. Amikor Sue jelentkezik és a Hanover-ház védelmét kéri, Dana nem mond neki nemet - a jó szándékú nő pedig nem tudja, hogy ki az, akinek felkínálta a ház egyik szobáját, valamint az együttérzését és a segítségét.
Ethan Buchanan egy biztonságtechnikai cég vezetője, akit régi ismeretség és némi bűntudat is köt ahhoz a családhoz, akiknek a kisfiát elrabolták, illetve akiknek a fészerében egy elég egyértelmű üzenetet helyeztek el az elkövetők. A család arra kéri Ethan-t, hogy az ügyet a rendőrség elől eltitkolva ő maga végezze a kutatást, amikor a férfi hezitál, a családdal szembeni lelkiismeret-furdalását használják fel ellene. Maga sem sejti, hogy a kényszerű kutatás számára is sorsdöntő eredménnyel szolgál majd.

Azt kell mondjam, hogy Karen Rose valami elképesztő! Úgy tartják őt nyilván és a legtöbbször úgy emlegetik, mint romantikus krimi szerzőt - ez részben igaz, mert tényleg van némi romantika a regényeiben, mindig egymásra talál egy-egy pár a történeteiben, de az sem elhanyagolható, hogy az elbeszéléseinek krimi szála mindig elképesztően erős, mozgalmas és helyenként eléggé brutális is. Bár ha választani lehetne, hogy akkor inkább még mindig a romantikus krimi jelző, mint a krimis romantika, mert ugye közel sem mindegy, hogy az egyensúlyt jelképező képzeletbeli vonal melyik oldalára helyezzük az éppen olvasott regényt. Márpedig ez a kötet inkább a krimi kategóriába sorolható, és egy szállal sem tartalmaz több érzelgősséget és meghitt jelenetet, mint bármelyik másik krimi történet.

Sue egy nagyon elszánt és megfoghatatlanul kegyetlen karakter, aki körül úgy hullanak az emberek, mint ahogy a tekegolyó bánik a felállított kuglibábukkal - szinte megszámolni sem lehet az áldozatainak számát. A kíméletlensége pedig nem csak ebben mutatkozik meg: számító egy némber az biztos.
Dana határozott nő, aki komoly kockázatot vállal a Hanover-ház működtetésével, egyben pedig gyakorlatilag a saját életét áldozza fel azért, hogy másoknak segítsen. Számomra furcsa volt azon hozzáállása, hogy ő maga viszont senkitől sem fogad el segítséget, pedig nagyon is szüksége lenne rá. 
Mindezekkel szemben Ethan maga a megtestesült megbízhatóság és segítőkészség, illetve elszántság és bűntudat - persze az sem felejthető el, hogy magas, jóképű, katonaként szolgált, akit a sérülése miatt leszereltek.

A történet krimi szála egészen fantasztikus: megalapozott motiváció, hosszas tervezgetés, kissé félresikerült megvalósítás, helyzetátértékelés, kétségbeesett és kitartó kutatás és rengeteg halott. Mindez pörgős, összetett és hihetetlenül jól megírt cselekménnyel. A regény egyedüli gyengéje Dana és Ethan megismerkedése, amely elég furcsán hatott a többi részlet mellett, de aztán ez a szál is sínre került, nem kapott túl nagy figyelmet, hanem helyette a kutatáson, illetve az egyéb kapcsolódó eseményeken volt a hangsúly és csak néha - akkor sem túlzott mértékben - váltott át a hangulat érzelmesbe.

Sokkal kevésbé volt romantikus ez a rész, mint a többi Karen Rose könyv, amit korábban olvastam, bár az is igaz, hogy azok között viszont volt olyan, amelynek sokkal brutálisabb volt ennél a cselekménye. A regény további eseményeiről nem igazán tudok szót ejteni, mert azzal túl sokat árulnék el, de a lényegen - vagyis azon, hogy nagyon élveztem ezt a történetet és szinte habzsoltam az oldalakat, csak nagy nehézségek árán tudtam félretenni a könyvet - semmi sem változtat.

Mindezek után pedig és most kijelentem, hogy szeretnék még a továbbiakban is Karen Rose könyveket olvasni, és hihetetlenül boldog lennék, ha valamelyik magyar kiadó szintén meglátná a szerző írásaiban a lehetőséget és felkarolná a félbehagyott, illetve a magyarul eléggé furcsa sorrendben megjelentetett sorozatot.

Az olvasási sorrenddel kapcsolatban egy korábbi bejegyzésemben már igyekeztem útmutatóval szolgálni.


2015. július 7., kedd

Jus Accardo: Toxic - Mérgezés (Denazen 2.)

A Denazen sorozat kezdő kötetében, az Érintésben megismert fiatalok - a Hatosok -, illetve különleges képességeik miatt amolyan X-Men hangulatot éreztem olvasás közben - amit egyébként egyáltalán nem volt ellenemre. Bár tisztában voltam a kötet gyengeségeivel, voltak kifogásaim a cselekményekkel kapcsolatban, de alapvetően élveztem az önfejű lány, valamint a világról mit sem tudó, ugyanakkor halálos képességű fiú kalandját. Sok lehetőség rejlett a történetben és mivel egy sorozat első kötetéről volt szó, ezért úgy gondoltam, hogy a háttérvilágban, a karakterek bemutatásaiban, az okokban, valamint okozatokban tapasztalható lyukak ellenére is bizalmat szavazok az írónőnek. Az Érintés nélkül mindössze egy rövid novella, de képes volt arra, hogy néhány kérdésemet megválaszolja, illetve betömjön egy-két lyukat, amelyek miatt a korábbiakban hiányérzetem támadt. Az első rész nagyon izgalmas befejezése és a kiegészítő novella információi után nagy reményeket fűztem a második kötet eseményeihez, izgalommal vártam a Hatosok és a Denazen összecsapását.

Értékelés: 3/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 396 oldal
Fordította: Sipos-Lánc Brigitta
Borító ár:
2.999,- Ft (kartonált) / 3.999,- Ft (kemény borító)
A mű eredeti címe: Toxic
Sorozat: Denazen
Előzmény:
1.) Érintés,
1,5.) Érintés nélkül
Folytatás:
2,5.) Faseless
3.) Tremble
Műfaj: YA fantasy
A regény eleje nagyon jól indult, mert határozottan tetszett, hogy az univerzum váratlanul benyújtotta a korábbi „jótétemény” miatt kiállított számlát, egyben pedig a kiegyenlítés módját is meghatározta: az ár az érintés szabadságának megvonása, vagyis Deznee elvesztette Kale képességeivel szemben tanúsított immunitását. Az ujjaim szinte bizseregtek, az azonnali lapozást követelték, mert úgy éreztem, hogy ez a nagyon jó kezdés számtalan lehetőséget hordoz magában.

Sajnos a történet vonala innentől kezdve nem éppen abba az irányba kanyarodott, amelyről annyira szerettem volna olvasni: nem a mozgalmas és érdekes események kerültek a középpontba, hanem Dez és Kale szerelmi élete, a mindkettejük számára oly fontos érintés megvonásával kapcsolatos problémák - ettől vált ez a kötet egy tipikus young adult trilógia középső részévé.

Egy ideig még reménykedtem, hogy történik valami, ami kizökkenti az éppen aktuális nyomvályúból az események kerekét, de ez nem következett be - én pedig egyre nyűgösebb és mérgesebb lettem.

A legnagyobb bajom magával a főszereplővel, Deznee-vel volt, aki elképesztő hisztit csapott mindenért, ami csak vele vagy körülötte történt. Hasonlított ez arra, ahogy az első kötetben viselkedett, de amíg abban az esetben megértettem az ellenállását, amelyet az apjával szemben tanúsított, addig ebben a részben ugyanezt már túlzónak találtam. Megránthatnám a vállam és mondhatnám, hogy csak kamaszos hiszti, amiről olvastam, de mindent összevetve úgy éreztem, hogy ez már sokkal több annál, inkább súlyos viselkedési zavar, amit érdemes lenne kezeltetni.
Az sem tetszett, hogy mindezt a nyavalygást és elégedetlenkedést Dez szemén keresztül követhettem végig - nekem határozottan sok volt, amit kaptam belőle, és hiányoztak Kale gondolatai, amelyeket a novella olvasása során sokkal inkább kedveltem.

Onnantól kezdve, hogy Dez nem érhetett hozzá Kale-hez, illetve onnantól, hogy Ginger bevont még egy szereplőt - a kihívóan és tapadósan viselkedő Jade-et - a probléma megoldásába, csak még szörnyűbb lett minden, én pedig lassan elkezdtem szálanként kitépni a hajamat. Bár fogalmam sem volt róla, hogy miért magamat büntetem ezzel, helyette inkább az írónő kezére kellett volna minden egyes alkalommal rácsapni, amikor tollat vett a kezébe vagy klaviatúra közelébe ment, hogy megörökítse a gondolatait.

De nem folytatom így tovább, mert még a végén ez a poszt is olyanná válik, mint maga a regény - hosszúvá, értelmetlenné és nyavalygóssá -, amit azért szeretnék elkerülni. Éppen ezért a következőkben igyekszem tömören, pár mondatban összefoglalni a történettel kapcsolatban felmerült problémáimat.
  • Dez viselkedéséről már tettem pár mondatban említést, de arról még nem, hogy szerintem ennek a nőnek még egy tyúknál is kevesebb az esze, legalábbis a tetteiből csak ezt a következtetést tudom levonni. Na, akkor most, hogy ezen is túl vagyunk, nézzük a többieket.
  • Kale kezdeti naivsága és tudatlansága ebben a kötetben már inkább idegesítő volt. Jade olyan tapadós volt, mint a légypapír és nem csodálom, hogy Dez agyrohamot kapott tőle. Alex pofátlansága legalább üdítő színfolt volt a sok nyavalygás között.
  • Jó hír azoknak, akik nem kedvelik a szerelmi háromszögeket, hogy ebben a regényben erről szó sincs, helyette azonban egy szerelmi négyszöggel találjuk szemben magunkat - micsoda üdítő változatosság. Mindez indokként szolgált az írónőnek arra, hogy a két főszereplő érzelmi életét és problémáit leszámítva minden mást teljesen lényegtelen tekintsen - az érzelmi viharokból és a nyűglődésből viszont jó sokat kaptam.
  • Adva van a Denazen, amely egy rendkívüli hatalommal rendelkező szervezet, akinek a szolgálatában megszámlálhatatlan különleges képességű ember áll, de ők még véletlenül sem használják ezt ki: ülnek a babérjaikon, látszattámadásokat indítanak, vagy éppen hol itt, hol pedig amott beszélgetnek az általuk üldözött személyekkel, de semmi több. Az olvasó pedig értetlenül néz, hogy akkor most mi van? Még az is megfordult a fejemben, hogy Cross agymosáson esett át.
  • A Hatosok oldaláról pedig adva van Ginger, aki a képességei révén mindent tud és mégsem tesz semmit. Gondolom ebből fakadt az is, hogy hagyta Dezneet abba az állapotba eljutni, amibe a könyv végén már leledzik. Elképzelni sem tudom, hogy miként is titkolózhatott ennyi ideig a lány, hacsak Ginger akarattal nem vett tudomást a vele történtekről.
  • A sok érzelmi probléma és nyavalygás mellett pedig nem jut idő, tér és lehetőség arra, hogy a világ bővüljön és színesedjen. Jaj, miről is beszélek, hiszen cselekmény sincs igazán, akkor pedig hogyan is bővülhetne a világ, hogyan is jönnének be új információk.
  • Kifejezetten dühítettek a következetlenségek. A vánszorgó cselekmény eredményeként minden logikai hiba miatti apró döccenőt sokkal jobban megéreztem - egy idő után pedig már kifejezetten rázóssá vált az utazás.
Pedig annyira jó lehetett volna. Először is ott vannak a Hatosok, aztán a Denazen, mindkét oldalon seregnyi különleges képességű egyénnel - micsoda jelenetek születhettek volna ebből. Aztán a Felsőbbrendűségi projekt és annak minden következménye, megoldási lehetősége, Deznee közelgő tizennyolcadik születésnapja, amely olyan, mint a lány feje fölött lógó Damoklész kardja. Valamint az ikrek  - Able és Aubrey - egyik tagja által előidézett mérgezés, illetve annak gyógymódja.

A regény egyetlen mondatával tudtam csak egyet érteni, mégpedig azzal, hogy a mérgezés oka Dez - és nem csak magára, de másokra is ilyen hatással van. Ez a regény háromnegyed részben fölösleges nyavalygás és egy negyed rész - valamilyen - történés -, vagyis szinte semmit sem haladtunk előre az előző kötet befejező eseményei óta, az egy helyben toporgás pedig különösen bosszantó.

A kötet végén, pár fejezet erejéig ugyan felpörögtek az események, de hiába a feszültséggel teli függővég, a regény csak szépíteni tudott, a kialakult helyzetet megmenteni már nem. Sajnos nálam csúnyán elhasalt ez a kötet, amely nem más, mint az időhúzás tipikus esete, az események kiváltó oka, azok bemutatása és az áhított befejezés közötti elnyújtott lépcsőfok.

A csak és kifejezetten romantikára vágyó olvasóknak tetszeni fog ez a rész is, de akik logikus cselekményt, illetve akcióban bővelkedő jeleneteket szeretnének olvasni, azoknak nem fog kielégítő élménnyel szolgálni. Korántsem hibátlan kezdést követően erős színvonalbeli visszaesést produkált a sorozat, én pedig nem kifejezetten vagyok rá kíváncsi, hogy hol is lesz majd ennek a lejtmenetnek a vége. Ezennel Jus Accardo is feliratkozott nálam azon szerzők sorába, akiktől még meggondolom, hogy olvasok-e a továbbiakban valamit - bár Dez lélekugró unokatesója még mindig érdekes figurának tűnik -, de nagyon valószínű, hogy inkább nem.


2015. július 6., hétfő

A hét idézete (2015/28.)

"Hagynod kell, hadd válasszon a világ. Mindeközben meg kell érteni azt is, hogy ez nem jelent tehetetlenséget. Ez maga a választás. Nyitottnak kell lenni azon dolgok felé, amelyek valósággá válhatnak."

/Elizabeth Bear: Szellemek hegyei - Könyvmolyképző Kiadó, 2015./

2015. július 4., szombat

Dan Brown: Inferno (Robert Langdon 4.)

Mai napig emlékszem az érzésre - pedig akkor még nem vezettem blogot -, amikor először találkoztam össze Dan Brown egyik regényével, amely természetesen nem is lehetett más, mint az akkoriban elég nagy hírverést kapott és az állóvizet jelentős mértékbe felkavaró Da Vinci-kód. Majd nem sokkal később a kezembe került az Angyalok és démonok, a szerző első története, az olvasást követően pedig azt is megállapítottam, hogy az még jobb, mint a nagyon felkapott második történet. Mai napig érzem az izgalmat, amelyet ezeknek a regényeknek az olvasása közben olvastam, ahogy nem tudtam lerakni a könyvet, mert minden oldalon történt valami, ami miatt képtelen voltam szabadulni az írott szövegtől. Bevallom, hogy azóta is ezt keresem a szerző könyveiben, és vagy én változtam meg azóta, vagy pedig ő maga kezd egy kicsit lankadni a történetszövés terén, illetve belefáradni abba, hogy megismételje, esetleg felülmúlja azt, ami szerintem elsőre sikerült neki a legjobban. Talán azért az Angyalok és démonok az általam legjobbnak ítélt regénye, mert abban volt benne igazán a szíve és a lelke.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 656 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: Inferno
Fordította: Bori Erzsébet
Sorozat: Robert Langdon
Előzmény:
1.) Angyalok és démonok
2.) A Da Vinci-kód
3.) Az elveszett jelkép
Kategória: krimi, kaland
A szerző egyéb művei:
A megtévesztés foka, Digitális erőd
Robert Langdon professzor ismét visszatér, csak ezúttal nem egészen önmaga: egy kórházban ébred, nem emlékszik arra, hogyan is került oda, de még ennél is jobban meglepődik azon, hogy minderre Firenzében kerül sor - legalábbis, az ablakon túli látványból csakis ez következhet. A professzor ki sem heverheti az őt ért traumát, amikor is ismét az életére törnek, ő pedig csak a fiatal doktornőnek, Sienna Brooks-nak köszönheti az életét, aki a saját biztonságát nem kímélve igyekszik biztonságos helyre juttatni a kábult és sérült férfit, akinek az ébredése óta furcsa látomásai vannak egy lefátyolozott nőről, egy vértől vöröslő folyóról és az időről, ami egyre csak fogy. Őrült hajsza veszi kezdetét Firenze városában, a kutatás mozgató rúgója és útmutatója pedig nem más, mint Dante híres műve, a Pokol, illetve minden műemlék, amelynek valamilyen módon, de köze van az oly sokakat megihlető íráshoz.

Korábban azt gondoltam, hogy Dan Brown történetei különlegesek, alaposak és annyi információt tartalmaznak, amennyit addig nem sok történetben láttam - ezt az állításomat az Inferno eseményeinek megismerését követően is fenn kell tartanom. Az utóérzet, azonban korántsem ugyanaz, mint amit professzor többi kalandjának olvasását követően éreztem. Ezúttal is egy profin összerakott történetben találtam magam, ami valahogy mégsem volt az igazi.

A regény továbbra is az "okos könyvek" közé tartozik a számomra, azaz a benne szereplő információk tömkelege miatt hihetetlen mértékben gyarapodhat az olvasó ismerete, közben pedig élvezi a kalandok sorát. Csodaszép leírások mutatják be Firenze városát, történelmének egy jellemző korszakát, az ebből az időszakból származó legtöbb műemlékét, illetve azok titkait, esetleg másodlagos jelentőségüket. Olyan részletességgel történik mindez, amelyek miatt azonnal utazási katalógusokat kezdtem nézegetni, és az olvasottak hatására végérvényesen eldöntetett, hogy a következő utam Firenzébe fog vezetni. A könyvbeli események által érintett másik város Velence, és ide csak azért nem akarok ellátogatni, mert pár évvel ezelőtt már jártam ott - ellenben, ha nem így lett volna, akkor... :)

Botticelli: A Pokol térképe
A történetvezetés azonban eléggé ismerősnek tűnt, sőt... Mintha az író elővette volna a Da Vinci-kód szövegét, és mintha csak az indokot, a neveket, valamint a helyszíneket cserélte volna ki a már ismert sztoriban, majd... kész is az új történet. De komolyan... ott van az okos nő, aki rögtön az elején Langdon mellé szegődik és együtt nyomoznak, az apró francia autó helyett ebben az esetben - mivel Olaszországban járunk - motorral menekülnek, később festmények vezetik őket nyomra, és még a magánrepülővel megtett út is szerepel a történetben, no és persze az üldözőket is meg kell téveszteni azzal, hogy elhitetik velük, máshová tartanak a szereplők, mint ami tulajdonképpen az útjuk tényleges célja - a hasonlóságokat még sokáig sorolhatnám. Bevallom, hogy a rengeteg ismerős helyzet és momentum nagyban rontotta az olvasási élményt, sokszor csóváltam elégedetlenül a fejem és bosszankodtam, amiért ez a nagyszerű és szerteágazó tudással rendelkező szerző nem tudott új és egyedi eseménysorozatot kitalálni, hanem a megszokott - egyszer már jól bevált - sémát kellett előrántania a kalapból.

Palazzo Vecchió, Firenze
Ami egyedi, ami az újdonságot nyújtotta a számomra, az maga a város, a rengeteg csodálatos építmény, amelyet megismerhettem a regény által, illetve Dante és nagyon híres műve, amely teljes egészében uralja a történet cselekményét, az utolsó mondatáig áthatja a szöveget. Ez a regény nem más, mint egy áhítattal teli tisztelgés Dante személye és csodálatos műve előtt.

Van valami, ami miatt kifejezetten tetszett a regény, amely szinte simogatta alapvetően műszaki beállítottságú lelkem: ezek pedig a grafikonok, amelyek oly szemléletesen mutatják be az egész szituációt okozó alapvető problémát - és már látom is magam előtt a barátnőm, amint csóválja a fejét, közben pedig azt motyogja, hogy: mérnök. Hiába no, nem tudom meghazudtolni magamat, és csak reménykedek benne, hogy ő maga is ennyire élvezni fogja majd az egyébként igen szemléletes ábrát, amely - földrajzos lévén - szerintem nem is lesz ismeretlen neki.
"Az emberi elme primitív önvédelmi mechanizmusa mindazt tagadja a valóságból, aminek a feldolgozása túl nagy stresszt okozna az agy számára. Ezt nevezik hárításnak."
Piazza del Duomo, Firenze:
Cattedrale di Santa Maria del Fiore, Giotto harangtornya és
a San Giovanni keresztelőkápolna
Igazán tetszett a túlnépesedés, mint globális probléma bemutatása és igazán riasztónak tartottam az ezzel kapcsolatban levezetett egyenleteket, amely egy igencsak riasztó jövőképet vetít előre. Tény, hogy a művészetek és az ismerős cselekmények mögé bújtatva Dan Brown ismét olyan témát választott, amely biztosan felborzolja - ha nem is olyan mértékben, mint a Da Vnci-kód esetében - a kedélyeket, vagy legalábbis gondolkozásra készteti az olvasókat. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez is egy olyan - rejtjeles - üzenet, amely pontosan azokhoz nem fog elérni, akik az előrevetített borzalmas jövőt befolyásolni tudnák.

Igen, ez a probléma létezik, és egyetértek azzal, hogy a helyzetet kezelni kell, bár a regényben felvetett megoldás vitatható, ugyanakkor eredményes is lehet. A szerző felveti a problémát, kínál is rá valamilyen megoldást, majd az olvasó lelkiismeretére bízza a végső döntést, hogy egyetért-e ezzel a módszerrel vagy sem. Engem komolyan elgondolkodtatott, amiről olvastam.
"Amikor a világ problémáiról van szó, globális járványként pusztít a hárítás."
Szóval ismerős elemek ide vagy oda, ez megint egy nagyon aktuális problémát a középpontba állító, rengeteg információt, adatot, érdekességet tartalmazó, a tudást akaratlanul is bővítő, mozgalmas és izgalmas történet, amelyet minden fanyalgásom ellenére is jól esett olvasni. Mindezek ellenére azért remélem, hogy a szerző a következő alkalommal hasonlóan aktuális alapötlettel, de valamivel egyedibb történetvezetéssel áll elő - ugyanakkor egyáltalán nem irigylem a helyzetét, mert az első két regényét - sem eredetiségben, sem az elért sikerek tekintetében - nem egyszerű felülmúlni.

Még annyit kell hozzátennem, hogy ezt a könyvet ajándékba kaptam @Jeffi molyocskától 2013-ban - amelyet ezúton is és ismételten köszönök -, majd felkerült a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás polcára és túlteljesítés keretén belül, a polcon szereplő kötetek közül tizenhetedikként olvastam el. Haladok, határozottan haladok. :)


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons