B.Ú.É.K

A fantasy zsánerét kedvelő olvasóhoz méltó módon...

KÍVÁNOK

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK 

NAGYON BOLDOG,

OLVASÁSRA FORDÍTHATÓ SZABADIDŐBEN 

BŐVELKEDŐ ÚJ ÉVET!

Folytatás »

Hogy elrohant ez az év is... - Vagyis a 2015-ös év számokban és leg...-ekben

Van mifelénk egy szólás-mondás, az egyik volt kollégám szavajárása, amely így hangzik: "hogy elment ez az év is". Annyival módosítanám az elhangzottakat, hogy számomra ez az év nem elment, hanem inkább elrohant. Hát ez van ... A korábbi években összemostam az éves értékelőt a blog szülinapjával - tekintve, hogy a kettő nagyon közel esik egymáshoz -, most azonban tudatosan választottam ketté a két eseményt. Úgy gondoltam, hogy megérdemli az elmúlt háromszázhatvanöt nap a külön összefoglalót, hogy aztán a blogszülinap már csak arról szóljon, amiről egy ünnepnek kell: elfújjuk a gyertyákat.

Mágikusan vonzódom a számokhoz és a statisztikához, amelyet egyesek biztosan azzal magyaráznának, hogy ez nálam - bár nem vagyok könyvelő - szakmai ártalom, és ha jobban belegondolok, akkor el kell fogadnom ezt az állítást. Az összesítések készítése nekem is egy külön élmény - különösen, ha évek múlva majd visszanézem, hogy mit is olvastam ebben az időszakban, illetve milyen véleménnyel voltam mindezekről.

Szóval nézzük a 2015-ös évet először számokban, majd élményekben:

Olvasások adatai:

- 149 db könyvet helyeztem el az idén könyvespolcom egyre fogyatkozó helyein, illetve néhány kötet esetében előnyben részesítettem az elektronikus verziót. Ez valamivel kevesebb, mint a tavalyi évben. Nem, nincs végtelen mennyiségű könyvespolcom, az idén felajánlásokkal és eladásokkal igyekeztem helyet teremteni az új lakóknak. Jövőre mindenképpen vissza kell fognom magam.

- 130 db könyvet sikerült elolvasnom. Ez valamivel kevesebb, mint a tavalyi évben, és bizony a darabszámok a képregényeket is tartalmazzák. Szóval tutira kevesebbet olvastam az idén, mint az elmúlt években. De mivel szeretem a statisztikát: ez 10,8 könyv/hónap, átlagosan 358 oldal terjedelemmel);

- Összesen 46.565 elolvasott oldal van mögöttem 2015-ben, amely havi szinten 3.880 oldalt, napi szinten 127,6 oldalt jelentett átlagban. Minden értékem alacsonyabb, mint amit a tavalyi évben produkáltam.

Kedvencek és kevésbé kedvencek, azaz az olvasási élmények hullámhegyei és hullámvölgyei:

Mindig nehéz kiválasztani a kedvenceket, de mivel több zsánert is olvasok, ezért több könyvet is választhatok - ráadásul úgy döntöttem, hogy akár kategóriánként is többet. :D Valamiért a másik végletet, a rossz élményeket adó könyveket sokkal könnyebb megnevezni. Hogyan is állok ezzel az évvel? Nézzük...

Idén a young adult regények nem csúsztak olyan mértékben, mint az elmúlt években. Mi lehet az ok? Szerintem a magyarázat összetett: felhígult a kategória kínálata, illetve mintha kissé ráuntam volna a műfajra - a sorozatos nyavalygásokra, a logikátlanságoktól hemzsegő szövegre, illetve a fejezeteken keresztül tartó érzelemnyilvánításokra, amely mellett a cselekményre már nem jut idő. Pont ezért nem folytattam többek között az Angyali gonosz, a Denazen, illetve az Időhurok sorozatokat. Pozitívumként, hatalmas élményként Laini Taylor Vér és csillagfény napjai című regényét emelném ki, amelynek nagyon várom a folytatását. Ahogy kellemes meglepetést jelentett Erin Bowman Taken - A 18-as csapdája című regénye is.

A másik két problémás és fenntartásokkal kezelt kategória a számomra a new adult és az erotika. Rendesen kiütötte nálam a biztosítékot Carina Bartsch Cseresznyepiros nyár című könyve, amelynek főszereplője, Emely a legidegesítőbb szereplő címet is megnyerte nálam az idén. Ugyancsak elkaszáltam a Csak lélegezz! trilógia, illetve a Mámor-trilógia olvasását, az előbbit két rész, az utóbbit már egy kötet olvasása után feladtam. Pozitívumként, kellemes meglepetésként Katie McGarry Feszülő húr és Tammara Webber Törékeny című regényét tudnám megemlíteni.

A zömében csalódásokat okozó regények megismerését követően fel is adtam ezeknek a műfajoknak az olvasását, és más irányokba kacsingattam - a krimit, a thrillert és a fantasyt részesítettem inkább előnyben.

Krimi és thriller kategóriában kellemes meglepetést jelentett Tess Gerritsen Rissoli & Isles sorozata, amelynek részei közül A tanítvány lett a kedvencem. Képes volt teljesen levenni a lábamról Elizabeth Haynes A lélek legsötétje című thrillere, amely egyszerre volt megdöbbentő, felkavaró és reményre is okot adó.

A sci-fi regényt keveset olvastam az idén, de azok közül felejthetetlen élményt nyújtott a számomra Andy Weir A marsi című írása - illetve még egy, de arról bővebben majd a magyaroknál.

Fantasy kategóriában kellemes élményt jelentett Anthony Ryan A vér éneke című sorozatnyitó regénye, illetve Mark Lawrence Széthullott birodalom sorozata, amelynek köteteit célszerű egymás után olvasni, illetve egyben kezelni a teljes történetfolyamot, mert úgy üt igazán a mondanivalója. Ahogy szintén örömmel olvastam Orson Scott Card Bűvölet című regényét, annak minden orosz népmesei utalásával egyetemben. Egyelőre azonban még nem tudom hová tenni Lev Grossman A varázslók sorozatát, amelynek eddig csak az első részén rágtam át magam.

Csajosnak titulált fantasy történetek közül fantasztikus élményt nyújtott a Cassandra Palmer sorozat magyarul megjelent köteteinek olvasása - részben újraolvasás, részben új élmény. Az öt kötet közül a legkiemelkedőbb a Holdvadász lett a számomra. Imádtam! A befejezését követően pedig napokig nem voltam használható állapotban.

Magyar szerzők művei közül kiemelkedő élményt jelentett rögtön az év elején Lakatos Levente Aktus című erotikus krimije/thrillere - ez volt az első találkozásom a szerző műveivel -, illetve pár hónappal később Brandon Hackett Az időutazás napja című sci-fi-je, amely teljesen új nézőpontból közelítette meg az időutazást. Továbbra is kedvelem a vámpírokat és a vérfarkasokat, idén különösen kellemes meglepetést jelentett Laura Arkanian Holdezüst, vérarany című regénye, valamint Meiszner Krisztina MásValaki problémája című írása (vélemény később) - az előbbi az összetettségével, az utóbbi a stílusával fogott meg magának.

Események és egyéb hírek:

- Az idén részt vettem két rangos könyves eseményen: 2015.04.25-én a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, majd 2016.06.06-án a 86. Ünnepi könyvhét programjai miatt utaztam fel a fővárosba - az utóbbiról posztot is írtam.

- Örömteli és mérföldkő szintű élményt jelentett, hogy a molyok írásait tartalmazó Magánvégtelen című   molyantológia kötetben - A forrás legendája címmel - megjelent az egyik novellám.

- Rendszeresen részt vettem a Borsodi Molyklub találkozóin, a karácsonyi összejövetel eseményeiről pedig be is számoltam.

- Korábban arról számoltam be nagy örömmel, hogy csatlakoztam az ekultura.hu oldalon keresztül véleményt nyilvánítókhoz, most arról kell beszámolnom, hogy elhagytam ezt a csoportot. Az okok és az indokok összetettek, de leginkább abban keresendők, hogy túl sok kötelezettség nyomta a vállam, és valahol könnyítenem kellett a terheken - ezt a megoldást választottam.

- Ahogy pont ugyanezen okok miatt azt is elhatároztam, hogy recenziós felkérést sem vállalok, és ehhez már tartom is magam néhány hónapja.

- Az idén is sikeresen teljesítettem a Csökkentsd a várólistádat! kihívást. Ezúttal még magamat is túlteljesítettem, mert mind az alap, mind pedig az alternatív listán szereplő regényeket elolvastam - az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyiket félbehagytam.

Hullámhegyek és hullámvölgyek, rengeteg kellemes és meghatározó élmény, jó néhány csalódás - talán tömören így tudnám összefoglalni ezt az évet. Kevesebb időm volt olvasni, és bár az írás és a vélemény nyilvánítás igénye erős gyökeret eresztett bennem, mégis kevesebb időm jutott a posztjaimra - csökkent is a közzétett bejegyzések száma, illetve nőtt a megjelenések között eltelt idő. Nagyon szeretném, ha ez a tendencia a jövő évben nem folytatódna, de félek, hogy mégis fog.

Hogy mit kívánok ezek után a 2016-os évre? Semmivel sem kevesebb pozitív élményt, illetve jó könyvet, mint az idén. A rosszakat pedig igyekszem elfelejteni és tanulni a saját magam által elkövetett hibákból.

Az élményeket leginkább megosztani érdemes, ezért 2016-ban is annyi regényről fogom közzétenni a véleményem, amennyiről csak lehetséges. 

Folytatás »

Várólista - 2015. december

A legtöbb könyves webáruházban igyekeznek megkönnyíteni a bizonytalan vásárló számára a bőséges könyvkínálatból a megfelelő választást. Bár magam úgy gondolom, hogy ez a fajta mankó elsősorban azoknak való, akik csak az ünnepek előtt tévednek be a könyvesboltba vagy éppen hívnak be egy weboldalt, mert bizony én általában csak mosolyogni szoktam az effajta válogatásokon, ajánlatokon. A séma általában ugyanaz: hölgyeknek, uraknak, gyerekeknek. Az már legyen az én személyes problémám - vagy inkább mégse? -, hogy a hölgyek számára ajánlott kínálatban alig találok valamit, ami tetszik, illetve ami a véleményem szerint nekem való lenne. Most komolyan, kinek a fejéből pattant ki az az agyament ötlet, hogy a nők csak és kizárólag szirupos, cukros, az első oldalon kezdődő és az utolsó oldalig tartó rózsaszín romantikára vágynak? Hát én biztosan nem ez a típus vagyok! Miután a sztereotípiától orrfacsaróan bűzlő listán jól felhúztam magam, megnézem az erősebbik nemnek szánt kínálatot, és megállapítom, hogy bizony az uraknak szánt kínálatban szereplő könyvek kb. nyolcvan százalékát szeretném olvasni, vagy már olvastam is. Hmm... Erre némi szarkasztikus humorral csak úgy tudok reagálni, hogy ezek szerint nem vagyok hölgy. Megint csak, hmmm... Ugyanis nem ez az első eset, amikor ezzel a sugallattal szembesülök...

Mindegy is, mert nekem van saját válogatásom, saját listám, amelyet havonta összeállítok, és remélem, hogy ezzel nagyobb segítségetekre vagyok, mint a webáruházak az ő karácsonyi ajánló listájukkal. Nézzük akkor, hogy mi is maradt decemberre, vagyis a karácsony előtti szűk három hét megjelenései következnek. Kezdem akkor a pasis, vagy még inkább uniszex kínálattal... hogy aztán magam is a belekeveredjek a sztereotípia útvesztőjébe.

A decemberi megjelenésekből két könyvet ajánlok a fa alá - elsősorban pasiknak, bár nem kifejezetten pasiknak:

- A Fumax megígérte és megjelentette Mark Lawrence A hazug kulcsa című regényét, amely A vörös királynő háborúja sorozat második kötete.

- Robert Jordan Az Idő Kereke sorozata hosszú, nagyon hosszú, de a Delta Vision kiadó tetszetős köntösben adja ki az új és a régi részeket egyaránt - most éppen az ötödik kötet, a Mennyei tűz került sorra.

Bár egyesek szerint felnőtt férfiaknak nem való, de szerintem pasik is nyugodtan a kezükbe vehetik a következő könyveket - mindegyiket a Delta Vision kiadó jelentette meg.

A Borbíró Borbála sorozat egyre csak gyarapodik, Gaura Ágnes csak úgy ontja magából a történeteket. Idén karácsonyra az ötödik kötet, amely az Attila koporsója címet viseli került a boltokba. A szerző állítása szerint a középpontban egy igazi karácsonyi történet áll.

J. Goldenlane a 2015-ös év nagy visszatérője, régi és új regényei egymással párhuzamosan jelennek meg. Ezúttal a Farkastestvér kapott tetszetős borítót és esett át átdolgozáson, illetve folytatódott a nyáron megkezdett trilógia a második résszel, a Holdnak árnyéka című kötettel.

A Könyvmolyképző Kiadó Vörös pöttyös sorozatában megjelent kötetek az idén nem igazán nyerték el a tetszésem, de helyette találtam mást a kiadó kínálatában. Rob Thomas és Jennifer Graham kötete egy régi ismerős visszatérését hozta el, ő lenne Veronika Mars, aki most Az ezer dolláros bikinivonal ügyében nyomoz.

Nagyon örülök, hogy Ilona Andrews nem tűnt el a magyar könyvkiadás süllyesztőjében. Ugyan nem a szerző korábbiakban megkezdett sorozata folytatódik, de az új sorozat kezdő kötetének megjelenése is biztató. Üdvözlet neked, Pusztító mágia! Hamarosan olvasni is foglak.

Érdeklődve figyelem a Maxim Könyvkiadó boszorkányos sorozatát, amelynek idén a második része jelent meg Láthatatlan boszorkány címen. A történetet természetesen Debora Geary vetette papírra.

Elvileg most következne az ifjúsági rovat, de szerintem ezek a könyvek olyanok, amelyeket a felnőttek is nyugodtan olvashatnak, mert a szórakozás garantált.

On Sai nem a megkezdett sorozatait folytatta, hanem ezúttal egy önálló történetet kínál az olvasóknak. Az Apa, randizhatok egy lovaggal? című regény már a címével is előre vetíti, hogy a könyvben bőven akad majd a szerző féle jófajta humorból. A regényt a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg, és Vörös pötty díszeleg a fedlapján.

J. J. Abrams és Doug Dorst könyve, amely az S. - Thészeusz hajója címet viseli, első látásra nagyon drága kiadványnak tűnik, de jobban megnézve az utolsó betűig megéri az árát. A Geopen Kiadó mindenesetre kivívta a tiszteletem, amiért bevállalta ezt a megjelenést. Olvasni sem lesz egyszerű, de ha van hozzá mankó, akkor valamivel könnyebb. 

Megmutatom azt is, hogy ha valaki rászánja magát a vásárlásra, akkor mit kap cserébe:

Most érkezett el az a pillanat, amikor rajtam is eluralkodik a sztereotípia jelensége, mert a következő köteteket bizony csak hölgyeknek - sőt kifejezetten romantikus regényeket olvasóknak - ajánlom. Úgy néz ki, hogy a Könyvmolyképző Kiadó vette most a szárnya alá ezeknek a történeteknek a megjelentetését.

Jessica Sorrensen eddig magyarul elérhető írásait nagyon kedveltem és az Ella és Micha titka című regényre is kíváncsi vagyok - bár az eddigi értékelések nem nagyon győztek meg arról, hogy rohannom kellene a boltba.

Jennifer L. Armentrout Bízz bennem című regénye azért keltette fel az érdeklődésem, mert ez a Várok rád című történet másik szemszöge, vagyis ezúttal Cameron meséli el, hogy miként is esett az a bizonyos szerelembe eséses dolog. Nagyon remélem, hogy Cam nézőpontja érdekesebb és kevésbé idegesítőbb lesz, mint az Avery elbeszélése.

Kylie Scott Taktus című írása a rocksztáros, tetkós pasis sztorikat kedvelő olvasóknak fog tetszeni. Az első vélemények nagyon rajongó jellegűek, de azért én még kivárok, mielőtt belevágnék az olvasásba.

Ennyi volt tehát a decemberi kínálat, amelyben szerintem mindenki megtalálja a kedvére valót és a stílusához, hangulatához illőt.

Ha valaki esetleg úgy gondolja, hogy elsiklott valami fölött a figyelme és újra végigpörgetné, hogy milyen könyveket néztem ki, illetve ajánlottam 2015-ben, akkor ezt is megteheti. 

Ez a rovat ennyi volt erre az évre, de tuti biztos, hogy találkozunk jövőre is. :)

Folytatás »

Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany (Holdezüst, vérarany 1.)

Nagyon kedvelem az írónő fordításait - remélem, hogy mindenki tudja kiről beszélek -, ezért mindennél jobban kíváncsi voltam a regényére is. Persze tudom, hogy a fordítás és az írás nem ugyanaz a kategória, pont ezért nem is követtem el azt a hibát, hogy összehasonlítsam egymással a két tevékenységet, illetve annak végeredményeit, hanem igyekeztem mindent a maga helyén kezelni.

Egy évvel ezelőtt a karácsonyfa alatt sorakozó ajándékaim között bukkantam rá a nyomdából alig pár héttel korábban kikerült regényre, és örültem is neki nagyon, mert bármennyire is lejárt lemeznek tartják egyesek, attól én még nagyon is kedvelem a vámpíros és a vérfarkasos történeteket. A fő kihívást inkább abban láttam, hogy milyen újdonságot lehet még letenni az asztalra - illetve nyomdába küldeni és feltenni a könyvespolcra - ebben a témában. Végül majdnem egy év telt el, mire megismerhettem a történetet, de a döntésemet nem bántam meg, mert számomra így volt az igazi a kapott élmény - amelynek részleteit jó szokásomhoz híven, most meg is osztom veletek.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 352 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft
Sorozat: Holdezüst, vérarany
Folytatás:
2.) Vérségi kötelékek (kézirat)
Műfaj: urban fantasy

Kezdem is mindjárt azzal, hogy nem teljesen értem a regényt megjelentető kiadó döntését - azt persze igen, hogy miért adta ki a művet, de a többit nem. Adva van egy alapvetően komor hangulatú és hatalmi harcokkal teletűzdelt történet, amely mindenkit megtévesztő, a végletekig romantikus fülszöveget kap - hiába az az utolsó mondat, ami pont az ellenkezőjét állítja, mert arra már szinte senki sem figyel -, illetve a borítóra egy vörös pöttyöt. Mi az első dolog, amit az érdeklődő olvasó következtetésként levon ezekből a tényekből? Természetesen az, hogy ez a regény egy misztikus környezetben játszódó szerelem története, ráadásul azok között is leginkább a fiataloknak szóló kategória. Mi történik a logikus konklúzió levonását követően? Tini lányok serege rohan a boltba, hogy megvegye a következő paranormális románcról szóló könyvet, amelyet aztán elolvasva végül hatalmas csalódással a szívében fejezze be azt - mert nem találta meg benne a következő Edwardot és Daimont. Mert ez a regény nem erről szól!

Akármi is volt az elképzelés, úgy érzem, hogy eléggé félresiklott, és ezt nagyon sajnálom, mert ennek eredményeként úgy gondolom, hogy ez a nagyon jó regény nem találta meg a célközönségét. Talán ha egy Sötét örvény besorolást kapott volna... Annak viszont nagyon örülök, hogy azok közé tartozom, akiket nem riasztott el borító pöttyének vörös színe... és nem tévesztett meg a fülszöveg sem.

Akkor tulajdonképpen mi is a helyzet? Adva van egy világ, ahol az emberek és a természetfeletti lények egymás mellett élnek. A vámpírok és a vérfarkasok nem egymást teremtik, hanem mindenki embernek születik és csak a serdülőkora táján dől el - úgy minden ezer emberből egynél -, hogy felébred-e a holdra. Ők a másvérűek. Az alap feltételezés az, hogy a genetikának lehet köze a dologhoz, de konkrétumot senki sem tud. Lutri tehát, hogy kiből lesz vámpír és kiből lesz vérfarkas, ahogy az is, hogy melyik klán fogadja be az újoncot. A két faj egyedei mégsem bírják egymást: a nap alatt békésen megférnek egymás mellett, de a hold alatt árgus szemekkel figyelik a másik felet, időnként pedig össze is csapnak - a másik fajjal keveredni pedig a legnagyobb bűn, amit csak elkövetni lehetséges.

Az, hogy ki és milyen pozíciót tölt be a mindennapi életben nem határozza meg a klánon belüli helyzetét, mert ott teljesen más szabályok érvényesek. Így történhetett meg az, hogy az egyszerű ápolónő egy vámpír klán megválasztott vezére és a kolónia vezetője is egyben, míg a nappali életében vezető pozíciót betöltő szereplő csak egy egyszerű klántag. A klánok mellett léteznek a klánon kívüliek, akik a szabályokat megszegő és kitaszított tagokból, valamint az emberi vér csábítását elfogadó vérszívókból kerülnek ki - aki viszont klánon kívüli, az mindenki számára szabad préda, segítségre senkitől sem számíthat.

A városon belül kényes egyensúly uralkodik a két kolónia, illetve annak számtalan klánja között, amelynek legfontosabb szabálya, hogy a létezésüknek, a hold alatti életüknek titokban kell maradnia. Ahogy minden más esetben úgy itt is pont egy olyan helyzet billenti ki az egyensúlybóla  mérleg nyelvét, amire senki sem számított: két fiatal találkozása és szerelme. Vagy ez mégsem teljesen így van?

Andrea vámpír, a kolóniát vezető Titoktudók klánjának tagja, a jelenlegi klánvezér kiszemelt utódja; Peter pedig a Fényjárók klánjához tartozó vérfarkas. A két fiatal egy szabadtéri bulin találkozott először, hosszan elbeszélgettek a tábortűz mellett, majd később sűrűn találkozgattak, kezdeti vonzalmuk pedig szerelemmé mélyült - a kapcsolat egyre komolyabbá válása mellett is megőrizték azonban a titkukat, vagyis azt, hogy van egy másik életük a hold alatt. Véletlenül derül ki az, hogy ők ketten az ellenséges faj tagjai, és ez éppen úgy megdöbbenti őket is, mint mindenki mást a környezetükben. Peter úgy válik klánon kívülivé, hogy annak okával csak később szembesül, és Andreára is hasonló sors várna, de a lány klánvezére - Alice -  mentőövet nyújt a fiataloknak, amelynek következményeként megalakul az Új Hold klánja - az indulatok pedig elszabadulnak, felborul a hatalom kényes egyensúlya.

A kép INNEN.

Andrea és Peter szerelme meghatározó része a történetnek, de nem a fülszöveg által ígért rózsaszín módon, hanem mintegy katalizátora, kiváltó oka a később bekövetkező eseményeknek - bár szereplőként végig jelen vannak, de a főszerep mégsem az övék. Azzal, hogy a két fiatal megalakítja az új klánt, számomra egyértelmű volt az egymás iránti érzelmeik mélysége. Nem volt szükség arra, hogy fejezeteken keresztül üres szavakkal bizonygassák egymásnak a másik iránt táplált érzéseiket, mert a tetteik ennél sokkal beszédesebbek. Ugyanakkor a rózsaszín érzelmek taglalására nem igazán adódott sem idő, sem lehetőség a későbbiekben. Ez nem az a történet, ahol a csókok és az ölelések elfedik a tényleges, háttérben zajló akciót, jelen esetben inkább a történések szorítják háttérbe az érzelmek leírásait - nekem ez utóbbi verzió sokkal inkább kedvemre való.

Mi marad akkor, ha nem azt ecseteli hosszú fejezeteken keresztül a szerző, hogy ki és mennyire szereti a másikat? Természetesen jut idő minden másra, de leginkább a hatalmi harcokra, illetve a mögöttes okok bemutatására. Az eseményeken keresztül lassanként kibontakozó és apró utalásokból összeálló háttérvilág, valamint annak eléggé összetett szabályai nem teszik lehetővé, hogy az olvasó figyelme csak egy picit is elkalandozzon: tucatnyi klán, még annál is több, a könyv lapjain egymást gyorsan követő, néha csak rövid időre felbukkanó szereplő - sűrűn jegyzeteltem, hogy minden a helyére kerüljön. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ez egy csavaros, sok meglepetéssel szolgáló, jól kitalált szabályokkal, a háttérben megbújó titkokkal teli történet, amolyan sokszereplős sakkjátszma, ahol minden lépés fontos, és mindegyik döntően befolyásolja az események további alakulását. 

A regény eleje - a Holdezüst - az alapszituáció, a háttér és a kiváltó események felvázolására helyezi a hangsúlyt. A Vérarany a korábbiakban lefektetett alapokra épít, ugyanakkor sokkal eseménydúsabb, mozgalmasabb, inkább a cselekvésen  van a hangsúly - bár az elméleteket és a lehetőségek boncolgatását továbbra sem kellett nélkülöznöm.

Látszik, hogy ez a regény nem egy hónap alatt készült el, hanem hosszú évek munkája van benne, számtalan  - láthatóan az előnyére szolgáló - átdolgozást élt meg: erre utal a jól átgondolt világ, a hatalmi viszonyok összetettsége, a klánok egymással való kapcsolata, a szereplők múltja, illetve a jelenlegi döntéseiket meghatározó íratlan szabályok hosszú sora - és az átkok, amelyekben a lelke mélyén mindenki hisz, bár ezt nem híreszteli. Az információk sokasága, a cselekmény feszített tempója nem ad túl sok lehetőséget a részletes leírásokra, pedig néhány esetben ebből többet is elviseltem volna - talán ez a regény egyik hibája, de a kapott élmény függvényében könnyedén szemet tudok hunyni az észrevétel fölött.

A másik - szintén apró - problémát abban látom, hogy a lezárás kissé gyorsra, hirtelenre sikeredett, a vége események történései kissé zavarosnak tűntek első olvasatra. De kicsit ülepítve a történteket és egymás mellé téve az összefüggéseket, a korábbiakban elhangzott információkat, már van értelme az olvasottaknak - csak éppen nem egyértelmű a dolog, és el kell gondolkozni rajta. Persze ezzel sincs semmi baj, de nem minden olvasó hajlandó használni a fejét - ami alapból legyen az ő problémájuk -, viszont éppen ezért gondolom azt, hogy a túl homályos megfogalmazás néha többet árt, mint amennyi titokzatosságot magában hordoz és kíváncsiságot felébreszt, valamint annak az érzetét kelti, hogy a történet befejezetlen maradt.

Rengeteg lehetőség van még ebben a világban, ezek némelyikének szükséges kapcsolódó pontjait már bele is szőtte a szerző a történetbe. Ott van mindjárt a befejezés, amely szinte kiált a folytatásért. Aztán ott van Alice és Judy története, illetve Lester, aki annak ellenére is izgalmas és érdekes figura, hogy alig szerepelt a történetben. De említhetném akár Sullivan-t is, aki sokkal többet tud, mint amit megoszt másokkal, esetleg Susan és a klánja, akik a másvérűek, a klánon kívüliek között is különlegesek, vagy éppen Andrea és Julie genetikai háttere. Most hirtelen csak ezek jutottak az eszembe, de ha kicsit elgondolkoznék, akkor még hosszan tudnám sorolni azt, amire kíváncsi vagyok, és amely szálak mentén tovább lehetne szőni ennek a történetnek a bonyolult mintázatát.

Kedves, Laura Arkanian, köszönöm, hogy olyan történetet alkottál, amelynek olvasása ekkora élvezetet jelentett a számomra, és amely - a mai trendekkel ellentétben - a vámpíros és vérfarkasos vonal ellenére sem csöpög a szirupos romantikától, hanem jól felépített logika alapján követik egymást az eseményei. Nagyon tetszett! A regény nem tökéletes, de nagyon közel áll ahhoz, hogy annak nevezzem. Mindenki, aki mást állít, nagy valószínűséggel korábban csak hősszerelmest játszó, csillogó vámpírokról olvasott, és nem is nagyon van igénye másra - ez legyen az ő problémájuk -, mert nekem viszont igen. Ez a regény pedig visszaadta a vámpíros és vérfarkasos történetekbe vetett bizalmam és a reményem.

Folytatás »

Békés és boldog karácsonyt!

Immár negyedik alkalommal...

KÍVÁNOK

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK

BÉKÉS, BOLDOG ÉS

KÖNYVEKBEN GAZDAG KARÁCSONYT!

A képek egyébként háttérképek, ha valakinek megtetszettek, akkor ITT és ITT érhetők el. Nálam a kalóz télapók a favorit. :)

Folytatás »

Borsodi Molyklub: találkozó és karácsonyi ajándékozás 2015.

Régen, nagyon régen írtam már Borsodi Molyklub találkozójáról bejegyzést, de most megint nagy kedvet kaptam hozzá, hogy beszámoljak a legutolsó összejövetel eseményeiről.

A Borsodi Molyklub keretén belül a tavalyi évben rendeztünk először ajándékozós eseményt, amelynek sikerén felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy azt idén is megismételjük – így lépünk egyet előre a hagyományteremtés útján. Igyekeztünk a korábbinál alkalmasabb helyszínt keresni, de az első eshetőség sajnos kútba esett, a második próbálkozás azonban sikerrel zárult – a foglalást ebben az esetben én bonyolítottam le. Olyan helyiségben gyűltünk össze, ahol csak mi magunk voltunk, nem foglaltuk el senki elől a helyet, és nem éreztük azt a kényszert, hogy rendelnünk kell még egy kört, különben először csak csúnyán néznek ránk, majd végül kiteszik a szűrünket. Talán ennek a változtatásnak is köszönhető, hogy nagyon sokan – húszan, vagyis a pocaklakó ifjú emberrel együtt huszonegyen - gyűltünk össze december 19-én kora délután, és töltöttük együtt először estébe, majd a „kemény mag” révén az éjszakába nyúló órákat – bizony tízet ütött már az óra, amikor mi még nem tértünk nyugovóra, hanem csak zártuk a találkozónak helyet biztosító pince ajtaját.

A Borsodi Molyklub ajándékozós eseményének fényképe
a moly.hu oldalon

Félig szervezetten bevásárlós, félig batyus buli jelleget öltött a rendezvény, és mindezeknek köszönhetően az asztal a mindenféle finomságtól roskadozott: sütemények gazdag választékától, ropogtatni valóktól, üdítőktől, forró csokitól és különféle teáktól. Osztatlan sikert aratott a jófajta házi zsírral megkent friss kenyér is az elmaradhatatlan feltéttel, a lila hagymával. A forró csokit és a teát pedig bögréből ittuk: a Borsodi Molyklub emblémájával ellátott bögréből. Mert már ilyenünk is van! A bögre grafikájáért @gab001-et, a megvalósítás lebonyolításáért @icu79-et illeti hatalmas köszönet.

A nap fénypontja természetesen az ajándékok átadása volt, amelyet idén azzal tettünk még érdekesebbé, hogy felolvasásra került az a szöveg is, amellyel az eseményben résztvevő moly megkönnyítette – vagy éppen megnehezítette? – az ajándékozója választását. A játék lényege az volt, hogy ki kellett találni, vajon ki írta az adott szöveget – volt, akit sikerült felismerni, és bizony volt, akit nem. Viszont közben nagyon jókat nevettünk. Hosszú lenne felsorolni, hogy ki adott, kinek és mit – pedig először ez volt a tervem. Viszont történt pár dolog, amely emelte az esemény fényét, ezért mindenképpen említést kell tennem róluk.

Emlékezetes volt @Amilgade alakítása, ahogy – természetesen megbízás alapján – helyettesítette a találkozóról hiányzó @Traclon-t az ajándék átadásánál. Majd nem sokkal később megtudtuk az is, hogy könyvbe írni főbenjáró bűn – legalább olyan mértékben, mint medencébe pisilni –, és ez alól csak az adott könyv szerzője kap felmentést. A körünkben erre egyedül @Tris hivatott, aki egyébként az este folyamán el is követte ezt a tettet. Mások is áthágták ezt a szabályt, a könyveket elnézve láthattuk is ennek ékes bizonyítékát – vagyis ki többet, ki kevesebbet írt, de bizony sokan „belepisiltek a medencébe”. Intenzív mosolygást váltott ki, hogy @kisginny nem ismert rá a saját maga által megfogalmazott szövegre – a feledékenységébe először belepirult, majd a többiekkel együtt könnyesre nevette magát. Nem mellékesen pedig megismertük az eklektikus szó jelentését, amelyet az este folyamán gyakorta alkalmaztunk is. Szintén mosolygásra késztette a társaságot @Irasalgor és @zltn7 szűkszavú – értsd néhány tőmondatos – bemutatkozó szövege, ők leginkább @Agatha és @borga helyzetét nehezítették meg. @Nienna001 esetében sikerült megtalálni a rövid, szórakoztató és történelmi jelzők egyedi metszetét egy Pratchett regény „személyében”. @zsorzsi ajándékcsomagolási technikája láttán pedig szinte mindenkinek tátva maradt a szája. Az ajándékozásban az említetteken kívül @Doki, @gab001, @krisztina0419, @Shanara, @matraimelinda, valamint @icu79 vett részt. A többi jelenlévő – @Szávitrí, @Pokoltündér, @maevis, @Lyanna és @Reyna – a lelkes közönség szerepét töltötte be.

A Borsodi Molyklubos bögre. Vagyis annak mindkét oldala.
(Az egyik kép kicsit homályos lett,
de a lényeg szerintem így is látszik.)

Hagyomány, hogy ebben a pincében mindig akad egy személy, aki elsírja magát – ez a megtiszteltetés most @icu79-nek jutott. Nem emlékszem arra, miként jutottunk el oda a beszélgetésben, de Icu arra a kijelentésre, hogy borsodi, azt válaszolta, hogy ő nem az – csak tájékoztatásul közlöm az információval nem rendelkezők részére: a férje miatt költözött erre a tájékra. Ugyan próbáltuk bizonygatni neki, hogy azért csak eresztett már néhány hajszálgyökeret ebbe a nem túl termékeny talajba, de látszott, hogy nem igazán sikerült meggyőznünk. Nem sokkal később több személytől is kapott apró meglepetéseket, kis karácsonyi csomagocskákat – leginkább ezzel köszönve meg az egész évi szervezési munkát –, amikor is elérzékenyült, és a könnyeit törölgetve vallotta be, hogy ő bizony borsodi lett. Azt hiszem, hogy a többiek nevében is nyugodtan kijelenthetem, hogy mi ennek nagyon örülünk.

Az ajándékozást követően kicsit oszlott a társaság, sokan voltunk, ezért kisebb csoportokba rendeződtünk, és elképesztő mértékű hangzavar okozása mellett vitattunk meg az aktuális, vagy éppen említésre méltó eseményeket. Természetesen a könyvek voltak a központi téma.

Azt hiszem, hogy az év legjobban sikerült eseményét tudhatjuk magunk mögött: jókat beszélgettünk, sokat nevettünk, kicsit (nagyon) hangosak voltunk. Örültünk a ritkán látott régi tagoknak, örömmel üdvözöltük a rendezvényen első alkalommal jelen lévőket.

Ez volt dióhéjban a Borsodi Molyklub harmadik karácsonya. A következő találkozó időpontja egyelőre még ismeretlen, de valamikor tavasszal biztosan számítani lehet rá.

Folytatás »

Orson Scott Card: A hetedik fiú (Teremtő Alvin 1.)

Talán ezen a történeten tudom leginkább lemérni azt, pár év alatt is mennyit képes változni az ízlésem. Számomra is elképesztő, hogy mennyire másként ítéltem meg a regénytől kapott élményt, értelmeztem azt, amit közölni akart velem, és tartottam benne fontosnak most, mint négy évvel korábban, amikor első alkalommal olvastam. Akkoriban még csak ismerkedtem Orson Scott Card stílusával, A hetedik fiú volt az első regényem, amit tőle olvastam - és talán nem is a legjobb korszakomban talált meg, mert akkor éppen nagyon fújtam a vallásra. Később a Végjáték című regényével sikerült a szerzőnek maradéktalanul megszerettetnie magát, amelynek az lett az eredménye, hogy most már nagyjából ráérzek arra, amit tudatni akar a történeten keresztül - bár azért minden egyes alkalommal sikerül meglepnie.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 282 oldal
Eredeti cím: Seves Son
Fordító: Horváth Norbert
Borító ár: 2.490 ,- Ft
Sorozat: Teremtő Alvin
Folytatás:
2.) A rézbőrű próféta
3.) A kovácsinas
4.) Vándorlegény
5.) Fáklya
6.) Kristályváros
7.) Master Alvin
Kategória: fantasy, alternatív történelem,
bűbájosság, vallás

Akciós vásárlás a Delta Vision Webáruházban:
nyomtatott, illetve ekönyv formátumban.

A szerző további művei:
Végjáték, A Holtak szószólója, Fajirtás,
Az elme gyermekei
Ender árnyéka, A Hegemón árnyékában,
Árnyékbábok
Múltfigyelők, Bűvölet, A kegyelem ára

Orson Scott Card egy zseniális író - nem tudok más kifejezést használni, ha róla kell beszélnem -, mert a való világhoz nagyon hasonló helyzetből is képes valami csodát alkotni, éppen csak azzal, hogy picit változtat a szabályokon, de ez éppen elég ahhoz, hogy minden történés és következmény más legyen, mint ahogy azt az olvasó elsőre gondolná. Mindezek mellett nagyon igényesen, mondhatni, hogy csodálatosan ír, a legtöbb mondata idézetnek való, a jelentéstartalmukat tekintve pedig sokan labdába sem rúghatnak mellette. A szerző egyszerre képes az olvasójára varázslatot bocsátani, megérinteni a lelkét és mindezek közben tanítani, illetve szórakoztatni - különös képesség ez.

Ebben a sorozatában is egy alternatív történelmi időszakba vezeti az olvasóit, amelyben kellő hitelességgel és misztikummal átszőve következik egymásból minden esemény. Az angol restauráció "áldásos" munkálkodásának következményeként mindenkit, akiben csak egy kicsi mágia is lapul vagy hisz a bűbájosságban, a frissen függetlenné vált Amerikába száműznek. Ennek következményeként az amerikai kontinenst szinte ellepik azok az emberek, akik a bűbájosságot, az igézést és a ráolvasást napi szinten alkalmazzák, és ahol az amerikai történelem nagy emberei sem éppen azt az utat járják be, mint ami a való világban nekik rendeltetett. Ekkor, ebben a környezetben születik a világra Alvin, aki a hetedik fiú hetedik fia, éppen ezért különleges gyermek, és akinek életét már a kezdetektől fogva számtalan veszély fenyegeti. 

"- Egy hetedik fiú hetedik fia.

- De hiszen akkor az ördög ivadéka - csodálkozott el Thrower. (...)

- Angliában talán így gondolják, de mifelénk másként járja: tán gyógyító lesz belőle vagy igazmondó, de bármivé is váljék, abban átkozottul jó lesz."

Ez a kötet a sorozat felvezetése, egy különleges tulajdonságokkal rendelkező gyermek életének bemutatása a születésétől kezdve egészen tíz éves koráig. A Miller család élete - ahogy a telepeseké úgy általában - egyébként sem tekinthető egyszerűnek és minden problémától mentesnek, de Alvin érkezésével teljesen felborul annak addigi megszokott rendje és összetétele. A bűbájosság és a babona minden rétegét elfogadó, illetve azt napi szinten művelő család tagjai hisznek a fiúban és annak különleges képességében, ugyanakkor kereszténynek is vallják magukat - legalábbis a feleség, Faith asszonyság.

Az előző mondatommal pedig meg is adtam a regény egyik fő jellemzőjét, vagyis azt, hogy itt bizony a bűbájosság és a vallás ütközik meg egymással, a természet törvényei és a hit tanai feszülnek egymásnak. A bűbájos család természetesen Millerék, a hit pedig egy Angliából érkezett és célokkal felszerelkezett tiszteletes képében van jelen.

"A határokat egyértelműen kijelölték. Thrower a tudomány és a kereszténység oldalán állt, míg a másik oldalon a sötétség és a babonaság minden hatalma sorakozott, s ennek bajnoka volt Alvin Miller."

Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, amellyel kapcsolatban a legjobban le tudom mérni, hogy mennyit változtam az elmúlt években. Az első olvasásnál mérhetetlenül feldühített az, ahogy a pap és még egy-két szereplő viselkedésén keresztül a vallásos megrögződés, a fanatizmus megnyilvánul - legszívesebben a sarokba hajítottam volna a könyvet, de ilyet akkor sem teszek, ha az enyém az olvasott példány, az pedig ráadásul kölcsönkért darab volt. Ma már teljesen másként értékelem az élményt, és a megnyilvánuló harag helyett inkább kuncogásra késztetett a tanult és végletekig hivatott pap, valamint az ártatlan gyermek egymással vívott háborúja, amelynek csatáiban általában a józan paraszti ész győzött - és ilyen érvekkel inkább a telepes csemete rendelkezett, nem pedig a bibliaforgató felnőtt. Kettőjük jelenetei leginkább kacagásra, de alapból is mosolygásra késztettek, és bár eddig azt hittem, hogy Card-nak nincs humora, most ráébredtem, hogy mégis van, csak éppen elég egyedi.

"Isten vagy az ördög? Ha körbevesz a ragyogás, Bill, honnét tudod, hogy Isten dicsősége az, vagy a pokol lángjainak fénye?"

A szerző komoly morális kérdéseket vet fel ebben a regényében is, és mindezek mellett képes azt megmutatni, hogy miként is látja ezeket a felnőttek számára is nehezen - talán az idő előrehaladtával egyre nehezebben - értelmezhető helyzeteket, illetve kijelentéseket a maga ártatlanságával és tisztaságával egy gyermek, akit még nem rontott meg az elfogadott tanok tömege. Furcsa ez a nézőpont azért is, mert Card ezzel a művével mintegy görbe tükröt tart a vallás, de leginkább a keresztény tanok elé, kifigurázza annak nyakatekertségét, megszállottságát, sok minden létezővel szembeni elutasítását, vakságát - holott alapvetően maga is egy vallásos személyiség, bár az is igaz, hogy teljesen eltérő utakon jár, mint amit keresztény vallás szorgalmaz, ő ugyanis a mormonizmus híve.

"Csupán az a kérdés - tűnődött Mendemondó -, hogy a víz-e a gonosz, aki egy jó fiút akar elpusztítani, avagy a jóságos víz próbál végezni egy gonosz hatalommal?"

Más részről olyan ez a történet, mint egy családregény, amelyből megismerjük a telepesek, egy szűk közösség, azon belül is a kissé különc Miller család életét, akik számos gyerek mellett egy különleges csemetét is nevelnek. Számos megható, a szemembe könnyeket csalogató jelenetnek lehettem tanúja olvasás közben, ahol a család óvja és tereli ezt a gyermeket, illetve ahol más hatalmak befolyásolják a fejlődő életet, szembesítik őt a tettei következményeivel.

Pont a "családregény" jellege miatt valamivel lassabb folyású ez a történet, mint amire az olvasó első körben számít. A tempó visszafogottságáért azonban bőven kárpótolt a hangulat, amelyet a gyönyörűen megfogalmazott történet, illetve amit jelentésének és mondanivalójának megannyi rétege adott a számomra.

A regénnyel való második találkozásom tehát sokkal jobban sikerült, mint az első, hirtelen - és leginkább alkalminak titulálható - kapcsolatunk. Akkor nem folytattam a sorozatot, most viszont tervezem a következő rész, A rézbőrű próféta olvasását. Csodálatos volt ez a történet, de mégsem adok neki maximális pontszámot - pedig megérdemelné -, mert hagyom, hogy kiforrja magát a sorozat. Úgy gondolom, hogy ez a rész, a maga komótos tempójával, csak afféle felvezetés, a további események megalapozása - annak nagyon jó, de biztos vagyok abban, hogy lesz majd a későbbiekben nagyobb és számos csattanó a történetben.

Folytatás »

Robert Galbraith:Kakukkszó (Cormoran Strike 1.)

A Harry Potter sorozat nekem is nagy kedvencem, de bevallom, ha a könyves hírek nem attól hangosak, hogy J. K. Rowling  felnőtteknek szóló krimit ír, és teszi mindezt Robert Galbraith álnév alatt, akkor én bizony rá nem jövök, hogy ugyanarról a szerzőről van szó. Minden írónak van egy egyedi stílusa, amelyet ha akar sem tud levetkőzni, de eltelt már pár év azóta, hogy a varázslótanonc és barátainak kalandjait olvastam, ezért az összehasonlítás az én szempontomból némi akadályokba ütközött. Bármit is írt korábban Rowling, a mostani élményt számomra nem a neve és a hírneve határozta meg, hanem az amit a történettől kaptam. Biztos, hogy voltak olyanok - talán nem is kevesen -, akik az olvasottakat a HP sorozattal hasonlították össze, de én nem követtem el ezt a hibát. Azért kedveltem ezt a regényt, amit önmagában adott, a gyengeségeit sem indokoltam mással, csak azzal, amit tényleg éreztem, mert ez egy teljesen más történet, amely más hangulatot és cselekményvezetést igényel - ebben a posztban nincs helye a szerző más írásaival való összehasonlításnak.

Értékelés: 8/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 545 oldal
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: The Cuckoo's Calling
Fordította: Nagy Gergely
Sorozat: Cormoran Strike
Folytatás:
2.) A selyemhernyó
3.) Gonosz pálya
Kategória: krimi

A szerző egyéb művei:
Harry Potter sorozat, Átmeneti üresedés

Nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak, amikor elkezdtem ezt a könyvet, mert annyi információval már előzetesen is rendelkeztem, hogy eléggé ellentétes véleményeket keltett az olvasókban ez a regény. Ennek valószínűleg köze lehet ahhoz, amiről a bevezetőben is írtam. Szóval... elolvastam a fülszöveget - mint később kiderült, ez hiba volt -, majd úgy gondoltam, hogy ehhez nekem kedvem van, és belevágtam.

Már az első oldalakat olvasva kellemes meglepetésben volt részem, mert a lassú tempó ellenére is élvezetesnek és gördülékenynek találtam a szöveget, kicsit furcsának, de mégis kedvemre valónak a szereplőket. Egy igazi régimódi krimi hangulat áradt a sorok közül, és engem megragadott ez a kedélyállapot, kellemesen elringatott, olvasásra biztatott. Talán Hercules Poirot nyomozói technikájához tudnám leginkább hasonlítani azt a módszert, amelyet Cormoran Strike alkalmazott ennek az ügynek a felderítése során. Az említett nagy elődhöz hasonlóan különleges névvel rendelkező nyomozó eljárásmódja annyival volt szimpatikusabb, hogy nem titkolta el az olvasók elől a megszerzett információkat. Ha valamit ő észrevett, de ez nem volt nyilvánvaló a külső szemlélő számára, akkor arról beszélt a segítőjével, és mindenki számára minden érthetővé vált.

Az alkalmazott módszer egyébként az, hogy nyomozónk megy és kérdez, éles szeme észrevesz minden apró eltérést, lényeges nyomot. Kikérdezési technikája szintén egyedi, kivételes képességgel érez rá a beszélgetőpartnerei hangulatára, ellenőrzése alatt tartja és irányítja a társalgást. Az eredménye egy lassú cselekményű, sok embert - az események összes szereplőjét - megmozgató és rengeteg információt tartalmazó párbeszéd, adott esetben információcsere. Ami előnye a történetnek, egy idő után az válik a hátrányává: lassú cselekmény, sok szereplő, hosszúra nyúlt eszmecserék, túl sok információ - az olvasó úgy érzi, hogy a szöveg csak nyúlik, mint a rétestészta, és nem történik semmi lényeges. Úgy érzem, hogy jelen esetben a kevesebb gyanúsított és tanú, illetve a rövidebb diskurzusok talán valamivel feszítettebb tempójú regényt eredményezhettek volna - erre mondják azt, hogy a kevesebb néha több.

Nyomozás közben természetesen megismerjük a kötet elején még leginkább kedvetlen és morcos exkatonának beállított nyomozót, akinek minden oka megvan arra, hogy olyan legyen a viselkedése, amilyennek éppen látjuk. Cormoran múltja, a családja és a jelenlegi helyzete mindennek mondható, csak éppen ideálisnak nem: egy híres apa zabigyerekeként született a világra, a másik szülője sem éppen az anyák mintapéldánya, a katonai szolgálat alatt az egyik lábát részben elvitte egy robbanás, és most még az egyébként viharos kapcsolatának is végre szakadt - úgy néz ki, hogy véglegesen. A nyomozó élete teljesen romokban hever: nincs sem lakása, sem pénze, sem pedig ügyfele, de mindezek ellenére is úgy tűnik, hogy ő az igazság bajnoka, mert még ebben a helyzetben sem akarja elvállalni az éppen ölébe hulló, ám kimenetelében eléggé nyilvánvaló ügyet, amelyhez nem is lenne szükség magánnyomozóra, mert a rendőrség már elvégezte a munkáját.

"(...) a laikusok állandóan az indítékot keresték, a profik listáján azonban az alkalom állt az első helyen."

Első pillantásra élesnek találtam a lecsúszott nyomozó és az ügy felderítése során kikérdezett, a vizsgálódásainak kitett személyek életvitele közötti ellentétet. Később azonban rájöttem, hogy Cormorannál ideálisabb személyt nem is lehetett volna találni a feladat elvégzésére, hiszen ha az apja csak egy kicsit is jobban figyel rá, akkor maga is hasonló körülmények között élhette volna az életét. Bár tény és való, hogy ebben az esetben nem is alakult volna ilyenné a személyisége. Kétségtelen, hogy a nyomozás előrehaladásával egyre jobban megkedveltem ezt a nagy mackót, aki a nem túl pozitív helyzete ellenére is pedáns, a munkáját pedig akkurátusan, mindenki számára követhetően és végtelenül precízen végzi - ennek az embernek mindene a titkok felderítése és az igazság hajszolása. A segítője, Robin is különleges személyiség, és amiben az egyik gyengébb, ott a másik erősebb - jó párost alkotnak ők ketten, az biztos.

Szóval komótosan haladt a történet, igyekeztem odafigyelni minden részletre, miközben egyre inkább megkedveltem a két főszereplőt - minden tökéletesen működött legalább a regény feléig. Ott már egy picit unni kezdtem magam, hogy még mindig van olyan személy, akit még el kell érni, akit ki kell kérdezni. Majd a szerző megfosztott a legnagyobb élvezettől, ami addig a lapokhoz kötötte a figyelmem:  Cormoran elkezdett titkolózni, és magyarázatok helyett csak utalásokat adott, és mintha valahol elvesztettem volna a fonalat, és innentől nem egészen tudtam együtt gondolkozni vele - ő már teljesen más síkon mozgott, mint ahol én toporogtam.

Idáig eljutva már nagyon hiányozni kezdett az az akció, amit a fülszöveg beígért, és amiből még a kötet nyolcvan százalékánál sem kaptam semmit - ezért nem érdemes elolvasni a fülszöveget közvetlenül a regénybe való belemélyedés előtt. A végére persze tényleg akadt egy kis izgalom, de ez csak egy picinykét emelte meg a pulzusszámomat. A gyilkos személyére és az összefüggésekre természetesen nem sikerült rájönnöm, bár egy idő után sikerült leszűkítenem a gyanúsítottak körét, ez azonban kevésnek bizonyult, Cormoran Strike nálam azért sokkal ügyesebb volt.

De nem csak a nyomozó volt szemfülesebb mint én, hanem az a személy is, akitől a könyvet kaptam. Ahogy a regény könyvespolcomra kerüléséhez is külön sztori is kapcsolódik - természetesen bonyolult háttércselekménnyel. A történtekre a jog nyelvén csak egyfajta kifejezés létezik: előre megfontolt szándékkal. :)

Alapvetően tetszett, amit olvastam, de mégsem vagyok maradéktalanul elégedett - gondolom ezen senki sem lepődik meg, mert ritkán vagyok az. Tetszettek a szereplők, a kissé zűrös életük, a viselkedésük, és rengeteg lehetőséget látok még bennük. Az olvasás végeztével bennem maradt hiányérzetet betudom annak, hogy ez egy sorozatkezdő, amolyan felvezető kötet, amelyben fontos az alapok lefektetése, ennek következményeként pedig a cselekmény némileg visszafogottabb. Szóval határozottan kíváncsi vagyok a következő esetre, az ügy felderítése érdekében tett lépésekre, mert Cormoran Strike stílusa és az általa alkalmazott módszer olyan, amelyre figyelni kell - ahogy maga a nyomozó személye is megérdemli ugyanezt.

Folytatás »

Laurell K. Hamilton: A kárhozottak cirkusza (Anita Blake, vámpírvadász 3.)

Az emlékeimből úgy rémlett, hogy ez volt az a rész a sorozatban, amikortól igazán megkedveltem a halottkeltő és vámpírvadász kalandjait, vagyis az egész történetfüzért. Az első rész azért tetszett annyira, mert előtte nem olvastam még hasonló sztorit, ezért a felvezető és világépítő jellege ellenére is nagyot ütött. A második rész mozgalmasabb volt ugyan, de a témájával nem sikerült megfognia. Viszont ebben, a harmadik történetben valahogy egyben volt minden, és nekem kifejezetten bejött amit olvastam.

Komoly erők feszülnek egymásnak St. Luois városában, ahol a több szempontból is megkérdőjelezik a Város Urának hatalmát - természetesen már ha valaki tudja, hogy Jean-Claude a Város Ura. De a személy - akarom mondani vámpír - nevének nem ismerete nem feltétlen akadálya a hatalom megdöntésére és átvételére irányuló kísérleteknek és tetteknek. Anitát az Emberi Elsőség névvel létrejött új szervezet vezetője akarja rávenni arra, hogy árulja el neki a Város Urának nevét, illetve nappali tartózkodási helyét, de a halottkeltő nem hajlandó lepaktálni a szélsőséges nézeteket valló férfival és annak társával. Edward ugyanebből a célból érkezik a városba, forrásnak pedig szintén Anitát tervezi felhasználni. A vámpírvadász közben vámpírok után nyomoz, ugyanis egy egész csapat agyaras lény által kivéreztetett holttestre bukkannak, majd ezt követően rövid időn belül még egyre.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2004.
Terjedelem: 326 oldal
Fordította: Jellinek Gyöngyvér
Borító ár: 1.780,- Ft
A mű eredeti címe: Cirkus of the Damned
Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász
Előzmény:
1.) Bűnös vágyak
2. A nevető holttest
Folytatás:
4.) Telihold kávézó
5.) Véres csontok
6.) Gyilkos tánc
7.) Égő áldozatok
8.) Sápadt hold
9.) Obszidián pillangó
10.) Leláncolt Nárcisszusz
11.) Égkék bűnök
12.) Lidérces álmok,
13.) Micah
14.) Haláltánc
15.) A Harlequin
16.) Fekete vér
17.) Fogat fogért
18.) Végzetes flört
19.) Ezüstgolyó
20.) Tigrisvadászat
21.) Halálcsók
22.) Ragály
23.) Jason
24.) Dead Ice
Kategória: krimi, paranormális, misztikus, horror,
urban fantasy

Mindezeknek a jelenségeknek egyetlen magyarázata van: Jean-Claude gyenge, a pozíciója megkérdőjelezhető, és egyre-másra érkeznek a városba a lehetséges kihívó felek. Az erőtlenség oka pedig nem más, mint hogy a vámpír halandó szolgája, Anita még csak két jelet visel, a maradék két jel elfogadásáról hallani sem akar és az együttműködésre sem hajlandó. Ha pedig valaki a halandó szolgáját sem tudja irányítani és móresre tanítani, annak a Város Uraként betöltött pozíciója is megkérdőjelezhető.

A nyomozás megtorpan és a további gyilkosságok megakadályozása érdekében Anitának találkoznia kell Jean-Claudedal, bár a legszívesebben messzire elkerülné a vámpírok főnökét. A találkára a Kárhozottak cirkuszában kerül sor, amely a természetfeletti lények különleges gyűjtőhelye és szórakoztató, borzongató kirakata is egyszerre.

Már a kiinduló helyzet is eléggé véres és kusza, Anitának pedig meg kell találnia azt az arany középutat, amelyen haladva egyszerre segíthet az embereken, a leendő áldozatokon, illetve megőrzi a saját szabadságát. Jean-Claude természetesen mindent bevet annak érdekében, hogy a Hóhért véglegesen is a halandó szolgájává tegye, de az erőszaktól azért távol tartja magát. Akármilyen jó fiú is akar lenni Jean-Claude, nekem akkor is gyanús minden mozzanata és önzőnek érzem minden tettét és gondolatát.

Amiért viszont igazán kedvemre való volt ez a rész, az nem más, mint az alakváltók egyre nagyobb szerepvállalása a történetben. Ugyan az első részben kaptunk egy kis ízelítőt abból, hogy a vámpíroknak hívóállataik vannak, de ez az a cselekményrész, ahol már az is látható, hogy ez mivel is jár tulajdonképpen. Jean-Claude hívóállatai a farkasok, a helyi falka pedig eléggé nagy létszámú, így a Kárhozottak cirkuszának termeiben is bőven találunk belőlük példányokat: Irving, Stephen és persze Richard is - bár ez utóbbi jól titkolja a lénye másik oldalát.

"A bátorság nem ment meg a szörnyektől. Csak jobbak lesznek tőle az esélyeid."

Jean-Claude udvartartása azért hagy némi kívánnivalót maga után, mert néhány tagja igencsak az őrület határán egyensúlyozik - Yasmeen kifejezetten ebbe a kategóriába tartozik, ahogy a halandó szolgája is. Ez az, amiben nagyon erős ez a rész: több oldalról is bemutatja, hogy milyen a halandó szolga élete az ura vagy úrnője mellett, milyen előnyökkel és hátrányokkal is jár, ha valaki elfogadja mind a négy jelet.

Ez a rész kifejezetten mozgalmas, cselekményes, igénybe veszi annak minden résztvevőjét ugyanúgy, ahogy az olvasó idegeit is megtépázza: van itt jófajta vámpírvadászat, zombikeltés, gyilkossági kísérlet, vámpírok hatalmi harca. Szóval van miért és kiért izgulni, senki sem az, aminek (vagy akinek) elsőre látszik, és ha eddig azt hittem, hogy Jean-Calude folyamatosan álnok hálót szövöget, amibe az ember lánya tudatlanul és önként belesétál, akkor most megbizonyosodtam arról, hogy a vámpírmester tényleg nem fajtája legkegyetlenebb és legalattomosabb tagja.

Az előző kötetekben Anitának sikerült legyőznie a Nikolaost, aki tulajdonképpen egy ezer éves vámpír volt, majd túljárt egy sokat tapasztalt és lelkiismerettel nem rendelkező vudu papnő eszén, ezért az előzmények ismeretében már meg sem lepődtem azon, hogy ebben a kötetben még ennél is nagyobb kihívásnak kell megfelelnie. Ez a magasra helyezett léc egyszerre teszi érdekessé, mozgalmassá és kiszámíthatatlanná a kötetben szereplő eseményeket. Ugyanakkor elgondolkodtató is a dolog, hiszen Anita - bár nekromanta és hatalma van a halottak felett -, de azért mégis csak halandó. Ha pedig egy halandó ilyen tettekre is képes, akkor mért van ennyi nagy hatalmú és kegyetlen szörny, enni befolyásolt emberi lény? Vagyis ebben a részben már megjelent az az elem a történetben, amely előre sejtette a későbbi részek hatásvadász irányba történő elmozdulásának lehetőségét. Na igen, könnyű utólag okosnak lenni, és észrevenni bizonyos dolgokat, amelyek elsőre akkor sem tűnnének fel, ha kivernék a szemem.

"Az önben lappangó erő vonzotta önhöz a Város Urát is. Ő akarja irányítani ezt a növekvő hatalmat, mivel attól fél, hogy az ellene fordulhat."

Az világosan lejött a számomra, hogy Jean-Claude - bár mestervámpír -, de nem olyan erős, mint amilyennek el akarja adnia magát, és csak a helyezkedésének, a jó üzleti érzékének - mondhatni a szimatának - köszönheti a jelenleg betöltött pozíciót. Színpadias megnyilvánulásai jól mutatják, hogy számára az illúzió az igazi védőbástya - Anita nélkül pedig egy senki. Erre a legjobb bizonyíték az, hogy nem tudja megőrizni azt, amit korábban már megszerzett. Csakis azért drukkoltam neki, mert a másik alternatíva sokkal rosszabb végkifejletet és jövőt hordozott magában.

Tudtam, hogy ebben a részben felbukkan Richard, de arra már nem emlékeztem, hogy ennyire jó fiúként van jelen, akiről süt az ártatlanság. Bennem a későbbi Richard képe él egészen élénken - bár már olyan rég szerepelt a sorozat új részeiben, hogy lassan azt is elfelejtem -, éppen ezért volt meglepő erről a suhogós melegítős, fiatal - huszonhat éves - pasiról olvasni, aki itt még annyira emberi, amennyire csak lehet.

"Ha minden más csődöt mond, bújj el. A nyulaknak bejön."

Jaj, majdnem kifelejtettem, hogy nem Richard az egyetlen új, és a továbbiakban gyakran visszatérő szereplő. Ebben a részben szerepel első alkalommal Lawrence - Larry - Kirkland is, aki itt még csak egy zöldfülű halottkeltő, és ha nincs Anita akkor bizony nagy bajt okozott volna a próbálkozásával.

"Engem senki sem kényszeríthet rá semmire, még az örökkévalóság sem." 

Jó volt! Nagyon! Még mindig kedvelem ezt a részt, elvesztem a történetében, az alakváltók sokasága és a vámpírok hatalmi harca megadta számomra azt a kikapcsolódást, amire annyira szükségem volt. Végre sikerült felidéznem azt az érzést, amikor még kötelezettségek nélkül, szabadon olvashattam - szárnyalhattam és ez fantasztikusan jó érzést volt. Ismét csak bebizonyosodott, hogy ez a fajta stílus az, amit én annyira kedvelek, és fájlalom, hogy nem túl sok hasonló írás jelenik meg mostanában - kénytelen vagyok tehát újraolvasni a régi kedvenceimet. Hamarosan jelentkezem a Telihold kávézó című résszel - azóta már el is olvastam -, amely a kedvenc sorozaton belül is az egyik kedvenc részem.

Folytatás »

Tiffany Reisz: Az úrnő (Eredendő bűnösök 4.)

Az erotika az a zsáner, amellyel kapcsolatban lényegesen több fenntartás és kétség van bennem, mint az összes többi műfajjal szemben, amit olvasok. Nem zavar, ha egy történetben bőven van pikantéria - sőt, néha még kifejezetten jól is esik és kedvemre való, amit olvasok -, de azt nem kedvelem, ha az egész kötet csak az ágyjelenetekről szól. Szóval erotika ügyben eddig is óvatosan jártam el, és mivel ez leginkább rajtam múlik, ezt a szokásomat a továbbiakban is meg fogom tartani. Nagy szerencsém volt, mert az első igazi találkozásom a kemény erotikával és a BDSM elemekkel a gondos kezek irányításának köszönhetően kifejezetten jól sikerült. Ha valaki esetleg félreértett volna valamit, akkor tájékoztatásul közlöm, hogy továbbra is az olvasási élményeimről beszélek. :)

Szóval Tiffany Reisz regényeit úgy ajánlották nekem, mint a zsáneren belül kifejezetten minőségi írásokat, és elolvasva azokat nem is kellett csalódnom: egyedi stílusával, fantasztikus karaktereivel, a történet mögött megbújó pszichológiával, valamint az alapokat szolgáltató hitelességével a szerző teljességgel megvett magának - magam is a lábai előtt hevertem. Meggyőződésem, hogy Tiffany nem csak történetet mesél, hanem ezzel egyidejűleg ki is képezi az olvasóját, egyre mélyebbre vezeti egy olyan világba, amelybe csak kevesen nyernek betekintést. A szirén arra csábított, hogy végigmenjek a megkezdett úton, Az angyal teljesen más élményeket nyújtott, mint az előzmény, ahogy A herceg is újabb rétegeit mutatta meg az addig már ismert vagy éppenséggel sejthető eseményeknek.

Értékelés: 6/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 528 oldal
Fordította: Szilágyiné Márton Andrea
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: The Mistress
Sorozat: Eredendő bűnösök
Előzmény:
1.) A szirén
2.) Az angyal
3.) A herceg
Folytatás: (vagy inkább előzmény?)
5.) A szent
6.) The King
7.) The Virgin
Műfaj: erotika

Köszönettel tartozom az Athenaeum Kiadónak, amiért folytatta ezt a sorozatot, főleg hogy ebben az esetben egy másik kiadó által megkezdett, majd a körülmények szerencsétlen összhatásának eredményeként félbehagyott sorozatot vitt tovább. Az már csak hab a tortán, hogy mindezek mellett megtartották az eredeti fordítót, és arra is figyeltek, hogy az új kötet tökéletesen mutasson a már megjelentek mellett. A kiadó tehát mindent megtett, de az, hogy mégsem vagyok elégedett nem az ő hibájuk, hanem a szerzőé.

Boldogan vetettem bele magam a történet kezdésébe, hiszen egy olyan szituációval fejeződött be az előző rész, amely a feszültséget az egekbe emelte, és az sem mellékes, hogy a karakterek is hiányoztak. 

A regény szerkezete ebben az esetben is igazán egyedire sikerült, mert a történet egy igazi sakkjátszma lépéseire alapozva halad előre, a bábukat pedig maguk a szereplők személyesítik meg. A királynő természetesen Nora, a király pedig Kingsley, ahogy ahhoz sem férhet semmi kétség, hogy a Ló figurája leginkább Wesley-vel azonosítható. Soren unokahúgának felbukkanását meglepetésként éltem meg, de azt már könnyedén elfogadtam, hogy ő, vagyis Laila kapta a Gyalog szerepét. Amivel nem tudtam mit kezdeni, az a Bástya, vagyis Grace jelenléte, illetve szereplése - erről azonban majd később. Olvasás közben csak a sakkra való utalásokra csodálkoztam rá, de annak befejezését követően belevetettem magam a szabályok és lépések megismerésébe - gondoltam hátha akkor jobban megértem, hogy mi is történt ebben a regényben, mert egyébként értetlenül álltam annak jó néhány jelenete előtt.

A kötet elején még rendben volt minden, a kétségeim csak a későbbiekben kezdtek ébredezni. Már olvasás közben is számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, de reménykedtem, hogy ezekre - kivétel nélkül mindegyikre - majd választ is kapok - befejezve a kötetet már nincsenek ilyen elvárásaim. A legfontosabb kérdés, amit mindenképpen fel kell tennem: ki vagy te, aki megírtad ezt a könyvet, és hová tetted Tiffanyt, amíg ezt a galád tettet elkövetted? 

Merthogy ebben a regényben alig volt valami abból, amit a korábbi kötetek olvasása közben annyira kedveltem, és ami azt a hihetetlen élményt adta, amiben annak idején részem volt. Egyszerűen hiányzott belőle az a szikra, amit úgy hívnak, hogy Tiffany Reisz. A regény cselekménye teljességgel egy helyben totyogott, és a kezdeti szituáció által keltett feszültségszint elég hamar a béka bizonyos testrésze alá süllyedt, amikor is a szereplők nem tettek semmit, de az ég egy adta világon tényleg semmit. 

Adva van tehát egy érzelmileg kifejezetten összetett szerelmi sokszög, amelyben szinte mindenki függ mindenkitől - ahogy a könyvben is szerepel: "olyanok, mint egy szőttes" -, majd az egyiküket elrabolják. A többi szereplő helyében én rohannék az illető megmentésére, de itt nem teljesen ez történik, mert először mindenki jól kielemez mindenkit, minden reakciót analizálásnak vetnek alá, majd visszaemlékezések tömege következik. Ja igen, és ne felejtkezzünk el az újonnan kialakult, bimbózásból pár nap alatt teljes virágzásba boruló, majd termést is hozó románcokról sem - merthogy még erre is jutott idő.

De kezdjük az elrablás tényénél a boncolgatást. Nem titok, hogy Soren felesége, Marie-Laure az, aki harminc év után - mintegy feltámadva halottaiból - elrabolta és fogva tartja Norát. A meglepetés része ezzel a letudva, a többi viszont dögunalom. Kezdve azzal, hogy bármennyire is próbálta a szerző megmagyarázni, mi késztet valakit arra, hogy harminc év után még ilyen mértékű gyűlöletet érezzen, illetve ilyen tettekre ragadtassa magát, ezt valahogy nem sikerült sem megértenem, sem pedig ennek a tényét elfogadnom. Mondjuk úgy, hogy hihetetlen volt az egész - túl sok idő telt el -, ezzel viszont az alap, a tényleges motiváció hiányzott a további történésekhez.

Marie-Laure meséket akar, történeteket Soren, Kingsley és Nora életéből, hogy megértse azokat a személyeket, akiknek ő nem kellett. Mi ez, ha nem a mazochizmus magas foka? :) A lényeg, hogy Nora mesél, ami alapból érdekes is lehetett volna, de mégsem volt az, mert olyan eseményeket idézett fel, amelyek már a korábbi kötetekben is szerepeltek. A másik nézőpont néhány dolgot hozzátett az élményhez, de a sokadik már egyáltalán nem. Egy idő után nagyon untam azt, hogy harmadszor, negyedszer is ugyanazt olvasom és semmi újdonságot nem kapok cserébe - nem egy alkalommal még az elhangzott mondatok is ugyanazok voltak.

Aztán ott volt Grace személye, akinek Nora iránti aggódását egyáltalán nem értettem. Valaki megmagyarázná, hogy miért is volt olyan fontos Grace számára Nora? Tudom, hogy a domina és Zack kalandjának az lett a pozitív végkifejlete, hogy rendbe jött a nő házassága, de ez a hisztérikus aggódás igazán eltúlzott - és részben alaptalan. Aztán ott volt az, ahogy Sorenhez viszonyult, majd pedig mindennek a következménye, amely aztán végképp érthetetlen volt a számomra.

Beszéljünk akkor Wesley-ről, a hősszerelmesről, aki feleségül kéri Norát, majd vállalva minden veszélyt, odaáll Soren elé és közli vele a tényeket. Már éppen tisztelni kezdtem volna Wesley-t, amikor belőle is nevetséges és klisés figurát kreált a szerző azzal, hogy rávette egy hirtelen - eléggé mondvacsinált magyarázatokkal indokolt - szakításra, majd alig tíz perccel később egy másik "hölgyet" helyezett az ágyába, és természetesen a nemiség terén bőséges tapasztalattal rendelkező férfiként állította be. Azt kell gondolnom, hogy csak Kingsley maradt igazán önmaga - legnagyobb örömömre, ő legalább tett valamit az ügy előre mozdítása, Nora kiszabadítása érdekében.

A regény legalább felét untam, szinte semmi pluszt nem adott az előzőekben olvasottakhoz képest, hiányzott a feszültség, a szikra, és csak nagyon ritkán sikerült felfedeznem Tiffanyt a sorok mögött. De igazán csak akkor kezdtem el izgulni, amikor éreztem, hogy ebből még véletlenül sem olyan befejezés lesz, amit a szerzőtől normál esetben elvárnék. A kötet utolsó harmada egyik klisés helyzetet hozta a másik után, a befejezés pedig többször is belefulladt a cukormázba és a szirupba - egyáltalán nem erre számítottam. Olvasás közben kommentáltam az élményeimet az egyik barátnőmnek és a sejtéseimet is megosztottam vele: legnagyobb sajnálatomra az összes tippem bejött. Azt hiszem életem végéig értetlenül fogok állni az ebben a regényben olvasottak, de különösen a lezárás módja előtt. Kiszámítható és hatásvadász - néhány gyönyörű jelenet kivételével egyáltalán nem olyan, mint a korábbi Tiffany Reisz regények.

Mit is mondhatnék? A szürkével - amit nem olvastam - és hasonszőrű társaival - amiből már a kezembe akadt néhány - összehasonlítva ez a regény még mindig egy minőségi olvasmány, de az előzményekhez képest hatalmas csalódást jelentett az, amit ennek a résznek az olvasása során tapasztaltam. Nem tudom, hogy milyen magyarázatokkal szolgálsz erre Tiffany, de bármi is történt, amikor ezt a történetet írtad, máskor nem csinálj ilyet!

Folytatás »