Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

Leginkább azért kedvelem a szerző könyveit, mert a történetei mögött mindig van valami elgondolkoztató és mögöttes mondanivaló. Másodsorban pedig a gyönyörű mondataiért, az erős hangulatkeltésért kedvelem nagyon a regényeit. Jó pár évvel ezelőtt még Jonathan Cross néven kiadott írásaira sikerült felfigyelnem, de tény és való, hogy az igazi kedvenceim azon történetek közül kerültek ki, amelyeket már a valós neve alatt jelentetett meg az író. Az Ars Fatalis - A végzet játszmája című írása teljesen magával ragadott, lehengerelt és azóta is az egyik kedvencemként emlegetem a regényt.
Az idei könyvhéten maga a szerző árulta el nekem, hogy őszre várható egy új kötet megjelenése, így kezdődött tehát az a feszült várakozás, amelynek most érkezett el a vége. Az a pillanat, amikor végre a kezembe vehettem az oly nagyon várt könyvet.

A partoktól és a világ nyüzsgésétől távol eső Szent Kron szigetére leginkább a nyugalom jellemző. Amíg egyes világméretű események, hóbortok vagy technikai újítások eljutnak a szigetre, másokról soha nem hallottak az itt lakók. Így lett ez a sziget olyan hely, amelynek egyedi bája rögtön megérinti az ide érkezőt és eléri azt, hogy később is vágyakozva gondoljon az itt töltött napokra, vissza akarjon térni, akinek lába egyszer már taposta a földjét. A sziget lakói is különlegesek a maguk nemében. Tac Lachensky, az egyetlen órásmester, aki pontosabban megmondja az időt, mint bármelyik óra. Mimi LaFarge egy fiatal lány, aki egy nagyon kegyetlen betegségben szenved, a teste nagyon gyorsan öregszik. Manfred, a szigetre visszatérő látogató pedig különös és súlyos titkokat rejteget. Szeptember tizenhetedikén délután egy különleges szemű idegen érkezik a komppal, majd nem sokkal később megáll az idő. Hogyan is reagálnak az emberek arra, amikor szembesülnek az örök élet lehetőségével? Tényleg szükségünk van az idő múlására vagy tudnánk élni folyamatos tovahaladása nélkül is?

A szerzőnek ismét sikerült egy olyan témát találnia, amely egyszerre mindennapi és mégsem szokványos, ugyanakkor érdekes és tanulságos. Az idő. Különleges és elgondolkoztató minden, amiről ebben a történetben szó van. Gondoljunk csak bele, hogy hányszor is akarjuk megállítani, ezzel is marasztalva a csodálatos pillanatot és hányszor kívánjuk, hogy haladjon gyorsabban, legyünk túl végre a megpróbáltatásokon, a kellemetlenségeket. Az idő azonban nem figyel ránk és csak halad a maga ütemében, nem érdeklik az érzések, a történések, a következmények. Vajon mihez kezdenénk, ha a kívánságaink egyszer meghallgatásra találnának? Vajon mit tennénk, ha a kezünkben lenne a hatalom az idő befolyásolására? Nem vagyunk-e így is mindannyian az idő bolondjai?

"Láttam az időt. Láttam a hideg, érinthetetlen hüllőtestét. Eliszkol, kicsúszik bármilyen erős marokból, megszökik a legügyesebb ujjak elől is. A szeme sárga, akár a homok, nevet rám, mint az örök mulandóra.

Az idő egy kígyó a sivatagban. Tekereg, fogának zöld mérgéből lesz az ételen a penész. Minden sziszegése egy évszázadig tart. Leheletéből érik a sivatagi szél, ami elsöpör mindent az útjából."

A regénnyel a kezemben magam is azt kívántam, hogy bár állna meg az idő, mert ugyan vártak egyéb teendőim, de nem akartam félretenni ezt a különleges élményt jelentő kötetet. Ugyanakkor a regénnyel a kezemben azt éreztem, hogy szinte megállt az idő, nem haladt, mert belefeledkezve a történetbe, átlépve abba a másik világban, amelyről olvastam, ez történik és ezt éltem át magam is. 

Gyönyörűségesek, elgondolkoztatóak és helyenként szívet facsaróak azok a történetek, amelyek lassan feltárulnak a lapokon. A sziget sok-sok lakója közül három személy az, akinek elbeszélését sikerül részletesen is megismernünk. Három különböző ember, akik másként szemlélik az időt, mások a tapasztalataik, az érzéseik ezzel a megfoghatatlan, alig észrevehető, ugyanakkor mégis látványos következményeket produkáló jelenséggel kapcsolatban. Még most is képtelen vagyok eldönteni, hogy melyik sztori váltotta ki leginkább a tetszésem, melyik érintett meg a legjobban. Hogyan éli meg az idő múlását az, aki tisztában van minden eltelt másodperccel? Milyen annak az élete, akinek a szokásosnál is kevesebb vagy éppen lényegesen több jutott a köztünk töltött napokból? 

Tac Lachensky, az órásmester, akinek világát teljes mértékben kitölti az idő. Ő az, aki segédeszköz nélkül is mindig tudja, hogy éppen mennyit mutat az óra. Aki egész életében azon fáradozott, hogy megértse és legyőzze ezt a könyörtelen ellenséget, aki annyi mindent elvett tőle, akivel annyit harcolt, de akinek mégis minden lehetséges alkalommal emlékművet állított. A vágya végül teljesült, de amikor a kezébe vehetné az irányítást, nehezen birkózik meg a rá háruló felelősséggel.

"Ha annyi év átfolyik az emberen, akkor nem csak keserű iszap rakódik le, de egy kevés arany is."

Mimi LaFarge a progéria nevű betegségben szenved, teste vészes gyorsasággal öregszik, az eredmény pedig nem más, mint egy fiatal lány szelleme, a koros és beteg testbe zárva. Rendesen kibabrált vele az idő. Mennyivel másként éli meg az elsuhanó perceket és napokat, ő, az időkórós és mennyire másként viselik az elmúlást az időegészségesek. Érdekes nézőpont, amely a bölcs és sokat megélt, de mégis keveset tapasztalt lány életének megindító és egyben legfontosabb tetteit hozza közelebb hozzánk.

„Csak az értékes, amiből kevés van.”

Manfred, akinek sikerült az Idő Istennőjétől elcsenni a homokot, amely végtelen hosszú életet biztosított a számára. A végeláthatatlan mennyiségben rendelkezésre álló és számolatlanul múló napok azonban nem mindig biztosítják a nyugalmat és jelentik automatikusan a tartalmas időtöltést. Akinek sok jutott valamiből az bizony könnyelműen bánik azzal, ami másnak olyan drága.

"Hajdan mindenkinek végtelen ideje volt." (...) "Így tervezte Isten. A maga képére, állítólag. Öröklét, végtelen kalandok, halhatatlan szerelem, gondolta ő. De nem így lett. (...) Embernek nem való az öröklét. Nincs az életnek súlya, és aminek nincs súlya, az elszáll egy könnyű nyári lélegzettel."

Ők azok hárman, akiknek részletesen elmesélt történetein keresztül elénk tárul az idő, a vele kapcsolatos ezernyi gondolat. De nem csak három főszereplőnk az, akiknek meséjén keresztül megelevenednek a múlt emlékei, a jelen eseményei és a jövő lehetőségei. A sziget egésze érzi a helyzet egyediségét és átéli annak minden következményét. Az emlékezet által életre keltett események mellett, rövid életképek formájában megjelennek a jelen történései is, az emberek reakciói.

Ismételten meg kellett állapítanom, hogy mennyire különleges és magával ragadó a szerző történetvezetése, gondolatainak megfogalmazása, amely már az első oldalakon is képes volt elérni azt, hogy egyfajta révületbe kerülve ragaszkodjam az olvasás folytatásához. A hangulatkeltés nagyon erős, a történet beszippant és elvarázsol, körülölel, nehéz kívülállóként szemlélni a lapokon feltáruló eseményeket, de erre nincs is szükség. Úgy éreztem, hogy magam is ott vagyok a szigeten, megtapasztalok mindent, amit a történet ad, átélek minden helyzetet, szembe találkozok minden problémával és megoldási lehetőséggel. 

"Amikor az ember egy perce semmivé lesz, az olyan, mintha kilélegezne egy láthatatlan buborékot. Az felszáll, a szabad ég felé veszi az irányt. Az elhasznált percek helyére friss levegő érkezik. Akinek nem telnek a percei, akörül állott lesz a levegő."

Ez a könyv alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk az eddig megélt éveken, a világ felé tanúsított hozzáállásunkon, az elkövetkezendő időkön, a ránk váró tennivalókon. Gyönyörű, ugyanakkor keserédes történet, melynek középpontjában az elmúlás áll. Kicsit melankólikus, kicsit szomorkás, ugyanakkor szívbemarkoló, értékes, elgondolkoztató és varázslatos. Mert ez mind ott van az életben, az átélt élményekben és ott rejlik bennünk is, csak néha szükségünk van egy kis ösztönzésre, hogy észre is vegyük.

A csodálatos mondatok a szívemig hatoltak, igazi hatásukat ott fejtették ki. A könyvet bezárva a szereplők és a megannyi átélt élmény ott keringett a fejemben, próbált leülepedni, megtalálni a maga helyét. Az író nem akar újat mondani, csak azt tárja elénk, amivel magunk is tisztában vagyunk, mégis eléri azt, hogy a felszín mögé pillantva megannyi lehetőség kerüljön a szemünk elé, tudatosodjon bennünk azok elérhetősége vagy éppen elérhetetlensége, megannyi kérdésre kapjunk választ. A történet minden mondata tele van mondanivalóval, gondolkozásra és önértékelésre késztet.

"Minden percnek ezer arca van, és az utolsó elfordul tőlünk."

Mit tudnék még mondani azok után, amit már leírtam? Nem sok mindent. Talán csak annyit, hogy hálás vagyok az időnek, amiért megérlelte, teljessé formálta az alapötletet. Köszönettel tartozom az írónak, amiért rászánta a perceket, órákat, napokat, hónapokat, hogy ezek a gondolatok, ezek a történetek papírra kerüljenek. Lekötelezettje vagyok, amiért végtelenül nagyra tárta a szívét és megengedte, hogy általa megpillantsuk egy jelenség igazi mélységeit, átéljük és megértsük az időt, amely olyan megfoghatatlan, sokféleképpen értelmezhető és megismételhetetlen. Lehet, hogy ez a könyv csak "egy szóhalmaz a millióból", de az élmény, amelyet a kíváncsi halandónak okoz, ha el is múlik, megismételhető újra és újra. Meg is fogom tenni. Újra és újra.
Csak azt tudom tanácsolni, hogy szánjátok rá az időt, hogy megismerjétek ezt a különleges történetet, mert bár ebben az értékelésben nem tudtam visszaadni az írás különleges hangulatát, de talán sikerült felkeltenem az érdeklődést. Legyünk együtt bolondjai az időnek és ennek a regénynek!

A könyvet és a csodálatos történetet köszönöm a szerzőnek!

Az író könyveihez kapcsolódóan hamarosan nyereményjáték indul (itt a blogon), amelynek keretén belül dedikált könyvjelzőket lehet majd nyerni! 

Pontszám: 10
Kiadó: Graphoman Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 324 oldal
Teljes ár: 2.900,-
Forrás: magánkönyvtár (szerzőtől)
Egyéb: dedikált

Posted in: 10 pontos,Benyák Zoltán (Jonathan Cross),dedikált,Grafoman Kiadó,könyvértékelés,mágikus realizmus,magyar szerző,recenzió 2013