A Bíbor folyók óta imádom Jean-Christophe Grangé regényeit, már a műveiből készült filmeket is nagyon kedveltem, de az írott történetei babonáztak meg igazán. Kifejezetten a kedvemre való, ahogy a kezdeti, apró problémákból egy szövevényes történetet kanyarít a szerző, olyan összefüggésekkel, kapcsolatokkal, összefonódásokkal, amelyek még véletlenül sem fordultak volna meg a fejemben. Végül is ez a lényeg, nem?
Ilyen felvezetés után gondolom már senki sem csodálkozik el azon, hogy magyar nyelven az olvasók kezébe negyedikként került, de egyébként lényegesen korábban, a szerző első műveként megjelent történet, a Költöző gólyák azonnal a könyvespolcomon kötött ki, amint elérhetővé vált. Ez 2012-ben volt. Hogy mi történt azóta? Várta türelmesen, hogy felfedhesse előttem a titkait, de az élet girbe-gurba útjai mindig eltérítettek a gólyák üzenetének megismerésétől. Kellett egy kis noszogatás, ezért került fel a könyv a Csökkentsd a várólistádat 2014 kihívás alaplistájára. A kihívást már bőven teljesítettem, ez az olvasás már túlteljesítésnek számít.
Max Böhm nevét szinte mindenki ismeri Svájcban, ő telepítette vissza az országba a fehér gólyákat és több évtizede viseli a gondjukat, amikor visszatérnek Afrikából, meggyűrűzi a fiókákat, nyilvántartást vezet a populációról. A harminckét éves Louis Antioche-t, aki egész eddigi életét az iskolapadok között töltötte, a nevelőszülei ajánlották a madarásznak, akinek segítségre van szüksége, ugyanis a gólyák egy része nem érkezett meg tavasszal. Böhm felfogadja Loiust, hogy augusztusban, amikor a gólyák útra kelnek, kövesse őket, tartsa figyelemmel őket, érdeklődjön utána bizonyos dolgoknak, tartsa nyitva a szemét. Minden elő van készítve, megbeszélik az utolsó találkozó időpontját, amikor Louis meg is jelenik, ám a madarásznak nyoma sincs - végül Loius talál rá egy gólyafészekben, ahol az öreg már két napja fekszik holtan. A halál oka szívinfarktus, az idegenkezűség kizárva, de valami mégis gyanús: a férfi szívtranszplantáción esett át, ám a beavatkozásnak és a rendszeres orvosi ellenőrzésnek sem Svájcban, sem pedig a közeli országokban nincs semmi nyoma. A nyomozást vezető fiatal rendőr kutatni kezd, a szálak Afrikába, a Böhm által látogatott országokba vezetnek, a nyomozó unszolására Loius belekezd a korábban elvállalt munka végrehajtásába és ezzel belekeveredik valamibe, aminek a határait, a nagyságát még az sem sejti, aki részt vesz benne. Louis csak a tudására, a logikájára, illetve legfőképp az ösztöneire hallgathat, ha ki akarja deríteni, hogy mi állhat a gólyák eltűnésének hátterében.
"El sem tudtam képzelni, hogy a világ sokszor nem is olyan bonyolult, mint amilyennek látni szeretnénk, és hogy az elcsépeltnek hangzó nagy igazságok rendszerint tényleges élettapasztalatból táplálkoznak."
A szerző korábban olvasott regényeinek hatása még élénken élt az emlékezetemben, ezért - miután belekezdtem - megszállottként faltam az oldalakat, de a lelkesedésem hamar leapadt, mert a történet csak nem akart beindulni. Röviden összefoglalva: gólyák, gólyák, majd gólyák és újra csak gólyák. Önmagában ez nem baj, mert végül is ezek a szárnyasok fontos részei a történetnek, de azért ennyi mindenre, ilyen részletes leírásra nem igazán készültem fel. Sikerült szinte mindent megtudnom róluk, és bár nagyon értékelem Grangé alaposságát, azért arra magam sem gondoltam, hogy a könyv megvásárlásakor egyből az amatőr ornitológus képzésre is befizettem. Nem, ez nem vicc" Aki nem hiszi, nyugodtan olvasson bele a regénybe.
A fehér gólya vándorlása. Piros színnel jelölve a költözési útvonalak, zöld színnel a fészkelő, kék színnel a telelő helyek. A kép INNEN. |
Alig vártam, hogy végre túljussunk a gyűrűzési technikákon, a vonulási útvonalakon és egyéb kapcsolódó leírásokon és történjen valami érdekes, amikor is egy másik téma is bekerült a képbe, és - számomra - túlzott részletességet kapott a történetben: ez pedig a hányattatott sorsú népekkel való bánásmód, az őket ért atrocitások és megkülönböztetések, a társadalom reakciói velük szemben. Mielőtt valaki meggyanúsítana kijelentem, hogy nem vagyok érzéketlen és nem vagyok rasszista, de bizonyos okok és tapasztalatok miatt nem igazán tudtam magamévá tenni a regénynek ezt a részét. Bevallom, alig vártam, hogy végre túljussunk ezen a részen, hogy a gólyák továbbálljanak ideiglenes pihenőhelyükről és folytassák az útjukat egy másik országba.
Mindeközben az események nem igazán haladtak előre, pedig lassan eljutottam a nem éppen vékonyka kötet feléig. Kerestem a korábbi olvasmányaimból megismert, furfangos szerzőt a hosszú leírások és furcsán döcögő cselekmények mögött és lassanként kezdtem elveszíteni a reményt. Gyilkosságok? Ó, igen, hullákból is van néhány, de valahogy akkor sem találtam semmi különlegeset a kivitelezésben. Hiányzott az igazi Grangé hangulat és persze az íróra oly jellemző szövevény és csavar a történetből. Eddig...
Onnantól viszont, hogy Louis megszakítja az utazását, visszatér egy időre Párizsba, majd elindul egy teljesen más irányba, fantasztikus fordulatot produkál a regény: az addigi akadozó, helyenként unalmas cselekmény hihetetlen sebességre kapcsol. Az már az első oldalaktól kezdve sejteni lehet, sőt nyilvánvaló, hogy Loius múltja titkokat rejteget, és a férfi egyre közelebb is kerül ezekhez a rejtélyekhez, miközben pedig öles léptekkel halad előre a rá bízott feladat talányának megfejtésében, a kegyetlen tényeket, bonyolult kapcsolatokat felsorakoztató nyomozásban.
"A bűnözés és a bűnüldözés is szakma, vagyis ha az ember ilyesmibe keveredik, nem árt, ha jók a megérzései és vannak oda vágó tapasztalatai. Nem feltétlenül az öngyilkos hajlamú önjelölt nyomozók a leghatékonyabbak."
A kép INNEN. |
Innentől gyakorlatilag habzsoltam az oldalakat, csak nagy nehezen tudtam lerakni a könyvet a kezemből, amikor arra kényszerített a fáradtság, illetve az egyéb elfoglaltságaim. Lenyűgözött az események összefonódása, illetve a Loius személyiségében bekövetkező változások, ahogy egyre világosabban rajzolódtak ki előtte - és rajta keresztül bennem, az olvasóban is - a múlt történései, a helyileg, egymástól távol élő emberek közötti kötelékek. A gólyák lassan feledésbe merültek, más események vették át a helyüket, majd a finálé egyik felvonásában újra feltűntek, csak azért, hogy bizonyítékkal szolgáljanak az addigra már egészen jól összerakott elmélethez. Amikor pedig már azt hittem, hogy mindent tudok, amikor nem csak a gólyák titkai, de egy másik történetszál is felgöngyölítésre került, akkor jött az igazi finálé: Louis múltja még egyszer, utoljára beleszólt az életbe, az eseményekbe - én pedig imádtam olvasni ezt.
Igen, ez volt az, ami miatt annyira szeretem Grangé könyveit, a végére előbújt a szerzőből az a stílus, amely annyira a sajátja, amely a későbbi könyveiben már oly élesen és kivehetően van jelen, amely miatt úgy érzem, hogy ez a pasi egyszerre rendelkezik hatalmas mennyiségű tudással, élettapasztalattal, kellő mértékben brutális és kegyetlen, de vitathatatlanul zseni - legalábbis az én szememben.
Egyébként ebből a regényből is készült film, de bevallom, hogy én még nem is hallottam róla eddig, most is csak véletlenül akadtam rá.
Bár ez a könyv minőségileg jelentősen elmarad a többi Grangé regénytől - végül is mindenkinek kezdenie kell valahol -, de ez nem vette el a kedvemet attól, hogy - amennyiben erre lehetőségem lesz - olvassak még a szerzőtől. Sajnálom, hogy az író műveit magyarul megjelentető kiadó kivonult a hazai könyvpiacról és nem viszi tovább az életművet. Nem hallottam róla, hogy más kiadók fontolgatnák-e a kiadási jogok átvételét, pedig nagyon jó lenne, biztosan lenne kereslet az ilyen mesterien összerakott, kellően csavaros és határozottan életszerű, jó stílusban megírt krimikre, nyomozásokra. Talán majd egyszer... Mivel a remény hal meg utoljára, én még dédelgetem az álmaimat...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése