Dennis E. Taylor: MI, Bob (Bobiverzum 1.)

Ezt a könyvet a megjelenés bejelentésekor szúrtam ki és már akkor tudtam, hogy olvasni akarom, mert engem meggyőzött a fülszövege, elültette bennem a kíváncsiság magját. Kerestem is veszettül, már a Könyvfesztiválon is, ahol csak a kiadó zárt standjával találkoztam szembe, majd később tudatosult bennem az is, hogy a regény még meg sem jelent. Bizony bőven várni kellett még rá, mire kézbe foghatta bárki is, de addig is olyan lelkesen meséltem arról, mennyire várom a regényt, hogy lassanként meggyőztem más embereket - van az úgy, hogy a lelkesedés ragadós. Meg persze, ha valaki nem is érdeklődik elsőre, de más valaki felhívja a figyelmét, akkor könnyen megváltozik a véleménye. Nos, a környezetemben sokan jártak így, de szerintem ezen senki se bánkódjon, mert megbánás tuti nem lesz a dologból. A "Bobos könyv" - ahogy magunk között emlegettük - megjelenését végül a szűkebb környezetemben kifejezetten nagy várakozások előzték meg. 

Értékelés: 8 pontot kap tőlem az adható 10-ből
Kiadó: Metropolis Media
Kiadói sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 350 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: We Are Legion (We Are Bob)
Sorozat: Bobiverzum
Folytatás:
2.) For We Are Many
3.) All These Worlds
Kategória: sci-fi, transzhumán, űropera

Bob Johansson egész addigi életében keményen dolgozott, ugyanakkor kitartó munkájához szerencse - vagy jó üzleti érzék - is párosult. Egyáltalán nem idős, a legszebb férfikort éli éppen, amikor eladja a szoftvercégét, ezáltal jelentős vagyonra tesz szert és úgy dönt, hogy mostantól élvezni és habzsolni fogja az életet. Bob azonban nagyon előrelátó ember, ráadásként sience fiction rajongó, ezért úgy dönt, ha már adott hozzá a technika és a szükséges összeg is a rendelkezésére áll, akkor gondoskodik a jövőjéről - a halál utáni életéről, a szelleme és identitása egy másik testben és időben történő visszatéréséről. A CryoEterna nevű céggel megkötött szerződés értelmében a halála esetén Bobot - illetve a fejét - bevágják a fagyasztóba, hogy aztán majd a szép új világban, egy új testben ébresszék fel újra. A terv jó, de ahogy mondani szokták, a dolgok soha nem úgy történnek, ahogy azt az ember eltervezi - főleg nem az ilyen volumenű tervek. Bobot a szerződés megkötését követő napon elüti egy autó és meghal, amikor pedig a jövőben - a teljesen megváltozott, de semmivel sem jobb világban - felébred, nem azt kapja, amire eredetileg számított a szerződésben foglaltak alapján. Nincs teste, legalábbis nem a megszokott értelemben, de ha megfelel a próbákon, akkor irányíthatja azt a szondát, amelynek lehetőségéről korábbi életében még csak előadást hallgathatott. Így lesz Bobból, másik Bob, vagyis MI.

Hogy mi fogott meg ebben a történetben már rögtön az elején? Az alapszituáció és a lehetőségek. Mert az, hogy egy élő ember eltervezi a jövőjét, lefagyasztatja magát és ezzel együtt vállalja a bizonytalanságot, bármit, ami a hosszú évtizedek vagy évszázadok alatt bekövetkezhet, aztán visszatérjen egy ismeretlen világba, ahol minden más, mint az ő megszokott életében, az bizony vagy hatalmas kalandvágyról és kíváncsiságról, vagy éppen hatalmas egoról tesz tanúbizonyságot. Határozottan úgy tűnt, hogy Bobot nem saját maga istenítése késztette erre a - számunkra szokatlan - lépésre, hanem a technika és a tudomány iránti kíváncsisága, a jövőben rejlő lehetőségek széles tárháza. Bob egy racionálisan és gyakorlatiasan gondolkodó személy, aki pont emiatt volt számomra kifejezetten szimpatikus.

Bob esete egy jó példa arra, hogy amit ma megtehetsz, azt ne halaszd holnapra, mert lehet, hogy később már nem lesz lehetőséged a megvalósítására, vagy éppen ezen múlik a - további vagy másik - életed. Ahogy Bob esete arra is jó példa, hogy a jövőt eltervezni szép dolog, de ez a fagyasztásos dolog is csak egy üzleti vállalkozás, amit pedig a pénz irányít - főleg ha sok és még annál is több pénz van benne -, az bizony felhívja magára a figyelmet. Mindig is mondtam, hogy a történelem ismétli önmagát - vagy legalábbis van honnan ihletet meríteni és ugye az ember sem sokat fejlődött a kapzsiság terén, hacsak még nagyobbá nem vált a pénzéhsége - és jelen esetben mintha a templomos lovagok története elevenedett volna meg egy új korban, de a lényeg ugyanaz: a kormányzat szemet vetett a társaság pénzére, majd addig csűrte és csavarta a szálakat, míg végül egy tollvonással, egy törvénnyel megváltoztatta az addigi rendet és hopp... Bobból, aki a saját életét akarta élni, ha feleszmél, most Bob, a társadalom szolgája lett.

Nekem nagyon tetszett a kötetnek ez az első része, a felvezetés, Bob gondolatai és reakciói, ahogy megpróbálja kezelni ezt az egész helyzetet. Ha nem olyan a személyisége, amilyennek megismertük - ami a korábbi életében bizonyos szempontból kissé különcnek is volt tekinthető -, akkor bizony nincs folytatása a történetnek. Ennek az okát elég jól meg is magyarázza a szerző. Itt világosodott meg bennem, hogy mi a különbség a replikánsok és a robotok mesterséges intelligenciája között - irulok és pirulok, mert ez nekem eddig kimaradt, viszont most már a helyén van minden.

Bob "élete" könnyen fordulhatna unalomba, de mivel mindent az ő szemszögéből látunk és éppen ezért együtt fedezzük fel ezt az új és megváltozott világot, az események inkább tűnnek érdekesnek, mint egysíkúnak és monotonnak. Pedig alapból semmi különlegeset nem tartalmaznak az oldalak, a fejezetek, csak azt mesélik el, hogy mit érez Bob és hogyan próbál megfelelni a kihívásoknak. Ez azonban csak a regény kisebbik fele, a közel száz oldalt kitevő első rész - az igazi kalandok a kötet második részében olvashatóak.

Bob egy MI, és a regény második részében ez a korábbinál sokkal erősebben érződik, hiszen itt nyer értelmet a Bobiverzum sorozatcím, valamint a kicsit humorosra, de mindenképpen sokat sejtetőre sikeredett "MI, Bob". Mert ez a kötet nem más, mint a mesterséges intelligenciaként az űrt átszelő és felderítő Bobok csapatának öszesített kalandja. És hogy mennyi lehetőség adódik a még ismeretlen és feltáratlan űrben és naprendszerekben? Ebből a szempontból nem tette túl magasra a lécet a szerző, mert a legalapvetőbb, az emberiséget jelenleg is foglalkoztató dolgokat veszi sorra: az eddig csak messziről figyelt csillagrendszerek felderítése, életre és az emberiség letelepedésére alkalmas bolygó keresése, idegen életformák felkutatása, terraformálás és így tovább. A technikai részek mellett morális kérdések is felmerültek, illetve olyan elméletek is felvetődtek, amelyek kapcsán újra eszembe jutottak Erich von Daniken könyvei és az abban leírtak, vagyis egy technikailag fejlettebb civilizáció evolúcióra gyakorolt hatása és ennek következményei.

Sok minden van ebben a történetben, de egyik sem kerül annyira mélyen kibontásra, hogy az ne lenne emészthető és szerencsére egyik téma sem ment véglegesen a szórakozás, illetve a szórakoztatás rovására. Mert úgy érzem, hogy ennek a könyvnek, ennek a történetnek nem a technikai lehetőségek legapróbb részletekig történő bemutatása a célja, hanem a lehetőségek felvillantása és ezzel együtt a szórakoztatás, a kikapcsolódás. Ezt támasztja alá a könnyed stílus, az egyes eszközök és folyamatok néhány mondatban elmagyarázott működése, majd ezt követően a használat természetesnek vétele, illetve a rengeteg Star Trek és egyéb filmes, kultúrális utalás, ami miatt olvasás közben állandóan ott motoszkált a fejemben, hogy filmet akarok nézni, Star Trek filmet akarok nézni.

Éppen a fentiek miatt gondolom úgy, hogy ez a mű inkább a könnyed, szórakoztató sci-fit kedvelőknek fog bejönni és nem a hard sf iránt komoly érdeklődést mutatóknak. De pont emiatt gondolom úgy, hogy ez a történet alkalmas arra, hogy a sci-fiben kevésbé jártasak, vagy éppen a műfajjal csak ismerkedők, afelé kacsingatók is bátran a kezükbe vehetik a kötetet, mert nem fogják megbánni. A szöveg stílusa gördülékeny, a poénok a helyükön vannak, a technikai részek nem megterhelőek és érthetőek, a kalandok pedig egymást követik.

Ugyan van néhány rész, ahol a szerző jól láthatóan beleszerelmesedett a saját elméletébe és sokkal több figyelmet fordított annak részletezésére, mint ami a regény dinamikájának szempontjából még elfogadhatónak bizonyult volna - a deltalakós rész volt számomra a regény mélypontja -, de ettől eltekintve a mű egészen élvezetesnek tekinthető - folytatásra pedig mindenképpen érdemes.

Engem nem zavart, mert hamar túltettem magam rajta és az eseményekre koncentráltam, de volt akit kifejezetten kiakasztott a sebesség és gyorsulás kérdésköre, a kifejezések nem megfelelő használata a szövegben. A vita során a magyar és az angol szöveg összehasonlításából kiderül, hogy a szerző határozottan tisztában volt a fizikai kifejezések jelentéstartalmával, a hiba a fordítás és szöveggondozás során került a rendszerbe. Mondhatni magyarra ferdítés történt - ismét. Ez utóbbi a kiadót tekintve jelent igen kellemetlen szituációt, részemről, olvasói élmény szempontjából kezelhetőnek érzem a dolgot.  Volt ami fölött azonban már én sem tudtam morgás és fejcsóválás nélkül elmenni és ez a "hangyateni" kifejezés, amely így értelmetlennek tűnik, de a szövegkörnyezetből azért kiderül, hogy ez mi akar lenni és innentől viszont már nagyon gáz az egész. Sajnos borító terén is kifejezetten rontott a történet megjelenésén a hazai beavatkozás, az eredeti sokkal jobban illeszkedik a beltartalomhoz.

Bár kicsit fáj a szívem a történetért, hogy nem lett profibb - eredetiben is lehetett volna még dolgozni rajta, a magyar belepiszkálás pedig csak csökkentette a szintet -, de attól ez még egy jó és olvasásra érdemes sztori. Sci-fi kezdőknek és haladóknak is egyaránt ajánlott, ha pedig az ötlethalmazból megtetszett valami, akkor van hol utánanézni, hogy abban a témakörben milyen írások születtek és bátran lehet a következő kötet után nyúlni. Ahogy egyébként a Bobok kalandjainak is lesz folytatása, aminek azért örülök, mert engem meg igazán az érdekel, ahová a kötet végére sikerült eljutnunk. Szóval részemről tágulhat tovább a Bobiverzum.

Folytatás »

Indrek Hargla: Melchior, a patkárius és a Szent Olaf Templom rejtélye (Melchior, a patikárius 1.)

A blogger nem csak könyvet ajánl, hanem maga is értékeléseket olvas és bizony nem egy esetben kísértésbe is esik. Az olvasott posztok közül némelyik alátámasztja a korábbi megérzéseit - érthető ez pozitív, illetve negatív értelemben is -, illetve olyan is előfordul, amikor bizony határozottan olvasásra csábít egy olyan regény esetében, amelyet korábban éppen csak egy kósza pillantással illetett. Ez utóbbi pontosan ráillik Indrek Halgra és az én esetemre, aki pedig bűnbe vitt a véleményével, az nem más volt, mint a Szubjektív Kultnapló blogot vezető Ppayter.

Értékelés: 6/10
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 314 oldal
Fordította: Rácz Nóra
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Apteeker Melchior ja Oleviste
mőistatus
Sorozat: Melchior, a patikárius
Folytatás: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce
Kategória: történelmi krimi

Történetünk főszereplője, Melchior Wakenstede egy patikát vezet a 15. századi Tallin kereskedővárosában, amely a hírhedt kalózok, a Vitális Testvérek uralmának megtörését követően hirtelen fejlődésnek indult, pezsgő élet jellemzi. Amikor azonban a városban megölnek egy német lovagot, majd a gyilkosságot újabbak követik, a tettes pedig nem kerül kézre, a bíró a ravasz patikus segítségét kéri. A lovag a rövid tallini tartózkodása alatt is jó néhány haragost szerzett magának, a gyanúsítottak száma egyre csak nő, ahogy az információk lassanként bővülnek. A nyomok végül a közelmúlt, illetve a régi idők homályába vesző legendákhoz vezetnek.

Ritkán olvasok történelmi krimit, pedig egyébként szeretem - nem angolszász szerzők műveit pedig még kevesebb alkalommal veszek a kezembe, így nem véletlenül esett a választásom ennek a regénynek a megismerésére. A kedvező kritikák csábításának - illetve az északi kalózok legendájával kapcsolatos kíváncsiságomnak és rajongásomnak - engedve már a megjelenést követően beszereztem, majd a polcra tettem és kellett a Csökkentsd a várólistádat 2015. kihívás ösztönzése arra, hogy végül sort kerítsek az olvasásra.

Melchior egy elég különleges figura. Először is azt jegyezném meg vele kapcsolatban, hogy egyáltalán nem egy olyan ősz öregember, mint amilyennek a regény borítója látva elképzeltem, hanem egy lényegesen fiatalabb, ereje teljében lévő férfi - fiatal feleséggel. Másodsorban pedig a megfigyelőképességét és éles, az összefüggésekre és a részletekre kifejezetten fogékony elméjét említeném meg - ettől olyan érzésem volt, mintha Poirot eszmefuttatásait olvastam volna, középkori környezetbe helyezve.

Tallinn, Szent Olaf templom

Ha már a középkori környezet, akkor ki kell emelnem, hogy az bizony nagyon részletesen bemutatásra kerül a regényben - néha már túlzónak is találtam a leírások mennyiségét és aprólékosságát. Az Észt történelemre vonatkozó utalásokat és a jellegzetességeket az elején még viszonylagos élvezettel olvasgattam, de amikor ezek bemutatása miatt semmit sem haladt előre a nyomozás cselekménye, akkor bizony kezdtem nyűgös lenni. A szereplők bemutatása a regény elején több fejezetet is igénybe vett, mégis csak nehezen kapcsoltam össze a szerteágazó eseményeket és motivációkat a tényleges történésekkel, nem volt egyszerű átlátni a hátteret és az okokat.

A nyomozás sem teljesen úgy zajlott, ahogy azt én eredetileg elképzeltem: gyakorlatilag az egész regény csak sétálgatások, találkozások és beszélgetések sorozata, a dialógusokban pedig ott szerepel a lényeg, amelyet egymás mellé rakva kitalálható lenne az, amiből elvileg a patikusunk is kikövetkezteti a gyilkos személyét és a történések lényegét. Bár általában odafigyelek az apróságokra, most mégsem sikerült követnem a szerző észjárását, az általa elszórt információk morzsáját. Úgy nézett ki, hogy én határozottan rossz nyomon jártam, amikor pedig Melchior egy verses formába öntött szöveget elolvasva egyszerre megvilágosodott és onnantól kezdve mindent tudott, akkor kifejezetten mérges lettem. Sehogy sem értettem, mi is történt, mi volt az, amit nem én nem vettem észre, de Melchior ellenben igen - bevallom, hogy később sem sikerült megértenem a hatalmas fordulat okát.

A szerző szerintem számított arra, hogy az olvasók többsége hozzám hasonló cipőben fog járni, mert a kötet végén egy helyiségbe terelte az összes szereplőt és legalább félszáz oldalt áldozott annak, hogy elmagyarázza a megtörtént eseményeket, illetve az összefüggéseket. Ettől viszont már megint úgy éreztem magam, mintha egy Poirot regényt olvastam volna, amelynek végén a nyomozó elénk tárja azt, amit csak ő látott eddig, mindenkit meggyanúsít, majd rámutat a gyilkosságot elkövető személyre és a mélyben meghúzódó motivációra. Nos, ez a regény pontosan ugyanilyen stílusú befejezést produkált.

Nagyon nehezen haladtam az olvasással, az alig háromszáz oldalast regényt sikerült egy hét alatt legyűrnöm, amely az én esetemben extra lassúnak tekinthető. A sok oda-vissza sétálásba és a lényegtelennek tűnő mondanivalókba, részletes leírásokba mindig belealudtam - egyszerűen nem tudta az érdeklődésem fenntartani a történet. Néha a dühöm - amelyet a szöveghibák miatt éreztem - lendített át a legunalmasabb  részeken. Az viszont, hogy a regény címe szerepel hibásan a könyv gerincén, teljesen kiverte nálam a biztosítékot.

A Toompea, vagyis a Dómhegy, amely a történet egyik lényeges helyszíne.
(Forrás: Wikipédia)

A kötetnek van egy misztikus szála is, ez pedig a patikust, illetve a családját sújtó átok, amelyről értesülhettem, a tüneteit is láthattam, de az okát nem igazán értem - gondolom, hogy a későbbi kötetekben ennek a kifejtésére is sor kerül majd, de jelenleg még nagyon zavaros minden.

Szóval kifogott rajtam a szerző és a regény is: nem igazán kaptam meg azt az izgalmat, amit egyébként olvasni szeretek - és amire számítottam -, a krimi részt inkább kuszának, akarattal homályosan bemutatottnak éreztem, mint érdekesnek és kalandosnak, és egyáltalán nem kötött le, amiről olvastam - még a kalózok legendája és a véres jelenetek ellenére sem. Az ok, a végső ok pedig elég erőltetettnek tűnt a kavart bonyodalomhoz képest.

Megpróbáltam, és nem jött be - előfordul az ilyen -, pedig nagyon kedvelni akartam. Most mégis úgy néz ki, hogy Melchior és én búcsút mondunk egymásnak - valószínűleg véglegesen.

Azt pedig már csak félve merem megemlíteni, hogy a második magyar kötet borítóján Melchior ugyanúgy öregembernek van ábrázolva, mint a jelen regény esetében is látható. Vajon a kiadó olvasta az általa megjelentetett regény szövegét? Ha igen, akkor nem értem, hogy mire fel ez a borítódizájn.

A regényből elvileg film is készül majd, és csak remélem, hogy az jól fog sikerülni. Talán úgy vevő leszek a történetre, illetve a folytatásaira, ha majd lesz olyan.

Folytatás »

Szergej Lukjanyenko - Vitalij Kaplan: Más Őrség (Őrség-sorozat 7.)

Szergej Lukjanyenko Másfélékkel benépesített világa, valamint szereplőinek különös kalandjai más szerzőket is alkotásra késztettek. A Káosz-Őrség című kötetben Vlagyimir Vasziljev a Setétek belügyébe engedett bepillantást és megmutatta, hogy nem csak az emberek lehetnek a tömegtől különbözőek, illetve okozhatnak problémát. Most pedig itt van a Más Őrség, amely három, a Másfélék világában játszódó novellát tartalmaz, de ezek közül csak egyet – egy rövidke, de annál tanulságosabb történetet, az Apró Őrség című írást – tulajdoníthatjuk a világot kitaláló mesternek, a másik két – nem kevésbé megdöbbentő – elbeszélés pedig Vitalij Kaplan tollából származik.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Metropolis Media
Kiadói sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek,
Kozmosz Könyvek
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 206 oldal
Fordította: Weisz Györgyi
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Melkij dozor,
Inoj szregyi Inüh, Korona
Sorozat: Őrség-sorozat
Előzmény: Éjszakai őrség, Nappali Őrség,
Alkonyi Őrség, Utolsó Őrség, Káosz-Őrség,
Új Őrség
Kategória: fantasy

Az Őrség sorozat hetedik részeként megjelent novelláskötet nem illeszkedik szorosan a széria esemény-, illetve idővonalába, de a benne szereplő elbeszélések mégis kellemes kikapcsolódást nyújtanak: az Őrségek mindennapjainak egy-egy érdekes epizódját vagy éppen eddig még nem ismert oldalát írják le – a hangulat pedig vitathatatlanul "őrséges". A kötet nem túl vaskos, de mégis élvezetes és értékes – leginkább azért, mert enyhíti azt a feszült várakozást, amely minden rajongó jellemző tulajdonsága a következő kötet megjelenése előtt – vagyis folyamatosan.

„Az acélkemény öregek játsszák a maguk sokfordulós sakkpartiját... két huszárra cserélik a bástyát, a gyalogot feláldozzák...”

Az Apró Őrség rövid, cselekménye és mondanivalója a terjedelméhez igazodva kifejezetten tömény, ugyanakkor eléggé csavarosra sikerült, tehát megvan benne minden, ami az Őrség könyvekre jellemző, és amelyet a rajongók annyira kedvelnek Lukjanyenko írásaiban. A fordított történetvezetés miatt először a végkifejletről olvashattam, majd később az előzményeket, de ettől csak még élvezetesebbnek éreztem a befejező eseményekhez vezető út és az okok megismerését. A magyarázat kicsit nyakatekert – a sorozat rajongói biztosan nem fognak meglepődni rajta –, ellenben a kialakult helyzet miatti döntés nehézsége és dilemmája könnyen átérezhető, valamint gondolkodásra késztető.

A Másféle a Másfélék között egy nagyon jól sikerült írás, stílusában teljesen belesimul a Lukjanyenko által megteremtett univerzumba. Vitalij Kaplan nem alkotott kiegészítő világot, nem vitte el az olvasóit más országba, hanem a már jól ismert és kedvelt szereplőket keverte újabb konfliktusba: így történhetett, hogy ennek a kisregény méretű írásnak Anton Gorogyeckij, a Fényességes Geszer és Zavulon is meghatározó szereplői. Az alapötlet nagyon jó: egy mélyen vallásos, pravoszláv keresztény hitű emberről kiderül, hogy Másféle, de áldás helyett ő maga ezt inkább az ördög mesterkedésének tudja be, és ennek megfelelően reagál is az eseményekre – gyakorlatilag meggyőzhetetlen és irányíthatatlan. A vívódás, amelyet Dmitrij átélt és a reakciói egyszerre voltak hitelesek, ugyanakkor – az én nézőpontomból – dühítőek is, ahogy a vakhit mögé bújva próbál mindent – még azt is, ami egyre nyilvánvalóbb – elutasítani vagy inkább tudomást sem venni róla. Az események ugyan haladtak, de a sok apró jel ellenére sem volt halvány fogalmam arról, hová is fog kifutni a történet, ezért is tetszett nagyon a befejezés, amely sokkal többet adott, mint számítottam rá – Vitalij Kaplan nagyon hatásos, a sorozat szellemiségéhez és stílusához méltó csattanót produkált.

A korona egy másik nézőpontból mutatja meg az egyensúly fenntartása érdekében végzett munkát, mert ezúttal a Fénypárti kandúrőrség egyik éjszakai bevetését követhettem végig, az általuk vívott harcot és a leküzdendő nehézségeiket ismerhettem meg – ez pedig egy teljesen más perspektívát jelentett, mint a korábbiakban olvasottak. Akár kicsiben, akár nagyban folytatják, az elhivatottság és az így elért eredmény mindenképpen értékelendő. A történet szintén rövidke, alig húsz oldal, de nagyon ötletes és teljesen újszerű – a vége pedig szintén ütős.

Kedveltem ezeket a történeteket, jól esett olvasni őket, sikerült az igazi Őrség hangulatot felidézniük bennem. Bár az is igaz, hogy a kiadványban található két novella és a kisregény éppen csak csillapította az éhségemet, előételnek tökéletesen megfelelt, de a jóllakottságot egyáltalán nem érzem, mert azt az állapotot csak egy újabb Őrség kötet lenne képes elérni. Remélem, hogy arra sem kell sokáig várni, ha pedig mégis, akkor nem mondok nemet egy újabb, hasonló színvonalú írásokat tartalmazó novelláskötetre sem.

A kötetről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is olvasható.

Folytatás »

Vlagyimir Vasziljev: Káosz-Őrség (Őrség-sorozat 5.)

Kedvelem, nagyon is kedvelem az Őrség-sorozat részeit, a Másfélék egymással vívott és a világ egyensúlyának felborítása vagy éppen fenntartása érdekében folytatott összecsapásait, csatáit. Ugyan Vlagyimir Vasziljev a sorozat második részében, a Nappali Őrségben bebizonyította, hogy jól együtt tud dolgozni a világ alapjait kitaláló Szergej Lukjanyenko-val, de ez most más, mindenképpen más. Ez a regény a történetfolyam első olyan írása, amely ugyan a Másfélék világában játszódik, de nem Lukjanyenko veti a papírra a sorokat, nem az ő gondolatai öltenek formát az oldalakon. Talán pont ez volt az, ami miatt halogattam a regény olvasását - bár beszerezni azért kötelező volt, az meg sem fordult a fejemben, hogy ne sorakozzon a polcomon a kötet. Már a sorozat következő részét, az Új Őrséget is elolvastam, de ez a regény még mindig csak a sorára várt - kellett hát egy kis lökés, amelyet ebben az esetben is a Csökkentsd a várólistádat 2014 kihívás jelentett a számomra.

Értékelés: 8/10

Kiadó: Metropolis Media

Kiadói sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek,
Kozmosz Könyvek

Kiadás éve: 2008.

Terjedelem: 264 oldal

Fordította: Weisz Györgyi

Borító ár: 2.990,- Ft

A mű eredeti címe: Lik csornoj Palmüri

Sorozat: Őrség-sorozat
Előzmény: Éjszakai őrség, Nappali Őrség,
Alkonyi Őrség, Utolsó Őrség

Folytatás: Új Őrség, Más Őrség

Műfaj: fantasy

A Szentpéterváron 1965-ben bekövetkezett mágikus katasztrófa következményeként a városban nem maradtak hasonított Másfélék. De emberek születtek és köztünk felbukkantak Másfélék is, akiket azonban nem volt, aki hasonítson, tanítson. A kamaszkorba lépett vad Másfélék nem ismerik az Őrségek közötti Megállapodás szövegét, a szabályokat, pont ezért másként is viszonyulnak az emberekhez: magasabb rendű lényeknek tartják magukat. Az Inkvizíció úgy dönt, hogy a helyzet tarthatatlan, azonnali beavatkozást kíván és mivel a hasonítatlan Másfélék akaratlanul is a Setét oldal felé "hajoltak" el, ezért a Nappali Őrségnek kell a kezelnie a problémát. Szentpétervár és Moszkva között azonban nem csak a Másfélék, de az emberek szintjén is ellentétek feszülnek, ezért Zavulon a kijevi Setétek vezetőjétől kér segítséget a beavatkozáshoz.

"Az emlékezet néha igen különös dolgokat tud művelni. Különösen a Másfélékkel, hiszen nekik sokkal több emlékük van, mint a közönséges embereknek."

Ahogy a bevezetőből is kitűnik, nem mostanában volt, amikor is az Őrség sorozat regényeit olvastam, ezért bizony vannak lyukak az emlékezetemben, amelyet hol sikerült betömni az emlékek felidézésével, hol pedig esélyem sem volt rá, hogy ez megtörténjen. Ugyan a sorozat ötödik köteteként jelöltem meg a regényt - mert a magyar kiadás szempontjából így alakult a sorrend -, de történetileg nem egészen oda passzol a kötet. Több utalás is történik a Nappali Őrség, illetve az Alkonyi Őrség részek cselekményeire, szereplőire, amelyekre a kiadvány a lábjegyzeteiben fel is hívja a figyelmet - és nekem erre szükségem is volt. Ugyanakkor talán az lett volna a legszerencsésebb ha közvetlenül az Alkonyi Őrség után olvasom ezt a részt. Most már mindegy...

Kijev, Kimérás-ház:
a regényben a kijevi Nappali Őrség épülete

Új csapat, az ukrán Setétek csoportjának tagjait ismerhettem meg ennek a résznek az eseményeihez kapcsolódva, de azért nem kellett nélkülöznöm a régi ismerősöket sem, elsősorban Zavulont, de időnként még Fényességes Geszer is tiszteletét teszi, bár éppen csak futólag tűnik fel a színen. Mindenképpen meg kell említenem, hogy ez a rész inkább amolyan kiegészítés: halványan kapcsolódik a sorozathoz, de annak eseményvonalába nem illik bele. A világ ugyanaz, de az érdekes történetet inkább külön cselekményszálnak mondanám, amely azt hivatott megmutatni, hogy Moszkván, illetve Zavulon és Geszer "személyes" harcán kívül is történnek még a Másfélékhez kapcsolódó lényeges események.

" (...) minden egyes Másféle fokozatosan eljut annak a megértéséig, hogy a Fény és Setét örök szembenállásában az egyensúly a legértékesebb. Ha nem tudod, mit csinálj, gondolkodás nélkül tedd azt, ami az egyensúly fenntartását szolgálja."

Kifejezetten érdekes volt ugyanis, hogy amíg a Lukjanyenko által írt részekben több volt a nagy erejű másféle és azok mintha mindannyian a két vezető, Zavulon és Geszer környezetében koncentrálódtak volna, addig az ukrán területeken lényegesen alacsonyabb képességű tagok alkotják az Őrségeket. A sors furcsa fintora, hogy éppen ők kellenek ahhoz, hogy megoldják a szentpétervári vad Másfélék - vagyis ahogy  a fiatalok magukat nevezik, a Feketék - problémáját. A történet egy része tulajdonképpen erről is szól: a feladat megismeréséről, az utazásról, a felkészülésről és az egyébként nem túl bonyolultnak tűnő probléma megoldásáról. Mert ugyan mennyi nehézséget is okozhatna egy csapat gyenge képességű, hasonítatlan Másféle kamasz ráncba szedése? Hmm... nem ez a történelem első olyan csatája, ahol az ellenfelet nem veszik komolyan. Márpedig most pontosan ez történik, és a Setétekből álló vendég csapatnak igencsak össze kell szednie magát, hogy legyen esélye a nyúlcipő felhúzására, majd a későbbiekben a történtek átgondolására. Ezek a Másfélék másként használják a Homály erejét és van a háttérben még valaki (vagy valami?) támogatásként.

"(...) a változások, mint rendszerint, észrevétlenül következnek be."

Odessza:
a regény történéseinek egyik lényeges helyszíne

El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a végkifejlet, amely felé az események tartanak. Az látszott, hogy Szentpétervár - vagy ahogy a regény emlegeti: Pityer -, mint város más, mint a többi település, de az okok és okozatok közötti összefüggésekre csak később kaptam magyarázatot. Akkor viszont a szám is tátva maradt és élvezettel olvastam az oldalakat, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miként is fognak ebből a kalamajkából kimászni a hőseink. Ó, de nagyon szívesen kifejteném az ehhez kapcsolódó töménytelen mennyiségű gondolatomat, de ezt nem tehetem meg, mert már megint túl sok mindent árulnék el, ha engedek a kísértésnek. Annyit azonban kikotyogok, hogy a lényeg a részletekben rejlik, érdemes odafigyelni az apróságokra, a finom utalásokra, a megbújó jelekre. Jelszó: lélek és érzelmek.

"Nem embernek való a Másfélék útjába állni."

Szentpétervár, Mars mező:
az regénybeli események egyik lényeges helyszíne

Nem tudom magamban tartani azt a megállapítást, hogy ebben a regényben - a korábban olvasottakkal ellentétben - a Setétek állnak a középpontban, ez igazából az ő csatájuk, a Fény képviselői itt nem igazán vannak jelen - és én ezt nagyon élveztem, mert így sokkal nagyobb szerepet kapnak a Setétek "belügyei", a gondolkodásuk alapelvei és az egymáshoz való viszonyuk.

Nekem tetszett ez a rész, még akkor is, ha voltak hiányosságai - mert éreztem a történeten, hogy ezt nem Lukjanyenko írta -, ha nem kapcsolódik konkrétan a sorozathoz, ha hiányoztak a régi szereplők. De... és ez a lényeg: nem volt azért olyan rossz ez az elbeszélési mód - csak éppen Lukjanyenko már magasra helyezte azt a bizonyos lécet -, jó volt elmerülni újra a Másfélék világában. (Bár az is lehet, ha megjelenés sorrendjében és a sorozat többi részéhez képest időben nem ennyire távol olvasom, akkor teljesen más a véleményem.) Élveztem, ahogy a Setéteknek most nem a Fény ellen kell felvenniük a harcot, hanem a saját portájukon kell rendet tenniük. Persze a titkolózások és az erőfitogtatás most is jelen vannak a regényben, és ez jó, mert ezért Setétek és ezért Másfélék ezek az emberek. Vagy nem is annyira Másfélék? :) Mindegy is, mert úgy érzem, hogy nagyon jól tettem, hogy végre megismerkedtem ezzel a történettel is.

Folytatás »

Szergej Lukjanyenko: Igék földje - A vas birodalma (Az Ég fürkészei 2.)

Szergej Lukjanyenko nem tartozik azon szerzők közé, akiknek a fejében felbukkanó ötletből csak egy könyv születik: nevéről első körben az Őrség sorozat jut az eszembe (amibe öt részt is írt), majd ez követik a duológiái (Ugrás könyvek, Világok őre). A tapasztalatom azonban azt mondatja velem, hogy az író játszik az olvasóival: két kötetesre írt történeteinek első és második része között erős stílusbeli, illetve mondanivalóbeli különbségek húzódnak meg, egészen picit áthelyezi a hangsúlyt, ezáltal eltérő tartalom kerül a regény középpontjába, és máris sikerült elérnie azt, hogy bár egymással összefüggő eseményeket vetett papírra, de mégis teljesen más érzetet kelt az adott mű két fele.

Értékelés: 8/10

Kiadó: Metropolis Media

Kiadói sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 336 oldal

Fordította: Weisz Gyöngyi

Borító ár: 2.990,- Ft

A mű eredeti címe: Blizitszja utro

Sorozat: Az Ég fürkészei

Előzmény: Igék Földje - A vas prófétája

Műfaj: alternatív történelem, fantasy

Alig tudtam szavakkal kifejezni azt az érzést, amelyet az előző kötet története ébresztett bennem, egyszerűen elvarázsolt a vas hiánya miatt teljesen más technikai szinten létező alternatív jelenkorban játszódó kalandos eseménysorozat, a kedvelhető szereplők, a humor és a mindennek hátterében álló vallási utalások, jelentéstartalmak. Mindezekkel összehasonlítva azonban a folytatás váratlan meglepetést okozott: teljesen más élményt nyújtott a számomra.

Röviddel az első kötet befejező eseményeit követően indul a történet cselekményszála, a narrátor szerepét továbbra is Ilmar, a tolvaj tölti be. A kis csapat tagjai elszakadnak egymástól, és amíg Ilmart az Urbisba hurcolják, majd kérdőre vonják, addig a társaság többi tagja továbbhalad az egyetlen lehetséges hely felé, ahol nyugalmat remélhetnek. Az utazás több országot, birodalmat érint és minden egyes állomáson újabb tagokkal bővül a Marcust támogatók köre. Az eléggé vegyes összetételű társulás létszáma végül tizenhárom főben maximalizálódik, amely az igét birtokló fiút és tizenkét követőjét jelenti – az ismerősnek tűnő párhuzam nem véletlen.

Érdekes volt olvasni, hogy amíg az előző részben főleg a társadalmi berendezkedést és a technikai fejlettséget mutatta be a szerző, a fő hangsúly pedig a kalandok során volt, addig ebben a kötetben a vallás került az előtérbe. Pontosan emiatt a cselekmény lényegesen lassabb, mint amire az előzmények ismeretében számítottam: sokkal kevesebb a kaland és lényegesen több a vallásfilozófiai fejtegetés, a különböző vallási irányzatok és elméletek összehasonlítása. Ettől függetlenül több olyan információ is elhangzik, amelynek hiánya az első kötetben annyira érezhető volt; kétségtelen, hogy ezekkel válik igazán értékelhetővé és érthetővé az előtörténet, illetve annak minden eseménye, minden részlete.

Ebben az alternatív történelemben más alapokra épült a vallás, amit a szerző kellőképpen ki is használ: végre kellő részletességgel kifejti a gondolatait, megismerteti a rendszer előnyeit, rávilágít a hibákra – éppen emiatt lett tartalmasabb, mondanivalóval telítettebb, ugyanakkor cselekményében visszafogottabb ez a kötet. Szereplőink azonban természetesen nemcsak elmélkednek, hanem cselekszenek is, pontosabban továbbra is menekülnek, hiszen Marcus olyan kincs – az eredendő Ige – birtokosa, amelyet minden létező hatalom meg akar szerezni, így ő és a társai leginkább csak magukra számíthatnak.

Rudas Gyógyfürdő (forrás)

Mindig megdobogtatja a szívem, ha egy regényben magyar vonatkozásokkal, hivatkozásokkal találkozom, ha pedig a történet egy része kis hazánk területén játszódik, akkor egyenesen repesek az örömtől. Jelen esetben minden adott volt ahhoz, hogy átjárjon a megelégedettség és a büszkeség érzése, hiszen az események egy része a könyvbéli birodalom határvidékén, Pannóniában játszódik, ezáltal részletesen bemutatásra kerül Aquincum városa, sőt még egy kiadós gyógyfürdőzésben is részünk lehet. Némi fricskát is kap az orra alá a magyar nép, hiszen nemcsak az ősi város szépségeiről és fürdőinek előnyeiről olvashatunk a regényben, hanem a magyar emberekre jellemző gyengeségek is feltűnnek – ezek az állítások ugyan humorosnak tűnnek, de azt is el kell ismerni, hogy az igazságtartalmuk is jelentős.

A vallásokat elemezgető részeken valamivel nehezebben evickélem túl, a – helyenként – hihetetlen kalandok leírásaival azonban jól haladtam, a régi szereplőket örömmel üdvözöltem, miközben az újakat könnyen megkedveltem, ráadásul kifejezetten tetszett, hogy mindenki kivette a részét az előrehaladásból, a cél elérését nehezítő körülmények leküzdéséből. Az oldalak egyre csak fogytak, és igazán akkor estem kétségbe, amikor már csak húszoldalnyi szöveg volt hátra a regényből, de a kis csapat még mindig az üldözők elől menekült, és nem igazán láttam a történet végkimenetelének lehetőségét. Befejezés végül lett... csak számomra némiképp érthetetlenre sikerült: nem igazán bírtam az előzményekhez kapcsolni, és hiába olvastam el többször is az epilógust, az okok és az okozatok mintha nem következtek volna egymásból.

Magyarország leghosszabb barlangrendszere
(forrás és további információ)

Úgy gondolom, hogy ha valaki pont a kalandok és a könnyedség miatt kedvelte az előző részt, akkor ez a kötet némiképp igénybe fogja venni a türelmét, de természetesen ez fordítva is igaz, hiszen ha valakinek az előzmények nem jöttek be maradéktalanul, akkor a folytatásban megtalál mindent, amit korábban hiányolt – ez a szép a szerző kétkötetes történeteiben. Bár összességében nem lett a kedvencem ez a duológia, de úgy érzem, hogy nagyon megérte elolvasni, mert tetszett az alapötlet, érdekesre sikerült a kivitelezés – az idézetgyűjteményem pedig legalább tucatnyi csodálatos és mély jelentéstartalmú idézettel lett gazdagabb. 

Véleményem szerint a kalandot és a fejtegetéseket kedvelő olvasók is megtalálják a történetben azt, ami szívüknek kedves.

A könyvről írt véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Ha már emlegettem az idézetgyűjteményem bővülését, akkor itt az egyik kedvencem a kötetből:

"Olyan az ember sorsa, akár egy faág. Egyenesen nőtt, amíg egy arra haladó kézzel le nem törte. Rendbe jött, de lecsapott egy vihar. Hajladozott a szélben, fölfelé nyúlt. Beleütközött egy másik ágba - és lefelé hajlott.
És mégis - az ág növekszik. És mégis - örül a tavasznak, és mégis - fagy perzseli, jégeső tépázza. Megtört, de eleven. És azt már senki nem tudhatja, hogy milyen lehetett volna."

Folytatás »

Szergej Lukjanyenko: Igék földje - A vas prófétája (Az Ég fürkészei 1.)

Sem itthon, sem pedig külföldön nem kell már bemutatni az olvasóknak Szergej Lukjanyenko-t, az orosz science fiction és fantasy szerzőt, akinek többek között olyan könyveket köszönhetünk, mint az Őrség sorozat részei, az Ugrás duológia vagy éppen a Világok őre és az Őrök világa nagyszerű kettőse. Most pedig itt egy újabb, két részből álló sorozat első kötete és az író ismét megmutatta, hogy nem fogyott még ki az öletekből és a szórakoztatás, a mesemondás a vérében van.

Ebben a regényében sem rugaszkodik el nagyon a valóságtól, éppen csak a szükséges mértékben, csak egy picit, hogy az olvasó elfogadhatónak, mi több, elgondolkodtatónak érezze az elbeszélést. Mi lett volna, ha... Ezernyi lehetőség van, amit fel lehet használni egy történethez, de Lukjanyenko úgy döntött, hogy nem egy, hanem rögtön két helyen piszkálja meg a múltat, két lényeges pontot ragadott meg és forgatta ki sarkaiból az ismert világot, állította más irányba a történelem szekerének rúdját.

"Mindig így történik, ha a szerencse magától kerül a kezedbe. A siker gunyoros, szeszélyes madár – nem tarthatod magadnál. Már régen tudom, ha szerencsém volt valamiben, számíthatok a nyomában valami bajra."

Mert mi lett volna, ha a kisded Jézus nem éli túl Heródes betlehemi mészárlását, ezért az Úr kénytelen mostohafiául fogadni egy másik fiút és annak az Igét, azaz egy varázsszót adni, amivel csodákat tehet? A fiúból később hatalmas uralkodó válik, akit Üdvözítő néven ismer a világ és akinek a csodatévő isteni hatalommal felruházva sem sikerül elérnie a kitűzött célt, azaz az emberiség megváltását. Az Üdvözítő végső elkeseredésében eltünteti a világból a haditechnika és ipar fejlődéséhez nélkülözhetetlen vasércet, ezzel egy másik innovációs útvonalra kényszeríti az emberiséget. Eltelt közel 2000 év és a vas hiánya erősen rányomta a bélyegét a bolygó életére: a tudományos felfedezések még váratnak magukra, a tengereket vitorlások járják, az ég meghódítása is éppen csak megkezdődött, ezért a repülő szerkezetek képességei eléggé korlátozottak. Mindezek mellett viszont elterjedt az Igék használata, amellyel bármit el lehet rejteni egy másik, párhuzamos dimenzióban.

Főhősünket, Angolna Ilmart, a tolvajt kényszermunkára ítélték és több társával együtt a Gyászos-szigetekre szállítják. A foglyok között egy fiatal fiú is van, akiről Ilmar sejti, hogy nem az, akinek mutatja magát: a viselkedése nem jellemző a tolvajokra és egy Ige is van a birtokában. A sors úgy rendeli, hogy Marc és Ilmar együtt szöknek meg és ezzel egy olyan folyamatot indítanak el, amelyre egyikük sem számított, egy olyan kalandba kezdenek bele, amelyben a tét az életük, illetve még egy annál is jelentőségteljesebb dolog: a világ sorsa.

Merészségre vagy éppen vakmerőségre van szükség, hogy egy író olyan dolgokhoz nyúljon hozzá, mint a múlt kőbe vésett történelmi tényei vagy éppen egy vallás alapját képező eseménysorozat, illetve annak kiemelkedő alakjai. Örülök neki, hogy Lukjanyenko mégis megtette, mert sikerült a valóságot magában hordozó, de ugyanakkor mégis más törvényeknek, elveknek engedelmeskedő és mindezek tetejében még érdekes, szórakoztató történetet alkotnia. Nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, hogy élvezettel olvastam ezt a könyvet, elmerültem a világában és csak élveztem az oldalakon egymás után sorakozó eseményeket, vallási és egyéb témájú fejtegetéseket, amelyek aránya a számomra pont tökéletes elegyet alkotott.

"A tanács értékét nem a bonyolultsága, hanem a hasznossága adja."

Ilmar nagyon szerethető figura, igazán színes egyéniség és mivel az ő a történet mesélője, ezért nem kellett nélkülöznöm szarkasztikus humorát, vészhelyzetekben kifejezetten éles logikáját és helyenként esetlen, mosolygásra késztető tetteit. Marc, - aki tényleg nem az, akinek első körben mutatta magát - nem kevésbé izgalmas karakter, bár az ő személye egy időre kikerül az olvasó látóteréből és csak a regény végére áll össze jellemének bemutatása, de végig ő az események középpontja. A teljesség kedvéért meg kell említenem a kaland harmadik lényeges szereplőjét, Héléne grófnőt, vagyis az Éjszakai Boszorkányt, aki nem más, mint a legügyesebb női légjáró és akinek személyéhez rengeteg izgalmas, feledhetetlen jelenet, valamint egyéb szempontból különleges helyzet kapcsolódik.

"Mi ez az elnyomhatatlan törekvés, hogy tanácsot adjunk? Ez kiirthatatlan! Miért tudjuk mindig, hogy hogyan kell jobban csinálni azt, amihez nem értünk?"

Az Európát keresztben és hosszában átszelő utazás, valamint a kalandok mellett arra is fény derül, hogy miként is alakult ennek az alternatív világnak a sorsa, milyen változásokat idézett elő a vas hiánya. A legszembetűnőbb különbség az országok és a birodalmak határaiban, illetve az erőviszonyokban látszódik, valamint abban, hogy a ritkasága következményeként a kereskedelemre és az üzleti életre a vasközpontúság a jellemző - sőt még a divatot is a vas befolyásolja. Az Ige elterjedése és alkalmazása miatt a vallás fontos szerepet játszik a történetben, és mivel az Üdvözítő mellett a Nővér a másik lényeges vallási szereplő, ezért adott volt a megosztott, egymással szemben álló nézeteket és érdekeket képviselő csoportok összetűzése.

"Nem szeretek a múltba nézni. A jövőbe nem tudok. De a jelenben élek, és ez megvéd a bánattól."

Elhagyott vasércbánya Olaszországban.

Kalandos, a témája ellenére is könnyed, szórakoztató, olvasmányos és ebből következőleg korántsem olyan mélyen filozofikus és elvont regényt olvashattam, ahol - a szerző többi regényének szereplőjével ellentétben - a főhős inkább cselekszik, mint elmélkedik. Az anomáliára magyarázattal szolgálhat, hogy ez a történet 1998-ban, még az Őrség sorozatot megelőzően íródott. A magyar olvasók tehát hamarabb ismerhették meg a szerző kidolgozott és stílusában kiforrott regényeit, mint korábbi írásait, ezért sokaknak fel fognak tűnni az alapvető hibák és gyengébbnek fogják ítélni ezt a történetet, mint az eddigieket. Igen, tényleg vannak problémák a világfelépítéssel kapcsolatban - a fülszöveg lényegesen több információt hordoz az előzményekre vonatkozóan, mint maga a történet -, az egyes szereplők karaktere is nehezen áll össze, helyenként hihetetlennek tűnő jeleneteket tartalmaz, de attól még ez egy jól sikerült regény, amelynek az olvasását annyira élveztem, mint nem sok mást az utóbbi időben. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy duológiáról van szó, így a befejezetlenséget, a rengeteg nyitva maradt kérdést eleve borítékolni lehet és az egész történet akkor lesz majd igazán értékelhető, ha megismerjük az események és következmények másik felét is.

Akik a hamisítatlan Lukjanyenko történetet élménye miatt veszik kezükbe a regényt, azok bizony csalódni fognak és kidolgozatlannak fogják érezni a történet egyes részeit, akik viszont elvárások nélkül, csak a mű élvezete miatt ugranak fejest a sorok közé, nagyon jól fognak szórakozni a könnyed, cselekményes és szórakoztató írás olvasása közben. A megoldás: félre kell tenni minden előítéletet, minden előzetes elvárást és csak átélni az események sorát, amelynek a mélyén azért ott van az ismerős írói stílus - csak még rejtőzködik picit és kéreti magát.

A könyvvel kapcsolatos véleményem az ekultura.hu oldalon is olvasható.

Értékelés: 9/10 pont

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 348 oldal
Borító ár: 2990,-
Eredeti cím: Holodnüje berega
Sorozat: A vas prófétája
Folytatás: biztosan lesz, de a címe még nem ismert

A szerző egyéb kötetei: Ugrás az űrbe, Ugrás az ismeretlenbe, Világok őre, Őrök világa, Éjszakai őrség, Nappali őrség, Alkonyi őrség, Utolsó őrség, Új őrség
Forrás: magánkönyvtár

Folytatás »

Brandon Hackett: Isten gépei

A poszthumán döntés volt a szerző első könyve, amivel sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnöm. Rögtön meg is kedveltem azt az emberközeli, de tudományos információkat és értékes gondolatokat is magában foglaló írói stílust, amellyel a regény olvasása során találkoztam. Kíváncsi lettem a szerző többi írására is és mivel pont azon az éven (2012-ben) vont bűvkörébe A poszthumán döntés, amikor új regénye, Az ember könyve is megjelent, azzal folytattam az ismerkedést. Jól tettem? Nem vagyok róla teljesen meggyőződve. Annak ellenére, hogy elismeréssel adóztam az író ezen regényének is, számomra túl erősnek bizonyult a történet. Valamivel nagyobb óvatossággal, ugyanakkor továbbra is a lelkem mélyéről fakadó kíváncsisággal közelítettem a polcomon még olvasásra váró további Hackett regények felé. Ez volt az indoka, hogy az Isten gépei felkerült a Csökkentsd a várólistádat 2013 kihívás alaplistájának könyvei közé, amelynek kötetei közül ugyan utolsóként került a kezembe, de a lényegen ez semmit sem változtat.

2027-ben az Ugrásnak elnevezett jelenség hatására a Nap eltűnt az égről, helyette egy vörös csillag világította meg a bolygó világos oldalát. A változás nem merült ki ennyiben: a Föld forgása megszűnt, a vörös fényben fürdő nappali oldalt érintő változások eltörpültek a bolygó másik, sötétségbe burkolózó oldalán tapasztalható hatások mellett. A hideg és a mindent elborító jég elől emberek milliói kezdték meg vándorlásukat a napos oldal irányába.

Az alkalmazkodás az emberiség legfontosabb tulajdonsága, amelynek eredménye, hogy a reménytelen helyzet ellenére a romokból lassan, közel két évtizedek elmúltával egy új világ bontakozik ki, melynek technikai fejlődése soha eddig nem látott méreteket öltött, az élet hihetetlen mértékben felgyorsult. Miért következett be az Ugrás? Hogyan képes az emberiség követni ezt a hihetetlen technikai fejlődést? Tényleg elérhető a technológiai szingularitás? Ha igen, akkor ez milyen hatással lesz a Földre és a rajta élő emberek életére? Ezeket és még sok hasonló jelentőségű kérdést fejteget regényében az író.

Első olvasásra talán furcsának és kifejezetten technika és fejlődésközpontúnak tűnik a történet. Nem mondom, hogy nem így van és nem ez a regény mondanivalójának és minden benne szereplő történésnek a lényege, de ahogy említettem, az író képes arra, hogy mindezt határozottan emberközelivé tegye az olvasó számára. Nem történt ez másként most sem. Legalábbis a kötet elején. Aztán már olyan léptékű folyamatoknak lehettem tanúja, ahol az ember gyakorlatilag megszűnik irányítónak, illetve egy idő után akár tényezőnek is lenni. A felvázolt technikai fejlődés, illetve azok különböző fajtái, vagy mondhatnánk úgy is, hogy az egymástól eltérően bejárt utak elképesztő jövőképet festenek le. Kifejezetten élveztem a Szingularitás Intézetében összegyűlt, meghatározó emberek között lezajlott vitát, jövőkép és lehetőség elemzést. Egyszerre volt félelmetes, megdöbbentő és elgondolkoztató, amit ezeken az oldalakon olvastam. Önmagában már az a kor is, ahonnan a regény cselekménye indul, fejlettebb, mint a jelenlegi szintünk, de a fejlődés iránya és módozatai, az elért eredmények egyszerűen elképesztőek.

"Évszámok, események és adatok felesleges memorizálásának semmi értelme nem volt egy olyan korban, amikor minden információ azonnal hozzáférhető, letölthető. Az online adatbázisok amúgy is elképzelhetetlen méretűre duzzadtak, ami már régen túlmutatott a normális emberi befogadóképességen. Sokkal fontosabbá vált a gondolkodásnak és az információk hatékony keresésének elsajátítása, amire a legalkalmasabbnak a kötetlen és képességfüggő virtuális oktatás bizonyult."

Kerti Szófia a fiatal, GMH, azaz genetikailag módosított humán, akinek képességei lényegesen meghaladják az átlag emberét és akinek életét, érzelmeit és minden reakcióját a Génkontroll figyeli, tartja ellenőrzése alatt és értékeli. Testvére, Scott New Yorkba készül, ahol a Szingularitás Intézetben kapott munkát, az Omegákat, azaz a kifejlesztett mesterséges intelligenciákat teszteli, kíséri figyelemmel fejlődésüket. Gyakorlatilag ők ketten, illetve a történetbe kicsit később bekapcsolódó Bastian a főszereplői a regénynek.

"Egy olyan ösvényen haladunk, ahol minden kis lépés alapjaiban változtatja meg az emberi társadalom évezredes normáit."

A könyvben kibontakozó események feltárják az olvasó előtt egy nagy léptékű kísérlet eredményeit, amelynek alanya a különböző közegbe helyezett Föld és a rajta elő emberiség. A vizsgálat célja nem más, mint az azonos alapokról induló, de különböző hatásoknak kitett bolygón a fejlődés ütemének és a technológiai szingularitás elérésének modellezése, különböző szcenáriók előállítása és az eredmények értékelése. A szerző mindezt úgy valósítja meg, hogy már a regény elején felkelti az olvasó érdeklődését azzal, hogy fejlett technológiával rendelkező, idegen lényekkel figyelteti a két főszereplőt és közben még az időben is ugrál az eseményeket, illetve Szófia és Scott fejlődését követve. Később persze kiderül, hogy a figyelők nem mások, mint... Na, azért ezt mégsem mondom el! :) Lassan sikerül összeállítani a képet, megismerni a kísérlet lényegét, figyelemmel követni a technikai fejlődés emberekre és a társadalom egészére gyakorolt hatását, illetve tudomásul venni az MI-k egyre nagyobb elterjedését. Ami nagyon tetszett az az anyagmanipuláció leírása, az esélyek latolgatása a bevezetésével kapcsolatban, illetve a későbbiekben a bevezetett új technika alkalmazása és elterjedése.

"... Szerinted mik vagyunk?
Amíg azon gondolkodunk, hogy mik vagyunk, addig szerintem mindenképpen emberek. Nem a tested ember, hanem a szellemed. Márpedig az nem változott, az olyan, mint régen."

Először nagyon furcsa volt a számomra, hogy a szerző egy fiatal lányt választott a története főszereplőjének, de elég hamar meggyőzött arról, hogy emiatt semmi hátrány nem fog érni, már ami az élményt és annak intenzitását jelenti. Szófia karaktere minden szempontból hitelesre sikerült, aminek eredménye az, hogy helyenként szívesen felképeltem volna, hogy térjen észhez a kamaszkori hisztijéből. Ugyanez vonatkozott Scottra is, aki tökéletes példája annak, hogy mennyire könnyű az ember lába alól kirántani a talajt és mennyire könnyű rabjául esni az elérhető technikának, amelyek együttes hatása egészen odáig vezethet, hogy az ember feladja az egyéniségét. Azért jó párszor szívesen megráztam volna a fiút is, hogy térjen már észhez. De kifejezetten tetszettek a karakterek, amelyek ennyire élethűen reagáltak a környezet változásaira. 

A szerző viszonylag kevés szereplőt mozgat, viszont azok több "példányban" is előfordulnak a történetben és ez kifejezetten élvezetessé teszi az eseményeket és a résztvevők egymáshoz fűződő viszonyait. A kevés szereplő mellett, mind térben, mind időben elképesztően nagyok azok a léptékek, amelyet a regényen belül végigjár az olvasó a történéseket, különböző végkifejleteket követve. Lenyűgöztek ezek a távlatok és léptékek, ugyanakkor számomra itt kezdett átmenni a regény az emberközpontúból a kissé nehezebben emészthető kategóriába, itt fakultak ki, lettek jelentéktelenebbé a szereplők és vették át a helyüket a technikai csodák, egész bolygóra kiterjedő változások és olyan elméletek, amelyeket azért már nehezebben tudtam befogadni és elfogadni. Persze értettem mindent és alapjaiban tetszett a történetnek, az elért fejlődésnek ez a kimenete, de ettől függetlenül csökkent a lelkesedésem, ami a kötet elején még annyira nagyon tombolt bennem.

"A fejlődés, a haladás, a miértek csak keveseket motiváltak. A legtöbb ember csak élni akart, kikapcsolódni, szórakozni,enni, inni, szexelni, jól érezni magát."

Rengeteg információ, ötlet van a regényben, amelyek egy része jól kidolgozott, más részének még bőven lehetett volna teret és oldalszámot adni a kiteljesedéshez, de úgy összességében megemelem a kalapom az egész történet és annak felépítése, az események és következmények levezetése előtt, még akkor is, ha nem minden mozzanata nyerte el maradéktalanul a tetszésem. Végtelen ötletek tárháza ez a könyv és tényleg elgondolkoztató, színvonalas sci-fi. Külön öröm számomra, hogy ez a történet egy magyar szerző fejéből pattant ki. 

A könyv vége tartalmaz egy nagyon érdekes értekezést Az önmaga istenévé lett emberről. A cikk Bécsi József gondolatait tartalmazza a transzhumanizmusról, a transzhumanisták technikai jövőképéről, a technológiai szingularitásról és az Isten gépeiről.

Nem mondom, hogy azonnal, de idővel majd jöhet a többi Hackett regény is. A jövő évi várólista csökkentő polcomra már be is készítettem egyet. Ja, és azt sem szabad elfelejteni, hogy 2014-ben megjelenik a szerző új regénye is, ezúttal is az Agave Könyvek lesz a kiadó. Kíváncsian várom, hogy az vajon milyen élményt ad a számomra és milyen érzéseket ébreszt majd bennem. Az érdeklődésem szempontjából az sem elhanyagolható, hogy vajon meddig tudja még az író ezt a technikai és embertől elrugaszkodott irányba tartó fejlődést fokozni az írásaiban. Bármennyire is nagy falat lesz, megpróbálok majd vele megbirkózni. 

Pontszám: 8

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve: 2008.

Terjedelem: 298 oldal
Borító ár: 2.670,-

A szerző egyéb regényei: Erdőhold, Erdőhold urai, Magánháború, A negyedik gyarmat, Az ötödik gyarmat,
A poszthumán döntés, Az ember könyve, Az időutazás napja, Az időutazás tegnapja
Forrás: magánkönyvtár (saját vásárlás, 2012.)

A szerző blogja: www.brandonhackett.hu

Folytatás »

Diana Wynne Jones: A merlin-összeesküvés (Varázsvilágok 2.)

Diana Wynne Jones az az írónő, aki történeteivel egyaránt képes elvarázsolni a fiatalokat és az idősebbeket. A Palota-sorozat sokak kedvence, köztük az enyém is és kifejezetten örülök neki, hogy időnként jelennek meg újabb és újabb, magyarul még kiadatlan regények a szerzőtől. A Varázsvilágok sorozat első része szintén a kedvencem lett könnyed humorával és elképesztő világfelépítésével, ezért nagyon vártam a második kötet megjelenését.

Arianrhod, azaz Roddy olyan világban él, ahol a király az alattvalói felett, a merlin pedig a mágia felett uralkodik. Az idős merlin halála miatt új merlin választására kerül sor, akinek hivatalba kerülését követően megsokasodnak a furcsa dolgok és megbillen a világok egyensúlya. Nick Mallory tudja, hogy léteznek párhuzamos világok és maga is szívesen lenne promág, még akkor is, ha ahhoz sokat kell tanulnia, mert egyelőre még a világok között sem tud közlekedni segítség nélkül. Egyszer aztán mégis azon veszi észre magát, hogy egy másik világban egy furcsa szituációba kerül, ahol leginkább csak magára számíthat és ahol - bár még nem tudja -, de nagyon is sok minden múlik a döntésein.

Az első dolog, amit a félreértések elkerülése végett ki kell jelentenem a könyv alaptörténetével kapcsolatban, hogy ez a merlin, nem az a Merlin. Varázsló embernek ugyan varázsló a merlin, de ez a kifejezés egy betöltött tisztség megnevezése Áldotton, egy párhuzamos világban és nem konkrétan egy személyt, azt a bizonyos mitológiai személyt takarja.

Diana Wynne Jones az a szerző, akinek történeteihez idő és türelem szükségeltetik, az általa alkalmazott varázslat lassan és hosszan elnyújtva épül fel, de az elért hatás általában nem marad el és tartósnak bizonyul. Nincs ez másként ennek a könyvnek esetében sem, csak éppen a hatás nálam most némiképp gyengébbre sikerült. Az eseményeket a két főszereplő, azaz Roddy és Nick szemszögéből követjük végig, ennek ellenére a történetvezetés viszonylag lineárisnak tekinthető, a szükségesnél nagyobb mértékben nem ugrálunk az időben. Szökellünk viszont a világok között. Nem is keveset. Kicsi a világ, szoktuk mondani, ebben a regényben azt éreztem, hogy a sok, egymással párhuzamos világ ugyanolyan kicsi, mint nálunk az egy.  A regény szereplői olyanok, mint egy nagy család, mindenki ismer mindenkit, nem ritka a rokoni kapcsolat sem. Szóval tényleg kicsi a világ.

Annak ellenére, hogy szeretem az írónő történeteit, ez a regény nem varázsolt el annyira, mint számítottam rá. Voltak ötletek és gondolatok, amelyek kifejezetten tetszettek, sőt az egész történet alapötlete fantasztikus, és ebben a részben sokkal összetettebb a mágia, illetve a világok bemutatása, mint az előző kötetben, de a kivitelezés jelen esetben elmaradt a megszokott színvonaltól. Anglia mitologikus történelme elevenedik meg a lapokon, hiszen a merlin egy létező fogalom, egy tisztség, olyan lényekkel találkozhatunk, amelyek még a mágiával rendelkező világokban sem láthatók már mindenki számára, de a mágia nélküli Földön a mitológia szerves részét képezik és még hosszan sorolhatnám. A kedvencem Anglia Fehér és Vörös sárkányának említése, illetve Romanov több világból összerakott, amolyan patchwork szigete, amely létrejöttének oka már önmagában is mosolygásra késztetett. Kedvemre való volt, hogy az írónő végig emlegeti a mágia férfias és nőies oldalát, sőt meg is személyesíti azokat, hangsúlyozza az egyensúly fontosságát, valamint beleszövi a történetbe, hogy az apró változásoknak is világrengető következményei lehetnek.

"(...) az áldotti mágia olyan, mint egy finom szőttes: egyesül benne az ősrégi a régivel, az újabbal és a legújabbal, és minden részre szükség van, hogy a többi a helyén maradjon."

A Vörös és a Fehér sárkány harca (Forrás)

Miért vagyok akkor mégis elégedetlen? A lassú és az elején nagyon kusza történetvezetést még meg tudom bocsátani, de a regény többségében gyerekes, egyszerű nyelvezetét már nem. Félreértés ne essék, nem hibáztatom a fordítót, mert szerintem az eredeti szöveg is hasonló stílusú lehet. A történet középpontjába fiatal szereplőket állított az írónő és zseniálisan oldotta meg azt is, hogy az ő szemszögükből és a koruknak megfelelő stílusban adta át a történéseket. A túlzott zsenialitás, azonban a szöveg kárára vált, mert a megfogalmazás így a regény legnagyobb részében kissé gyerekesre, fénytelenre sikerült és a történet elvesztette az igazi jelentését, mélységét.  Egyedül talán a felnőttek magyarázatai lógtak ki ebből a nyelvezetből és innen is látszik, hogy tudatos volt az írónő fogalmazási technikája, csak sajnos a tetszési indexem szempontjából nem volt éppen eredményes. Túlságosan is soknak találtam az útleírásokat, amelyeknek nem igazán volt jelentősége és amelyek a maguk egyszerűségében nem is kötötték le a figyelmem. Ez a mese akkor lett volna igazán lehengerlő a számomra, ha a szereplők élettel teliek, a mondatai meseszerűek és varázslatosak, nem pedig gyermekien naívak és egyszerűek. Az erős karakterek mellett nagyon hiányoltam az írónő többi könyvében jelenlévő és szívemnek oly kedves humort, mert ebbe a történetbe valahogy abból is kevesebb jutott, pedig a kecske és az elefánt mindent elkövetett, hogy mosolygásra késztessen. Vidámság helyett kapunk ugyan misztikumot és némi titokzatos, sötétségbe burkolózó cselekményt, de sajnos ez nem pótolja a hiányérzetemet.

Megbántam-e a regénnyel való ismerkedést? Nem, mert a sorozat alapötlete zseniális, az írónő stílusa egyedi és szeretni való és ha eltekintek a hibáitól, akkor bizony egy egészen jó, párhuzamos világokban játszódó,  a fiatalok számára sok mondandót tartalmazó varázslós történet bújik elő a sorok közül.
A magyar kiadást nem érheti semmi negatív kritika, de ami mindenképpen említésre méltó az a regényhez nagyon passzoló és egyébként is mutatós borítógrafika. Nem tudom, hogy van-e folytatása még ennek a sorozatnak, de ha lesz, akkor mindenképpen érdekelni fog, mert az írónő többi, általam olvasott könyve nagyon tetszett és ez a kis minőségi megingás nem fog eltántorítani attól, hogy olvassam a nagy mesélő további műveit.

Pontszám: 7 pont

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 384 oldal
Eredeti cím: The Merlin Conspiracy

A sorozat kötetei: A trónörökös
A szerző egyéb kötetei: A vándorló palota, Az égi palota, A másik palota
Forrás: magánkönyvtár

Folytatás »

Szergej Lukjanyenko: Új őrség (Őrség-sorozat 6.)

Szergej Lukjanyenko írásai és sajátos stílusa szerencsére nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt sem. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy lehet még folytatást írni a meglévő és lezártnak tűnő előzményekhez. Szerencsére nem mindenki gondolta így. A szerző végül engedett a rajongói nyomásnak és elkészült ez az új történet. A magyar rajongók csak hálával tartozhatnak a sorozatot hazai kiadójának, mert gyorsan reagáltak az eredeti mű megjelenésére és a regény már karácsony előtt a boltok polcain várta a magyar olvasók rohamát. Szemeztem is ezzel a résszel már a megjelenés bejelentése óta és nem is tudtam sokáig visszatartani magam a vásárlástól.

Nem ismeretlen előttem sem az író stílusa, szeretem a műveit, bár az újraolvasásig még egyik kötet esetében sem jutottam el, ebből következik, hogy több évvel ezelőtt volt a kezemben utoljára Őrség kötet. Tartottam tőle, hogy az eltelt idő miatt az emlékezetem megfakult és nem fogom tudni kellő részletességgel felidézni a szereplőket, az előzményeket. A stílus azonban feledhetetlen, amelyet mi sem bizonyított jobban, mint hogy pár oldal olvasását követően újra otthonosan éreztem magam a Másfélék világában. Olyan volt az egész, mintha egy kényelmes, régen hordott ruhadarabot találtam volna a szekrényem aljában. Jól esett újra felvenni a történet szálát és meglepően könnyen elmerültem a szerző által teremtett különleges világban.

A Fény és a Setét kényes egyensúlya megbomlik, amikor Moszkvában egy nagy erejű, hasonítatlan Fénypárti próféta jelenik meg egy tízéves kisfiú személyében. A fő bonyodalmat az okozza, hogy egy próféta első jövendölése mindig a hasonítás után nem sokkal következik be, jelentősége minden esetben kimagasló, az emberek tudomására jutott profetikus jövendölés pedig feltétel nélkül bekövetkezik. Meg kell tehát akadályozni, hogy a prófécia az emberek tudomására jusson, ezért a Homály elküldi megtestesülését, a Tigrist, hogy pusztítson el mindenkit, aki értesül a prófécia szövegéről. Az igazi okok és következmények azonban még ennél is távolabbra vezetnek.

A három részből álló történet mindegyike magán hordozza a szerző stílusának egy-egy jellegzetességét, mindegyik más élményt nyújt az olvasó számára, némiképp különállóak, de mégis együtt alkotják a történet egészét. Az első részben az igazi orosz stílus és szemléletmód elevenedik meg, a második részben az események összekuszálódása és némi utazgatás mellett már elkezdődik a jól ismert filozofálgatós, ötletelős szakasz, az utolsó részben pedig a szerzőhöz és főszereplőjéhez méltó problémamegoldásnak, agyalásnak lehettem tanúja. Nem maradhatott ki a regényből az igazi orosz életérzés, a vallási, politikai hovatartozásra és azok hatásaira való utalások humoros megnyilvánulásainak sora. A történetre való ráhangolódásomat az is nagyban segítette, hogy az első rész olvasása közben vagy hangosan kacagtam vagy pedig a szereplőkért izgulva feszülten habzsoltam az oldalakat. Innentől pedig nem volt megállás, mert peregtek az oldalak.

Mennyivel ad többet ez a történet, mint a sorozat többi része? Az mindenképpen látszik, hogy a szerző nem véletlenszerűen rakja egymás után a történeteket, hanem fokozatosan építkezik, és közben visszautal a megelőző eseményekre is. Ebben a kötet már nem volt szükség a világ felépítésére, a Fény és a Setét harcának bemutatására, az erő és szintjeinek részletes leírására. Helyette inkább a Homályt hozza előtérbe és helyezi a cselekmények középpontjába. Nem unalmas, hogy megint a világ megmentése a cél? Nem. Lukjanyenko képes volt ezt a visszatérő témát is úgy megoldani és olyan tartalommal feltölteni, amely élvezetes olvasmányt és új nézőpontot eredményezett. A prófétákkal és jövendöléseikkel érdekes karaktereket, eseményeket, izgalmakat és mély gondolatokat sző bele a cselekményekbe az író. Minden információt adott a végkifejlet kitalálásához, mégis egyszerre megdöbbentő és elismerésre méltó az, ahogyan befejeződik a történetet. Az is látszik, hogy ezzel még nincs vége az útjára indított történetszálnak, mert az utalások alapján az események és az okok messzebbre mutatnak, mint ahogy elsőre el tudtam képzelni és belépnek új szereplők, akiknek még kell a lehetőség a tehetségük kibontakozásához.

Továbbra is az a véleményem, hogy az elejtett utalásokat, poénokat igazán csak azok tudják élvezni, akik a világnak azon a részén, vagy ahhoz közel élnek, ahol az író is alkot. Örülök neki, hogy olvashatom az író műveit és még jobban, hogy értem a poénjait, utalásait. Az Őrségek világában kezdőknek nem ezt a kötetet ajánlom kezdésként, de az Őrség könyvek korábbi részeit olvasóknak mindenképpen kötelező az ismerkedés ezzel a regénnyel. A folytatással kapcsolatban pedig csak a reményemet tudom kifejezni: nagyon jó lenne minél hamarabb olvasni.

Pontszám: 10 pont

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 360 oldal
Eredeti cím: Novüj dozor
Sorozat: Őrség-sorozat

A sorozat kötetei: Éjszakai Őrség, Nappali Őrség, Alkonyi Őrség, Utolsó őrség, Káosz-Őrség, Más Őrség
A szerző egyéb kötetei: Ugrás az űrbe, Ugrás az ismeretlenbe, Világok őre, Őrök világa
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Folytatás »