Arthur Madsen: Five - Az új generáció

Ez a kiadvány tipikusan az a könyv, ami első körben a külsejével kelti fel maga iránt a figyelmet, majd a fülszövegével tovább csábítja az érdeklődőt, végül az élőszereplős és kifejezetten jól sikerült könyvtrailer, valamint a könyvheti dedikálás ígéretével veszi meg magának véglegesen a vásárlót. Pontosan így jártam ezzel én is, fokozatosan ejtett rabul  és vont hatása alá a történet és helyezte magasra a vele kapcsolatos elvárásaimat, majd következett az olvasói próba és minden addigi, a könyvvel kapcsolatos bizalmam darabokra hullott. Kifejezetten bunkó módon fog hangzani a következő mondatom, mert bár ajánlót kellene írnom, de ezzel a könyvvel kapcsolatban csak egyetlen ajánlót tudok megfogalmazni: jó messzire kerüljétek el. Nem akarok a levegőbe beszélni, ezért nézzük azokat a részleteket és indulatokat, amelyekkel megküzdöttem az olvasás során.

Ehnaton fáraó udvari alkimistáival egy medált készíttetett, amely több lett egy egyszerű jelképnél, mint aminek szánták, a legveszélyesebb fegyver lett az emberiség kezében, képes a Föld forgásának és minden bolygó mozgásának befolyásolására. A medált végül elrejtették, évezredeken keresztül sikerült elkerülni, hogy a különleges pusztító képessége felhasználásra kerüljön. Napjainkban egy Szindikátus nevű szervezet látja el a védelmét, inkább kevesebb, mint több sikerrel, mert egy ismeretlennek mégis csak sikerül rátalálni és eltulajdonítania az értékes kincset. A véletlen úgy hozza, hogy ez az ismeretlen bajkeverő nem más, mint a rejtekhely közelében található árvaház lakója, aki nem is sejtve, hogy ezzel mennyi gondot okoz, a húgának szánja karácsonyi ajándékként a véletlenül felfedezett ékszert. A Szindikátus által őrzött másik nagy titok, hogy létezik egy, a földi léttel párhuzamos világ, amelyet a Kriccs birodalomnak hívnak és amelynek szintén célja az ékszer megkaparintása. Az árvaház három lakója és a Szindikátus egyik tagjának két gyereke akaratlanul is az események középpontjába kerül, illetve meghatározó része lesz a birodalomban történteknek.

Több helyen is magyar narniaként emlegetik ezt a regényt, amelynek van is némi alapja, mert tényleg hasonló hangulatot sugall. Amiben viszont nagyon különbözik egymástól az említett sorozat és ez a regény, az a kidolgozottság. Tisztában vagyok vele, mert ismerem a teljes regényciklust, hogy a Narnia krónikái kötetek között is nagy a minőségbeli és élvezhetőségbeli különbség, vannak szinte semmitmondó és kifejezetten érdekes részei is, de mindezek ellenére is azt kell mondanom, hogy ez a történet mind cselekményének összetettségében, mind kifejezésmódjában, megfogalmazásában és karaktereiben is messze elmarad külhoni társának színvonalától. Bár, ha ezt az első részt összehasonlítom a Narnia sorozat első rézével, ami szintén nem a legérdekesebb, akkor még bármi megtörténhet.

Borzasztóan mérges voltam és még vagyok is, mert egy nagyon jó alapötlet kifejezetten elnagyolt, kidolgozatlan verziója került a boltokba. Most biztosan többen felszisszennek és csóválják a fejüket, hogy de ez egy ifjúsági regény és nem is kell tökéletesnek lennie és hasonló okosságok. Az én véleményem az, hogy egy fiataloknak vagy éppen gyerekeknek szóló írásnak is meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak és színvonalnak és legyen bármennyire is szürreális, valóságtól elrugaszkodott az a világ, amit kitalált a szerző, ha a logikai felépítése megállja a helyét, akkor rendben van, akkor a fiatal olvasó a helyén tudja kezelni a történetet. De ebben a regényben hemzsegtek a logikátlanságok és nem jó, ha a gyerek ezt olvassa és fogadja el.

A regény alapötlete, az ősrégi medál legendája kifejezetten felkeltette az érdeklődésem, de sajnos a könyv sem árult el sokkal többet a medálról, mint maga a fülszöveg, a prológus kifejezetten rövidre sikeredett. Pedig szívesen olvastam volna még többet az ékszert érintő történetekről, titkokról, sok ezer éves létezése folyamán biztosan akadtak volna vele kapcsolatos, érdekes, bemutatásra alkalmas történetek, így talán ez a különleges eszköz a történetnek is hangsúlyosabb része lehetett volna.

Komoly gondban voltam a földi események idejének meghatározásával, mert az árvaház intézményének létéből és az ott leírt körülményekből arra következtettem, hogy valamikor a 18. század végén, a 19. század elején járhatunk. Aztán feltűntek a modern technika eszközei, a mobiltelefonok és egyéb apróságok és el kellett vetnem a korábban behatárolt időpontot, az érzést azonban, hogy valami nem stimmel az idővel, továbbra sem sikerült leküzdenem. Az események Kriccs birodalomba történő átkerülésével megszűnt ez a problémám, mert ebben az esetben egy középkori társadalmi berendezkedésnek megfelelő közegbe kerülünk. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ebben a képzelt világban otthonosabban mozogna a szerző, jobban magáénak érezné, mint a valós, emberi létre alkalmas síkot.

A kissé elnagyoltan, de érdekesen induló történet, amelyet az elején még érdekesnek találtam és kíváncsian olvastam, egy idő után már nem tudott lekötni, elvesztettem az érdeklődésem az eseményekkel kapcsolatban és ennek oka kifejezetten a logikai bakikban és a kiszámítható történésekben kereshető. A megoldásra váró problémák egyáltalán nem voltak egyszerűek, de a felkínált és megvalósult megoldások mindenképpen.

Kifejezetten idegesítettek egyes szereplők indokolatlan eltűnései, majd más helyen, magyarázat nélküli felbukkanásai; vagy a barlangban található tó, amelynek tiszta, mély vize, a benne úszkáló halak és az alján megtelepedett vízinövények a sötétben is úgy látszanak, mintha a felszínen volnánk (nagyvonalú vagyok és megengedem, hogy a fotoszintetizáció folyamatától most tekintsünk el, ahogy a barlangi és a felszíni állatok közötti különbségektől is).
Aztán voltak szituációk, amelyeken kínomban már csak nevettem. Ezek közé tartozott amikor az egyik főszereplő jeladás céljából meggyújtotta a fáklyát és addig integetett vele, amíg az véglegesen el nem aludt. Úgy vélem, hogy a lányka bizony rendesen elfáradhatott az integetésben, mert ugyebár egy fáklya nem öt percig ég; abban is biztos voltam, hogy egy darabig nem kell majd fitnesz terembe mennie, mert nem lesz rá szüksége, ellenben a karja izmossága irigylésre méltó lesz.

A Kriccs birodalom egy vicc. Na, nem maga a birodalom, hanem a lakói és a reakcióik. Elég, ha valaki felveszi egy, a várban dolgozó ruháját és már gond nélkül be is sétálhat a kapun, a katonák fegyelme egyszerűen csapnivaló, a zsarnok királynak csak egyet kell szólni és elhagyja a várat, átadja a koronáját a lányának, a birodalom nagy kérdései, amelyek megoldása hosszú ideje probléma, a gyerekek egy-egy félig komolytalan felvetése vagy éppen cselekménye alapján, nagyon gyorsan és végtelenül egyszerűen oldódik meg.

Hajlamos vagyok arra, hogy ha egy történet jó és képes magával ragadni, akkor az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket elintézem egy vállrándítással és habzsolom tovább az oldalakat. Sajnos ez a variáció ebben az esetben nagyon nem jött össze, mert sem a karakterek, sem a párbeszédek, sem pedig a lényeges helyeken elnagyolt, a lényegtelen információkat pedig a végsőkig kirészletező történet nem kötötte le a figyelmem. Szinte ordít róla, hogy összecsapott az egész. Véleményem szerint a könyvtrailer elkészítésére és a felhajtásra fordított idő és energia lényegesen több volt, mint amit a könyv megírása igényelt. Legalábbis a minőségi különbségből ez jön le a számomra. Bár az is elképzelhető, hogy tévedek.

A fentebb leírtak mindössze azért keserítettek el ilyen mértékben, mert Arthur Madsen nem elsőkönyves író és a korábbiakban megjelent könyvéről sok jó kritikát olvastam, amelynek alapján úgy gondoltam, hogy ezzel az írásával is érdemes megismerkednem. Sajnos rosszul döntöttem és az alaptörténeten kívül nem találtam mást, ami megragadott volna. A regénynek természetesen függő vége van, hogy amely arra készteti az olvasót, hogy a következő kötetet is vegye majd a kezébe és ez lesz az, amit én nem igazán szeretnék megtenni.

Ugyanakkor csak remélni tudom, hogy a folytatás nem lesz ennyire összecsapott és az író is tanul ennek a regénynek a hibáiból. Sajnos, vagy inkább szerencsére, kétszer nem igazán lehet csőbe húzni, elkábítani az olvasót ugyanazzal a trükkel.
Az egyetlen dolog, amit pozitívumként tudok említeni a történettel kapcsolatban az a gyerekek egymáshoz való viszonya, ahogy az árvaházi és a jómódú fiatalok között elmosódik a határ, összekovácsolják őket a kalandok és együtt küzdenek a kitűzött célért. Számomra ez a pont a regény legnagyobb erőssége, de sajnos mindez kevés volt az igazi élményhez.

Ha ajánlanom kellene a kötetet, akkor azt mondom, hogy fiatal olvasók vegyék inkább kézbe, mert az idősebbeket, még akkor is, ha gyermeki lélekkel rendelkeznek, bizonyára idegesíteni fogják a kidolgozatlanságból adódó problémák. De ha szívemből szólnék, akkor a fiataloknak is inkább más, mélyebb mondanivalót és jobban összerakott regényt javasolnék olvasásra. 

Ritkán mondok ilyet, de sajnos most ki kell jelentenem, hogy ennek a könyvnek még nem lett volna szabad ebben a formában a nyomdába és onnan a boltok polcaira kerülnie. Legyen ez kritika mind a szerzőnek, mind pedig a kiadónak, de legfőképpen a szerkesztőnek, akinek szerintem vissza kellett volna adnia a szerzőnek ezt a történetet átdolgozásra, a logikátlanságok kijavítására. Persze tudom, pénz beszél... és ugye jött a könyvhét és ... ki tudja mi volt még a háttérben, amiről én nem tudok, illetve nem is tudhatok.
Nagyon sajnálom, hogy így alakult és sajnálom, hogy ilyen kritikát kellett írnom, de képtelen vagyok a könyvvel kapcsolatban más vélemény megfogalmazására. Mindez azért nagyon szomorú a számomra, mert találkoztam a szerzővel és a szereplők gyerekcsapatával, akik végtelenül szimpatikusak, Jázmin pedig egyszerűen imádni való.



Pontszám: 2 pont

Kiadó: Scolar Kiadó

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 240 oldal
Teljes ár: 2.950,-
Kiadói sorozat: Scolar fantasy
Forrás: magánkönyvtár

Posted in: 2 pontos,Arthur Madsen,dedikált,ekultura.hu,ifjúsági,könyvértékelés,magyar szerző,recenzió 2013,Scolar fantasy,Scolar Kiadó