Dennis Lehane: Egymásba veszve

Ha krimiről és thrillerről van szó, akkor Dennis Lehane regényei etalonnak tekinthetők a számomra. Nem hagyhatom említés nélkül a történeteiben burkoltan vagy éppen nyíltan megfogalmazott társadalomkritikát, a karaktereit és persze azokat a csattanókat sem, amelyek miatt nem egyszer éreztem úgy, hogy  a szerző rendesen átvágott a palánkon - viszont mindegy egyes alkalommal nagy igazságot fogalmazott meg. Kedvelem kissé nyers, ugyanakkor minden ízében realista jeleneteit, az események mögött megbúvó mondanivalót. Mondatainak jelentéstartalma éles ellentétben áll azok kivitelezésével, amelyek minősége szépirodalmi magasságokat ostromol. Szóval nem más ő, mint az ellentétek embere és ilyenek az írásai is, éppen ezért gondolom úgy, hogy valaki vagy kedveli őket, vagy pedig nem - átmenetet nem igazán tudok elképzelni.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 350 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Since We Fell
Fordította: Orosz Anna
Műfaj: thriller

A szerző magyarul megjelent egyéb művei:
Kenzie-Gennaro sorozat
(Egy pohárral háború előtt,
Sötétség, fogd meg a kezem,
Megszentelt életek,
Hideg nyomon)

Coughlin sorozat
(Az éjszaka törvénye)

Önálló kötetek:
Viharsziget
Titokzatos folyó

Pont ezért, emiatt - a korábbi tapasztalatokon alapuló - feltétel nélküli rajongás miatt okozott hatalmas csalódást Az éjszaka törvénye című regénye, amellyel kapcsolatban még így utólag is iszonyú indulatok dúlnak bennem, pedig ez már közelében sincs annak, amit az olvasás közben, illetve közvetlenül utána olvastam. Kicsit tartottam tehát az Egymásba veszve regénytől, de mivel ez nem a gengsztervilágba akart bevezetni, hanem újra igazi Lehane hangulatot ígért a fülszöveg, ezért hamar beadtam a derekam és megvettem, elolvastam a könyvet.

Rachel Childs újságíró, aki építgeti a karrierjét, szépen halad előre azon a bizonyos ranglétrán, amikor is fontos feladatot kap: tudósítania kell a Haiti szigetén bekövetkezett természeti katasztrófáról és annak következményeiről. Rachel a helyszínen sok mindent megtapasztal, az átéltek pedig komoly hatással vannak rá és a lelki egyensúlyára. Kissé szétesve tér haza, nincs vele minden rendben, amelynek hatásai életének minden területén érzékelhetőek. A következő alkalommal mégis megint őt küldik a helyszínre, az idegei lassan felmondják a szolgálatot, majd az egyik helyszíni tudósítás során élő adásban kap pánikrohamot. Innentől kezdve leszálló ágba kerül a karrierje, a magánélete is romokban hever. Rachel ráadásul még egy dologtól szenved már gyerekkorától kezdve: nem tudja, hogy ki az apja, mert az anyja soha nem árulta el neki az igazságot - ez a momentum rányomja a bélyegét az egész életére. Azzal a férfival, aki különös figyelmet mutat az irányában is éppen emiatt találkozik össze és akivel később is mindig keresztezik egymást az útjaik. Ő az, aki mindig mellette áll, aki minden figyelmét neki szenteli, aki feleségül veszi és aki időnként furcsán viselkedik. Rachel gyanakvása egyre nő, boldognak hitt házassága veszélybe kerül és végül egy olyan helyzetben találja magát, ahol nem tudja, hogy mit hihet el és kiben bízhat. 

Eléggé különleges szerkezete van ennek a könyvnek, és ha nem azzal indít rögtön az elején, hogy Rachel lelövi a férjét, ezzel pedig eléggé felkelti az érdeklődésem, akkor még az is elképzelhető, hogy hamarabb félreteszem a regényt, mint eljutok a lényegi részekig. Igazából kár lett volna érte, de ezt csak így utólag tudom megítélni.

Mert bizony Rachel életét és lelki problémáit nem találtam annyira érdekesnek mint kellett volna - sőt, inkább unalmasnak. Kár, hogy mindez kiteszi a könyv felét, ami szerény véleményem szerint egy csöppet sok és hosszú és elnyújtott bemutatása annak, hogy Rachel keresi az apját, haragszik és neheztel az anyjára, Haitin van, pánikrohamokkal küzd, nem mozdul ki a lakásból, találkozik Brian-nel, férjhez megy, agorafóbiás, küzd a rohamaival, majd gyanakodni kezd a férjére. Egy igazi dráma az egész. Mindez közel kétszáz oldal - vagyis a könyv fele, vagy még kicsivel több is annál.

Nyugodtan lehet rám dobálni a köveket, de bizony kezdett bennem megint kisarjadni a kétség korábban elültetett magva, hogy Dennis Lehane stílusa nagyon megváltozott és ez az új valahogy nem passzol azzal, amit elvárnék tőle és amiért korábban habzsoltam a könyveit. Borzasztóan éreztem magam, de a kezdés miatt kitartottam. Bár azért párszor még így is megnéztem, hogy tényleg annak a szerzőnek a neve szerepel-e a borítón, akitől olvasni akartam...

Tényleg csak a bevezető fejezet és a szerző iránti nagyrabecsülésem jeleként tartottam ki, ami alapvetően nem túl bíztató. Számomra túlírt volt az eleje, túlságosan is felfújtak Rachel problémái - különösen ez az egész apakereséses cirkusz -, ahogy  túl részletesen bemutatott a gyógyulás lassú folyamata is. Persze nekem még soha nem volt ilyen fajta pszichés problémám - igazából másmilyen sem -, szóval nem tudom, hogy mennyire lehet nehéz ezt kezelni, viszont úgy éreztem, hogy Rachel köszöni, de jól elvolt ezzel az állapottal, hiszen Brian a tenyerén hordozta és végül is nem volt gondja semmire. Akkor meg miért is erőlködjön? Olyan ez, amikor az ember panaszkodik valami miatt, hogy az neki nem jó, de a kisujját sem mozdítja, hogy máshogy legyen - még akkor sem, ha valaki más segítő kezet nyújt neki.  

Ha már szóba került Brian, akkor meg kell jegyeznem, hogy túlságosan is tökéletesnek találtam ezt a pasit, ami már az első pillanattól gyanússá tette. Rachel, aki megjárta a poklot és még csak a gödör szélére sem tudott kimászni magától, egyszer csak egy tündérmese közepén találja magát. Nana, Mr. Lehane - gondoltam -, az én gyanakvásomat ezzel a cukormázzal nem tudod elaltatni. Szóval nem hagytam magam.

Aztán következett a regény közepe, amikor Rachel felfigyel azokra a bizonyos jelekre és gyanakodni kezd. Végre felpörgött a pulzusom attól, amit olvastam, végre le tudott kötni az, hogy igyekeztem összekötni a nyomokat. Nagyon élveztem a kötetnek ezt a részét, bár erre is rányomta egy kicsit a bélyegét Rachel lagymatagsága, de azért kezdett magára találni a csaj. Hiába no, ha van motiváció, akkor van fejlődés is. Talán nem lett volna baj, mindjárt ezzel kezdeni. Ha pedig az volt a lényeg, hogy az őrület és pánik káoszát helyre rakja a váratlan lelki megpróbáltatás, akkor elveszett a mondanivaló a sok szöveg között. 

Amikor pedig odáig jutottam az olvasásban, hogy a cselekmény elérte azt a bizonyos kezdő jelenetet - ekkor felsóhajtottam, hogy végre valahára elértünk ide is! - még egy fordulatot vettek az események és a stílus is. Mint egy útvesztő, olyan ez a történet: éles kanyarokkal hol jobbra, hol balra fordul az ösvény és minden folyosón más meglepetések várnak, más a környezet és más reakciót kívánnak a történések.

Mert bizony ami azután a bizonyos kezdő jelenet után lezajlott, arra egyáltalán nem számítottam - viszont nagyon tetszett, amit olvastam. Ugyanis én imádom az ilyen stílusú és pörgős cselekményű regényeket - leginkább azért mert nekem az ilyesmihez egyáltalán nincs fantáziám. Az tuti, hogy nem fogom elárulni, hogy milyen és miről szól a regény második fele, mert azzal elrontanám a meglepetést. Legyen elég annyi, hogy a felvezetésből nem lehet kikövetkeztetni, hogy mi lesz a történet második felében. A regény elejéhez képest pillanatok alatt ledaráltam a maradék százötven oldalt, teljesen magával ragadtak az események és nagyon élveztem az egészet - bár a hirtelen pálfordulás miatt azért értetlenkedtem.

Minden tetszésem ellenére sem tudok azonban teljesen rajongói üzemmódba kapcsolni, ha erről a regényről van szó, mert bármennyire is tetszett a második fele, annyira nem fogott meg az eleje, nem éreztem annyira egyedinek, annyira különlegesnek, mint azt a korábbiakban olvasottak alapján elvártam volna. Volt persze meglepetés, meg csavar, meg sok-sok olyan dolog, amire nem számítottam, de igazság szerint kicsit más körítéssel, de olvastam már hasonlót máskor és máshol - most is olyat olvasok és az sokkal pörgősebb, szórakoztatóbb. Tudom, az a baj, hogy túl sok mindent lapátoltam már a fejembe, ezért lassan már semmi sem felel meg az egyre növekvő igényeimnek, de azért remélem, hogy nem ez a helyzet.

Azt a végső megállapítást vagyok kénytelen megtenni, hogy ez a regény sokkal - mérföldekkel - jobb, mint Az éjszaka törvénye, de azért nem ér a Kenzie-Gennaro sorozat köteteinek nyomába és bizony nem szárnyalja túl a Viharsziget által nyújtott élményt. Ez a regény egyszerűen más: stílusában, mondanivalójában és persze kivitelezésében is. Érdekes a szerkezete, érdekes az előadásmódja, a stílusváltásai, a mindezek által előidézett hangulatváltozások. Továbbra is nagy hangsúlyt fektet a szerző a szereplői lelki gondjaira, a karakterábrázolásra, de ezt most valahogy sikerült túlzásba vinnie. Ráadásul a vége olyan kurta-furcsa lett, főleg a végtelenségig elnyújtott előzményekhez képest. Nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a dráma és az akció között. Azt sem tudtam igazán eldönteni, hogy ez most önálló regény vagy esetleg lesz még folytatása majd a későbbiekben.

Minden fenntartásom ellenére is képes volt elérni azt, hogy viszonylag elégedetten zártam be a könyvet és még véletlenül sem akartam a sarokba hajítani, mint azt a másikat, amit az év elején olvastam. Nem lett ugyan kedvenc, de amint túljutottam a felén, már szívesen olvastam, elmerültem a cselekményben és kifejezetten élveztem a szereplők mesterkedéseit, reakcióit. Mindezek ellenére is el kell fogadnom, hogy a szerző új ösvényt tapos magának, új utakat keres és csak időnként tér vissza oda, ahol korábban is járt már - vagy esetleg ennél komolyabb a baj. Bárhogy is legyen, az összhatás nem az igazi, a történet működik ugyan, mindkét része alapos és minőségi munka bizonyos szemszögből nézve, de nem az a Lehane sztori, amit a rajongók - köztük én is - megszoktak.

És igen, továbbra is szívesen olvasnék Dennis Lehane regényeket magyarul - kivéve a Coughlin sorozat köteteit -, de elsősorban azt a két Kenzie-Gennaro kötetet, ami még kiadatlan a sorozatból. Addig is, amíg erre nem kerül sor, úgy gondolom, hogy talán újra kellene olvasnom a korábbi regényeket és újra átélnem az azok által keltett érzéseket. 

Posted in: 8 pontos,Agave Könyvek,Dennis Lehane,könyvértékelés,önálló kötet,thriller