Becca Fitzpatrick: Finale - Végjáték (Csitt Csitt 4.)

Több olyan sorozat van, amit minden hibája ellenére is nagyon szeretek és bőven akad olyan is, amellyel szemben nem olyan mély az imádatom, de a cselekmény, egy-egy szereplő, esetleg az író stílusa csak nem hagy nyugodni és olvasni akarom az összes részt, ami csak megjelenik. A Csitt Csitt egy ilyen sorozat. Az elején nem tudtam hová tenni magamban és már azt gondoltam, hogy félreteszem az első részt és magukra hagyom a bukott angyalokat, na meg a főszereplő csaj folyamatos nyavalygását, amikor a szerzőnek végre sikerült egyet csavarnia a történeten és felébresztenie a folytatások iránti kíváncsiságomat. Aztán a második és a harmadik résszel is így jártam, az egyik szereplőt igencsak megkedveltem, illetve mindig ért valami meglepetés, ami csak hajtott tovább. Most pedig ott tartok, hogy a negyedik, és egyben a sorozat utolsó részéről kopácsolok. Befejeztem egy sorozatot, amely nagyon jó érzés. De akkor miért is érzem a keserűséget magamban? Ezt bizony nem olyan egyszerű elmagyarázni, de azért megpróbálom...

Az előző kötet olyan végkifejlettel zárult, amellyel nagyon magasra helyezte azt a bizonyos lécet az írónő és kíváncsian vártam, hogy miként fog a saját maga által felállított csapdából kikeveredni. Pont ez volt az, ami miatt annyira vártam a folytatás megjelenését. Biztos voltam benne, hogy a szerzőnek van egy nagyon jó ötlete a megoldásra, amelyet képes megkoronázni egy még briliánsabb megvalósítással. Hol is vesszük fel a történet fonalát ezzel a kötettel? Nora hatalmas kelepcében van, hiszen azzal az esküvel, amivel megmentette Foltot, egyben el is kötelezte magát, köti Hanknek tett esküje, és ha akarja, ha nem, vezetnie kell a nefileket a bukott angyalok elleni háborúban. De hogy teheti ezt, amikor a szerelme is egy bukott angyal és az arkangyaloknak megígérte, hogy nem lesz háború? Az, hogy eltitkolja a kapcsolatát Folttal, csak egy dolog, az embereket és a nefilek legtöbbjét talán megtévesztheti, de az arkangyalokat nem, és az esküjét sem tudja semmissé tenni. 

Aki figyelmesen olvasta az eddigieket, már rá is jöhetett arra, hogy mi is volt a bajom ezzel a résszel. Igen, az volt a problémám, hogy a folyamatos meglepetések és csavarok után ez a kötet valahogy laposnak és bizony helyenként a cselekményében is olyan furcsának tűnt. Egyedül a befejezés az, ami kicsit dobni tudott a megítélésemen, de most azt sem találtam annyira erősnek, mint az előző részek esetében. A korábbi kötet fantasztikus befejezése, amely miatt annyira lázban égtem, valahogy kihűlt, mire ez a kötet a kezembe került és az emlékeim is kellőképpen megkoptak már, nehezen rázódtam vissza Nora és Folt világába. Az emlékek ugyan visszatértek lassan, a történetben éktelenkedő lyukak eltűntek, de a láz csak nem akart visszatérni és ebben sem a cselekmény, sem pedig a szereplők nem voltak segítségemre.

Nora ugyan sokat fejlődött a sorozaton belüli legelső megmozdulásaihoz képest, és határozottan cselekvőképes hősnővé sikerült kinőnie magát, de azért most is volt több olyan megnyilvánulása, ami miatt legszívesebben kitéptem volna az adott könyv oldalait, hogy nem is lássak többé ilyen butaságot. De ugye könyvvel nem teszek ilyet, ezért visszafogtam magam. Az arcom épségét is igyekeztem megőrizni, ezért inkább csak halkan szitkozódtam és morogtam, mint feleslegesen karmolásztam.

Aztán ott van Folt, aki egy részről hős szerelmes, más részről pedig teljesen önálló és járja a saját útját, megy az intézni és kutatni való dolgai után. A rózsaszín mázas, csöpögős vallomások váltják egymást a néha csak plátóinak tűnő kapcsolat megnyilvánulásaival. Bevallom, hogy összezavarodtam, amely talán nem is csoda. Ennek ellenére továbbra is Folt a sorozatban a kedvenc szereplőm, bár itt már nem hozta azt a színvonalat, amelyet a korábbi részek eseményeiből szőtt - egyre kellemesebbé váló - emlékeim alapján megőriztem magamban. De el kellett fogadnom, hogy ezt teszi a szerelem...

Sokat gondolkoztam, hogy mi szükség volt erre a negyedik kötetre? Ha sikerült volna kicsit jobban meghúzni az előző részeket, akkor bizony a négy rész cselekménye bőven belefért volna a három kiadványba. Talán jobb is lett volna... A regény kétharmada ugyanis - minden túlzás nélkül - maga volt a dögunalom: Nora titkolja Folttal való kapcsolatát és ezért kitalál egy hamis kapcsolatot az egyik nefillel fedősztoriként, majd ugyanezzel a nefillel sehol nem mutatkozik együtt, de sokat edzenek titokban az erdőben, fanyűvőt játszanak és mindenféle elmebecsapós képességfokozókat gyakorolnak. Majd ha ez nem lenne elég Nora hihetetlenül viselkedik, hazudozik és titkolózik mindenki előtt, mert úgy gondolja, hogy ezzel a nemes célt szolgálja, ugyanakkor a legfontosabb teendőket tekintve teljesen döntésképtelen, és csak egy helyben totyog, mint valami tojógalamb. Meg persze ott van Marcie, akinek a viselkedésén és az indokai úgy át lehet látni, mint a tisztára pucolt ablaküvegen, de persze mindenki bedől neki. Pfff... 

Az egyetlen izgalmas szál a Nora nyomába eredő bukott angyal lett volna, ha kihasználja az írónő a helyzetet, de nem... A temetői jelenet tetszett, főleg a kutyás rész és a vége események. Volt egy eseményrész, ahol bizony elszorult a torkom és éreztem, hogy visszatér a sorozatba vetett hitem, de sajnos már nem sikerült maradéktalanul helyreállítani megroggyant bizalmam. Ez az a pont, amikor azt kell mondanom, hogy így jártam, mert ez a kötet nem az én történetem és sajnos nem méltó koronája a sorozatnak, amelyet egyébként eddig szerettem, de most összességében keserű szájízzel fejeztem be. Nem erre számítottam, és nem ezt vártam, de ezt kaptam és csak ennyi jutott. Igazán sajnálom... 

Pontszám: 5 pont

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 404 oldal
Teljes ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Finale
Előzmény: Csitt, csitt; Crescendo, Silence - Vihar előtt
Sorozat: Csitt, csitt
Forrás: kölcsönbe kaptam

Posted in: 5 pontos,angyal/nefilim,Becca Fitzpatrick,Csitt Csitt,könyvértékelés,Könyvmolyképző,Vörös pöttyös,YA fantasy