Meiszner Krisztina: MásValaki problémája

Az olvasók nagyobb része valami oknál fogva eléggé szkeptikusan áll hozzá a magyar szerzőkhöz, illetve a műveikhez. Persze vannak jó néhányan, akik már ismertek, akiknek a stílusa kedvelt, a nevük pedig egyfajta garancia arra nézve, hogy a kézbe vett, megvásárolt regény minősége meg fog felelni az elvárásoknak. De mi a helyzet az újakkal, az ismeretlenekkel, a feltörekvő tehetségekkel? Meg vagyok győződve arról, hogy kis hazánkban többen írnak, mint olvasnak, pedig ennek alapvetően fordítva kellene lennie: hiszen, aki nem olvas, annak sem szókincse, sem kifejezésmódja nincs ahhoz, hogy elmesélje a fejében élő történetet - persze ehhez kell egyfajta tehetség is, hiszen viccet mesélni sem tud mindenki egyformán élvezetesen. Mégis sokan írnak, sokan próbálkoznak, és ebből a tömegből kell kitűnnie annak, aki meg akarja mutatni azt, hogy érdemes az olvasók figyelmére.

"A szabadság hatalmának íze bárminél édesebb, de ha túl nagyot harapsz bele, benne maradhat a fogad is."

Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Fekete Macska Regénytár
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 406 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft
Műfaj: krimi, urban fantasy

A közelmúlt egyik ilyen kellemes meglepetése volt a számomra Laura Arkanian Holdezüst, vérarany című kötete, amelyet rövid időn belül követett Meiszner Krisztina írása, ennek a posztnak a tárgya. Folyamatosan azt hangoztatom, hogy az olvasó járjon nyitott szemmel, mert megéri, és ha megteheti, akkor lásson a marketing fogásokkal telepakolt borító, illetve fülszöveg mögé. Amíg az utóbbi az Arkanian regényre igaz, az előbbi erre a kötetre - ugyanis a kigyúrt felsőtestű pasinak semmi köze nincs könyvbeli eseményekhez, viszont ezt ellensúlyozandó, kifejezetten élvezetes a regény humora.

"Minél több hülyeség kering velünk kapcsolatban, annál könnyebb beleolvadnunk a tapétába. Vámpírnak lenni ugyanis nagyjából ebből áll. Mi vagyunk a legtechnikásabb tapétaminta a hold alatt."

Adva van egy alternatív világ, ahol vámpírok élnek az emberek mellett - a változatosság kedvéért alakváltókról szó sincs, őket még a könyvbeli vámpírok sem ismerik. Persze ebben még nincs túl sok újdonság, ettől ez még akár tucatkönyv is lehetne, de mégsem az. Szóval ebben az alternatív világban, az alternatív, de a jelenlegitől alig különböző Budapesten, két vámpír - Jenő és Valéria - egy vámpírkocsmát üzemeltet, ahol cidert csapolnak és Csubakabra, Four Horsement, Orgazmus, valamint hasonló fantázianevű koktélokat szolgálnak fel. A vállalkozás ideális a két vérszívó számára, hiszen senki sem találja furcsának az éjszakai nyitva tartást, ők ketten pedig élik szürke hétköznapjaikat - és vallják, hogy minden gond alapvetően MVP, azaz más valaki problémája, de még véletlenül sem az övék. Így megy ez egészen addig, amíg be nem köszönt a márciusi napéjegyenlőség előtti utolsó holdtölte, a luna caliente, amely különösen nehéz időszak a vámpírok számára. Két főhősünk pedig pont ezt megelőzően talál a kocsmájuk mögötti sikátorban egy hullát. A gyilkosság az intézményre, illetve annak tulajdonosaira tereli a figyelmet, és nem csak a rendőrséget kapják a nyakukba, hanem a figyelőt, illetve annak egész családját is. Jenő legfontosabb dolga az, hogy tisztázza magát, illetve a társát a gyanú alól, valamint valahogy túléljék azt az átkozott, luna calientét.

"Úgyhogy számolj le szépen az illúzióiddal. Nem kastélyokban meg palotákban meg pompázatos udvarházakban találsz meg minket, hanem valahol a kő alatt. Ha rejtőzködési tanácsokra van szükséged, kérdezz meg egy vámpírt."

Azt kell mondjam, hogy piszok jó stílusa van ennek a regénynek, a szerzőnek pedig kifejezetten önálló hangja! Nagyon élveztem azt a különleges hangvételt, amellyel a narrátor - aki természetesen Jenő - bemutatja a vámpírok világát, végigvezeti az olvasót az aktuális eseményeken, valamint elmereng a múltbelieken. A regényben Szürkeként is emlegetett Jenő minden, csak éppen nem szürke - vitathatatlanul színes egyéniség: helyenként szarkasztikus, helyenként ironikus, de mindig jellemzően sötét humora, utalásokkal és célzásokkal teli mondatai sokszor - az átlagnál sokkal többször - megnevetettek, és nagyon jól szórakoztam olvasás közben, a történet elejétől kezdve a legvégéig.

"(...) gyanakvó és visszahúzódó élőhalottak vagyunk, fegyverünk a titok, az elhallgatás és a hazugság, létformánk a bujkálás, legfőbb parancsunk a túlélés, legjobb stratégiánk a beolvadás, legjellemzőbb létösztönünk a paranoia. (Fene ezt a nyelvet. Létforma, túlélés, életösztön. Mindegyik kifejezés hülyén hangzik az élőhalottak esetében.)"

Miben más ez a vámpírokkal teli világ, mint az eddig ismertek? Meiszner Krisztina úgy gondolja, hogy az ő vámpírjai nem a sötétség hercegei és hercegnői, hanem a beolvadás mesterei, mert a túlélésüket az segíti elő. Persze ez sem sikerül mindenkinek egyforma módon, ezért köztük is akadnak különböző típusok: lavírozók és kombinátorok - az előbbiek a veszélyes életvitelükről és könnyelműségükről, az utóbbiak a paranoiájukról, a gyanakvásukról és a tervezési kényszerükről híresek. Képességeik szerint vannak közöttük empaták, akik az érzésekre és a gondolatok olvasására specializálódtak, illetve olyanok is, akik a szuggesztió és az emberi elme befolyásolásának mesterei. Szóval ilyen a szerző által kitalált vámpírok világa, akik a legkisebb mértékben sem hasonlítanak a könyvekben és a filmekben felbukkanó lényekhez - ennek az új nézőpontnak részemről kifejezetten örülök.

"Az élet sose egyenletesen tragikus vagy komikus, inkább afféle ingamozgás a kettő között (...)."

Jenő és Valéria jelleme és életfelfogása a bemutatottnál jobban különböző már nem is lehetne egymástól - az ellentétek vonzzák egymást közhelyes állítás rájuk különösen igaz. A szövetség, amelyet egymással kötnek, minden, csak nem előny a számukra, ugyanis eléggé megnehezíti a jelenlegi helyzetüket - bár össze is kovácsolja őket. Az elején kicsit nehezen értettem meg, hogy mi is akar lenni ez a kapocs, és miért is olyan fontos, illetve veszélyes, de aztán világossá vált minden, és élvezettel olvastam az ebből, valamint a luna caliente hatásából fakadó problémákat. Jenő karaktere egyébként fantasztikusra sikerült, ami különösen nagy dicséret egy női szerzőnek, mert alapvetően az a meglátásom, hogy az ellentétes nemről nehezebb hiteles bemutatást összehozni.

"Ha a csirkék már kijöttek a tojásból, nehéz visszakergetni őket."

A két főszereplő vámpír is különleges karakter, de legalább ugyanilyen mértékben a regény színfoltjának tekinthető a figyelőként működő Lakatos család, akik - nem tudom, hogy jelenleg szabad-e így nevezni őket, de azért leírom - cigányok. A család minden nagykorú tagja vámpír, vagy ahogy az öreg Lakatos emlegeti: prikolics. A Lakatos család különleges a vámpírok világában, mert ők népes társaságot alkotnak egy olyan világban, ahol a többiek leginkább egyedül járják az útjukat és csak magukra számíthatnak. Az tuti, hogy a szerző nem a levegőbe beszél, hanem nagyon jól ismeri ennek a népcsoportnak az életére és a viselkedésére vonatkozó jellemzőit, mert a leírása tökéletes, minden apró mozzanatában hiteles - legalábbis én így éreztem. Az pedig, hogy a család története az országnak arról a részéről indul útjára, ahol én is lakom, még közelebb hozta hozzám a regényt, illetve a mondanivalója egy részét.

"Életem vagy mim egy zártosztály, amelynek a bejáratáról valaki leszerelte a rácsos ajtót."

Az sem vitatható el, hogy Krisztina a vámpírtörténeteket - a klasszikusokat és az újakat - is elég alaposan ismeri, mert máshogy nem is lehet egyedi hátterű regényt kitalálni, csak úgy, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mely kliséket, bevett formulákat kell elkerülni, és hol lehet újítást belevinni az alapokba és az eseményekbe. Ebben, mármint új dolgokban nem szenved hiányt ez a történet, a legtöbb minden másként működik itt, mint más olvasott vámpírsztorik esetében, ugyanakkor minden mégis logikusan illeszkedik egymáshoz. Még annak a sugallatára is képes, hogy ennél sokkal több és kiterjedtebb titkokat, összefüggéseket rejt a háttérvilág - a szerző fejében pedig mindez egy teljes és a legutolsó részletig kidolgozott egészként létezik. Hemzseg a kötet a filmes és egyéb utalásoktól, amelyek olvasása nem csak szórakoztató, hanem igazi tipp-parádé is.

"Egy vámpírról onnan lehet tudni, hogy hazudik, hogy mozog a szája (...)."

Ez az a mondat, vagyis a vámpírokra és az igazmondásukra való utalás az, ami miatt a kellő alapossággal kidolgozott karakterek és Jenő rengeteg,  intenzíven áradó gondolata mellett sem lehet eldönteni, hogy mi is lesz a szereplők eseményekre adott reakciója. Minden a titok része, és ugyan az olvasó mindenről kap információt, de nagyon kell figyelni a részletekre. A felszínen könnyednek és szórakoztatónak tűnik ez a történet - jókat is nevettem rajta, teljes mértékben kikapcsolt -, pedig a háttérben valójában eléggé komoly jelentéstartalmat magukban hordozó események zajlanak: túlélési és alkalmazkodást lehetővé tevő tanácsok kezdőknek és haladóknak, gyilkosságok, némi nyomozás, elmélkedések és kapcsolatok - mindez azonban nem más, mint az olvasó orra alá odadörgölt társadalomkritika.

"Idő. Az a rohadt, végtelen, előrejelezhetetlen folyam. A múltból tanulni tudsz, a jelent megpróbálhatod megélni, de a jövő, az kiszámíthatatlan, még valahol az utcasarkon túl jődögél veled szemben, várja, hogy beleütközz."

Két dologra mindenképpen fontos odafigyelni olvasás közben: a gyilkos személyének kilétére tett utalásokra, illetve a narrátorunkat, Jenőt körüllengő rejtélyre. Jenő, ha jár a szája, akkor bizony sokat hazudik, és mivel az ő szemén keresztül láttam a történéseket, ezért én sem jöttem rá sokkal hamarabb a gyilkos kilétére, mint ő maga. Szófogadó módon letértem arra az útra, amelyre a szerző a narrátor gondolatain és észrevételein keresztül terelt, nem vettem észre a gyanúsnak tűnő jeleket. Mindezek után némiképp elégtételként szolgált, hogy a szövegben elrejtett utalásoknak köszönhetően legalább azt kitaláltam, hogy ki is Jenő valójában, és miért titkolózik annyira. Bár vannak még kérdések bennem, és szívesen folytatnám tovább az ismerkedést, mégis jó érzés, hogy ez a kötet a fő szempontokat tekintve lezártnak és kerek egésznek tekinthető.

Végezetül pedig még két nagyon hasznos tanács a történet olvasásához - magától a szerzőtől és rajta keresztül a narrátortól:

"Milyen szánalmas és nevetséges, ha évszázadokon keresztül át mondogatod, hogy a világ nagyrészt véletleneken alapszik, a sorsodat meg saját magad irányítod, mindeközben pedig észre sem veszed, hogy ez a kettő kizárja egymást, úgyhogy valamelyik ezek közül biztosan nem igaz."

"Én voltam az eszköz. Igaz, nem a bonyolultabb eszközök közül való, csak mint például a sörnyitó. Használhatsz bicskát, villát, a saját fogadat, egy konyhapult peremét, de azért mégis egy sörnyitó a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy felszisszenjen a palack a kezedben."

Mindent összevetve és egymás mellé helyezve, ez egy nagyon jó debütáló regény, amelynek egyedi stílusa, humora engem teljesen megfogott magának. Garantálom, hogy egy olyan vámpírtörténetet veszel ezzel a kötettel a kezedbe, amilyet még biztosan nem olvastál. Nagyon remélem, hogy a szerzőnek lesz még további regénye - ha nem is pont ebben a világban, bár azt sem bánnám -, mert kifejezetten kedvemre való volt, amit olvastam. Ha valaki kedveli a vámpírokat, a krimi vonallal tűzdelt titokzatos történeteteket, akkor nagyon ajánlom ezt a regényt. Egy valamire nem kell csak számítani: rózsaszín szirupra és cukormázra, de én azt egyáltalán nem bántam, hogy ez most kimaradt.

Posted in: 9 pontos,Fekete Macska Regénytár,Grand Selection,könyvértékelés,Könyvmolyképző,krimi,magyar szerző,Meiszner Krisztina,önálló kötet,vámpír