Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (Vaják 5.)

A Vaják sorozat nem csak azért - vagy éppen azért - lóg ki az általam olvasott fantasy sorozatok közül, mert annyira érződik rajta, hogy nem angolszász terület szülötte. Valószínűleg nem érezném ennyire az idegen ízhatást, ha több európai - és nem csak angol - szerzőtől olvasnék fantasy műveket. Azonban ez nincs így, ezért a történetfolyamot - a stílusát és a cselekményét - meghatározó jellemzők egyedi ízét különösen erősnek érzem, ami nem baj, mert kedvelem az idegen és változatos zamatot, összhatást. Hogy a megkezdett eszmefuttatást tovább vigyem, kifejezetten élveztem a sorozat által nyújtott különleges élményt - még a novellafüzérből regénnyé válás nehézségei és minden hibája ellenére is. Szeretném azt mondani, hogy a sorozat ötödik kötetével a szerző egy új fűszert adott hozzá az eddigiekhez, azonban ez nem egészen így történt. De ne szaladjunk ennyire előre...

Értékelés: 5 pont a 10-ből
Kiadó: PlayON!
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 320 oldal
Fordította: Kellermann Viktória
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Chrzest ognia
Sorozat: Vaják
Előzmények:
0.) Viharidő
1.) Az utolsó kívánság
2.) A végzet kardja
3.) Tündevér
4.) A megvetés ideje
Folytatások:
6.) Fecske-torony
7.) A tó űrnője

Az előző kötet igazán mozgalmasan zárult és több szereplő további sorsa is igencsak kérdéses volt: van, akiről csak azt lehetett tudni, hogy súlyosan megsérült és van, aki éppen csak elindult az új úton, amit számára a sors kijelölt. Természetesen Geraltról és Ciriről van szó. A kötet elején Geralt Brokilonban lábadozik, Ciri pedig a Patkányokkal garázdálkodik. Geralthoz azonban nem ez az információ jut el a külvilágból, hanem az, hogy a lány Nilfgaardban tartózkodik és éppen feleségül készül menni az uralkodóhoz. Geralt, bár még nem gyógyult meg teljesen, útnak indul, hogy kiszabadítsa Cirit, a Meglepetés Gyermeket, akit neki rendelt a sors és akitől most ugyanennek a sorsnak a szeszélyessége választotta el. A vaják nem egyedül indul útnak, hanem egész kis csapat szerveződik körülötte és baktatnak együtt az úton, illetve kerülik azt messziről, amikor úgy hozza a helyzet.

Tulajdonképpen ezzel szinte el is meséltem az egész történetet, mert éppen az a legnagyobb problémám a kötettel, hogy hőseink mennek, mendegélnek, de a kitűzött célig nem jutnak el. Közben persze vannak helyzetek, csaták és egyéb összeütközések, de ezeket inkább vargabetűnek, felesleges kitérőnek éreztem, mint a cselekményt ténylegesen előre vivő lépéseknek.

A tűzkeresztségen persze - ki így, ki pedig úgy - mindenki átesik. Ezt eléggé szájbarágósan adta át a szerző. Valószínűleg valami különleges jelentéstartalmat akart a kifejezés mögé gondolni és annak fontosságát mindenképpen megismertetni az olvasóval, de ez most inkább a visszajára sült el - számomra.

A kötet színfoltja Milva és az ő ízes tájszólása, amely utóbbi - többek között - a magyar fordítás egyik kimagasló teljesítménye. Az elején még kicsit furcsán hatott a dolog, mivel azt hittem, hogy szerkesztési hibáról van szó, de néhány mondat után nyilvánvalóvá vált, hogy ez a stílus bizony Milva sajátja és jellegzetessége. Nem állítom, hogy néha nem volt kicsit sok belőle, de attól még élvezetes volt az olvasása.

Nem teljesen jött át a szerző koncepciója, hogy mit is akart kezdeni ezzel a csonkának, befejezetlennek tűnő és töltelékkötet jelleget határozottan magán viselő résszel. Mert az egésznek igazán se füle, se farka nincsen. Pedig a csapat kutyagolása és bújkálása mögött a háttérben igencsak komoly - mondhatni királyságok sorsát eldöntő - események történnek. Kegyetlenül hiányoltam a térképet a kötetből, mert bizony nem igazán sikerült követnem, hogy melyik birodalom határos melyikkel, ki támadott meg kit és ki állt át ennek az oldalára, valamint ki szövetkezett össze amazzal, hogy aztán úgy tegyen mintha, majd pedig hátbatámadja és leigázza azt a másikat - meg még a harmadikat is. Szóval eléggé zavaros volt az egész.

És ezek még csak az emberek. Mert ugye rajtuk kívül ott vannak még a varázslók és varázslónők, valamint a Mókusok és az egyéb teremtmények, akik vagy beálltak a Mókusok közé vagy pedig behúzódtak az emberi városokba és elviselik azt, ahogy az emberek viselkednek velük. Azt levettem a helyzet állásából, hogy nagy a katyvasz és senki sincs biztonságban, de a nevek és helyszínek tengerében egyszerűen elvesztem - én is, meg az érdeklődésem is.

Ciriből nagyon kevés jutott a kötetbe, számomra értelmetlennek tűnő vándorlásból pedig kifejezetten sok. Persze közben Geralt szerzet egy kardot - ennek valószínűleg még lesz jelentősége a következőkben -, kiderült valamennyi információ a Szférák együttállásával, illetve annak következményeivel kapcsolatban - ez legalább érdekes volt -, Milva elvesztett valamit - nem értettem, hogy erre a szálra minek volt szükség-, valamint Geralt innentől fogva hivatalosan is birtokolhatja az általa korábban is viselt nevet. Éééés... ennyi.

Nem, nem és nem. Nagyon nem tetszett ez a rész. Iszonyú lassan haladtam vele, még nehezebb volt visszaemlékeznem arra, hogy mit olvastam, mert annyira zavarosnak és egyszerre jelentéktelennek érződött a cselekménye. Hiányzott a szokásos misztikus vonal, ellenben élveztem a szereplők közötti szócsatákat, beszélgetéseket - Regis hihetetlenül jó karakter. Talán ez utóbbi volt számomra a kötet fénypontja - sajnos megmenteni nem tudta az egész könyvet.

Nem szokásom az ilyesmi, de bizony ezt a regényt - mert ez már egészen annak tűnt - többször félretettem és igencsak erőt kellett vennem magamon, hogy újra kézbe vegyem, mert annyira nem érdekelt, amiről olvastam. Ha nem egy sorozat ötödik kötete lett volna, akkor lazán félbehagyom és soha többet nem nézek felé. Egyértelműen az eddig olvasott részek leggyengébbike. Erősen remélem, hogy a sorozat - igencsak - mélypontja és innentől kezdve kimagasló minőségű, történetszövésű és cselekményű lesz a maradék két kötet - meg persze a kiegészítő novellagyűjtemény.

Posted in: 5 pontos,Andrzej Sapkowski,fantasy,könyvértékelés,PlayON,Vaják