Várólista - 2018. szeptember

Kezdem úgy érezni, hogy a probléma bennem van, mert annak ellenére, hogy a könyvesboltokban nincs kevesebb kötet, mégis egyre kevesebbet érzek a magaménak a frissen megjelent kínálatból. Nem tudom, hogy ezen miért lepődöm meg, hiszen nem olyan régen írtam ki magamból, hogy mit okozott nálam az ízlésváltozás. Az igazi szégyen az, hogy bár lényegesen kevesebb könyvet veszek, mint néhány évvel ezelőtt, mégis csak egyre nő az olvasatlanjaim száma, mert a vásárlás még csak hagyján, de az olvasás már annál nehezebben jön össze. De mindezen túllépve azért csak sorra veszem, hogy milyen új regényeken, képregényeken akadt meg a szemem. 

Hagyom a külön zsánerenként csoportosítást és behozom a vegyes kategória fogalmát. Akkor hát, mindent bele.

Az Agave Könyvek jó előre bejelentette, hogy mi érkezik tőlük szeptemberben és úgy is lett. Bár Marko Kloos Frontvonalak sorozatának első regénye nekem annyira nem jött be, de a népeknek úgy néz ki, hogy igen, mert már a harmadik kötet látott napvilágot, aminek Tengerészek a címe. Állítólag az első rész a leggyengébb, ezért is figyelem, miként is alakul a folytatások sorsa, hogy ha egyszer úgy adódik, akkor tudjam, hogy érdemes lesz folytatni és bővíteni az élményt. A sorozat eredeti kiadásban hat részes, szóval majd meglátjuk.

Az Agave Könyvek több sorozatot is lezárt az idén és ebből a sorból nem lóg ki Sylvain Neuvel Themis-akták című trilógiája sem, amelynek befejező kötete a Védtelen halandók címet kapta. Ugyan a kiadvánnyal volt egy kis probléma, mert a nyomdába véletlenül a véglegesnél egy korábbi verziójú szöveg került, de a kiadó nagyon korrekten kezelte a problémát és újranyomja a könyvet, a hibás verziókat pedig cseréli, a megrendelőinek újraküldi a kötetet. Bár alapból ez lenne a helyes eljárásmód, mégis le a kalappal a hozzáállásuk előtt. És mivel az előző előrendelésről lemaradtam, ezt most pótolni fogom. 

A General Press Kiadó kiadványai is a korábban kiadott tájékoztatásnak megfelelően érkeznek. Néha pedig még pár nappal hamarabb is, mert Angela Marsons Vérvonal című regényét, amely a Kim Stone sorozat ötödik kötete, bizony hamarabb szállította le a nyomda. Majdnem sikerült is lemaradnom az előrendelésről, de még pont időben rácsaptam a lehetőségre. A kötet a polcomon és miután az előző részt abszolváltam, majd ez is sorra kerül, de már most biztos vagyok benne, hogy jó lesz.

A regényekről ennyit, most térjünk át a képesebb kategória kínálatára.

A Marvel nagy gyűjtemény szeptember hónapban két kötettel bővült, amelyek egybefüggő történetet alkotnak, ezek pedig A hihetetlen Hulk: Hulk világa 1. és 2. rész. 

A Fumax Kiadó újonnan kiadott képregényei határozottan felkeltették az érdeklődésem, mert a korábban kiadott gyűjtemények - Death-Halál és Teljes Watchmen - után Loki története is érdeklődést váltott ki belőlem. Egyrészt mert Loki érdekes karakter, másrészt mert még érdekesebb lesz megismerni az ő nézőpontját - tekintve, hogy az éremnek mindig két oldala van. És jönnek mér érdekességek a kiadótól a következő hónapokban is. 

Ennyi lenne most ez a poszt, de már látszik, hogy az évből még hátralévő időszak azért sokkal mozgalmasabb lesz - remélhetőleg csak könyvmegjelenések terén -, mint az elmúlt hónapok. Izgatottan várom, hogy milyen meglepetésekben lesz még részem. 

Folytatás »

Brandon Sanderson: Elantris

Mostanában észrevettem magamon, hogy egy elég komoly szintű olvasási válságban vagyok. Végre feltűnt. Mondjuk nem értem, hogy miért nem hamarabb, bár ha ez történik az sem sokat változtatott volna a helyzeten. És ebben az éppen tudatosult állapotomban, amikor semmi újhoz nem volt kedvem, de még a megszokotthoz sem, valamiért úgy döntöttem, hogy elolvasom azt a regényt, ami egyszerre ismerős és mégsem az. Hogy is lehet ez? Nagyon egyszerűen. Sok-sok évvel ezelőtt, még a fantasy korszakom legelején olvastam az Elantris című regényt, amely azonnal a kedvenc szerzőim sorába léptette Brandon Sandersont. Az idén pedig megjelent a tizedik évfordulós végleges szerzői kiadás is, amely kihagyott jeleneteket, egy novellát és egy szerzői utószót - amit mindig élvezettel olvasok - is tartalmazott. Szóval így esett meg, hogy az ismerős és az ismeretlen összetalálkozott.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem:
I. kötet: 453 oldal
II. kötet: 382 oldal
Borító ár: 3.990 ,- Ft/kötet

Az író magyarul megjelent további művei:
Ködszerzet sorozat (A végső birodalom,
A megdicsőülés kútja, A korok hőse);

Wax és Vayne sorozat
(A törvény ötvözete, A lélek árnyai);

Az Idő kereke sorozat egyes regényei
(Az Éjfél tornyai I-II., Gyülekező fellegek I-II.,
A Fény emlékezete I-II.)

Sanderson első regénye ez, érződik is rajta bizonyos fokú kiforratlanság, ugyanakkor első regénynek fantasztikus - engem első alkalommal és második olvasásra is ugyanúgy elvarázsolt.

A történet középpontjában egy város - Elantris - és annak különleges lakói állnak. Különösek, mert tíz évvel ezelőtt isteneknek számítottak, most viszont mindenki viszolyog tőlük. Az átalakulás, a Saód bárkit elérhetett és bárki elérhetett most is. A város, ami régen saját fénnyel, belülről ragyogott, most mocsokba süllyedt, lakói, akik annak idején egy kézmozdulattal gyógyítottak, most a fájdalom és az őrület rabjai. Hatalmas változás ez és senki sem ismeri az okát.

Az eseményeket három szereplő nézőpontján keresztül mutatja be a szerző, akik fejezetei egyenletes ritmusban követik egymást - egészen a befejezésig, ahol felbomlik ez a rend. Az egyik történetszál Raóden, Arélon hercegének nézőpontja, aki nem ért egyet apja uralkodásának módszerével, fenntartja a saját ellenállását és támogatói közösségét, valamint éppen az esküvőjére készül. Választottja Teód hercegnője, Sarené. A két fiatal házassága által a két ország szövetsége köttetik meg, amely mindkét fél részére támaszt  jelent az egyre terjedő Jaddeth vallás ellen. Csakhogy Raóden herceg az egyik reggelre ébredve észreveszi magán a saód okozta változást, amelynek egyenes következménye, hogy száműzik őt Elantrisba - a családja számára innentől kezdve halott.

A másik történetszál az Arélonba érkező Sarené hercegnőé, aki meglepetésnek szánta néhány nappal korábbi betoppanását, de helyette ő lepődött meg, amikor a kikötőből egyből a vőlegénye ravatalához kísérik. A házassági szerződés értelmében az egyik fél halála esetén a házasság életbe lép, tehát Sarené úgy lett özvegy, hogy nem is állt oltár elé és nem is házasodhat meg soha többet. Sarené helyzete a palotában elég ingatag, ám ő olyan ember, aki nem bír megülni a fenekén. Férjét ugyan nem is ismerte, de lassan átveszi a helyét az összeesküvők között és a vezérükké válik, közben pedig borsot tör - legtöbbször - Jaddeth főpapja, a gjorn orra alá.

Adja magát, hogy a harmadik nézőpont nem más, mint Hrathen gjorn szála, akit vallásának vezetője azért küldött Arélon fővárosába, hogy az országot megtérítse és Jaddeth szolgálatába állítsa - akár békés módszerekkel, akár harccal. 

Mindhárom főszereplő erős jellem és határozott akarattal rendelkezik. Ezek a minden szempontból meghatározó jellemek vívják saját harcukat ebben a társadalmilag, gazdaságilag és vallás szempontjából is ingatag országban. Van, aki a túlélésért küzd, van, aki a saját útját követi és van, aki a számára mások által meghatározott célt tartja a legfontosabbnak. Bárhogy is legyen, a szerepeket leosztották és a kijelölt személyek attól nem  is nagyon térnek el. Ez a regény erőssége is lehetne, de mégis a gyenge pontja lett, mert a személyiségek nem változnak, megingathatatlan hitük miatt kiszámíthatóvá váltak a tetteik. Amint nyilvánvalóvá válik, hogy ki és miért küzd, az olvasó biztos lehet benne, hogy az adott személy kiáll a vállalt szerepe mellett. Ez alól talán csak a gjorn személye kap egy kis felmentést és ezzel okoz némi meglepetést a történet vége felé.

A fentebb említett gyengesége ellenére is működik azonban a regény, mert a mágiarendszer, az aónok felépítése és működése, valamint a főszereplők küzdelme magával tudja ragadni az olvasót. Mind Raóden, mind Sarené eléggé felkészültnek tekinthető politikai és társadalmi kérdésekben és tudásukat ki is aknázzák a saját kereteik között: Raóden az elátkozott Elantrison belül próbál reményt nyújtani, míg Sarené Kaé városán belül vívja meg a saját csatáját. Aki mindkettejük ellensége, az a gjorn és az ő tettei.

Ami ebben a regényben elvarázsolt az a politikai adok-kapok, amely mögött komoly pszichológiai háttér húzódik meg. Az egész regény ezen alapul: az emberek gondolkodásán, elvárásain, reakcióin, azok értelmezésén és persze az ellenreakciókon. Sanderson a problémák felvázolásával közel hozza a egyszerű embert - még ha az illető egy hercegi vagy hercegnői cím birtokosa is egyben -, bemutatja az egyén küzdelmét és ezzel befolyásolja az egész társadalmat meghatározó eseményeket. Mesteri módon műveli mindezt és ezzel képes az olvasót odaszegezni a könyvhöz, a fotelhoz vagy bármihez, ami elősegíti a történet folytatását.

És a mágiarendszer. Az alap probléma alapját adja, mégis alig lehet tudni róla valamit. Külön érdekes, ahogy Raóden lassanként felfedezi a jelek összetételét, ahogy megfejti a működésük alapjait. Nem tudtam mást tenni, mint egyszerűen drukkolni azért, hogy haladjon előre és meg tudja valósítani azt, amibe belekezdett. Közben pedig összefacsarodott a szívem, mert végre találkozhatott az országa  reménységével és a szíve választottjával, csak éppen a helyzet nem volt alkalmas a románcra és a titkok felfedésére.

Az első magyar kiadás borítója

Ha a történet eleje lassan építkezik is, az események akkor sem unalmasak. De a vége, az elképesztő módon felpörög a korábbiakhoz képest. Mindez nem csak a felfedezéseknek és a mágia robbanásának tudható be, hanem az érzelmek és a hit csúcsra járatásának is. Sanderson ügyesen tartogatta a tartalék puskaporát a kötet végéig, ahol kellő hang- és színhatással el is durrogtatta azt. A történetbeli csavarok élvezetesek ugyan és korántsem elhanyagolhatóak, de még nem érnek a szerző későbbi műveiben olvasottak sorába.

Első regénynek minden tekintetben fantasztikus és minden hibája ellenére is előrevetíti azt a végtelen mélységű fantáziát, ami ebben a szerzőben rejtőzött eddig. Már pedig Sanderson nem csak ötletes, de grafonám ember is - történetei mindig adnak valami újat és mindig sok-sok oldalon keresztül teszik ezt.

Bár eddig is kissé bő lére eresztettem a rajongói beszámolóm, de nem zárhatom le a posztot a tizedik évfordulós végleges szerzői kiadás elemzése nélkül. Annyira régen olvastam a történetet, hogy ha volt is valami változtatás a szövegben és a köztes eseményekben, akkor az nekem már nem tűnt fel. Az viszont igen, hogy ez a regény is követi az új stílust és méretet - vagyis nem tudom a szerző többi, korábban megvásárolt kötete mellé tenni, mert azoknál nagyobb. Az új kiadás két kötetben jelent meg, átfutó gerinccel, a tetején a már korábban is emlegetett "Kozmerum" felirattal és jellel, alatta pedig a mágiarendszer megnevezésével, ami ezúttal a "Sel rendszer".

A kötet belseje is tartogat meglepetéseket: térképeket Arélonról, Elantrisról és Kaéról, valamint Opélonról. Mindemellett tartalmaz egy előszót, amelyet Dan Wells írt, aki a szerzővel együtt ugyanabban a kreatív-írás tanulócsoportban kezdte a mesterség elsajátítását. A második kötet végén található egy novella, amelyet érdemes csak a regény után elolvasni, megismerhetünk kimaradt jeleneteket - amelyek nem is baj, hogy kimaradtak -, valamint a szerző mesél a regény keletkezési körülményeiről és persze arról, hogy ő maga hogy élte meg az íróvá válást. Mindegyiknek örültem, de a szerzői utószó különösen a kedvencem.

A kedvencem volt, a kedvencem maradt. Imádom - minden gyengesége és hibája ellenére is.  Némiképp elfogultnak tűnök a szerzővel szemben - igen, ezt elismerem. De ettől függetlenül is mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a regényt. Mindegy, hogy melyik magyar kiadást, csak olvassátok! Mert megérdemli, mert megérdemlitek! Aztán pedig jöhet a többi Sanderson kötet.

Folytatás »

Témázunk: Ízlésváltozások

Általában nem szoktam részt venni a csoportos és tematikus posztolásban. Ennek oka, hogy eleinte még nem találtam a helyem a bloggerek világában, mire pedig sikerült ezt kiviteleznem, addigra a kínálkozó lehetőségeket kiütötte a kezemből az időhiány. Amiért most mégis megszületett ez a poszt, az leginkább két dolognak köszönhető: egy igazi meglepetést jelentő megkeresésnek - köszi, PuPilla! - és a téma aktualitásának. Így tehát erőt vettem magamon, kiszorítottam az ehhez szükséges időt, rendeztem a gondolataimat, majd pedig klaviatúrát ragadtam és igyekeztem azokat olvasható formába önteni. Majd eldöntitek, hogy ez miként is sikerült.

Szóval az ízlésváltozás... Összetett kérdéskör, mert az alapja, hogy az ember is folyamatosan változik - ami annak idején tökéletesen megfelelt, az most már nem annyira, és persze fordítva. Magyarázatot erre talán az egyik legkedvesebb idézetem adhat, ami így hangzik:

"Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember." (Hérakleitosz)

A terjedelmes könyvespolccal és magánkönyvtárral rendelkező olvasók egyik nagy problémája - természetesen csak a helyhiány után -, hogy az újdonságok mindig elvonják a figyelmüket, pedig bennük van a késztetés, hogy újra kézbe vegyük az annak idején meghatározó élményt jelentő, kedvencnek nyilvánított köteteket, műveket. Néha nem is az időhiány, hanem a félelem az, ami gúzsba köti a kezünket, a lelkünket. A félelem, hogy újraolvasva már nem fog tetszeni a korábban imádott történet. Nagy szerencsém van, mert eddig kevesebbszer bántam meg, hogy újraolvastam egy régi kedvencet, mint amikor igen.

Van egy regény, amit még kamaszként olvastam első alkalommal, majd néhány év múlva ismét és azóta még legalább háromszor-négyszer. Ez a legmegviseltebb kötet a polcomon. Ez a regény Nicholas Evans A suttogó című írása. Meglepő, hogy a regényből készült filmet is nagyon kedvelem, pedig ez nem jellemző rám.

Közel egy évtizeddel ezelőtt Brandon Sanderson Elantris című regénye belopta magát a szívembe és az egyik kedvenc fantasy olvasmányélményem lett. Az idén jelent meg a történet tizedik évfordulós végleges szerzői kiadása, amely végül ismét olvasásra késztetett. A történet és a szereplők sorsa most is legalább annyira beszippantott, mint korábban. (Erről lesz majd poszt hamarosan.) Jó érzés, hogy vannak biztosnak tekinthető választások az életemben. Legalábbis eddig.

A kellemes élmények csak hagyján, de mi van azokkal, amelyek már korábban sem jöttek be? Ti próbálkoztatok már újraolvasni olyan regényt, amelytől már első alkalommal is hidegrázást kaptatok? Bevallom, hogy egyszer - egy kihívás miatt - tettem egy próbát, de utólag megbántam a dolgot. Az adott mű Michail Bulgakov Mester és Margarita című írása, amelyet felnőttként éppen csak egy paraszthajszállal találtam elviselhetőbbnek, mint amikor középsuliban kötelező volt az olvasása. Egy újabb állandó pont az életemben. Az viszont tuti, hogy még egyszer nem esem az újraolvasás bűnébe - legalábbis ennek a könyvnek az esetében.

Amikor a mostani olvasási ciklusom - olyan tíz-tizenkét évvel ezelőtt - elindult, akkor alapvetően urban fantasy sztorikat olvastam, azok közül is a vámpíroktól hemzsegő történeteket. Az említett korszakom egyik legmeghatározóbb sorozatának Anita Blake, a vámpírvadász kalandjai bizonyultak. Emlékszem, hogy hajnalig olvastam az adott kötetet, majd a munkahelyen csak kókadoztam és támasztottam a fejem, hogy este újabb könyvbe kezdve, megint csak éjszakába nyúlóan szegezzem magához az újabb kaland. Úgy érzem, ez az a sorozat, amelynek esetében nem csak én, de bizony maga a sorozat is sokat - végtelenül sokat! - változott. A Jason-t a mai napig emészteni próbálom. Az első köteteket pár évvel ezelőtt újraolvastam és bizony lazán félretettem a könyvet, ha elálmosodtam. Ha nem is annyira fantasztikusnak, de még mindig jónak tartom az első tíz részt. Annak kitárgyalása, hogy ezt követően hová futott ki a sorozat, nem ennek a posztnak a tárgya. Viszont az is tény, hogy ebben az esetben a legnagyobb problémát az jelentette, hogy az én ízlésem nem változott elég gyorsan a szerző által diktált tempóhoz és irányhoz képest.

Az Anita Blake sorozat ékes példája annak, amikor nem csak a személyes változás okozza az olvasási élmény csökkenését. Ahogy a paranormális urban fantasy kötetek megjelenése elérte a dömping szintet, úgy teltem el egyre inkább az egymást ismétlő, egyre kiszámíthatóbbá váló sztorikkal és fordultam más stílusú könyvek felé. Így került képbe nálam a fantasy és a sci-fi, majd pedig visszatértem régi kedvenceimhez, a krimihez és a thrillerhez - és ami mostanában nagyon felkapott: a pszichothrillerhez.

Az ízlések változása csak az egyik tényező, de mindezek mellett ott van még az is, hogy ha a valaki sokat olvas, akkor egyre inkább eltelik a történetekkel, egyre nehezebb neki újat és érdekeset mutatni - egyre magasabbra kerül az a bizonyos léc, ami az ingerküszöböt jelenti és egyre kevesebb az a mű, ami eléri ezt az emelkedő szintet. 

Valahogy így jártam egy idő után én is, mert ami az elején lekötött, az utána már nem csúszott annyira. Aztán megint csak jól esett, közben viszont olvasnom kellett mást. Jelenleg azt a technikát alkalmazom, hogy váltogatom az egyes zsánereket, így nem unok bele az adott kategória stílusába. Eddig sikerült fenntartanom a saját érdeklődésem és a változatosságba adott esetben még a paranormális és a romantikus művek is beleférnek időnként - persze ez utóbbiak csak mértékkel.

Ha már a romantikusoknál tartunk, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy nagyon kritikus vagyok a kategória regényeivel, mert rengeteg köztük a színvonaltalan és klisés írás, ami semmi újat nem ad - néha úgy tűnik, csak egy korábban olvasott műben cserélték ki a neveket és a szereplők az utca végén jobb helyett balra kanyarodtak, de más különbség nincs. Kamasz- és ifjú felnőtt éveimben szinte faltam ezeket a történeteket, most azonban nagyon szűröm őket, mert idegesítenek a nyafogó macák és a hatalmaskodó férfiak, meg a logikátlan reakciók.

Hasonló helyzetbe kerültek nálam a young adult regények is, amelyek az elején még kellő szórakozást nyújtottak - bár akkor is inkább a háttér történetre igyekeztem koncentrálni -, de egy idő után sablonossá váltak. Szintén ugyanaz a gond: nehezen viselem a síró-nyafogó, döntésképtelen, de egyébként vadócnak beállított hősnőket, a lehetetlen helyzeteket, a logika hiányát, a tökéletes férfi fiú felsőtesteket, a szerelmi háromszögeket - és már az első csók izgalma sem tud lázba hozni. Úgy döntöttem ezen olvasmányokat ezentúl messzire kerülöm és ennél jobban nem is dönthettem volna. Pedig volt jó néhány olvasmány, ami annak idején tetszett. Van, amit utólag már másként értékelnék.

Nem csak olvasmányaim, de az olvasási stílusom is változik, ami betudható a mindennapjaimban bekövetkező módosulásoknak. Észrevettem, hogy nem tud lekötni annyira egy történet, mint annak idején, nem tudok benne annyira elmélyedni, hogy kikapcsoljon a külvilág. Pedig erre nagy szükségem lenne. Idegesebb vagyok, kapkodóbb, hamarabb elterelődik a figyelmem és nem megy az órákon keresztüli könyvbújás.

Valószínűleg ez is összefügg azzal, hogy az egyre kevesebb rendelkezésre álló időmben mind jobban megválogatom az olvasmányaimat és kezdem elhagyni azt a nézetemet, hogy "könyvet félbe nem hagyunk". Hagyunk bizony, minden zokszó nélkül, mert van még a polcon, a kínálatban olyan, ami olvasásra inkább érdemes.

Amit fentebb leírtam, látszik a blog profilján is. Más témájú könyvek kerültek előtérbe, a posztok megjelenése pedig elég kiszámíthatatlan lett.
Ami nem változott, a posztok hossza. Ezt, kérlek, nézzétek el nekem. :) Ha végre rászánom magam, akkor dől belőlem a szó és a nyers szövegből nagyon nehéz kitörölni bármit is. Most is csak bővebb lett, pedig rövidíteni akartam rajta. Mondjuk nem is én lennék, ha ez nem így lenne.

Részemről ennyi lett volna, de vannak még, akik vallanak a bennük végbement változásról:

Dóri

PuPilla

Kritta 

Nikkincs

Bea

Utóvéd (később csatlakozók):
Sister

Folytatás »

Susan Ee: Penryn és a Végítélet trilógia (Angelfall 1-3.)

Annak idején - évekkel ezelőtt - olvastam az első kötetet és a fiatal főszereplő, valamint a young adult kategória ellenére is úgy gondoltam, hogy egy egészen élvezetes történetet hozott össze a szerző. Nem voltam maradéktalanul elégedett az olvasmánnyal, mert a posztapokaliptikus hangulat és a részletes leírások ellenére is éreztem valaminek a hiányát, aminek tárgyát a mai napig nem tudom megfogalmazni. Leginkább úgy éreztem, hogy nem tudtam elmerülni a történetben, valami miatt csak a felszínén úsztam az egésznek. Nem mondhatom azt, hogy ez a pillanatnyi érzelmi állapotom miatt, mert másodszori olvasásra is ugyanez az érzés töltött el: továbbra sem tudtam átérezni teljes mélységében az eseményeket, a szereplők sem fogtak meg maguknak.

Értékelés:7 pontot ér a 10-ből
(mert sok volt az utazás és kevés idő jutott a lényegre).
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 342 oldal
Fordította: Ancsa T
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Angelfall
Sorozat: Penryn és a Végítélet (Angelfall)
Folytatások:
2.) World After - Túlélők világa
3.) End of Days - A vég napjai
Kategória:

Eltelt pár év az első olvasás óta és ahhoz, hogy befejezzem a sorozatot, újra kellett olvasnom az első részt - nem a bonyolult cselekmény, hanem inkább az alapok miatt. Annak idején külön írtam az első kötetről, de haladva előre az olvasással úgy döntöttem, hogy elég lesz egy poszt a teljes trilógiának. És végül ez így is valósult meg.

Miről is szól ez a trilógia? A történet elején rögtön egy posztapokaliptikus környezetben találja magát az olvasó, ahol a narrátor, az események elmesélője egy fiatal lány, aki az anyjával és a húgával menekül. Hogy mi elől? A bandák elől, a helyzet elől, az angyalok elől. Igen, az angyalok elől. Ugyanis az angyali sereg a Földre érkezett, majd ezt követően rögtön lelőtték a Hírvivőt, Gábriel arkangyalt, az egyetlent, aki tudta, hogy miért is érkeztek ide, az emberek világába. Az angyalok érkezése természeti katasztrófák sorát okozta, ezzel felborítotva az addigi rendet és megsemmisítve az emberi civilizáció vívmányait, köztük az elektromosságot is. A rend felbomlott, az utcákat elfoglalták a bandák, akik új határokat jelöltek ki, a saját törvényeik szerint éltek - közben pedig az angyalok vadásztak az emberekre.

Penryn szemtanúja lesz annak, ahogy egy csapat angyal levágja egy másik angyal szárnyait, majd az egyikük elragadja Penryn húgát. A lány megmenti az angyalt és magához veszi a szárnyait, mert úgy gondolja, hogy a tőle származó információk birtokában megtalálhatja és megmentheti a húgát. A sebesült angyal nem más, mint Rafael arkangyal, aki azonban a szárnyai nélkül eléggé elveszett. Az angyal és a lány nekivág az útnak, amelynek végén az angyalt a szárnyai visszavarrása, a lányt pedig a húga megtalálása várja. Talán.

Az első rész, az Angelfall - Angyalok bukása kötet nagy része a világ bemutatásával telik el, eléggé komótosan haladnak előre az események, az aszfalt koptatásával, az erdőben bujkálással több oldalt írt tele a szerző, mint amennyit a vége eseményekkel, a lényeggel. Mert igazán akkor gyorsulnak fel az események és lépnek az addigiaknál sokkal mozgalmasabb fázisba, amikor a főszereplők megérkeznek a Fészekbe és felfedezik annak szörnyű titkát. A vége, az utolsó oldalak történései igen jól sikerültek és érdekessé, olvasásra szükségessé tették a folytatást.

A második kötet, a World After - Túlélők világa pontosan ott folytatódik, ahol az első rész véget ért: Penryn a skorpióangyal mérgétől bénultan fekszik az Ellenállás tábora felé haladó autó platóján, miközben mindenki azt hiszi róla, hogy meghalt. De Penryn él és életre is kel. A húgával és az anyjával elég különös kompániát alkotnak, akiket nem is sokáig tűrnek meg maguk között a túlélők. Rafi közben Belielt üldözi és vissza akarja szerezni tőle a szárnyát.

Értékelés: 6 pontot ér a 10-ből

(mert megint csak oda-vissza szaladgált mindenki).

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Vörös pöttyös

Kiadás éve: 2015.

Terjedelem: 381 oldal

Fordította: Ancsa T

Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)

A mű eredeti címe: World After

Sorozat: Penryn és a Végítélet (Angelfall)

Előzmény:

1.) Angelfall - Angyalok bukása

Folytatás:

3.) End of Days - A vég napjai

Kategória:

Az volt az érzésem, hogy a szerző egy nagyon összetett történetet akart az olvasói elé tárni, tele misztikus és bibliai utalásokkal, lényekkel és persze a Végítélet Napjának eljövetelével. Mégis ez a kötet amolyan töltelék részre sikeredett, mert a szereplőink csak nem jutottak egyik szintről a másikra, egy helyben topogtak vagy éppen oda-vissza rohangáltak. Többek között Rafi sem igazán halad a szárnya visszaszerzésével, pedig ő a nagy harcos, Beliel pedig sérült - mégsem sikerül lejátszaniuk a nagy meccset. Az egyedüli cél, amit sikerült elérni és megvalósítani az az angyalok által végzett kísérletek felderítése és átmeneti akadályozása, de mindez későn, mert a baj legnagyobb része már megtörtént. 

Annak ellenére, hogy tele volt nagyon jó ötletekkel és a romantika még mindig nem burkolta rózsaszín cukormázba a történéseket, igazából rengeteg minden idegesített ebben a részben. Kezdjük mindjárt Uriel idióta szokásával a háta mögött masírozó két nőről, akiket korábban szobadísznek használt. Aztán folytatva a színpadias jelenetekkel, amelyekkel meg akarja győzni az angyalokat a Végítélet Napjának közeledtéről. Rafi sem hozza azt a színvonalat, amit elvártam tőle, keveset is szerepelt a történetben. Annál több volt viszont Penrynből és a családjából. Nem volt ez rossz, de megint csak lehetett volna sokkal jobb is.

A befejező kötetben, az End of Days - A vég napjai címet viselő rész megint csak egyenes folytatása a második kötet befejezésének. Rafi, Penryn, Paige és a sáskái menedéket keresnek, ahol átmenetileg meghúzhatják és kipihenhetik magukat. A szárnyától megfosztott és sérült Beliel szintén velük tart, mint a fogjuk. 

Az eddig viszonylag logikusan felépített események már a kötet legelején elkezdenek összeomlani és megtelni logikátlanságokkal, furcsaságokkal. Kezdetnek mindjárt ott van a nagy harcos arkangyal, aki jobban tart a kishúgtól, mint Belieltől. De ez még semmi, mert amikor Beliel csellel ráveszi Penrynt a kard használatára és két pokolfajzat kel át azon keresztül a pokolból, akkor Rafi nem tesz semmit sem velük, sem pedig Beliellel kapcsolatban - majd csodálkozik, hogy a két pokolszökevény kiszabadítja az angyalt, akinek természetesen nyoma vész és később még bőségesen okoz majd bosszúságot. Egyáltalán hogy kerültek elő a pokolfajzatok? Eddig még csak említés sem történt róluk, most pedig egyszerűen a történések kulcsszereplői, alakítói lettek.

Értékelés: 4 pontot ér a 10-ből

(mert megint csak oda-vissza szaladgált mindenki).

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Vörös pöttyös

Kiadás éve: 2016.

Terjedelem: 365 oldal

Fordította: Ancsa T

Borító ár: 3.299,- Ft (kartonált)

A mű eredeti címe: End of Days

Sorozat: Penryn és a Végítélet (Angelfall)

Előzmény:

1.) Angelfall - Angyalok bukása

2.) World After - Túlélők világa

Kategória: 

Aztán ott van Penryn, akinek eddig a túlélés és a húga megmentése lebegett a szeme előtt célként, most meg mintha hormonkezelést kapott volna, egyfolytában tüzel és mászik rá az arkangyalra. Teszi ezt annak ellenére is, hogy tudja az angyalok nem létesíthetnek kapcsolatot az emberek lányaival, mert elbuknak és a kárhozat lesz a sorsuk. Szóval az eddig példásan viselkedő Penryn kifordul önmagából és mintha semmi sem érdekelné, semmit sem fogna fel a problémából, csak és kizárólag az érdekli, hogy ott viszket neki, ahol eddig még nem.

Pedig ez a rész is tele volt ám jó ötletekkel, mert a pokolban játszódó jeleneteket nagy élvezettel olvastam és el is ámultam tőlük rendesen. A bukott angyalok, a pokolfajzatok, a démonvezérek, a bukottak beavatása, az elemésztettek, a démonvezérrel kötött alku... ezek mindegyike nagyon jó ötlet és az egész jelenet fantasztikusra sikerült. Beliel története több volt mint megható, mert egyszerre volt gyönyörű és volt tele reménytelenséggel, indulattal. Szerintem rá tovább fogok emlékezni, mint Rafira és hirtelen jött szerelmére.

A szárnyalást követően a kötet végére a szerzőnek sikerült agyon csapnia mindent, amit addig felépített: az Ellenállás vezérének választott kamaszlány, a végső összecsapás előtt szabadtéren megrendezett tehetségkutató verseny - ez vitte a prímet -, a nevetséges nevű és idegesítően viselkedő ikrek és persze Rafi döntése a szárnyaival kapcsolatban - ezek mindennek tekinthetők, csak jó döntésnek nem.

A legidegesítőbb azonban az volt, hogy a szerző feldobott bizonyos információkat, majd szépen elfelejtkezett róluk. Ilyen volt az, hogy Penryn anyja olyan tudás birtokában van a pokolfajzatokkal és az angyalokkal kapcsolatban, amely azért megért volna néhány kérdést és némi kifejtést. De legalább ugyanennyire érdekelt volna az is, hogy mit is keresnek az angyalok az emberek világában, miért is érkeztek ide egyáltalán. Az sem tetszett, hogy igazi magyarázatok nélküli és rózsaszín szirupba fulladó lett a történet vége. Mintha a szerzőt kötelezték volna, hogy a kategória elvárásainak megfelelő befejezést adjon az egyébként sötét és komor történetnek. És mintha szorított volna az idő is, mert a végső magyarázatok, levezetések elmaradtak a korábbi részletes leírásokhoz és oda-vissza szaladgálások jelentőségéhez képest.

Nagyon jó és érdekes alapötletre építkező történet, amely minden hibája ellenére is jól indult, érdekes eseményeket vonultatott fel, kifejezetten továbbolvasásra késztető befejezéseket hozott össze a kötetek végén. De akárhogy is nézem a trilógia részeinek színvonala folyamatosan csökkent, mintha a szerző szárnyaló gondolatait gúzsba kötötték volna az elvárások és ez meghatározta az egész cselekményt. Az igazi mélyrepülést az utolsó kötet produkálta és nagyon elszomorodtam miatta, mert ennél azért lényegesen többet vártam volna a kezdés alapján. Az látszik, hogy ez nem az én sorozatom, nem az én történetem és ezt nálam jobban senki sem sajnálja, mert alapból kedvelni akartam.

Folytatás »

Várólista - 2018. augusztus

Ez az augusztusi hőség  - no meg az, hogy az előtte lévő hónapok sem voltak hűvösebbek - teljesen elbágyasztott és olyan vagyok, mint valami kókadozó növény: áhítom a felfrissülést. Nem is lenne a meleggel baj, ha vízparton ücsöröghetnék vagy árnyékban hűsölhetnék, de a tetőtéri irodában valamivel nehezebben múlnak a napok és sokkal kimerítőbb még a gondolkodás is. Ez lehet az oka annak, hogy sem az olvasás, sem pedig a blogolás nem ment ebben a hónapban. Még a friss megjelenések ütőerén is csak érintőlegesen tartottam rajta a kezem. Ezért is vagyok elmaradva ezzel a poszttal is és csapom össze most gyorsan, hogy legalább ezzel ne legyek csúszásban.

Az Agave Könyvek friss megjelenéseiről csak azért nem maradtam le, mert a kiadó nagyon jól tervez és tájékoztatja az olvasóit - mindig és mindenről időben. Ezért gyakorlatilag az előrendelés leadása után csak arra kellett figyelnem, hogy a csomagot átvegyem. Mi is volt abban a küldeményben? Természetesen N. K. Jemisin A megkövült égbolt című regénye, amely A megtört föld trilógia befejező kötete. A szerző történelmet írt ezzel a sorozattal, mert zsinórban harmadszor hozta el sci-fi kategóriában a legjobb regénynek járó Hugo-díjat. Most, hogy lezárult a történet, akár már olvashatnám is - mert eddig bizony egy sort sem sikerült teljesítenem.

Richard Morgan Törött angyalok című regénye számomra nem újdonság, de a könyvpiacon már régóta hiánycikknek számított. Annak idején ez a Takeshi Kovacs sorozat második kötetének számított, ma inkább a Valós halál sorozat középső részeként emlegetik - mert így jobban kapcsolható a filmsorozathoz. Az biztos, hogy számomra mindig is az eredeti sorozatcím marad az igazi.

Ha már sci-fi, akkor nem maradhat ki a felsorolásból Neil deGrasse Tyson Terítéken a világegyetem - Asztrofizika mindenkinek című könyve, amely tömören és érthetően magyarázza el a világegyetem titkait, vezeti be az olvasót az asztrofizika bonyolult világába. Kezdő sci-fi olvasóknak - talán még a haladóknak is - adhat olyat, amitől élvezetesebbé és érthetőbbé válik egy nem éppen könnyed tartalmú sci-fi olvasmány. Az űr rejtélyeit a Kossuth Kiadó hozta el a magyar olvasóknak.

Fantasy terén a Delta Vision vitte el a prímet ebben a hónapban, bár tény, hogy ezekről a könyvekről már a múlt havi posztban is szólnom kellett volna. Sebaj, a lényeg, hogy végre megjelentek, most már csak be kell szereznem őket. 

A hónap legfontosabb megjelenése Greg Keyes Született királynő című regénye. Ezzel a két kötetben napvilágot látott negyedik résszel végre a befejezéséhez érkezett A tövis és a csont országai sorozat. Szívesen beszámolnék a regényfolyammal kapcsolatos eddigi élményeimről, de sajnos olyanok nincsenek. Ez a történet is azok közé tartozik, amelyeket ideje lenne már elkezdenem.

Nem így van ez A Dresden-akták sorozattal, amelyből az első kötetet már olvastam. Ebben a hónapban a sorozat harmadik kötete, a Kísértő vész került a boltokba. Jim Butcher sok-sok kalandot írt már meg a csetlő-botló varázsló főszereplésével, a kiadó pedig azt ígérte, hogy mindegyiket elhozza nekünk, ezért meglehetős nyugalommal várom a további megjelenéseket.

Mostanában nagyon mennek a thrillerek, a véres gyilkosságokat tartalmazó regények, de jöhetnek a titkok és a hazugságok is. Így került a figyelmem középpontjában Anders de la Motte Halálos ősz és T. M. Logan Hazugságok című regénye. A General Press Kiadónál valakik nagyon jó érzékkel választják ki a borzongós regényeket, ezért remélem, hogy ha az előbb említettek a kezembe kerülnek, akkor nem fogok bennük csalódni. Amit eddig olvastam a kiadó kínálatából, az nagyon bejött. 

Marvel képregény fronton sem állt meg az élet. Augusztusban megjelentek a Fenegyerek: Újjászületés, az Amazon: Egyedülálló zöld nő és a Marvel: Zombik című részek. Ezek még beszerzésre várnak, a többiek - a már beszerzettek - meg java részt még olvasásra.

Egyelőre ennyi. Remélhetőleg a némileg elviselhetőbb hőmérsékletű ősz az olvasási kedvemet is visszahozza majd. Persze ahhoz, hogy posztoljak ez nem szükséges, mert olyan öt-hat könyv vár arra, hogy írjak róla és megosszam veletek - már csak rá kellene vennem magam a klaviatúra csapkodásra.

Folytatás »

Tarryn Fisher: Szeress, ha hazudok is - a teljes trilógia

Korábban - évekkel ezelőtt - olvastam a trilógia első kötetét és nagyon, minden addiginál jobban felidegesített a történet. Akkor úgy éreztem, hogy nem is akarom megismerni ennek a gyötrelmes szerelemnek a folytatását, a szereplők további nyűglődését és fájdalmát. Aztán lassacskán csak elcsitultak az indulataim és a megjelenéseket követően a polcomra kerültek a kötetek. Illetve az utolsó nagyon fel se került, mert amint megérkezett a csomagban, nekiláttam az első kötet újraolvasásának. Valamivel kevésbé húztam fel magam a hazugságokon és jobban figyeltem a reakciókra, az elejtett utalásokra, titokzatos félmondatokra, jelekre - így aztán sokkal élvezetesebb volt az egész, mint az első olvasás alkalmával. Folytattam is a következő két kötettel és mivel úgy gondolom, hogy ez az egész sztori csak egyben értelmezhető és értékelhető, ezért most egyben is írok róla. 

Értékelés: 6 pont a 10-ből
(mert végtelenül felidegesített a kínlódás)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 280 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: The Opportunist
Sorozat: Szeress, ha hazudok is
Folytatás:
2.) Dirty Red - Zűrös vörös
3.) Thief - Tolvaj
Műfaj: romantikus

Olivia és Caleb a főiskolán találkozott egymással. Megismerkedésük szokványos, a suli sztárja felfigyel a zárkózott lányra és randira hívja, de csak elutasítást kap cserébe, amely természetesen az ostrom további folytatására ösztönzi. A klisék ezzel nem érnek véget, mert Caleb Drake nem csak sztár, hanem jóképű és gazdag is - és persze angol akcentusa van, mert a szigetországban született és nevelkedett egy ideig. Olivia Kaspen ezzel szemben árva, egyedül van a világban, szegény, mint a templom egere, a főiskolán ő az egyetlen ösztöndíjas és eléggé tüskés, zárkózott személyiség. Kettősük olyan, mint a tűz és a víz, mégis jól megértik egymást - főleg a kapcsolatuk elején. A bizalom azonban nehéz kérdés és ha valaki állandóan bizalmatlan, akkor az előbb vagy utóbb úgy is talál valami okot arra, hogy bizonyítsa az igazát, a hazugságok pedig utol érik az embert. Olivia pontosan ilyen és erre rá is megy a kapcsolata.

Történetünk ott kezdődik, hogy három év telt el a szakítás óta és Olivia újra összefut Calebbel. A szívének olyan, mintha az a három év nem is létezne, nem tud elszakadni a férfi látványától. A csúnya és fájdalmas szakítást követően zűrre és problémára számít, de mást kap. Kiderül, hogy a férfinak amnéziája van, semmire sem emlékszik a balesete előtti időből. A nő számára ez olyan, mintha helyre hozhatná a korábban elkövetett hibáit és ki is használja a hirtelen adódott lehetőséget a férfi ismételt meghódítására. A terv egészen jól is működik addig, amíg fel nem bukkan a férfi jelenlegi barátnője - majdnem menyasszonya - és tönkre nem teszi az éppen alakuló idillt.

Ez tehát az alapeset és innen indul az a mérhetetlen mennyiségű szenvedés, amely biztosan nem hagyja nyugalmi állapotban az olvasó érzelmeit. A történet szerkezete eléggé egyedi és ezért mindenképpen elismerést érdemel a szerző - ahogy az átélt szenvedések mennyiségéért is. Mit is jelent ez az egyediség? A három főszereplő mindegyike kap egy kötetet, ahol bemutathatja a saját nézőpontját - a jelenben és a múltban is történtekkel kapcsolatban is -, közben pedig időben is halad előre a történet. A teljes sztori közel másfél évtizedet ölel fel és ezalatt rengeteg minden történik a szereplőkkel - van, ami azonban mégsem változik. 

Az első kötet, a The Opportunist - Kihasznált alkalom, Olivia nézőpontját jeleníti meg, az ő kissé zárkózott és zavaros személyiségét ismerhettem meg belőle. Bevallom, hogy nem értettem, miért is bánik olyan keményen önmagával, mert nem találtam annyira rossznak és bűnösnek, amennyire szapulta magát. Pont ezért idegesített az, hogy nem volt képes elszakadni Calebtől, hogy újra elkövette ugyanazokat a hibákat és képes lett volna újra feláldozni mindent egy férfiért, aki szerintem meg sem érdemelte ezt. A nem múló vonzódás és a megszállottság oka lassan kibontakozik a múltbeli jelenetekből, de a jelen eseményei továbbra is kissé zavarosnak, érthetetlennek és mindennél dühítőbbnek tűntek számomra. A regény befejezése igazi gyomorra mért ütés, amelyet az epilógus talán enyhít egy kicsit, de mivel ez még csak a trilógia első kötete, tudtam, hogy a szenvedésnek még közel sincs vége.

Értékelés: 8 pont a 10-ből

(mert jobban tetszett, mint számítottam rá, de...)

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Rubin pöttyös

Kiadás éve: 2015.

Terjedelem: 293 oldal

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Borító ár: 2.999,- Ft 

A mű eredeti címe: Dirty Red

Sorozat: Szeress, ha hazudok is

Előzmény:

1.) The Opportunist - Kihasznált alkalom

Folytatás:

3.) Thief - Tolvaj

Műfaj: romantikus

A második kötet azé a szereplőé, akit még Oliviánál és Calebnél is jobban utáltam, Leah Smith-é. Hosszú ideig el sem tudtam képzelni, hogy olvasni akarok egy olyan regényt, amelynek ez az utálatos nő a főszereplője, ahol az ő nézőpontja érvényesül majd közel háromszáz oldalon keresztül és csak úgy szabadulhatok tőle - vagy még úgy sem -, ha minél gyorsabban a kötet végére érek. A Dirty Red - Zűrös vörös pont arról szól, amit a címe is sugall, egy mérhetetlenül zűrös vörös hajú nőről, aki számomra továbbra is a gonosz boszorka megtestesítője, az önzés mintaképe.

Azt hittem, hogy mindennél jobban utálni fogom ezt a nőt, de inkább csak szántam őt, mert felállított egy csapdát, ami mindenki számára szörnyű volt, de a következményeket neki magának volt a legnehezebb elviselnie. A kötet szerkezete továbbra is megegyezik az előző regényével, a múltbeli és a jelenben játszódó jelenetek váltakoznak, így lassan az is kiderül, miért viselkedik Leah úgy, ahogy az a könyvben szerepel. Nem, még ettől sem lett szimpatikusabb a számomra a személye, de talán jobban érthetővé váltak a cselekedetei. Közben persze ez a regény is tele van utalásokkal és jelekkel, amikre figyelni kell. Néhány, Olivia szemszögéből már korábban megismert jelenet teljesen más színben tűnik fel. Kissé érthetőbbé vált Olivia és Caleb egymás iránti vonzódása és Leah megszállottsága is. Újabb közel egy év telik el a történet időrendjében, mire a kötet vége elérkezik és a befejezést megint csak egy jól betalált gyomrosként tudnám leírni. De ami igazán meglepett az mégis az, hogy élveztem ennek a résznek az olvasását, mert sokkal jobban csúszott, mint a kezdő kötet. Jöhetett tehát a következő - már csak azért is, mert most már muszáj volt ennek a mérhetetlen szenvedés és másnak ártó dömpingnek a végére érnem.

Az előzmények ismeretében Caleb nézőpontja, a Thief - Tolvaj címet kapott történetrész érdekelt a legjobban. A szerző ügyesen építette fel a karakterét, mert amíg a kezdő kötetben egy gazdag ficsúrnak éreztem, akinek az kell, amit nem kaphat meg, addig a második részben árnyaltabb lett a személyisége, bemutatásra kerültek más oldalai is. Aztán itt volt ez a harmadik kötet, amelynek az eleje gyakorlatilag ismétlés, a korábbi események Caleb szemszögéből történő zanzásított összefoglalója. Mivel egymás után olvastam a sorozat részeit, ezért túl sok új információt nem adott, de ha nem így történt volna, akkor bizony nagyon éreztem volna az összefoglaló indítás, felvezetés hiányát.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert kerek egésszé vált a történet)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 293 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Thief
Sorozat: Szeress, ha hazudok is
Előzmény:
1.) The Opportunist - Kihasznált alkalom
2.) Dirty Red - Zűrös vörös
Műfaj: romantikus

Merthogy megint előrébb haladtunk az időben és újabb évek teltek el, a szereplőink alapvető hozzáállása pedig semmit sem változott. Talán csak úgy gondolják, hogy jobban tudják mit akarnak és eszerint cselekszenek, de ez nem könnyíti meg az életüket - egyáltalán nem. Kellett ez a harmadik rész, nagyon kellett, mert végül ez kötötte össze a korábbi történéseket, adott értelmet az értelmetlennek - már ha egyáltalán azokat meg lehet magyarázni - és töltötte ki a események, érzelmek és reakciók korábbi hézagait. Figyeltem a korábban elhangzott - és a könyvekben előrelátóan bejelölt - utalásokra és azt kell mondanom, hogy a szerző szépen lezárt mindent, elvarrt minden szálat.

Továbbra is azt gondolom, hogy az, amit ez a három személy művel egymással és a környezetük tagjaival, az bizony nem egészen normális - valószínűleg pont ezért talán még meg is történhet. Mert sajnos az emberi érzelmek bonyolultak és bizonyos kombinációban akár pont olyanok is lehetnek, mint ami ebben a trilógiában szépen lassan kibontakozik az olvasó szeme előtt. A kulcsszó - véleményem szerint - továbbra is a kommunikáció. Mert ha a szereplőknek van lehetőségük megbeszélni a problémáikat, a félreértésre okot adó helyzeteket, akkor alapvetően nem történik meg az, amiről ebben a trilógiában olvastam. Az biztos, hogy nem csak a pénz kell a boldogsághoz, mert ebben a történetben mindenki gazdag és sikeres, mégis mérhetetlenül szerencsétlen.

Nem egy szokványos szerelmi történet, nem egy szokványos szerelmi háromszög (négyszög vagy még inkább sokszög), de így egyben olvasva tudom ajánlani. Persze lehet, hogy érdemes az olvasás mellett nyugtató teát szürcsölgetni, de mindenképpen türelemmel lenni a hirtelen érzelemből elkövetett tettekkel a sorozatos félreértésekkel és a végtelen nyűglődéssel szemben.

Sokat gondolkoztam azon, hogy a szerző miként is rakhatta össze ezt a történetet, de csak úgy történhetett, hogy megírta azt lineáris időrendben, aztán szépen összekeverte a fejezeteket. Ha mégsem így történt, akkor vagy nagyon átérezte az egész sztorit, vagy pedig egy elképesztő memóriával rendelkező ember, vagy nagyon jó szerkesztői vannak.

A lényeg, hogy bár nehezen indult a kapcsolatom ezzel a trilógiával, ahhoz képest most úgy érzem, hogy megérte elolvasni. Lehet, hogy egyszer majd újra is olvasom, de az biztos, hogy nem mostanában lesz. Drámából egyelőre elég volt ennyi.

Folytatás »

Donato Carrisi: A lelkek ítélőszéke (Marcus 1.)

Donato Carrisi az a szerző, akinek csak egy könyvét kellett elolvasnom ahhoz, hogy véglegesen beleszeressek egyedi stílusába, a történetvezetésébe és kissé kitekert gondolatvilágába. Igaz, hogy több regényét nem is olvashattam volna, mert mindössze csak ennyi jelent meg magyar nyelven. Eddig. Mert öt évvel a Démoni suttogás után végre ismét a kezembe vehettem egy olyan kötetet, amelyet Carrisi írt. Igaz ugyan, hogy A lelkek ítélőszéke nem a Mila Vasquez sorozat folytatása, hanem egy másik sorozat kezdő kötete, de ez csak jelentéktelen apróságnak tűnt az öröm mellett, amelyet a magyar megjelenés jelentett a számomra.

Ahogy a fantasy, úgy a krimi és thriller kötetek esetében is érezni a stíluson, ha a szerző nem angolszász területen él, illetve alkot - valahogy más az egész összhatása. Valamiért úgy alakult, hogy krimi és thriller zsánerben sokkal több esetben olvasok európai szerzőtől, mint fantasy esetében - bár tény, hogy továbbra is az eredetileg angol nyelvű regények vannak túlsúlyban az olvasmányaim között. Viszont ott van a sorban Franck Thilliez, Jean-Christophe Grangé, Sebastian Fitzek, Pierre Lemaitre vagy éppen Donato Carrisi, és mindegyikük regénye valami mást adott a számomra élmény szempontjából, mint az amerikai kontinens vagy a ködbe burkolózó szigetország szerzőinek írásai.

Értékelés: 9 pontot kap a 10-ből
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 523 oldal
Fordította: Fogarasi Márta
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: Il tribunale delle anime
Sorozat: Marcus
Folytatás: 
2.) El cazador de la oscuridad
Műfaj: krimi, thriller

Mit is nyújt A lelkek ítélőszéke az olvasónak? A könyv első felében mindenképpen a zavaros érzések uralkodnak el - a szereplőkön és az olvasón is. Marcus azért érzi elveszettnek magát, mert semmire sem emlékszik, még a nevére sem. És pont ezért kénytelen mindent elhinni, amit a társa - vagy inkább mentora - állít: vagyis, hogy Marcusnak különleges képességei vannak, azok felhasználásával olyan bűnügyeket oldanak meg, amelyek elsőre nem is tűnnek annak. Az a csoport, amelynek Marcus is a tagja, ezekre az ügyekre specializálódott.
Sandra, a történet másik főszereplője azért érzi elveszettnek magát, mert elhunyt férje nélkül üresnek érzi a lakását és az életét is. A férfi, aki korábban mindent elmondott neki, most hagy egy hangposta üzenetet, amelynek tartalma köszönő viszonyban sincs a későbbi történésekkel: azt állítja, hogy Oslóban van, majd megérkezik a hír, hogy Rómában leesett egy épületről. Sandra nem érti, hogy miért hazudott neki a férfi, de fáj minden vele kapcsolatos gondolat, ezért kerüli is azokat. Egészen addig, amíg valaki el nem kezd érdeklődni a halálakor a férfinál lévő és azóta a bűnjel raktárban porosodó dolgai iránt. Ez pedig felébreszti Sandra ösztöneit és maga is nyomozásba kezd.

És hogy érzi magát az olvasó? Nem kevésbé összezavarodva, mint a főszereplők, mert igyekszik felfogni az információmorzsákat, a jelenben és a múltban játszódó eseményeket és egymás mellé helyezni azokat.
A fentiekből következik, hogy két történetszál már biztosan van a regényben: Sandra és Marcus nézőpontja. Van azonban más is, egy múltbeli történéseket felelevenítő szál, amelyről úgy érezni, nem sok köze van az éppen aktuálisan zajló eseményekhez - pedig nagyon is sok van.

Carrisi, igazi olaszhoz méltóan, olyan alapokhoz nyúl, amely jellemző a városra, amelyben a történet jelentős része játszódik: elbeszélésébe beleszövi a vallást és annak teljes intézményrendszerét. Semmi sem kelti fel jobban az olvasó figyelmét és kíváncsiságát, mint a rejtélyekkel övezett és immár illegálisan működő titkos szövetség. Ez pedig nem más, mint a Paenitentiaria Apostolica, vagyis a lelkek ítélőszéke néven létrehozott szervezet. Működésének alapja, hogy az egyszerű pap a halálos bűnök alól nem adhat feloldozást, ezért a gyónás szövegét továbbítania kell egy magas rangú főpapokból álló testületnek. Ez a testület, a penitenciáriusok hozták meg az ítéletet és gondoskodtak annak végrehajtásáról is.

Hogy mi köze a penitenciáriusoknak ehhez a történethez? Nagyon is sok. A regény egy olyan esettel kezdődik, amelyben egy sorozatgyilkos élete a korábbi áldozat húgának kezében van. Minden csak az adott pillanatban hozott döntésen múlik: képes-e megbocsátani vagy sem, a szakmai vagy az emberi érzései kerekednek-e felül? Bár ez is fontos, a lényeg ott bújik meg, hogy ki volt az, aki így összehozta az eseményt és azok szereplőit.

Bár az események lassan haladnak előre, de a komótos tempó ellenére sem találtam azokat unalmasnak. A titkok egymást érik és nagyjából senki sem tud semmit, aki pedig igen, az sem túl bőbeszédű. Elvégre ez egy titkos szervezet, amely túlélte az évszázadokat és az üldözéseket. Nehezen kerülnek felszínre az információk, közben sok minden történik, a végére viszont összeáll minden.

Nekem kifejezetten tetszett Marcus nyomozási technikája, ahogy modern kriminológus módjára rakja egymás mellé alapos megfigyelései eredményeit és alkotja meg az elkövető profilját. Pedig ő egy pap. Természetesen segítségére van a penitenciáriusok titkos archívuma is, azonban annak tartalmához csak korlátozottan fér hozzá. Érdekes volt figyelni, ahogy Marcus rááll a nyomra és követni kezdi azt, közben pedig kerülgeti a hivatalos bűnüldözési szervezet embereit, kerüli a feltűnést és bujkál szinte mindenki elől. Közben pedig keresi önmagát, hiszen nem emlékszik a múltjára, az emlékei csak foszlányokban bukkannak fel az elméje mélyéről.

Ez is egy olyan történet, amelyet a befejeztével újra el kell(ene) olvasni elölről vagy legalább újra átgondolni az eseményeket, mert a végső konklúzió ismeretében teljesen már értelmet nyernek az egyes történések, utalások, mozzanatok. Carrisi pedig kifejezetten remekel ebben a műfajban és ezzel a technikával. Olvasás közben közel sem éreztem úgy, hogy annyira és mindennél jobban tetszik a történet, de a vége ismeretében már nyugodtan kijelenthetem, hogy tökéletes, furfangos, titokzatos és mindenképpen másodszori (többszöri) olvasásra is ajánlott.

Róma ideális háttere ennek a vallási jellege ellenére is inkább pszichológiai alapokon nyugvó izgalmas kriminek, amelynek a szálai és a történések következményei a Vatikánnál sokkal messzebbre mutatnak.

Bár nem tetszett annyira, mint a szerző másik regénye - valószínűleg a túlzott elvárások miatt -, de azért ez is nagyon jó volt. Alapvetően én az ilyen történeteket szeretem, amelyekben együtt van a titokzatosság, a nyomozás, az emberi lélek mélyén lakozó rejtélyek és minden, ami azok felfedéséhez szükséges. Egyszerre alapos, érdekes, informatív és megdöbbentő. Nagyon remélem, hogy nem kell sokat várni Marcus következő kalandjára, mert kíváncsi vagyok, hogy ezek után merre viszi tovább az eseményeket a szerző. De érdekelne a másik sorozat még hiányzó kötete is és úgy egyébként minden, amit Carrisi írt, mert bármit is vet papírra, az mindenképpen olvasásra érdemes.

Folytatás »

Virágzó rengeteg: Virágzás helyett

Mivel a könyves posztokkal nem haladok mostanában - legalábbis nem olyan tempóban, ahogy az számomra elfogadható lenne -, ezért úgy döntöttem, hogy arról írok, ami jobban érdekel, vagyis a növényeimről. Amelyek egyébként igencsak próbára teszik a kertészeti képességeim és a türelmem - sajnos az utóbbiból mostanában még kevesebb van, mint az előbbiből. Van egy növénykém, ami szinte feszegeti a határokat, mindig mutat valami újat az orchideák számtalan képességei közül.

Hazaérkezést követően
(2017. július 31.)

Kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy majdnem pontosan egy évvel ezelőtt megláttam az egyik kertészeti áruház akciós polcán és azonnal beleszerettem. Egy Phalaenopsis, vagyis lepkeorchideáról volt szó, amely egészen mélynövésű volt normál társaihoz képest, de a három virágszárán egymásba érő és hullám alakba rendeződő aprócska és fehér, lilás-bordós ajkú virágai azonnal elrabolták a szívemet. Olyan volt az egész, mint egy szárakra húzott gyöngysor. Még féláron is viszonylag borsos, majd háromezres ára volt, de egyszerűen nem tudtam ott hagyni a polcon.

Új otthonában elhelyezve a növény megszolgálta a bizalmat és új bimbót hozott a virágszár végén, miközben a többi virága még mindig pompázott. Sajnos a lakásfestés keresztül húzta az igyekezetét, amit nem csodálok, mert nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez az esemény nem csak a növényállományt viselte meg. A megpróbáltatások miatt a növény ledobálta a virágait, azonban a virágszárát nem szárította le. A nagykönyvben leírtak szerint visszavágtam a szárakat, majd vártam a továbbiakat.

A hullám alakba rendeződő apró virágok. (2017. augusztus 15.)

Októberben azt vettem észre, hogy a szárak alvó rügyei beindultak, hajtásokat hoztak, amelyek úgy néztek ki, mintha alig valami száron rögtön bimbót akarna hozni a növény. Majd sorra le is szárította ezeket a hajtásokat - mindegyiket. Alig egy-két héten belül azonban új, zöld hajtások jelentek meg az elszáradt korábbi próbálkozások tövében és növekedni is kezdtek, de nem úgy néztek ki, ahogy azt vártam.

Az új hajtás, a tövében a visszaszárított korábbi növekmény.
(2017. november)

Néhány hét múlva kiderült a turpisság is: nem virágszárakat növesztett a növény, hanem kicsi növénykéket, vagyis keikiket. Állítólag ezek a keikik az anyanövény klónjai és akkor hozza őket ha jól érzi magát - vagy ha már ez az utolsó lehetősége a szaporodásra. Ez utóbbit azért kétlem, mert ha az orchidea növekedési tempóját figyelembe veszem, akkor elég hihetetlennek tűnik egy életképes utód kinevelése.
Állítólag az, hogy az alvó rügyből mi fog kifejlődni - virágszár vagy keiki - az a rügy differenciáltságától függ. Meg gondolom még sok minden mástól is, mert csak van oka annak, hogy elindult az egyik, aztán meggondolta magát a növény és lett belőle a másik. Mondanám, hogy értem, de nem vagyok az orchideák lelki világának alapos ismerője.

A két keiki 2018. január végén.

Az anya és a "gyerekek" 2018. március végén.

Szóval az én növénykém két keikit kezdett nevelni, méghozzá nagyon okosan, mert minden új levélkét egy új gyökér követett, tehát teljesen kiegyensúlyozott volt a növekedése. A fejlődés lassú, de folyamatos volt. Megnyugtató érzés volt. A kis növényekre meg öröm volt ránézni, mert szemmel láthatóan majd kicsattantak az egészségtől. 

Jól látható az intenzív gyökérfejlődés. (2018. március)

A másik keiki: szinte kicsattan az egészségtől és a gyökérfejlődés is jól látható.
(2018. március)

Az anyanövény és a keikik 2018. április végén.

Aztán a szeszélyes áprilisi időjárásban újra igazi meglepetéssel szolgált számomra a növény: mindkét keiki hajtás virágszárat kezdett hozni, amely szépen növekedett is. A felfedezésekor hangosan sikongattam örömömben és ugráltam, mint aki teljesen elvesztette az eszét. Már azért is, mert a nagy növényeim hanyagolják a virágba borulást, ez a picike meg mindent produkál egyszerre. 

Virágszár kezdemény a levelek és a gyökerek tövében. (2018. április 15.)

Növekvő virágszárak 2018. május elején.

Az anyanövény egyébként önmagában is nagyon erős volt és saját magára is fordított energiát: a "gyerekneveléssel" egyidejűleg leveleket és gyökereket is hozott. Majd április végén következett a következő meglepetés: a középső virágszár eddig alvó felső rügye fejlődésnek indult, amelynek eredménye ugyanabból a rügyből egy db (!) bimbó és egy újabb keiki lett. A bimbóból később virág is lett és egy hónapon keresztül virított is.

A középső virágszár alvó rügyéből indult hajtások: egy bimbó és egy új keiki. (2018. április 15.)

Növekszik a bimbó és már jobban látható, hogy a másik hajtás biztosan keiki lesz. (2018. május 08.)

Pár nap múlva már ki is nyílt a virága. (2018. május 11.)

Az egyetlen virág, de nagyon megörvendeztetett vele a növényke. (2018. május 11.)

A virágzás alig egy hónapig tartott.
Kellett az energia a többieknek, mert közben új gyökerek nőttek,
a levelek is fejlődtek, a virágszárakról már csak a bimbók hiányoznak.
(2018. június 15.)

A növényke valami elképesztő módon igyekezett, de sajnos pont ez okozta a problémát is: túl sokat akart és végül nem tudta kinevelni az oly áhított bimbókat a keikiken növesztett virágszárakon. Pedig igyekeztem ellátni a fejlődéshez szükséges minden földi jóval, tápanyaggal. Mikor látszott, hogy nem fog haladni a dolog, a két nagyobb keikit leválasztottam (2018. július elején), hogy a harmadik növekedni tudjon és az anyanövény se merüljön ki a nagy igyekezetben. Jelenleg ott tartunk, hogy a harmadik keiki már majdnem akkora, mint a másik kettő volt - bár a gyökerei még nem olyan nagyok. Az igazi csoda - a keikik virágzása - tehát elmaradt, de van két darab, saját nevelésű orchideám.

Az anyanövény, a szépen fejlődő harmadik keiki és az új hajtás.
(2018. augusztus 17.)

A két klónocska él és növekszik: megindult a gyökérfejlődés, mindkettőnek vannak új levelei. A virágszáraik zöldek ugyan, de nem fejlődtek tovább. Jelenleg vízkultúrás neveléssel próbálkozom mind a kettő esetében. A szakirodalom szerint akkor érdemes leválasztani és elültetni a kicsiket, amikor aktív a gyökércsúcs, tehát növekedésben van. Mivel a leválasztáskor ez nem volt adott, maradt a vízkultúra. Most viszont már működhetne a normál ültetőközeg is, ezért szerintem megpróbálkozom vele, mert az mégis egyszerűbb a kezelés szempontjából. 

Az egyik kicsike az irodámban van, a másik a lakásban: tesztelem, hogy azonos genetikájú növények miként fejlődnek eltérő körülmények között.

Az immár önálló növényke, amely egyelőre szépen fejlődik. (2018. augusztus)

Az anyanövény azonban még nem végzett a meglepetésekkel: újabb alvó rügy indult növekedésnek.

Újabb hajtás egy eddig inaktív alvó rügyből. Ez sem virágszárnak néz ki.
(2018. augusztus)

Nem tudni, hogy hol lesz a vége, mert még mindig vannak inaktív rügyek az egyébként folyamatosan zöld virágszárakon. Szóval a növényke okozhat még további meglepetéseket. Aztán remélem, hogy ha elfogytak a rügyek, akkor majd újra láthatom virágozni is. De az sem lenne probléma, ha előtte adna nekem időt arra, hogy átültessem, mert már annak is itt lenne az ideje, viszont ameddig ennyire aktív, addig nem akarom piszkálni.

Volt egyébként még egy hármas keikit nevelő növényem, de az a példány nem volt ennyire sikeres, mert a kicsiknek nem voltak elég fejlettek a gyökerei, amikor le kellett őket választanom. Még így is alig sikerült megmentenem az anyanövényt, a kicsik pedig küzdenek a túlélésért - bár gyökereket nem szándékoznak hozni, így pedig elég kevés esélyük van. Azért megmutatom őt/őket is:

A másik szaporodó növényem: anyuci és a hármas ikrek. (2018. május)

A keikik levelei gyönyörűek, azonban a levélzet és a gyökérzet aránya nincs egyensúlyban.
(2018. május)

A többiek? Ők nem produkálnak ilyeneket. Egyelőre virágozni se akarnak - egy kivételével -, de remélem, hogy télen majd fognak, mert a leveleket és a gyökereket nagyon nyomják. Szóval fel a fejjel, mert az új virágszárak a levélemeletek közül jönnek, így az esély adott. Télre egyébként is tervezek nekik mesterséges megvilágítást, hogy ne járjak új, mint az elmúlt télen jártam.

Folytatás »