Kerstin Gier: Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3.)

A sorozat minden részét kölcsönkönyvként olvastam végig, amiért örök hála @Agatha barátnőmnek, de sajnos nem lettem a trilógia elvakult rajongója. Már az első résszel kapcsolatban is voltak fenntartásaim, a második rész javított valamennyit a megítélésen. Főleg azok után kezdtem neki nagy elvárásokkal a befejező résznek, hogy láttam a rengeteg kimagasló és rajongó értékelést, amelyek tartalmát ugyan (még) nem ismerem, de a helyzet feltérképezéséhez elég volt csak a csillagozások megoszlására vetnem a tekintetem. Nem feszítem tovább a húrokat és annyit elárulok, hogy élveztem a történet olvasását és nem bántam meg egy percig sem, hogy megismerkedtem a trilógiával, de továbbra sem vagyok maradéktalanul elégedett. Már most látom magam előtt, ahogy @Agatha barátnőm olvassa ezeket a sorokat, legyint egyet a kezével és megjegyzi magában, hogy az az én bajom, hogy túl sok jó könyvet olvastam/olvasok és már el vagyok kényeztetve. Nem tagadom, mert lehet, hogy van igazság abban, amit mond, viszont így bőven van összehasonlítási alapom. Persze az egyéni ízlés kérdése mindent felül szokott írni. :)

Az előző kötet végén ott hagytuk magára a főszereplőinket, hogy visszajönnek a múltból (ne is kérdezzétek, hogy melyik évből, mert az a számomra követhetetlen), a gróffal való egyik találkozást követően. Gwendolyn ekkorra már természetesen fülig szerelmes Gideonba, aki hol elviselhetetlenül bánik vele, hol pedig elhalmozza csókokkal és vallomásokkal, majd kiderül, hogy a fiú mindezt a gróf parancsára, a küldetés sikere érdekében tette és ezzel vérig sérti időutazó partnere érzékeny lelkét. Ezzel meg is érkeztünk a harmadik rész eseményeihez, ami onnan folytatódik, ahol az előző véget ért, Rubinunk hosszú órákon keresztül lóg a telefonon és éppen barátnőjének sírja, panaszkodja el a vele történt szörnyű esetet. Gideont természetesen nem tudja kizárni az életéből, hiszen a küldetést végre kell hajtani, Saint Germain gróf előírásainak pontosan meg kell felelni. A Paul által átadott és Gideon kezébe jutott iratok azonban nagy bajt jeleznek előre és a tét nem kisebb, mint a kedvelt szereplőink élete és létezése.

Továbbra is imádom a történet alapját, az egész időutazós sztorit, az oda-vissza ugrálást, a fergeteges ruhákat, a lehetetlen helyzeteket és a még lehetetlenebb megoldásokat, a folyamatos titkolózást és a mögöttes szándékok megismerését. Szerettem, hogy agyalni kellett olvasás közben, hogy ki járt és melyik időben és mit mondott vagy tett éppen. Tetszett, hogy Gwennel együtt az olvasó (én biztosan így éreztem) sem igazán tudta eldönteni, hogy Gideont akkor most szeretni kell vagy utálni, meg lehet bízni benne vagy nagy ívben kerülni kellene. Szóval a történetnek ezzel a részével nem volt az ég adta világon semmi problémám, mert érdekes és különleges volt. 

Mi volt akkor megint a bajom? Ami az első két részben, azaz Gwendolyn. A problémáim jelentős részét az ő idegesítő karaktere tette ki. Már az első kötet első oldalaitól kezdve nem szeretem, azóta próbál az agyamra menni és párszor sikerült is neki (a marcipánszives hasonlatot mai napig nem tudom feledni). Fejlődés, hogy amikor befejezi a hisztit és a lányos picsogást, akkor egészen használható és egy-két esetben már megközelítette nálam az elviselhető szintet a karaktere. Ennél rosszabb már csak az volt, amikor Leslie is csatlakozott a társasághoz. Ha már választani kellene a hölgyek közül, akkor már inkább Charlotte. Fejlődés, hogy ebben a kötetben már nem akartam felpofozni Gideont, de azért egyszer-kétszer még ökölbe szorult a kezem a gyenge és ódivatú szövegét olvasva. Hogy velem lenne a baj? Elfelejtettem, hogy milyen volt fiatalnak és naivnak lenni? Könnyen elképzelhető. Bár én nem emlékszem arra, hogy ennyire gügye lettem volna. De az emlékek idővel megszépülnek. :) Jogosan merül fel a kérdés, hogy volt egyáltalán olyan karakter a könyvben, aki kedvemre való volt? Bizony, hogy volt ilyen. Xemeriust továbbra is imádom és bár Saint Germain gróf negatív szereplő, de fergeteges, ahogy irányítja az eseményeket.

Túllépve a karakterek - leginkább csak az én szempontomból lényeges - problémáján azt kell mondjam, hogy történet alakulása minden szempontból nagyon esemény- és élménydús. Kapunk itt akciót, humort és még szerelmi jelenetet is, utóbbit persze csak módjával és illendő körülmények között. Bőven vannak fordulatok, meglepő események a történetben. Ahogy vannak olyan eseményei is a történetnek, amire azt mondtam, hogy fölösleges volt bele írni, illetve ha ez már megtörtént, akkor nem bántam volna valamivel több történelmi hűséget (pl.: a kurucok). Az időutazásokban, időpontokban nem találtam logikai bukfencet, de mintha bizonyos eszközök nem kaptak volna elég magyarázatot arra vonatkozóan, hogy hogyan is kerültek oda, ahonnan végül is előkerültek.

Volt pár húzása az írónőnek, amivel rendesen meglepett a cselekmények bonyolítása, az időutazások szervezése közben, amelyeket szívesen olvastam és az események fergeteges hajrájában már kezdett megcsillanni a remény, hogy ez a könyv lesz számomra az igazi a trilógia részei közül, amikor a befejezés ismételten széttörte az álmaimat. Megoldásnak megoldás, de ennél azért nagyobb durranásra frappánsabb megoldásra számítottam. Így jártam.

Azért vagyok elkeseredve, mert a trilógia alapötlete nagyon tetszik és kifejezetten jó a kivitelezés elgondolása is, de nem sikerült az írónőnek azt kihoznia a könyvből, amit szerintem ki lehetett volna. Szerettem olvasni? Igen, nagyon is és határozottan érdekelt, hogy hova fogunk eljutni és ha lenne negyedik rész, akkor bizony azt is elolvasnám. Szóval ennyire kell komolyan venni a kötekedésem. :)

Pontszám: 8 pont

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem:  448 oldal
Teljes ár: 3.999,- Ft (keménytáblás kiadás)
Előzmény: Rubinvörös, Zafírkék
A mű eredeti címe: Smaragdgrün. Liebe geht durch alle Zeiten
Forrás: kölcsönbe kaptam (@Agatha)

Posted in: 8 pontos,Időtlen szerelem,Kerstin Gier,könyvértékelés,Könyvmolyképző,Vörös pöttyös