Barangolás (3): Párizs utcáin Nellie Bly nyomában

Régen írtam már a "Barangolás" rovathoz tartozó bejegyzést, aminek az oka leginkább az időhiány, de természetesen közre játszik a késztetés hiánya is. Nem olyan régen olvastam egy könyvet, amelynek a történetével ugyan nem voltam maradéktalanul elégedett, de egy dologban kétségtelenül az élen járt: megadta a kezdő lökést ahhoz, hogy elkészítsem a rovat következő bejegyzését és másoknak is bemutassam azt a várost, ahol a regény nagyobb része játszódik és amely hozzájárul ahhoz, hogy A gyilkosság alkímiája című könyvnek annyi rajongója van kis hazánkban is. Nézzük tehát, hogy merre is sétált Nellie Bly, az első női oknyomozó újságíró Jules Verne íróval folytatott közös nyomozása közben.

Jó barangolást, tartsatok velem!

Előzetesként még annyit, hogy pár évvel ezelőtt volt szerencsém néhány napot eltölteni a városban és a bejegyzést - ahol csak lehet - igyekszem a saját készítésű fényképeimmel színesíteni.

A regény idézetei minden esetben a K.u.K. Könyvkiadó által, 2012 évben kiadásra került könyvből származnak. Az oldalszámokat minden esetben jelöltem az idézeteknél.

Montmartre
A negyed fontos szerepet játszik a regényben, hiszen rögtön azzal a cselekménnyel indít a történet, amely itt játszódik és a kaland folyamán többször is visszatérünk szűk utcácskáira és jellemző épületeihez. Nellie is az itt található egyik épület, jellegzetesen pici szobájában húzza meg magát párizsi tartózkodása idején.

Montmartre mai művészei (A kép forrása)

"(Montmatre) … amit a párizsiak La Butte-nak vagyis Dombocskának hívnak; mely művészeiről, költőiről és azokról az utcáiról híres, ahol a férfiak üres műsikolyokért fizetnek, s a nők lelkéről villámgyorsan kopik le minden csillogás." (5. oldal)

"Azt mesélik, hogy a Montmartre Szent Dénesről kapta a nevét, akinek, tán hatszáz évvel ezelőtt, itt, a hegy lábánál nyisszantották le a fejét. A jámbor Dénes felkapta a földről, és felvitte a hegyre - innen ered a Mons Martyrum, a Mártírok hegye elnevezés. A negyed századokon át egyszerű kis falu volt, szélmalmaiban őrölték a lisztet Párizs kenyeréhez. Ám a folyvást terjeszkedő város hamarosan elért a dombokig, így a Montmartre is Párizs egyik városrésze lett. Az öreg szélmalmok hamarosan abbahagyták az őrlést, helyükön egyre-másra kabarék és táncos mulatók nyíltak, amelyek erkölcstelek tréfákkal és botrányos kánkán-görlökkel szórakoztatták a nagyérdeműt. A művészek és költők, ezek a hosszú hajú, lázadó lelkű, szégyentelenül üzekedő bohémek pedig otthagyták korábbi fészküket, a Quartier Latint, a kis falu no meg a pompás panoráma és az olcsó házbérek kedvéért." (7-8. oldal)

A Montmartre mai napig is Párizs bohém negyede és romantikus atmoszférájából sokat megőrzött. Szűk utcácskáin sétálva könnyen el tudjuk képzelni, hogy milyen is lehetett az, amikor művészek lakták épületeit. A mai látogatónak is akad lehetősége találkozni a mai kor művészeivel, ha ellátogat ebbe a városrészbe. Festmények, grafikák, mindenféle ajándéktárgyak között válogathat a turista. Az apró boltocskákban kínált tárgyak mennyisége és sokfélesége emberi ésszel nehezen felfogható.

Forrás: saját készítésű kép (2010.)

A "dombról" lesétálva könnyen megragadja a turista figyelmét a Moulin Rouge épülete, amely el sem téveszthető, hiszen a szélmalom lapátjai (ahogy az idézet is jelzi) egyaránt utalnak az épület eredetére és teszik könnyen felismerhetővé azt. Ott jártunkkor sajnos még korai volt az időpont ahhoz, hogy teljes kivilágításában élvezzük a Moulin Rouge látványát, de így is megérte. Az épületbe természetesen nem mentünk be. 

Eiffel-torony

A regény cselekménye a világkiállítás időtartama alatt játszódik, ahová természetesen Jules Verne társaságában főhősnőnk is ellátogat. A kiállítás sok-sok technikai újdonsága mellett az Eiffel-torony nyújtja látvány szempontjából a legnagyobb hatást.

"A világkiállítás legmeglepőbb, egyben legellentmondásosabb építménye - Eiffel háromszáz méter magas, hórihorgas acéltornya - a legmagasabb, emberkéz alkotta szerkezet a világon, kétszer akkora, mint a gizai nagy piramis. Az ország teljes művésztársadalma elkeseredetten küzdött, hogy megakadályozza a torony felépítését: az acélgerendák alkotta építménye egyenesen a francia művészet és történelem árulójának kiáltották ki, s megvetően csak mint az újabb Bábel tornyát emlegették. A szerkezet megépítéséhez végül csak úgy járultak hozzá, hogy kikötötték: csak meghatározott ideig állhat majd, azután lebontják." (7. oldal)

Forrás: saját készítésű kép (2010.)

A párizsiak toronnyal kapcsolatos véleménye a mai napig megosztott, egyesek továbbra sem szeretik, mások már nemzeti szimbólumként tekintenek rá. 

A tornyot a terveknek megfelelően, a világkiállítást bezárása után 20 évvel le akarták bontani, de egy véletlen, a rádió feltalálása megmentette ettől a sorstól, ugyanis rendkívüli magasságával tökéletes antennaként szolgált.

A toronyból fenséges kilátás nyílik, jó időben akár 73 km-es távolságban is ellátni. Évente akár 5 millió látogatója is akad az építménynek, amelyek közül nagyon kevés a párizsi. Egyik emeletén működik a Michelin-csillagos Le Jules Verne étterem. Guy de Maupassant, illetve a jelenleg is létező Eiffel-torony ellenes csoport is hasonlóan vélekedett/vélekedik és cselekedett/cselekszik: Maupassant a torony éttermében szeretett étkezni, mert ez volt az egyetlen hely a városban, ahonnan nem látszik az építmény, az ellenző csoport pont ugyanezen okból gyűlik itt össze minden évben és vitatják meg a mai napig fennálló és immár a világörökség részévé választott, hatalmas méretű problémával kapcsolatos gondolataikat. (Forrás: saját élmények és emlékek kiegészítve a National Geographic Traveler útikönyvek sorozat - Párizs kötetének információival.) 

Café Procope

A kávéház sok más híres személyiség mellett Jules Verne kedvenc és sokat látogatott helye is. Legalábbis a regény szerint. Nellie itt akad rá a híres íróra, aki éppen Párizsban tartózkodik a világkiállítás ideje alatt, igaz teljesen más okból. Szereplőink többször visszatérnek ebbe a kávézóba, nyomozásuk során ez lett a találkozó helyük.

A Café Procope gyönyörű épülete (Forrás)

"A Café Procope-ot csak néhány pislákoló olajmécsessel világították ki, mintha a tulajdonos nem akarná, hogy bárki is betaláljon. Egy pillanatra megállok a bejáratnál, engedem, hogy átjárjon a hely levegője, s beszívom a feketekávé erős illatát.

A helyet kicsivel több, mint kétszáz éve alapította egy szicíliai nemesember, bizonyos Francesco Procopio dei Coltelli; a helyet az irodalom és a politika óriásainak szellemei lengik be, akik történelmet leheltek a falaiba.

Procopio helyet adott a művészembereknek - íróknak, költőknek, filozófusoknak -, ahol békében és nyugalomban, kávét szürcsölgetve dolgozhattak, s így lett ez a legelső café Párizsban; a szó, bármily meglepő, franciául kávét jelent.

Abban a városban, ahol a kávéházak ragyogó fényekkel, zajos közönséggel és csillogással hívják fel magukra a figyelmet, a Procope továbbra is őrzi egy régi és sokkal előkelőbb kor visszafogott hangulatát." (101. oldal)

(Az idézetet még hosszan folytathatnám, mert a könyvben sem ennyi a bemutatás, a hírességekre való utalások tömkelege, de úgy gondolom, hogy a lényeg, a hangulat érezhető az idézett részből is.)

A kávéház impozáns belseje. (Forrás)

Nem lehet mindenhová eljutni Párizsban, ha az utazó csak pár napot tölt ebben a hatalmas, mozgalmas és látnivalókban bővelkedő városban. A főbb látnivalók mellett ez az intézmény kimaradt a programból, éppen ezért az utazás időtartama alatt, illetve még utána is sokat forgatott útikönyvet hívtam segítségül, amely ezt írja: "Párizs legrégebbi kávéháza. A város Latin-negyedében található. Itt kezdett dolgozni 1727-ben Jean le Rond d'Alembert és Denis Diderot a híres Encyclipédie-n, itt találkozott Benjamin Franklin XVI. Lajossal, hogy tárgyaljanak az épp megszületett Amerikai Köztársasággal kötendő megállapodásról."  (Forrás: National Geographic Traveler útikönyvek sorozat  - Párizs, 74. oldal). 

Sacré-Coeur

A regény éppen csak megemlíti a város fölé magasodó bazilikát, ami nem véletlen, mert történetünk idején a még az épület még nem teljesen kész.

"Elérjük a gerincet, a Sacré-Coeur temploma tűnik fel jobbra tőlünk. Impozáns, de befejezetlen épület, olyan sűrűn körbeállványozva, mintha pókháló borítaná." (206. oldal)

Forrás: saját készítésű kép (2010.)

Bár nem hangsúlyos része a történetnek és Nellie éppen csak elhalad mellette, de nem hagyhatom szó és említés nélkül Párizs eme csodáját.
Az 1870-es francia-porosz háborúban elszenvedett megalázó vereség után a francia katolikusok fogadalmat tettek, miszerint a Jézus Szent Szívének ajánlott bazilikát emelnek. Az építkezések 1876-ban kezdődtek meg, de az építész, Paul Abadie halála miatt a munkálatok 1884-ben megszakadtak. A csodálatos építményt Lucien Magne fejezte be. A bazilika alapozása és az altalaj stabilitásának biztosítása igazi mérnöki bravúr volt. A Sacré-Coeur a légszennyezés ellenére is mindig ragyogó fehéren emelkedik a város fölé, amelynek titka, hogy az épület köve a Szajna és a Marne folyók vidékéről származik, amelynek jellegzetessége, hogy  ha ráesik az eső, akkor ragyogó fehér mészbevonat képződik a felületén.

A Notre Dame, az Ile de la Cité, a Pont Neuf és a La Consiergerie

Nellie üzenetet kap, amely egy titkos találkozóra invitálja a Notre Dame épületébe, amelyen természetesen részt is vesz. A Notre Dame felé haladva Párizs több nevezetességét is érinti főszereplőnk. Nézzük melyek ezek.

"A Notre Dame.
Az ember nem tekinthet a Notre Dame-ra (franciául: Miasszonyunk) a kellő tisztelet és hódolat nélkül. Nem csak azért, mert szinte hihetetlen, hogy egyáltalán létezhet ennyire nagyszerű alkotás: a székesegyház hatalmától és erejétől mindig libabőrös lesz a lelkem.
A Notre Dame nemcsak Párizs, de egész Franciaország jelképe is. A Ile de la Cité, e kis, hajóforma Szajna-szigetecske keleti felére épült. Párizs szívében áll, hatalmas, öreg épületek veszik körül. Ahogy átmegyek a Pont Neuf-ön, hirtelen beugrik, hogy a sziget ad helyet az ügyészi nyomozóhivatalnak és a rendőrkapitányságnak is." (221. oldal)

Forrás: saját készítésű kép (2010.)

A Notre Dame, ahogy az idézet is említi Miasszonyunk temploma, amelyből több is található Franciaországban, helyesen tehát úgy kellene emlegetni a székesegyházat, hogy Notre Dame de Paris. Az említett építményhez kísértetiesen hasonló épület a híres koronázó katedrális Reims városában, a Notre Dame de Reims. (saját élmények alapján)

Az Ile de la Cité, azaz Cité szigete Párizs földrajzi középpontja, egyébként pedig a város szülőhelye és az első település helye is. Mindig is fontos közigazgatási és egyházi központ volt. A szigeten található a Palais du Justice, amely a római kormányzó eredeti székhelye volt és 2000 évvel később a bírák még mindig itt szolgáltatnak igazságot, valamint a Consiergerie, a hírhedt forradalmi börtön, a párizsi igazságszolgáltatás központja, amely a X-XIV. század között a királyi palota része volt és amely ma ugyan már nem börtön, de még mindig ide kerülnek az előzetes letartóztatottak. 

Forrás: saját készítésű kép (2010.)

Az Ile de la Cité szigetet és a várost összekötő hidak közül elsőként a Pont Neuf, azaz az "Új híd" épült meg. 12 tökéletes ívével Párizs leggyönyörűbb, illetve legrégebben fennálló hídja is, amelyet 1607-ben avattak fel IV. Henrik részvételével. A Pont Neuf volt az első járdával - és nem lakóházakkal - szegélyezett híd. (Forrás: saját élmények és emlékek kiegészítve a National Geographic Traveler útikönyvek sorozat - Párizs kötetének információival.)

Forrás: saját készítésű kép (2010.)

Nellie természetesen még sok helyen megfordult Párizsban, többek között járt a Pasteur Intézetben és a Pigalle kórházban is, amely épületeket a hosszúra nyúlt bejegyzés és a rendelkezésemre álló információk hiányában már nem részleteznék. Idegenforgalmi szempontból az említett két intézmény nem tartozik a Párizs legfőbb látványosságai és látogatási célpontjai közé.

A hiányosságok és a hosszúra nyúlt bejegyzés ellenére is remélem, hogy sikerült meghoznom a kedvet akár a könyv elolvasásához, akár a város látványosságainak megtekintéséhez.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!

Posted in: barangolás