Szergej Lukjanyenko: Igék földje - A vas birodalma (Az Ég fürkészei 2.)

Szergej Lukjanyenko nem tartozik azon szerzők közé, akiknek a fejében felbukkanó ötletből csak egy könyv születik: nevéről első körben az Őrség sorozat jut az eszembe (amibe öt részt is írt), majd ez követik a duológiái (Ugrás könyvek, Világok őre). A tapasztalatom azonban azt mondatja velem, hogy az író játszik az olvasóival: két kötetesre írt történeteinek első és második része között erős stílusbeli, illetve mondanivalóbeli különbségek húzódnak meg, egészen picit áthelyezi a hangsúlyt, ezáltal eltérő tartalom kerül a regény középpontjába, és máris sikerült elérnie azt, hogy bár egymással összefüggő eseményeket vetett papírra, de mégis teljesen más érzetet kelt az adott mű két fele.

Értékelés: 8/10

Kiadó: Metropolis Media

Kiadói sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 336 oldal

Fordította: Weisz Gyöngyi

Borító ár: 2.990,- Ft

A mű eredeti címe: Blizitszja utro

Sorozat: Az Ég fürkészei

Előzmény: Igék Földje - A vas prófétája

Műfaj: alternatív történelem, fantasy

Alig tudtam szavakkal kifejezni azt az érzést, amelyet az előző kötet története ébresztett bennem, egyszerűen elvarázsolt a vas hiánya miatt teljesen más technikai szinten létező alternatív jelenkorban játszódó kalandos eseménysorozat, a kedvelhető szereplők, a humor és a mindennek hátterében álló vallási utalások, jelentéstartalmak. Mindezekkel összehasonlítva azonban a folytatás váratlan meglepetést okozott: teljesen más élményt nyújtott a számomra.

Röviddel az első kötet befejező eseményeit követően indul a történet cselekményszála, a narrátor szerepét továbbra is Ilmar, a tolvaj tölti be. A kis csapat tagjai elszakadnak egymástól, és amíg Ilmart az Urbisba hurcolják, majd kérdőre vonják, addig a társaság többi tagja továbbhalad az egyetlen lehetséges hely felé, ahol nyugalmat remélhetnek. Az utazás több országot, birodalmat érint és minden egyes állomáson újabb tagokkal bővül a Marcust támogatók köre. Az eléggé vegyes összetételű társulás létszáma végül tizenhárom főben maximalizálódik, amely az igét birtokló fiút és tizenkét követőjét jelenti – az ismerősnek tűnő párhuzam nem véletlen.

Érdekes volt olvasni, hogy amíg az előző részben főleg a társadalmi berendezkedést és a technikai fejlettséget mutatta be a szerző, a fő hangsúly pedig a kalandok során volt, addig ebben a kötetben a vallás került az előtérbe. Pontosan emiatt a cselekmény lényegesen lassabb, mint amire az előzmények ismeretében számítottam: sokkal kevesebb a kaland és lényegesen több a vallásfilozófiai fejtegetés, a különböző vallási irányzatok és elméletek összehasonlítása. Ettől függetlenül több olyan információ is elhangzik, amelynek hiánya az első kötetben annyira érezhető volt; kétségtelen, hogy ezekkel válik igazán értékelhetővé és érthetővé az előtörténet, illetve annak minden eseménye, minden részlete.

Ebben az alternatív történelemben más alapokra épült a vallás, amit a szerző kellőképpen ki is használ: végre kellő részletességgel kifejti a gondolatait, megismerteti a rendszer előnyeit, rávilágít a hibákra – éppen emiatt lett tartalmasabb, mondanivalóval telítettebb, ugyanakkor cselekményében visszafogottabb ez a kötet. Szereplőink azonban természetesen nemcsak elmélkednek, hanem cselekszenek is, pontosabban továbbra is menekülnek, hiszen Marcus olyan kincs – az eredendő Ige – birtokosa, amelyet minden létező hatalom meg akar szerezni, így ő és a társai leginkább csak magukra számíthatnak.

Rudas Gyógyfürdő (forrás)

Mindig megdobogtatja a szívem, ha egy regényben magyar vonatkozásokkal, hivatkozásokkal találkozom, ha pedig a történet egy része kis hazánk területén játszódik, akkor egyenesen repesek az örömtől. Jelen esetben minden adott volt ahhoz, hogy átjárjon a megelégedettség és a büszkeség érzése, hiszen az események egy része a könyvbéli birodalom határvidékén, Pannóniában játszódik, ezáltal részletesen bemutatásra kerül Aquincum városa, sőt még egy kiadós gyógyfürdőzésben is részünk lehet. Némi fricskát is kap az orra alá a magyar nép, hiszen nemcsak az ősi város szépségeiről és fürdőinek előnyeiről olvashatunk a regényben, hanem a magyar emberekre jellemző gyengeségek is feltűnnek – ezek az állítások ugyan humorosnak tűnnek, de azt is el kell ismerni, hogy az igazságtartalmuk is jelentős.

A vallásokat elemezgető részeken valamivel nehezebben evickélem túl, a – helyenként – hihetetlen kalandok leírásaival azonban jól haladtam, a régi szereplőket örömmel üdvözöltem, miközben az újakat könnyen megkedveltem, ráadásul kifejezetten tetszett, hogy mindenki kivette a részét az előrehaladásból, a cél elérését nehezítő körülmények leküzdéséből. Az oldalak egyre csak fogytak, és igazán akkor estem kétségbe, amikor már csak húszoldalnyi szöveg volt hátra a regényből, de a kis csapat még mindig az üldözők elől menekült, és nem igazán láttam a történet végkimenetelének lehetőségét. Befejezés végül lett... csak számomra némiképp érthetetlenre sikerült: nem igazán bírtam az előzményekhez kapcsolni, és hiába olvastam el többször is az epilógust, az okok és az okozatok mintha nem következtek volna egymásból.

Magyarország leghosszabb barlangrendszere
(forrás és további információ)

Úgy gondolom, hogy ha valaki pont a kalandok és a könnyedség miatt kedvelte az előző részt, akkor ez a kötet némiképp igénybe fogja venni a türelmét, de természetesen ez fordítva is igaz, hiszen ha valakinek az előzmények nem jöttek be maradéktalanul, akkor a folytatásban megtalál mindent, amit korábban hiányolt – ez a szép a szerző kétkötetes történeteiben. Bár összességében nem lett a kedvencem ez a duológia, de úgy érzem, hogy nagyon megérte elolvasni, mert tetszett az alapötlet, érdekesre sikerült a kivitelezés – az idézetgyűjteményem pedig legalább tucatnyi csodálatos és mély jelentéstartalmú idézettel lett gazdagabb. 

Véleményem szerint a kalandot és a fejtegetéseket kedvelő olvasók is megtalálják a történetben azt, ami szívüknek kedves.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Ha már emlegettem az idézetgyűjteményem bővülését, akkor itt az egyik kedvencem a kötetből:

"Olyan az ember sorsa, akár egy faág. Egyenesen nőtt, amíg egy arra haladó kézzel le nem törte. Rendbe jött, de lecsapott egy vihar. Hajladozott a szélben, fölfelé nyúlt. Beleütközött egy másik ágba - és lefelé hajlott.
És mégis - az ág növekszik. És mégis - örül a tavasznak, és mégis - fagy perzseli, jégeső tépázza. Megtört, de eleven. És azt már senki nem tudhatja, hogy milyen lehetett volna."

Posted in: 8 pontos,Az Ég fürkészei,ekultura.hu,fantasy,könyvértékelés,Metropolis Media,recenzió 2014,Szergej Lukjanyenko